Lengyel töredékek^*

Jaruzelski tábornok, lengyel miniszterelnök, a lengyel kommunista párt főtitkára, a lengyel hadsereg főparancsnoka 1981. december 13-án hadiállapotot rendelt el – a saját népe ellen. Átvette a hatalmat – saját magától, csak azért, hogy keményebb kézzel bánhasson – saját honfitársaival.

Aki látta Jaruzelski tábornokot a televízióban, az megfigyelhette, hogy egyenruháján a kitüntetések száma nemigen marad el Göring marsall uniformisa mögött. Ennek ellenére – akárcsak Göring esetében – Jaruzelski tábornok kimagasló haditetteiről nem sokat tud a történelem. Azt azonban el kell ismerni, hogy december 13-i puccsát kitűnően készítette elő és hajtotta végre. Győzelmesen sújtott le az ágyukban békésen alvó munkásokra, szakszervezeti vezetőkre, írókra, művészekre, tudósokra. Revolveres, géppuskás, harckocsis milicistái órák alatt letartóztatták, börtönökbe, internálótáborokba hurcolták a hálóinges-pizsamás, fegyvertelen emberek tízezreit.

Dél-amerikai, afrikai, ázsiai puccsoknál el-eldördül néhány lövés, meg-megölnek néhány embert. Lengyelországban december 13-án minden a legnagyobb csendben-rendben ment. Gyilkolni csak pár nap múlva kezdtek, amikor is sztrájkoló vagy gyáraikat védő munkásokat tanítottak meg néhány sortűzzel arra, hogy mi az igazi szakszervezeti szabadság.

Egyes nyugati kommentátorok azt latolgatták: vajon Jaruzelski tábornok a saját elhatározásából, az oroszok tudta nélkül, esetleg – jó hazafiként – az oroszok akarata ellenére cselekedett-e. Nem lett volna ésszerűbb a kérdést megfordítani: ha az oroszok tudta nélkül vagy akarata ellenére cselekedett volna, vajon hány óra telt volna el addig, amíg a szovjet hadsereg megindult volna, hogy leverje Jaruzelski tábornokot?

Más kommentátorok – kevésbé naivak – azt fontolgatták: vajon Jaruzelski, a jó hazafi, az oroszok tudtával bár, de nem a kisebbik rosszat választotta-e? A saját, nemzeti puccsával nem az orosz beavatkozásnak vette-e elejét? Csak a jövő fogja megmutatni azt, hogy Jaruzelski rendszere mennyire lesz jó vagy rossz a lengyeleknek. Egyelőre nagyon rossz. Semmivel sem kevésbé erőszakos, jogtipró, diktatórikus, mint például a csehszlovákiai helyzet volt a Szovjetuniónak és csatlósainak katonai beavatkozása után. Egyelőre Jaruzelski tábornok a »kisebbik rosszat« nem a lengyeleknek, hanem az oroszoknak biztosította: elvégezte a piszkos munkát, megkímélte a szovjet vezetést attól, hogy maga avatkozzék be fegyveresen Lengyelországban.

Technikai kivitelezésében akármilyen sikeres volt is a puccs, egyvalamitől nem tudta megkímélni a szovjet tömböt. Éppen katonai jellegénél fogva, napnál fényesebben megmutatta a politikai csődöt, a kommunista párt csődjét. Ha a lengyel párt tényleges erőt jelentett volna, akkor miért lett volna szükség a fegyveres erőkre? A magyar kommunista párt ’56-ban napok alatt semmivé foszlott. A lengyel pártnál – amelynek nem felkeléssel-forradalommal, hanem csupán egy szakszervezeti mozgalommal kellett szembenéznie – ez a folyamat több mint egy évig tartott. De az eredmény ugyanaz volt. A párt, mint politikai erő, megszűnt létezni. Maradt a nyers erő, a hadsereg – pontosabban a milícia, mert a puccs végrehajtó szerve az államvédelem volt, a katonák csak asszisztáltak hozzá.

