Hideg szörnyetegek^*

Szívesen emlegetjük, beszédekben, cikkekben, milyen nagy ’56 nemzetközi irodalma. Ami igaz, igaz: a magyar történelemnek nincs még egy olyan eseménye, amiről ennyi könyv és tanulmány jelent volna meg, a világ szinte valamennyi nyelvén. Persze, lehetséges, hogy a honfoglalásnak vagy a ’48–49-es szabadságharcnak sem lett volna kisebb a visszhangja, ha az akkori hírközlési és hírrögzítési viszonyok nem maradtak volna el a XX. századiak mögött. Az viszont biztos, hogy az ’56-os irodalom többszöröse volna a mainak, ha az események fő- és mellékszereplői odahaza is szóhoz juthattak volna, ha legjobb otthoni íróink, gondolkodóink, történészeink többségének műveiből a cenzúra vagy az öncenzúra nem iktatta volna ki a forradalmat. Ezt tekintetbe véve, nem kell túlságosan elégedetlennek lennünk azzal, ami van – megtölt ez is jó néhány könyvespolcot.

Mégis, mintha volna egy komoly gyengéje ennek az irodalomnak, (s a magam munkáira is gondolok) – akár magyarok, akár nemmagyarok a művelői. Mindarról, ami a magyar határokon belül történt, a szerzők olyan részletességgel számoltak be, ahogyan csak tudtak – a honi események feljegyzése, leírása, taglalása gyakran példamutató szorgalommal történt (s ez nem volt fölösleges vagy lebecsülendő feladat) –, de a forradalom külpolitikai összefüggéseiről viszonylag csak kevés szó esett. Az igényesebb munkák természetesen nem feledkeztek meg róluk, de inkább csak utalások formájában, egy-egy bekezdéssel megemlékezve az ENSZ akkori magatartásáról, Titóról, Szuezről, a küszöbönálló amerikai elnökválasztásról, vagy – valamivel részletesebben – Mikoján és Szuszlov budapesti látogatásáról. Az olvasóban ugyanaz a benyomás keletkezhetett, akárcsak az ’56-os magyarság nem kis részében: mintha Magyarország október 23-a és november 4-e között a világon kívül élt volna – egy sajátos, külön világban, szinte álomvilágban, amelynek a november 4-i hajnali tankdübörgés lett a keserű ébresztője.

A 25. évforduló alkalmából az Irodalmi Újság Melléklete – a maga szerény eszközeivel – kísérletet tesz arra, hogy ’56 történetét némiképpen tágítsa a külvilág felé. Szerény eszközöket nem álszerénységből emlegetek. Tulajdonképpen mindössze néhány dokumentumot közlünk, s ezek bármily újszerűek vagy tartalmasak legyenek is, valójában csak amolyan ablaknyitogatást jelenthetnek, – a téma teljes feldolgozására egy vastag kötet sem volna sok. A magam vázlatos és hiányos bevezetője nem kommentár kíván lenni a dokumentumokhoz – azok magukért beszélnek –, hanem legfeljebb publicisztikai igényű próbálkozás arra, hogy a negyedszázad előtti események kontextusát felvázolja.

Mi volt erre az ’56-os nemzetközi kontextusra a legjellemzőbb? Az enyhülés! Három éve halt meg Sztálin, és az örökség súlyától-súlyosságától megrettent, egymás között is marakodó, otthon és külföldön népszerűségre törekvő utódai egymás után ásták el a grúz diktátor jó néhány csatabárdját. Ázsiai hűbéreseiknél oda hatottak, hogy a halála után 4 hónappal aláírják a koreai, 16 hónappal az indokínai fegyverszünetet; 1955 tavaszán ők maguk írták alá az osztrák államszerződést, ami együtt járt azzal, hogy a csapataikat kivonták Ausztriából, s alig egy hétre rá már Belgrádban levett kalappal követték meg Titót a hat éven át rászórt szitkokért-átkokért-fenyegetésekért. Két hónappal később összeült Genfben – Potsdam, azaz kereken tíz év óta először – a négy nagyhatalom legfőbb vezetőinek a konferenciája, ’55 szeptemberében létrejött a diplomáciai kapcsolat a Szovjetunió és a mindaddig bélpoklosnak, neofasisztának, amerikai csatlósnak bélyegzett Nyugat-Németország között. Ezalatt fennmaradtak régi s keletkeztek új konfliktusok is – egyik tábornak sem volt túl sok illúziója a másik végső céljait illetően –, de a helyi melegháborúktól sem visszariadó jéghidegháborús évtized után Keleten is, Nyugaton is volt bizonyos fellélegzés.

Ebben a nemzetközi helyzetben – s ezt érthető módon ’56 kavargó napjaiban nem tartottuk szem előtt, de érthetetlen módon azóta se gondoltunk rá sokat – a magyar forradalom kétarcú-kétélű-kétértelmű jelenség volt a külvilág számára. Egyfelől édes gyermeke, másfelől veszélyeztetője a nemzetközi enyhülésnek. Édes gyermeke, hiszen az enyhülés nélkül, a vele járó szabadabb légkör, a neki tett engedmények s a hozzá kötődő XX. szovjet pártkongresszus nélkül nem kerülhetett volna sor forradalmunkra. S veszélyeztetője is, hiszen egy darabig megtörte az enyhülési folyamatot, sőt – a világ akkori vezető politikusainak állítása szerint – majdnem egy harmadik világháború kirobbantója lett.

