A nagy földindulás

1980. június 3-án elromlott egy komputer. Hamis jelzéseket adott. A dologban nem volna semmi különös: Isten tudja, hány tízezer komputer van a világon, olykor-olykor biztosan elromlik egyik-másik. A dologban a különös, vagy pontosabban: az említésre méltó csupán az, hogy az a komputer, amelyik elromlott, nem akármilyen komputer volt. Egyike volt azoknak, amelyeknek az a feladata, hogy jelezzék: a Szovjetunió támadást indított az Egyesült Államok ellen. A jelzése nyomán az Egyesült Államok védelmi rendszere három percen át fél-készültségi állapotban volt a szovjet rakéták ellen, riasztották a Fehér Ház parancsnoki termét, és a stratégiai légihaderő bizonyos gépeinek automatikusan működésbe léptek a motorjai.

Lehet, hogy negyedórák, lehet, hogy csak percek választottak el minket a harmadik világháború kitörésétől.

Az eset június 7-én megismétlődött. Mint kiderült: már tavaly november 9-én is történt valami hasonló.

Szerencsére, más komputerek mindhárom esetben felfedezték az elromlott komputer tévedését. Szerencsére, az amerikai törvények értelmében valamennyi komputer együttes információja sem elég az atomfegyverek bevetéséhez: erre csak maga az elnök adhat parancsot.

Világos mindebből, hogy pokoli szerencsénk van.

De mi történnék, ha Fortuna szekerének a kereke fordítva forogna? Elvégre az elnök is csak ember, az ő hadi értesüléseinek jó részét – valóságos támadás esetén – mégiscsak a komputerek szolgáltatnák, s az elromlott komputert ellenőrző komputerek is elromolhatnak.

Többszöri pokoli szerencse után – ránk szabadulna a Pokol. Városok ezrei válnának porrá és hamuvá, emberek százmilliói pusztulnának el, megmérgeződnék a levegő egész országok, egész földrészek fölött. Csak néhány gépnek kell elromlania ahhoz, hogy valóra váljanak János Jelenéseinek iszonyatos jóslatai: „És ímé nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér. És az ég csillagai a földre hullának, miképpen a figefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik: és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték.”

Mindezt persze nemcsak – talán nem is elsősorban – a gépek hibái idézhetik a fejünkre, hanem legalább annyira az emberi hatalomvágy, a fanatizmus, az elvetemültség, vagy egyszerűen: egy terjeszkedési akaratból, presztízsokból, avagy puszta félelemből fakadó politikai számítási hiba.

Ritka dolog, hogy a moszkvai Pravda az igazat írja, de abban a cikkében, amelyikben az említett komputer-incidensek nyomán kifejtette, hogy az emberiség feje fölött a fegyverkezési hajsza következtében iszonyú fenyegetés lebeg, nyilván sok az igazság. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének legfrissebb jelentése szerint – miközben 570 millió ember nem jut elegendő élelemhez és 1,5 milliárd nem részesül orvosi kezelésben –, a világ kormányai percenként egymillió dollárt költenek fegyverkezésre.

De igazából igaza a Pravdának akkor volna, ha nem hallgatná el, hogy azokat a hibákat, amelyeket az amerikai komputerek elkövettek, szovjet komputerek is elkövethetik. Semmi biztosíték arra, hogy a szovjet gépek tökéletesebbek, mint amerikai társaik, s talán hibáztak is már ugyanúgy, legfeljebb Moszkvában nem szokás nyilvánosságra hozni az olyan dolgokat, amilyeneket Washingtonban nem szokás titokban tartani.