A puccs előtti napon a Gazeta Krakowska című napilap részletesen ismertette Jerzy Wiatrnak, a Központi Vezetőség Marxista–Leninista Intézete igazgatójának előadását. Wiatr a fennálló lehetőségek közül a legjobb megoldásnak azt tartotta, ha a kommunista párt feladná a hatalom monopóliumát, és békésen megosztaná a hatalmat a nemzet más erőivel, a Szolidaritással és az Egyházzal.

Jerzy Wiatr lehetett ugyan a Marxista–Leninista Intézet igazgatója – valójában a marxizmus–leninizmus alapfokú szemináriumán is meg kellett volna buknia. A hatalmat nyugodtan megoszthatja egy olyan párt, amelyiknek a tömegek között többsége van: megteheti nagylelkűségből, a felelősség megosztása miatt, vagy azért, hogy kormányzási bázisát szélesítse. Megoszthatja a hatalmat – szükségből – olyan párt, amelyiknek komoly bázisa van, de nincs többsége: koalíciót alkotva biztosítja a parlamenti többséget. De mit oszthat meg – mi megosztanivalója van egy törpe kisebbségnek – olyannak, amilyen a lengyel párt volt –, amelyiknek a szavazatait szabad választás esetén optimálisan 5-6%-ra becsülték? Egy jó marxista–leninistának illenék tudnia, hogy egy törpe kisebbség a hatalmat nem megosztja, hanem megragadja. Ahogy Lenin tette 1917-ben, s ahogy azóta minden kommunista országban történt.

De Lenin a nyers erőszakot párt-sztaniolba burkolta, s ezt a receptet alkalmazták 1917 óta mindenütt. Most történt meg először, hogy a nyers erőszak csomagolta be saját magába a pártot. Azt eddig is mindenki tudta, hogy a hatalmon levő kommunista pártok mögött ott vannak az erőszakszervek; de most Lengyelországban a párt elé kerültek.

Az esemény nem jelentéktelen – sötét árnyékot vet a kommunista pártok jövőjére. Nemcsak azt ismeri el nyíltan, hogy a párt fölösleges kolonccá vált, paraziták, korrupt elemek, karrieristák érdekszövetségévé, mégpedig olyan érdekszövetséggé, amelyik válságos helyzetekben még tehetetlen is – hanem azt is megmutatja, hogy a nyers erőnek, amire támaszkodott, milyen könnyű tőle megszabadulnia. Ami ma Lengyelországban történt, holnap megtörténhet Romániában, Bulgáriában vagy – a Szovjetunióban. S ha a hatalomra került katonai diktátorok aztán – alibinek – újjászervezik a pártot, ez a lényegen mitsem változtat.

Magyarországon jó ideje találgatják, ki lesz majd Kádár utóda. Lehetséges, hogy az illetőt Czinege Lajosnak hívják? (Azoknak a tájékoztatására, akik esetleg nem tudnák: Czinege tábornok a magyar hadügyminiszter.) Lehet, hogy a kádárizmust a czinegizmus fogja követni?

Mikor Reagan elnök tíz nappal a puccs után bejelentette, hogy az Egyesült Államok felfüggeszti élelmiszerszállításait Lengyelországba, a hivatalos lengyel hírügynökség, a PAP ezt olyan beavatkozásnak minősítette a lengyel belügyekbe, „amilyenre még nem volt precedens”. Boldog Lengyelország, amelynek belügyeibe a legnagyobb beavatkozás egy amerikai elnök beszéde és az élelmiszerszállítások leállítása volt!