E kettősségből aztán sok minden következett – nem annyira a nyugatiak részéről, akikről még szó lesz a továbbiakban – hanem elsősorban Moszkvában. Hruscsov, aki a szovjet párt élén állt, de semmiképpen sem rendelkezett a Sztálinéhoz hasonlítható teljhatalommal, a maga személyével is ezt a kettősséget példázta. Ő volt valamennyi vezető közül a külső és belső enyhülés legfőbb bajnoka, aki joggal minősíthette a magyarországi fejleményeket a hibás sztálini politika következményeinek – s ugyanakkor könnyen belebukhatott volna a magyar forradalomba, mert ellenfelei hasonló jogossággal állíthatták, hogy az ő desztálinizáló, Tito-barát, Nyugattal egyezkedő politikája nélkül Magyarország ugyanolyan csendes maradt volna, mint amilyen addig volt.

Abból, hogy a magyar forradalom nemzetközi enyhülésre, a hruscsovi politikára, sőt Hruscsov személyi helyzetére veszélyt is jelentett, arra lehetne következtetni, hogy eleve nem volt semmi esélye. Az itt közölt dokumentumok s más források alapján jómagam éppen az ellenkező feltevés felé hajlok. Talán vakmerőnek hangzik 25 év távlatából megkockáztatni, de éppen ilyen messziről nézve egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a Magyar Október győzhetett volna. (Szándékosan beszélek Októberről – novemberben már valóban nem volt semmi remény.) E vélemények egyik legfontosabb alátámasztója Hruscsov akkori személyes elkötelezettsége. Hruscsovnak a sztálinista elemekkel való konfrontációjában érdeke volt, hogy a cseppfolyós magyar helyzet egy adott ponton – s számunkra nem is kedvezőtlen ponton – megszilárduljon. Ez a pont akkor következett be, amikor Hruscsov és megbízottai, Mikoján és Szuszlov úgy látták, hogy a további nyers erőszak inkább ront, mint javít a dolgokon, s bizonyos engedmények árán van még lehetőség békés politikai megoldásra. Dátumhoz kötve, ez a pont október 30-a volt.

Bizonyítékok bőven vannak. A szovjet kormány október 30-i nyilatkozata, mely szerint „kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben résztvevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról”. A Pravda október 31-i – tehát 30-án megfogalmazott – cikke, miszerint „Nagy Imre kormánya megszerezte a nép támogatását”. A kínai pártlapnak egy jóval későbbi, 1963. szeptember 5-én publikált cikke, amely azt írta, hogy „abban a kritikus időpontban, amikor Budapestet a magyar ellenforradalmárok tartották kezükben, a szovjet párt vezetőségének egy ideig az volt a szándéka, hogy folytassa kapitulációs politikáját és átengedje Magyarországot az ellenforradalomnak”, és csak a kínaiak „helyes javaslatainak volt köszönhető, hogy ez nem következett be”. Abban a beszédben, amit 1959. december 2-án a budapesti MÁVAG-ban mondott el, maga Hruscsov is utal arra, hogy a szovjet vezetésben megoszlottak a vélemények. Ha pedig véleménykülönbség van, habozás van, bizonytalanság van, – akkor remény is van. Ezért merem azt állítani, hogy október 30-án ügyünk nem volt reménytelen. Már nem is bizonyítékként, hanem „ráadásként” idézném – hiszen lehetett taktikai szépítés is, de lehetett igaz is – Hruscsovnak azt a kijelentését, amit egy semleges ország nagykövete előtt tett, s amit André Fontaine, a kitűnő francia újságíró ettől a nagykövettől vett át Histoire de la guerre froide című könyvébe (II. kötet, 256. oldal): „Készek voltunk arra, hogy elfogadjunk egy másik Finnországot, de a magyarok kezdték visszahozni a fasizmust”. André Fontaine nem minden gúny nélkül fűzi hozzá, hogy az oroszok könnyen lefasisztáznak bárkit, de az, hogy Magyarországon egy Finnországéhoz hasonló helyzet következzék be – többpártrendszeres belső demokrácia összekötve a Szovjetunióhoz alkalmazkodó külpolitikával –, nem tartozott a lehetetlenségek közé.

Miért billent a mérleg nyelve mégis a fegyveres beavatkozás irányába? Az okok nagyjából ismertek – az itt közölt dokumentumok legfeljebb megerősítik őket. Micsunovics moszkvai jugoszláv nagykövet feljegyzéseiből nyilvánvaló, hogy a szovjet hadsereg vezetői – jellemző módon a cári hadsereg örököseinek tekintve magukat – az intervenciót sürgették a politikai vezetőknél. Enver Hodzsa itt ismertetett könyve legfeljebb az albán pártvezér nyerseségével mondja ki azt, amit a kulisszák mögött, de hasonló energiával a román, a csehszlovák, a bolgár, a kelet-német – s korábbi, rokonszenvező magatartásukat 180 fokos szögben megváltoztatva – a kínai vezetők is követeltek.

De sajátmagunkat csapnánk be, ha elhallgatnánk, hogy volt a mérleg elbillenésének egy helyi, hazai tényezője is. Az úgynevezett „népítéletekre”, az utcai akasztásokra, de elsősorban a Köztársaság téri budapesti pártközpont október 30-i ostromára és az ottani véres leszámolásra gondolok. Igazuk van azoknak, akik a népharag jogosságáról beszélnek; azoknak, akik azt mondják, hogy minden forradalomban vannak ilyen jelenségek; azoknak, akik megjegyzik, hogy a meglepő nem a kilengések ténye, hanem azok valóban alacsony száma volt. Mindez így igaz. De a dolgoknak más volt az optikájuk Budapesten és más Moszkvában, Pesten azokon állt bosszút az utca, akiket a rendszer bűnözőinek tartott? De hát a Kremlben ezerszer nagyobb bűnözők ültek! Sztálin uralma alatt kivétel nélkül – Hruscsovtól Molotovig, Málenkovtól Kaganovicsig – mind könyékig vérezték be a kezüket, másképp nem is maradhattak volna meg a hatalom csúcsain. Ezek az emberek – meghökkenve, dühöngve, gyűlölködve, rettegve – hirtelen úgy érezték, hogy Pesten őket akasztják, a pártközpont előtt őket lövik le.

A hír október 30-án éjjel vagy október 31-én reggel érkezett Moszkvába. Hruscsov ezek után már nem habozhatott. Ha nem akart – és nem akart – megbukni, neki kellett a beavatkozást sürgetők élére állnia. De aligha véletlen, s úgy vélem, a fentieket igazolja, hogy Micsunovics nagykövet feljegyzései szerint a továbbiakban állandóan és szinte eszelősen hajtogatta: „Magyarországon kommunistákat gyilkolnak”. Hogy ezt akkor is ismételgette, amikor már Magyarországon senkit sem gyilkoltak, amikor Nagy Imre, Maléter, Király Béla, Kopácsi helyreállították a rendet – ez már semmit sem változtatott a helyzeten. Akkorra már késő volt – már mozgásban volt a gőzhenger.

Azt lehetne erre mondani, hogy Csehszlovákiában 1968-ban nem voltak népítéletek, az oroszok mégis bevonultak. A párhuzam sántít. A nemzetközi erőviszonyokat tekintve, a Szovjetunió ’56-ban lényegesen gyengébb volt, mint ’68-ban. És lényegesen bizonytalanabb afelől, hogyan fog beavatkozására reagálni a Nyugat. Ha a csehek a magyar ’56-ból megtanulták, hogy mit ne tegyenek, és ez mégsem segített rajtuk – az azért van, mert az oroszok ’56-ban megtanulták, hogy mit tehetnek: nyugodtan bevethetik a tankjaikat, nem kell semmiféle jelentős nyugati retorziótól tartaniok. ’56-ban ezt még nem vehették biztosra – ráadásul akkor nagyon gyorsan, azon melegében kellett dönteniök – ’68-ban már nem vállaltak semmiféle kockázatot, s szép lassan, „hidegen” dönthettek.

Negyedszázad messzeségéből, amikor az események már történelemmé merevültek, higgadtabban, érzelemmentesebben lehet megvizsgálni azt a kérdést is: tehetett-e volna valamit a Nyugat az érdekünkben – és saját érdekében? A Nyugaton akkor szinte kizárólag az Egyesült Államok volt értendő – katonai fölényük vitathatatlan volt, gazdasági erejük kimagasló, befolyásuk az Egyesült Nemzetek Szervezetében uralkodó jellegű. Ráadásul a két másik, akkor legjelentősebb nyugati országot, Angliát és Franciaországot lekötötte a szuezi ügy.

Ami az utóbbit illeti, a magyar közvéleménynek jó ideig az volt a benyomása, hogy Anglia, Franciaország és Izrael a mi forradalmunkat használta ki az Egyiptom elleni intervenciójuk időpontjának megválasztására – feltételezve, hogy a világ figyelmét és a Szovjetunió erejét lekötik a magyar események. Magam is így véltem, s mivel a szuezi intervenció szervezői tagadták ezt, vártam, mikor fognak előkerülni olyan titkos dokumentumok, amelyek majd megcáfolják a hivatalos állításokat. Minden, ami azóta nyilvánosságra került, azt mutatja, hogy a szuezi fegyveres akciót már hetekkel a magyar forradalom előtt elhatározták, és megkezdésének dátumát október 22-én – egy nappal a mi október 23-ánk előtt – határozta meg egy Párizs melletti titkos találkozón Selwyn Lloyd angol, Pineau francia külügyminiszter és Ben Gurion izraeli miniszterelnök. Aznap döntötték el, hogy Izrael október 29-én támadja meg Egyiptomot, az angolok és franciák október 30-án küldik el Nasszernek az ultimátumukat, október 31-én kezdik meg légitámadásaikat, és csapataik november 6-án, az amerikai elnökválasztás napján fognak partra szállni. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a három ország döntése kihasználta a magyar forradalmat – hiszen akkor született, amikor arra, hogy Magyarországon forradalom lesz, még senki sem gondolhatott. Más kérdés, hogy a magyar események miatt Anglia, Franciaország és Izrael elhalaszthatták, vagy elejthették volna szuezi terveiket, s így megsegítették volna a felkelt magyar népet azzal, hogy nem osztják meg a Nyugatot és a világközvélemény figyelmét. Dehát ez túl szép lett volna: ha a szuezi akciót már a magyar események előtt és nélkül megtervezték, a budapesti forradalmat még külön ajándéknak vélték terveik végrehajtásához.