Mindenki, aki az iskolában azt tanulta, hogy:

1697-ben Nagy Péter cár neveztette ki II. Ágostot lengyel királlyá;

a XVIII. században Oroszország még három másik lengyel király megválasztását erőszakolta ki;

az utolsó lengyel királyt, Poniatowsky Ágost Szaniszlót II. Katalin cárnő ültette trónjára;

1772-ben Oroszország, Poroszország és Ausztria felosztotta egymás között Lengyelországot;

1793-ban bekövetkezett Lengyelország második és 1795-ben harmadik felosztása, minek következtében a független lengyel állam megszűnt létezni;

az oroszok vérbe fojtották az 1794-es, 1831-es és 1863-as lengyel nemzeti felkeléseket – tízezreket deportáltak Szibériába, ahol egész lengyel falvak voltak a XIX. század végéig;

1924 és 1940 között Sztálin kiirtotta a lengyel kommunista párt szinte teljes vezetőgárdáját;

1939-ben Hitler és Sztálin felosztották maguk között Lengyelországot. Guderian német és Krivosein szovjet tábornok szeptember 19-én egymás mellett vonultatta fel díszszemlén csapatait Breszt–Litovszkban;

1939 és 1943 között a német nácik lengyel állampolgárok millióit hurcolták el kényszermunkára, éhhalálba, gázkamrákba;

1943-ban a nácik felfedezték a katyni tömegsírt: 4143 lengyel tiszt holttestét, akiket az oroszok végeztek ki;

1945 után a Szovjetunió olyan rendszert kényszerített – mindmáig – Lengyelországra, amelyet a lengyel nép túlnyomó többsége nem akart és nem akar…

Mindenki, aki az iskolában ezt tanulta, most visszakérheti a tandíját. A PAP hírügynökség cikkéből ugyanis kiderül, hogy mindez semmiség volt, csupa jelentéktelen epizód a lengyel történelemben – az orosz, a porosz, az osztrák, a német, a szovjet gyarmatosítás-országfelosztás-emberirtás talán nem is nevezhető beavatkozásnak a lengyel belügyekbe, vagy ha igen, akkor amolyan elhanyagolható mennyiségnek. Az a beavatkozás, amelyik minden korábbit felülmúl – amelyikre nem volt precedens –: Reagan beszéde és az amerikai élelmiszerszállítások felfüggesztése volt.

Mindez a legkevésbé sem kívánja azt bizonygatni, hogy az Egyesült Államok és legközvetlenebb szövetségesei soha nem avatkoztak bele – Reagan-féle intézkedéseknél komolyabban is – a lengyel belügyekbe. Maradjunk az utóbbi négy évtized példáinál.

A második világháború után megengedték Sztálinnak, hogy a jaltai egyezményt megszegve Lengyelországot csatlósállammá alakítsa át. Megengedték Sztálinnak azt, amit Hitlernek nem engedtek meg! Anglia és Franciaország majdnem teljesen felkészületlenül háborúba lépett, amikor Hitler megtámadta Lengyelországot – de a háború befejezésekor, amikor a Nyugat erősebb volt, mint a Szovjetunió – egyszerűen lemondtak annak a Lengyelországnak a függetlenségéről, amelyért saját katonáik és civiljeik milliói áldozták fel az életüket.

1975-ben, a korcs Helsinki Egyezményben a Nyugat még legalizálta is ezt a helyzetet.

A népszerűtlen, roskatag, a lengyel munkások sztrájkjait sorozatosan fegyverrel leverő varsói kormányokat a Nyugat 27 milliárd dollár kölcsönnel támogatta.

1980 nyara óta, amióta a Szolidaritás mozgalma megszületett, alig volt olyan nyugati politikus, aki – rokonszenvező szavak kíséretében – ne jelentette volna ki, hogy ha az oroszok közvetlenül vagy közvetve interveniálnak Lengyelországban, a Nyugat bizony semmit sem tud tenni a lengyelek megsegítésére.