S az Egyesült Államok? Azok a dokumentumok, amiket Mellékletünk közöl, sok mindenre fényt vetnek – ismert és kevésbé ismert tényezőkre. Sziklay Andor jóvoltából, aki akkor az amerikai külügyminisztériumban a Hírszerző és Kutató Hivatal magyar osztályának főnöke volt, most először kerül nyilvánosságra az a két beszélgetés, ami 1956. október 25-én és november 4-én folyt le a budapesti Amerikai Követség és a washingtoni Department of State között, s most először foglaltatnak csokorba az amerikai külpolitika akkori legfontosabb irányítóinak kijelentései-véleményei a magyar forradalomról – az események közben, vagy nem sokkal az események után.

Az első, ami világosan megmutatkozik, az az, hogy – a szovjet és kádárista állításokkal szemben – a magyar forradalmat nem az Egyesült Államok szervezték. Ez az események tanúi és résztvevői számára nem újság és nem meglepetés, a történelmi hitelesség kedvéért mégsem árt rámutatni. Tovább is lehet menni: a dokumentumok nemcsak azt teszik kétségtelenné, hogy az Egyesült Államoknak semmiféle szervező vagy kezdeményező szerepe nem volt, hanem azt is, hogy a Magyar Október teljes meglepetésként érte őket – zavarodottan és értetlenül álltak vele szemben. Jellemző az az október 25-i, távgépírón folytatott dialógus, amikor budapesti diplomatáiknak nemcsak utasításokat vagy tanácsokat nem adnak Washingtonból, hanem még azt sem tudják, mit kérdezzenek tőlük! Hruscsov egyszer, még ’56 nyarán, a magyarországi nyugtalanságot kommentálva, azt mondta Micsunovics jugoszláv nagykövetnek, hogy a Nyugat azon mesterkedik, hogy „áttörje a szovjet blokk arcvonalát”. Az amerikai dokumentumok arra vallanak, hogy Moszkva jócskán túlbecsülte a Nyugatot.

A második tanulság az, hogy az Egyesült Államok vezetőinek soha, egy pillanatig eszükbe sem jutott, hogy bármi konkrétat tegyenek a magyar forradalom megsegítésére vagy megmentésére. Kétségkívül rokonszenveztek vele, de ez a rokonszenv nem ment tovább egy-két humanitárius gesztusnál vagy nyilatkozatnál. Hathatós segítségre, a Szovjetunió kezének lefogására sem elképzelésük, sem tervük, sem szándékuk nem volt.

Ezt a passzivitást általában Jaltával szokták magyarázni, azzal, hogy Jaltában, 1945 februárjában – még a második világháború befejezése előtt – az amerikaiak és az oroszok felosztották egymás között a világot, és Magyarország a szovjet érdekszférába került. Ez a magyarázat pontatlan: a Jaltában elfogadott híres Nyilatkozat a Felszabadított Európáról a tengelyhatalmak csatlósainak éppenséggel nem új csatlósságot, hanem „szabad választások alapján álló, felelős kormányokat” helyezett kilátásba. Nem maga Jalta, hanem a Jaltát követő három év gyakorlata hozta létre azt a szituációt, amit később a Nyugat – katonai és gazdasági fölénye ellenére – tudomásul vett: Kelet- és Közép-Európa országainak bekebelezését a szovjet tömbbe. Így aztán az, ami a pontatlan Jalta-meghatározás mögött van, mégis igaz: az 1948-ra kialakult európai helyzetet, a kettéosztott Európát a Nyugat véglegesnek, vagy legalábbis belátható időn belül megváltoztathatatlannak fogadta el.

Az amerikai passzivitás második magyarázata az szokott lenni, hogy a véletlenek szerencsétlen összjátéka következtében Eisenhower éppen elnökválasztás küszöbén állt, és az megbénította cselekvőképességét, Dulles külügyminisztert pedig a magyar forradalom kellős közepén szállították kórházba, sürgős rákoperációra, s így az amerikai felső vezetésben senki nem volt, aki bátran kezdeményezhetett vagy dönthetett volna. Ez a magyarázat már aligha meggyőző. Ugyanezekben a napokban, a szuezi ügyben, saját szövetségeseivel, Angliával és Franciaországgal szemben az amerikai külpolitika hallatlanul aktív és hatékony volt. A Biztonsági Tanácsban Cabot Lodge, az Egyesült Államok állandó megbízottja keresztülhúzta az angolok és franciák időnyerési kísérleteit; Pearson kanadai külügyminiszternek, aki olyan megoldást javasolt, ami nem alázza meg túlságosan Angliát és Franciaországot, Dulles kíméletlenül azt felelte, hogy ez pillanatnyilag lehetetlen; Eisenhower pedig a két szövetséges országgal kapcsolatban „olyan őrmesteri hangot használt, amilyent a Fehér Házban Grant tábornok óta nem hallottak”. (New York Times, 1956. november 3.) Az amerikai külpolitika tehát nem volt megbénulva – legfeljebb Szuez szenvedélyesen foglalkoztatta, Magyarország pedig nem.