Mi ez a negyven éve tartó közömbösség, lemondás, a fait accompli-k utólagos tudomásulvétele, sőt az előzetes biztosítás (bátorítás) arra, hogy minden bűncselekmény büntetlen marad – az eltűrése annak, hogy minden nemzetközi egyezményt, Jaltát, az ENSZ alapokmányát, az Emberi Jogok Deklarációját, a Helsinki Egyezmény betűit egyoldalúan és következmények nélkül meg lehet szegni – mi ez, ha nem beavatkozás Lengyelország (és nemcsak Lengyelország hanem egész Közép- és Kelet-Európa) belügyeibe? Csak ennek a beavatkozásnak éppen fordított az előjele, mint az oroszokénak. Az eredmény ugyanaz. A kettő együtt alkotja, jelenti az „eredményt”. Nem volna-e becsületesebb a „belügyekbe való beavatkozás” vagy „be-nem-avatkozás” hipokrita fogalmát törölni a nemzetközi politika szótárából? A gyakorlatból úgyis törölve van – mióta világ a világ.

Alig néhány héttel a lengyel puccs előtt százezres tömegek tüntettek több nyugat-európai nagyváros utcáin az amerikai Pershing-rakéták európai földön való felállítása ellen. A derék pacifisták, többségükben fiatalok – akik nem elégednek meg azzal, hogy egyénileg megtagadják a fegyveres katonai szolgálatot (ez szent joguk) – tömegekbe verődve téglákat emelgettek, zászlókat lengettek, jelszavakat skandáltak, s az ember szívesen rokonszenvezett volna velük, ha – mondjuk – Nyugat-Berlinből megpróbáltak volna átvonulni Kelet-Berlinbe is, és ott folytatni a tüntetésüket a szovjet SS 20-as rakéták ellen, amelyeknek európai földön való felállítása nem csupán terv, hanem valóság. Nyugaton tüntetni: ehhez nem kell nagy bátorság. Még ahhoz sem kellett volna, ha ugyanezek a derék pacifisták a lengyel puccs után kimentek volna Amszterdam, Koppenhága vagy Bonn utcáira tüntetni – a lengyel tábornokok ellen. De akárhogy nézte az ember a televíziót, sehol sem látta őket. Mármint a pacifistákat. Így aztán az emberben óhatatlanul felvetődött a kérdés, hogy ezeket a derék pacifistákat, akiknek nagy többsége kétségkívül jószándékú fiatal, nem mozgatja-e valaki a háttérből. S mert monstre-tüntetéseikre – a nyugat-európai kormányok befolyásolására, megfélemlítésére – éppen a lengyel puccs előtt került sor, felvetődik az a kérdés is, hogy az időpont megválasztása puszta véletlen volt-e, s a jószándékú pacifisták nem a lengyel hadiállapotot bejelentő decemberi plakátokra hasonlítanak-e, amelyeket már szeptemberben kinyomtattak – a Szovjetunióban?

Az a langyosság, amellyel a lengyel puccsra a német közvélemény reagált, valószínűleg nem független a „lieber rot als tot” – versikét harsogó pacifista tüntetések hatásától. De mit szóljon az ember a hatalmon lévő nyugat-német politikai vezetők nyilatkozataihoz? Futnak a pénzük után, a szó szoros és átvitt értelmében. A márka-milliárdok után, amiket Gierek és Kania rendszerébe beletömtek, s Willy Brandt az „Ostpolitik” délibábja után, Schmidt kancellár… valójában csak ő tudja, mi után és mi elöl fut.