A passzivitás harmadik magyarázata – Eisenhower is hivatkozik rá – Magyarország földrajzi helyzete: ha akartak, sem tudtak volna katonai segítséget küldeni Ausztria vagy Jugoszlávia semlegességének megsértése nélkül. A történelem azt mutatja, hogy a nagyhatalmakat, ha valamit igazán akarnak, az ilyen meggondolások ritkán szokták visszariasztani. S ha csapatok küldése nehéz is lett volna, ez még nem magyarázza az energikus politikai fellépés elmaradását.

A negyedik magyarázat: a magyar ügybe való beavatkozás egy harmadik világháborút zúdíthatott volna az emberiségre. A kockázat valóban fennállt – senki sem tudja megmondani, mi történt volna erőteljes amerikai fellépés, különösen pedig amerikai katonai mozdulatok esetén. A kérdést azonban másképpen is fel lehet tenni. Nem állt-e fenn egy harmadik világháború kockázata a berlini légihíd idején, a három évig tartó koreai háború alatt, vagy a kubai rakétaválság alkalmával? Az Egyesült Államok mind a három esetben vállalta a kockázatot. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy a magyar forradalom megsegítése harmadik világháború veszélyével járt-e, avagy sem, hanem az: a kelet- és közép-európai országok a világnak azon pontjai közé tartoznak-e, amelyekért az Egyesült Államok hajlandó háborús rizikót vállalni. A magyar ügy, s azóta a cseh ügy is megmutatta, hogy nem.

Mindezt tekintetbe véve hadd kanyarodjak vissza oda: tehetett-e volna mégis valamit a nyugati világ – az Egyesült Államok – Magyarországért? Az akkori helyzet átgondolása, egyes, azóta bekövetkezett események ahhoz a meggyőződéshez vezetnek, hogy igen. A kezdeményezések, a lehetőségek hosszú sora maradt teljesen kihasználatlanul – olyan próbálkozásoké, amik hatással lehettek volna a – mint említettem – éppen habozó, bizonytalankodó, megoszlott szovjet vezetésre. Akkor még nem volt „vörös vonal” azaz közvetlen telefonkapcsolat Washington és Moszkva között, de a diplomáciai csatornák éppúgy léteztek, mint most. Így aztán szinte elképesztő, hogy a magyar forradalom tizegynéhány napja alatt az amerikai külügyminiszter mindössze egyetlen közvetlen üzenetet küldött Moszkvába, azt az egyébként helyes megnyugtatást, hogy az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot vagy a szovjet tömb bármely tagját potenciális katonai szövetségesének – azaz, ha az oroszok kiengedik Magyarországot a maguk szövetségi rendszeréből, az amerikaiak nem kívánják majd a sajátjukéba bevonni.

De ezen a megnyugtatáson kívül, amit egyébként az orosz vezetők úgyis aligha hittek el, még mennyi minden egyébbel lehetett volna próbálkozni!

Lehetett volna fenyegetőzni. Elsősorban katonai beavatkozással – még akkor is, ha a valóságban erre nem gondoltak. Leegyszerűsítés volna a világpolitikát pókerjátszmához hasonlítani – de tudomásul kell venni azt, hogy egy pókerjátszma elemei is hozzátartoznak. Nem utolsó sorban a blöff. A szuezi ügyben az oroszok mesterien blöfföltek. A konfliktus kezdetén a baráti Egyiptomot nemcsak hogy nem segítették meg, hanem azonnal kivonták onnan a Nasszernek leszállított repülőgépeiket és kölcsönadott pilótáikat. De mihelyt látták, hogy az Egyesült Államok nem támogatja Angliát és Franciaországot, egyszerre hősökké váltak, és elkezdtek azzal fenyegetőzni, hogy szovjet önkénteseket küldenek Egyiptom megsegítésére. A magyar ügyben a Nyugatnak eszébe sem jutott hasonló blöffel megpróbálkoznia.

Lehetett volna – s most már legkevésbé sem blöffszerűen – diplomáciai és gazdasági szankciókat kilátásba helyezni – a diplomáciai kapcsolatok megszakításától kezdve az akkor éppen újjáéledő kereskedelmi kapcsolatok befagyasztásának fenyegetéséig.

Lehetett volna éppen ellenkező megközelítéssel, vagy a fenyegetéseket javaslatokkal kombinálva, Magyarország semlegesítését ajánlani, bizonyos, hasonló vagy más jellegű engedmények ellenértékeként a Nyugat részéről.

Lehetett volna az Egyesült Nemzetek Szövetségében aktívabbnak lenni, és még a második szovjet beavatkozás előtt egy ENSZ delegációt bejuttatni Magyarországra.

S még november 4-e után is lehetett volna legalább egy ideig keményebbnek maradni – mint például Afganisztán esetében –, abból kiindulva, hogy az eltökéltséggel, a szankciókkal hátha sikerül egy kompromisszumos, talán finnpéldájú megoldást kicsikarni.

De Gaulle mondotta egy alkalommal s nem is panaszosan, hanem csak a tényt leszögezve: „Les Etats sont des monstres froids” – az államok hideg szörnyetegek. Semmi mással nem törődnek, mint a saját érdekeikkel. Minden állam, mindig és kizárólag a saját érdekeit nézve, önzőn cselekszik; a probléma legfeljebb az, hogy nem mindig ismerik fel, mi a valódi érdekük, s így egyik-másik cselekedetük, vagy a cselekedeteiknek elmaradása sajátmaguk ellen fordul. A legkevésbé sem állítom – ki állíthatná? –, hogy az Egyesült Államok másféle magatartása biztosan megmentette volna a magyar forradalom ügyét –, de annyi talán állítható, hogy a nagyfokú passzivitással nem szolgálták a saját érdekeiket sem. A magyar forradalom páratlan alkalom volt Európa s az egész világ arculatának a megváltoztatására, vagy legalább egy változás megkezdésére: kár volt még csak meg sem próbálkozni a sikerre segítésével. Talán az egész világ erőviszonyai másként alakultak volna.

Mi, magyarok, otthon, ’56-ban édeskeveset tudtunk mindarról, ami körülöttünk történt – Moszkva habozásairól és belviszályairól, Washington rokonszenvező tartózkodásáról s a nem-kommunista világ jóindulatú tapsainak tulajdonképpeni értéktelenségéről. Hogyan tudhattuk volna például azt, hogy „rosszul választottuk meg” felkelésünk időpontját, mert éppen akkorra már a szuezi intervenció volt beütemezve? Vagy azt, hogy mikor mi bízni kezdünk a helyreállt belső rendben és kibontakozásban, Hruscsov alig párszáz kilométerre tőlünk éppen Titónál van, és a forradalom fegyveres letörésének részleteit beszéli meg vele? Sikereinktől eléggé megrészegülve, bekötött szemmel és tele illúziókkal jártunk-keltünk. A legkülönfélébb tévedések áldozatai voltunk. Mikor az orosz csapatok megkezdték Budapest kiürítését, voltak, akik azt hitték, hogy legyőztük a Szovjetuniót. Mikor Mao Ce-tung, Tito, Gomulka első, bíztató táviratait megkaptuk, voltak, akik azt hitték, hogy szövetségesekre leltünk bennük. Mikor a Biztonsági Tanács tárgyalni kezdte a magyar ügyet, voltak, akik azt hitték: az ENSZ segíteni fog – még majd csapatokat is küld. A legelterjedtebb, legáltalánosabb és legsúlyosabb tévedés az volt, amelyik az Egyesült Államok segítségében bízott. Eisenhowernek 1952-ben, első választási kampánya során, az egyik jelszava a „liberation”, a kelet-európai országok felszabadítása volt – négy esztendőn át ezt az ígéretes szót tömték a nyugati rádiók Kelet- és Közép-Európa népeinek a fülébe. Nem meglepő, hogy a hazai magyar tömegek elhitték – feltehetően még azok a Nyugaton élő magyarok is elhitték, akik közvetlenül az amerikai funkcionáriusok mellett dolgoztak, máskülönben csak felelőtlenséggel lehetne megmagyarázni az akkori Szabad Európa Rádió harcra-ellenállásra-kitartásra buzdító adásait.

Csakhogy 1956 már nem 1952 volt – közben meghalt Sztálin és megkezdődött az enyhülés –, a propaganda-gépezet üresen forgott tovább, és a négyéves jelszó ismételgetése már emigráns vágyálom volt és nem politikai valóság. A magyar „epizód” – mint ahogy e fejtegetések elején utaltam rá – bevallatlanul is a világméretű enyhülés fékezőjének tűnhetett még az amerikai elnök szemében is. Így történt meg, hogy az, akinek a „felszabadítási” jelszava a magyar tömegek egyik legfontosabb mozgatója volt, tíz nappal egy önmagát felszabadító nép forradalmának leverése után már így nyilatkozott: „Az Egyesült Államok kormánya nem javasolja és soha nem is javasolhatta azt, hogy egy védtelen lakosság nyílt forradalmat kezdjen olyan hatalom ellen, amit legyőzni nem képes”.

A nyugati segítségben való hit illúzió volt, s ami ennél is keservesebb: történelmünk tele van hasonló illúziókkal. Egyetlen nép sem mentes az álmodozástól és a tévedéstől, de mi e téren valószínüleg világrekorderek vagyunk. Rákóczi biztosra vette, hogy XIV. Lajos segíteni fog neki – s utóbb a török Portára számított. Mikor a cári hadsereg ’49-ben elözönlötte Magyarországot, Kossuth és kormánya gyönyörű kiáltványban fordult Európa kormányaihoz és népeihez: „Büszke angol nép, tűrni fogod-e ezt az alkotmányos szabadság elleni merényletet?… Francia Köztársaság, elfelejtetted-e azokat az elveket, amelyeken rendszered felépült?… Ébredjetek fel, óh, Európa népei és nemzetei! Szabadságotok ügye Magyarország földjén dől el…” Károlyi Mihály hasonló naivitással az antanthatalmak megértésében hitt, Horthy a tengelyhatalmak erejében. Mindig büszkék voltunk hűségünkre szövetségeseinkhez és megvetettük azokat, akik „átálltak”. Mintha a történelem elemi iskola volna, ahol a tanító bácsi a jókat megjutalmazza és a rosszakat megbünteti.