S mit szóljon az ember az olyan cikkhez, amilyet december 21-én a Spiegel hasábjain közölt a főszerkesztő, Rudolf Augstein? A nyájas olvasó megtudhatja Augsteintól, hogy „az első világháború után Lengyelországban bevezetett demokrácia szemmel láthatólag nem felelt meg az ország szociális helyzetének” – értsd: a lengyelek nem voltak érettek a demokráciára, s vajon ma megértek-e rá… Nem úgy, mint Augstein honfitársai, akiknél az első világháború után bevezetett demokrácia mire is vezetett?… s akik közül, furcsa módon, az Elbától nyugatra lakók tudnak élni a demokráciával, az Elbától keletre lakók viszont szemmel láthatólag még éretlenek rá. S miközben a maga kényelmes főszerkesztői székéből Augstein megleckézteti a Szolidaritást és Lech Walesát – arra nem felejt el emlékeztetni, hogy a második világháború után a lengyelek „elvették területünk egyötödét”. Függetlenül attól, hogy a második világháborút talán mégsem a lengyelek robbantották ki, hanem Augstein nemzete, függetlenül attól a dúlástól, amit a hitleri hadak Lengyelországban végeztek (ha más nem, akkor Willy Brandt varsói térdre borulása még élhetne a német emlékezetben) – a Spiegel főszerkesztője ne tudná, hogy az új európai határokat nem a lengyelek húzták meg? Nekik legfeljebb nyugaton adták, kétötödét sem annak, amennyit keleten elvettek tőlük az oroszok. Magyar ember könnyen megérti, hogy minden országcsonkítás fájdalmas. De a németekére alighanem sohasem került volna sor egy bizonyos Hitler Adolf nélkül. Így aztán mikor Augstein azt írja, hogy „egy nyugtalan Lengyelország mindig háborús veszélyt jelent Európa számára”, az olvasónak az az érzése, hogy mellébeszél. Hacsak nem hazabeszél…

Tavaly októberben, mikor a Szolidaritás meghívta a kongresszusára a magyar szakszervezeteket, Gáspár Sándor, a Szakszervezeti Tanács főtitkára levelet írt Lech Walesának. Nem fogadta el a meghívást, kioktatta Walesát arról, milyenek is az igazi, szabad, demokratikus szakszervezetek, megrótta, amiért fiatal és tapasztalatlan ember létére nem merít a több évtizedes magyar szakszervezeti tapasztalatokból – de hozzátette (és ez az a mondat, amiért a különben érdektelen levél bejárta a világsajtót – a Le Monde például első-oldalas címben idézte): kész, hogy bármikor megbeszélje-megvitassa Walesával „a szakszervezetek szerepét és hivatását a nemzetközi követelmények és a hagyományos lengyel–magyar barátság szellemében”. Mióta Walesát a milicisták elhurcolták, mióta Jaruzelski tábornok fogva tartja – várom, mikor fog megszólalni a hagyományos lengyel–magyar barátság szellemében Gáspár Sándor, hogy a bajban lévő lengyel szakszervezeti vezetőnek – amennyire lehet – segítsen. Az olasz, a spanyol kommunista pártok, a legkülönbözőbb szakszervezeti vezetők felemelték a szavukat. A hivatalos Magyarország hallgat.

Hallgat? Már több mint egy éve alattomos, irányított lengyel-ellenes propaganda folyik Magyarországon. Azt akarja a magyar néppel elhitetni – s nem minden eredmény nélkül –, hogy a lengyeleknek azért nincs mit enniök, mert nem dolgoznak (mintha az országot nem a párt- és államvezetés tette volna tönkre, mintha a Szolidaritás megalakulása a bajok okozója lett volna és nem válasz a már meglévő bajokra); a lengyelek jobban tennék, ha a magyarok példáját követnék, ahelyett, hogy sztrájkolnának (mintha a sztrájkokkal nem éppen azt akarták volna elérni, hogy a tehetségtelen vezetéstől megszabaduljanak, és legalább a gazdasági életben elérjenek valami szabadságot) – nekünk, magyaroknak ebből vagy abból az árucikkből most azért van kevesebb, mert a lengyeleket kell segítenünk (mintha Magyarország maga is nem kapna jócskán nyugati hiteleket).

Ez a felülről sugalmazott lélekmérgezés olyan országban folyt és folyik, ahol a hivatalos politika a „proletár internacionalizmus” elvét hirdeti. A valóság azt mutatja, hogy ennek az agitációnak az irányítói a proletárokat elnyomó intenacionálé részvényesei. Szégyene volna a magyarságnak, ha bedőlne nekik, ha visszhangozójává válnék a lengyelellenes jelszavaknak. Ha már a magunk gyarmati helyzetében annyira sem tudunk segíteni, amennyire a második világháború idején a lengyel menekülteket segítettük a németek ellenében, legalább arra vigyázzunk – a magunk, a saját jövőnk érdekében is –, hogy Báthory, Rákóczi, Bem hagyományai után ne Brezsnyev, Jaruzelski, Kádár népe legyen belőlünk.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Jaruzelski, Wojcieck (sz. 1923), lengyel politikus, hadsereg-tábornok 1973-tól. Vezérkari főnök (1965–73), nemzetvédelmi miniszter (1968–83), a LEMP KB első titkára (1981–84), miniszterelnök (1981–85), az Államtanács elnöke (1985–89) és köztársasági elnök (1989).

Göring, Herman (1893–1946) német fasiszta politikus, vezértábornagy, a légierő parancsnoka, a Gestapo megszervezője.

Gazeta Krakowska – krakkói lengyel napilap.

Jerzy Wiatr – a KV marxista–leninista intézetének igazgatója.

Szolidaritás – A Lech Walesa szervezte munkásszakszervezeti, majd tömegmozgalom Lengyelországban.

ahogy Lenin tette 1917-ben – az 1917. november 7-i kommunista hatalomátvétel napján a Lenin vezette bolsevik frakció kisebbségben volt a Szovjetek Összoroszországi Kongresszusán, és a december 8-án megtartott alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon is érzékeny vereséget szenvedett, mindezek ellenére nem mondott le a hatalomról.

Czinege Lajos (1924–1998) politikus. 1944-től párttag. Az MSZMP KB tagja (1959-től), a PB póttagja (1961-től), honvédelmi miniszter (1960–87), miniszterelnök-helyettes (1984–87).

Reagan, Ronald Wilson (sz. 1911) az Egyesült Államok 40. elnöke (1981–89). Pályáját filmszínészként és rádiókommentátorként kezdte, számos hollywoodi filmben szerepelt. 1967–74 között Kalifornia állam kormányzója, 1976-ban elnökjelölt. A Republikánus Párt jelöltjeként választották elnökké 1980-ban, majd 1984-ben. 1983-ban űrfegyverkezési programot hirdetett (SDI), 1986-ban felújította a leszerelési tárgyalásokat a SZU-val.

PAP – Lengyel hivatalos hírügynökség.

I. Nagy Péter (1672–1725) orosz cár (1698–1725). 1682-ben került a trónra, de csak 1698-ban vette kezébe a hatalmat. Török háborújával (1695–96) kijuttatta Oroszországot az Azovi-tengerhez. Nagy utazásokat tett Nyugat-Európában (1697–98), nyugati szokásokat, kormányzati, hadi és pénzügyi reformokat vezetett be Oroszországban. A nagy északi háborúban (1700–1721) aratott győzelmével (Poltava, 1709) megszerezte a Balti-tenger keleti partvidékét. 1703-ban megalapította, és 1712-ben fővárossá tette Szentpétervárt.

II. Ágost – Erős Ágost (1670–1733) szász választófejedelem (I. Frigyes Ágost néven 1696-tól) és lengyel király (1697–1706, és 1709–1733).

Poniatowski Ágost Szaniszló (1732–1798), az utolsó lengyel király (1764–1795).

II. Katalin – Nagy Katalin (1729–96) orosz cárnő. Eredeti nevén Sophie Friderike Auguste von Anhalt Zerbst hercegnő. A német Anhalt Zerbst hercegi családból származott, és 1744-ben feleségül adták Holstein–Gottorp Péterhez, akit 1762-ben, III. Péter néven, cárrá koronáztak. Katalin hat hónap múlva egyik szeretője, Orlov segítségével lemondatta és megölette férjét, megszerezve így a hatalmat. Megerősítette Oroszország nagyhatalmi helyzetét: Törökországtól megszerezte a Fekete-tenger északi partvidékét, 1795-ben Poroszországgal és Ausztriával együtt teljesen felosztotta Lengyelországot, és országához csatolta Ukrajnát.