Hibás választásainknak, baklövéseinknek, csalódásainknak mély gyökerei kell legyenek. Alighanem oda nyúlnak vissza, hogy több mint négy évszázada jóformán nincs magyar külpolitika. Hogyan is volna, hiszen Mohács óta nincs önálló magyar állam – a néhány hónapos vagy éves kivételek nem voltak elegendők egy elmélyült külpolitikai műveltség megteremtésére. Az Árpád-házi királyoknak, az Anjouknak, Mátyásnak még volt külpolitikájuk, volt koncepciójuk – kemények voltak és engedékenyek, szövetségeket kötöttek és bontottak fel, tudtak hűségesek és hűtlenek lenni, ahogy ezt az ország érdekei követelték. Erdélyben maradt meg egy ideig valami ebből a tradícióból – egyebütt nem.

Az ’56-os forradalom nem volt sem tévedés, sem illúzió – elemi erejű robbanás volt. Külpolitikai illúzióvá akkor vált, amikor az egyik, távoli világhatalom segítségének reményében nem tudott megállni és valami kompromisszumra jutni a területét elfoglaló másik világhatalommal. Egész pontosan: nem tudta konszolidálni az a kompromisszumot, amit Nagy Imre október 29–30-án elért. Nagy Imrét sok bírálat érte, amiért gyenge volt, határozatlan volt, késlekedő volt. Lehet. De hogy a forradalom lázas napjaiban ő volt az a magyar politikus, aki legvilágosabban mérte fel az oroszok erejét és veszélyességét, az biztos. Amíg csak remény volt arra, hogy a szovjet vezetéssel békés megoldást találjon, mindent elkövetett a megegyezés érdekében, még azon az áron is, hogy a tömegek nem értik meg, vagy Moszkva megbízottjának mondják. Végső eszközökhöz, a Varsói Szerződésből való kilépéshez, a semlegesség kinyilatkoztatásához csak akkor folyamodott, mikor a határokon átözönlő szovjet csapatok világossá tették, hogy megegyezésre már semmi remény.

’56 külpolitikai leckéje – ha ugyan vannak a történelemnek megtanulható leckéi – nem a nemzeti önsajnálkozás, hogy „egyedül vagyunk” (mindenki egyedül van), nem is a vádaskodás vagy siránkozás, hogy „cserben hagytak minket” (mást is, egymást is), nem a melldöngetés, hogy akkor „mi voltunk a világ közepe” (azelőtt is, azóta is már annyi más „közepe” volt a világnak) hanem az, hogy ha egyszer, valaha lesz önálló magyar külpolitika, annak majd átgondoltnak, hűvösen számítónak, érzésmentesen realistának kell lennie. Semmi másra nem kell és nem szabad tekintettel lennie, mint az ország érdekeire. Sem arra nem szabad törekednie, hogy más ura legyen, sem azt nem szabad elfogadnia, hogy más csatlósává váljék. Üres fenyegetéseknek éppúgy nem szabad felülnie, mint híg ígéreteknek vagy szentimentális frázisoknak. Akármilyen kíméletlenül hangzik is: amíg a világ „hideg szörnyetegek”-ből áll, neki is azzá kell válnia. Ezt sem azoknak nem lesz jó elfelejteniök, akik majd abban – az egyelőre illuzórikus – országban élni fognak, sem azoknak, akik ma és mindaddig a megszületésén próbálnak munkálkodni.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

indokínai fegyverszünet – 1954. június 20-án a genfi Indokína-konferencián döntés születik a fegyverszünetről és Vietnam felosztásáról a 17. szélességi fok mentén.

Osztrák államszerződés – az államszerződést Bécsben, 1955. május 15-én írják alá, az aláírók a brit, az amerikai, a francia és a szovjet külügyminiszter, valamint az osztrák külügyminiszter és a szövetségi kancellár.

Belgrádban… követték meg Titót – Sztálin és Tito szakítása után (1948. június 27.) először látogat szovjet delegáció Belgrádba. A küldöttséget Hruscsov vezeti.

Genfben – 1955. július 23-án befejeződik a nagyhatalmak (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország és Szovjetunió) 5 napos konferenciája.

Fontaine, André (sz. 1921) francia újságíró. A Le Monde munkatársa (1947), a külpolitikai rovat szerkesztője (1951–1969), főszerkesztő (1969–85) és igazgató (1985–91).

Histoire de la guerre froide – megjelent 1965–67-ben.

Micsunovics, Vukasin (sz. 1919) jugoszláv politikus.

Enver Hodzsa (1908–1985) az albán KP egyik alapítója, első titkára (1954–85), Albánia teljhatalmú diktátora

Köztársaság téri budapesti pártközpont okt. 30-i ostroma – a forradalom kitörésének éjszakáján egy ÁVH-s különítmény érkezett az épület védelmére. Néhány napig három szovjet páncélos is erősítette a különítményt. A karhatalmisták az épület védelméből lőttek a téren megjelenőkre, akiket elfogtak, azokat a Mosonyi utcai rendőrlaktanyába kísérték. Október 30-án a felkelők egy csoportja küldöttségbe érkezett a székházhoz a helyzet felderítésére. Azt követően, hogy a karhatalmisták belelőttek a csoportba, véres összecsapás kezdődött el, amely az épület elfoglalásával és kilenc karhatalmista meglincselésével ért véget.