Guderian, Heinz W. (1888–1954) német vezérezredes. 1934-től a német hadsereg páncélos egységeinek megszervezője, a páncélos csapatok parancsnoka (1938–41), majd főfelügyelője (1943–44). A hadsereg vezérkari főnöke (1944–45).

Krivosejev, Anton Vasziljevics (sz. 1909) vezérőrnagy. Páncélos akadémiát végzett. A háború éveiben harckocsi-zászlóalj- és ezredparancsnok. A háború után gépesített hadosztályparancsnok, 1955–56-ban a magyarországi Különleges Hadtest 17. gépesített hadosztályának parancsnoka.

Katyni tömegsír – Katyn helység a SZU-ban a Dnyepper felső folyásánál, Szmolenszktól 20 km-re nyugati irányban. Miután a SZU 1939. szeptember 17-én megtámadta Lengyelországot, és elfoglalta annak keleti területeit, a lengyel lakosságot tömegesen deportálta a SZU-ba. A Kozelszkbe szállított mintegy 4500 lengyel tisztet a katyni erdőben a szovjet titkosszolgálat (NKVD) kivégezte. A tömegsírokat a megszálló német hatóságok 1943. április 13-án feltárták, és a világ tudomására hozták. 1990-ben a SZU elismerte a sztálini rendszer kegyetlenségeinek jelképévé vált gyilkosságokat.

fait accompli – elvégzett ügy, átvitt értelemben: kész helyzet.

liebe rot als tot – ném.: inkább vörös, mint halott.

Gierek, Edward (sz. 1913) lengyel politikus. Franciaországi lengyel emigráns szülők gyermeke, 1931-ben belép a Francia KP-be, majd 1937-ben a Belga KP-be. A lengyel MP KB első tiktára (1970–80), 1980-ban valamennyi tisztségéből leváltották, és kizárták a pártból.

Kania, Staniszlaw (sz. 1927) lengyel politikus, a LEMP KB titkára, majd első titkára (1980–81).

Brandt, Willy – Herbert Ernst Karl Frahm (1913–1992) német (NSZK) szociáldemokrata politikus. Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere (1957–66), alkancellár és külügyminiszter (1966–69), szövetségi kancellár (1969–74). A Német Szociáldemokrata Párt (1964–87) és a Szocialista Internacionálé elnöke (1976-tól). Új alapokra helyezte az NSZK és a szocialista országok kapcsolatát.

Schmidt, Helmut (sz. 1918) német szociáldemokrata politikus, szövetségi kancellár (1974–82).

Augstein, Rudolf (sz. 1923) német lapkiadó. A II. vh.-ban főhadnagy, 1946-tól a Der Spiegel kiadója. Politikai okokból letartóztatják (1962–63), majd a Bundestag képviselője (1972–73).

Lech Walesa (sz. 1943) lengyel politikus. A Szolidaritás-mozgalom vezetője, a Lengyel Köztársaság elnöke (1990–95), Béke Nobel-díjas.

Báthory István, Somlyói (1533–1586), Erdély fejedelme (1571–75) és Lengyelország királya (1571–75).

II. Rákóczi Ferenc (1676–1735) erdélyi fejedelem, a magyarországi szövetkezett rendek vezérlő fejedelme, a Habsburg-ellenes szabadságharc (1703–11) vezetője. Lengyelországi kényszerlakhelyén, Brezán várában, kérték fel a tiszaháti felkelők, hogy legyen a vezetőjük, a felkelés leverése után szintén Lengyelországban kapott időleges menedéket (1711–13).

Bem hagyományai után – Bem József (1794–1850) lengyel szabadsághős, magyar honvéd-altábornagy. A cári uralom elleni lengyel felkelés (1830–31) tábornoka, annak leverése után Franciaországba emigrált. Az 1848 októberi bécsi forradalom egyik katonai vezetője. Bécs eleste után felajánlotta szolgálatait a magyar kormánynak, 1848 novemberétől honvéd tábornok, az erdélyi csapatok parancsnoka a fegyverletételig.