Király Béla (sz. 1912), katonatiszt, tábornok. 1945 után a Néphadsereg gyalogságának élén állt, 1951-ben koholt vádak alapján halálra, majd börtönbüntetésre ítélték. 1956 őszén szabadult. 1956 októberétől a Nemzetőrség főparancsnoka volt. A népfelkelés leverése után az Egyesült Államokba emigrált. Egyik New-York-i egyetemen tanított. 1989-ben hazatér, független országgyűlési képviselő (1990 áprilisától), az Országgyűlés Honvédelmi Bizottságának alelnöke, 1990-től vezérezredes.

Selwyn Lloyd – John Selwyn (Brooke) (1904–1978) angol politikus. 1945-től a Konzervatív Párt képviselője. Külügy (1951–54, 1955–60), hadsereg ellátás ügyi (1954–55), hadügy (1955) és pénzügyminiszter (1960–62). 1963–64 között lordpecsétőr.

Pineau, Christian (sz. 1904) francia politikus, külügyminiszter (1956–58).

Ben Gurion, David (1886–1973) izraeli politikus, államférfi. Lengyelországban született, korán bekapcsolódott a cionizmus mozgalmába, 1906-ban Palesztinába emigrált. 1921-ben a Hisztadrut szakszervezeti szövetség főtitkára, 1930-ban az izraeli Munkáspárt elnöke lett. A független zsidó államért folytatott harcok közepette a II. világháborúban együttműködött a brit hatóságokkal, de 1947–48-ban politikai és fegyveres harcot vívott ellenük. Izrael állam első miniszterelnöke és hadügyminisztere volt 1948–53-ban, majd 1955–63-ban. Ezután visszavonult Sede Boker negevi kibucba, ahonnan az állam alapító atyjaként, haláláig nagy befolyást gyakorolt a politikára.

Department of State – az Egyesült Államok Külügyminisztériumának megnevezése.

Dulles, John Foster (1888–1959) amerikai köztársaságpárti politikus. Külügyminiszter (1958–59).

Cabot Lodge – Henry Cabot (1902–1985) amerikai politikus és diplomata. 1946–53 között szenátor. 1953–60-ig a BT amerikai képviselője.

Pearson, Lester Bowles (1897–1972) kanadai politikus, történész. Külügyminiszterként (1948–57) jelentős szerepet vállalt a NATO létrehozásában. A Liberális Párt elnöke (1958–68), miniszterelnök (1963–68). Nobel békedíjas (1957).

Grant tábornok – Grant, Ulysses Simpson (1822–1885) amerikai tábornok, az Egyesült Államok 18. elnöke (1858–77). Az amerikai polgárháborúban az Unió Hadseregének főparancsnoka volt.

november 4. után… keményebbnek maradni… Afganisztán esetében – egy Moszkva-barát afgán kormánynak „baráti segítséget” nyújt a Szovjetunió: 1979. december 26-án megszállja Afganisztánt. Bár a szovjet egységek hamar elfoglalják a legfontosabb hadászati pontokat, az afgán lázadók kemény ellenállást tanúsítanak, ami az ország belsejében elhúzódó gerilla-háborúvá fejlődik. Ez a háború a szovjetek 1989. február 15-i kivonulásáig több mint 13 000 katona életét követelte.

Rákóczi… XIV. Lajos segíteni fog… Portára számított – a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc (1703–1711) kezdeti sikerei körvonalazni engedték egy, a XIV. Lajos Franciaországával történő szövetség megkötését, ami a további függetlenedés terveinek alapjául szolgált volna. Mindeközben több uralkodóval, így XII. Károly svéd királlyal és I. Péter orosz cárral is folytatott tárgyalásokat, és igyekezett tájékoztatni Európát a szabadságharc okairól és céljairól. A felkelés leverése után, Franciaország érintésével, Törökországba menekült, amelyben potenciális szövetségest látott.

Károlyi Mihály, gróf (1875–1955), szabadelvű, majd függetlenségi politikus. A polgári demokratikus forradalom (1918) után miniszterelnök, majd köztársasági elnök. A Tanácsköztársaság megdöntése előtt emigrál, az emigrációban erősen baloldali irányzatot képvisel, és csak 1945 után tér haza. Rövid ideig párizsi nagykövet, a Rajk-per miatt lemond, majd visszavonul a politikától.

Antant-hatalmak – A központi hatalmak elsősorban Németország ellen irányuló hatalmi csoportosulása (1904–23), az I. világháború egyik katonai blokkja. Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország hozta létre korábbi szerződéseik alapján. Az I. világháborúban számos ország az Antant-hatalmak oldalán lépett fel (pl. Szerbia, Görögország, Belgium, Japán, Egyesült Államok).

Tengely-hatalmak – a hitleri Németország, a fasiszta Olaszország, Japán és szövetségeseik elnevezése a II. világháború idején.