S még inkább akkor volna igaza a Pravdának, ha megírná azt is: a világ nagyhatalmai közül – nemzeti jövedelméhez mérve – melyik költ a legtöbbet fegyverkezésre? Melyik von meg a legtöbbet a saját dolgozóitól – élelmiszerben, ruházkodásban, lakásépítésben, no meg, ami ezzel együtt jár: emberi jogokban – éppen annak a bizonyos fegyverkezési hajszának a fokozására? S melyik az, amelyik hol Budapesten, hol Kubában, hol Prágában, hol Afganisztánban fegyveres beavatkozásaival a majdnem-elpattanásig feszíti a húrt? S ki szavatolja, hogy egy újabb kaland esetén a húr holnap nem fog-e elpattanni, nem zúdul-e ránk az Apokalipszis?

Mi, magyarok – sem egyénileg, sem mint ország – a világ sorsába, szuperhatalmak esetleges összecsapásába beleszólni nem tudunk. Hangunk gyenge, súlyunk pehelynyi, szerepünk nincsen. A tűzhányó szélén folyó haláltáncban – s a kép idillikus, hiszen hol az a tűzhányó, amelyik vetélkedhetnék a nukleáris fegyverek erejével – a magyar népnek egy vágya van, s ha létezik valóban felelős magyar politikus, annak csak egyetlen vezérlő gondolata lehet: kimaradni. Talán túl sötét a felvázolt kép és a „nagy földindulás”, a harmadik világháború, elkerülhető. De ha nem kerülhető el, Magyarországnak abból ki kell maradnia.

Jelenlegi helyzetünkben biztosan benne vagyunk, s nem is annyira a Varsói Szövetségbeli tagságunk, mint az országban elhelyezett szovjet kilövőhelyek és rakéták miatt. Az Atlanti Szövetségnek az égvilágon semmi oka nem volna arra, hogy Magyarországot célpontnak tekintse: ’56 emléke miatt is rokonszenvesek Nyugaton a magyarok, akiket aligha hisz szenvedélyes szovjet-szövetségeseknek, s a jelenlegi rendszerrel is jók a kapcsolatai. De azt nehéz elképzelni annak is, aki nem katonai szakértő, hogy a kedvünkért majd lövetni hagyja magát szovjet atomfegyverekkel – Magyarországról.

Szomszédaink közül Ausztria is, Jugoszlávia is, Románia is atommentes. Az utóbbi tagja a Varsói Szövetségnek, akárcsak Magyarország, mégis el tudta érni, hogy a szovjet csapatokat kivonják a területéről, s nem engedte meg rakéta-bázisok létesítését. A magyar vezetőknek is el kell ezt érniök! Ők ismerik közelről Brezsnyevéket, nem mi – nekik kell tudniok: hogyan. Gazdasági erőfeszítésekkel, hízelgéssel, további hűségeskükkel, vagy lázadozva, avagy zsarolással – ahogy lehet. S úgy is, ahogy nem lehet. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon.

Nagy népek átvészelhetnek nagy pusztításokat – nem kívánjuk nekik, az orosz népnek sem. De a mi esetünkben egy egész nemzet életbenmaradásáról van szó. Mert a nemzethalál nem a születés-szabályozás miatt fenyegeti a magyarságot (ezen lehet vitatkozni, ezen lehet változtatni), s nem is az erdélyi román politika miatt (a magyarok száma ott annak ellenére is növekedőben van) – a nemzethalál a magyar földön lévő szovjet atomfegyverek miatt fenyeget!

Ezek miatt kellene hivatott költőinknek a nemzetet riasztaniok. Erről kellene hozzáértő tudósainknak a népet felvilágosítaniok.

Nyugaton egyre szélesebb rétegek, s elsősorban a fiatalok és az ellenzékiek mozdulnak meg a természet védelmére: van, ahol „környezetvédőknek”, van, ahol „ekologistáknak”, van, ahol „zöldeknek” nevezik őket. A levegő, a tenger, a folyók, az erdők, a tavak, a földek tisztaságáért, a szennyeződés és az atomenergia használata ellen verekednek.

Nem volna-e szükség egy ilyen mozgalomra Magyarországon is?

A mi városaink, vizeink, hegyeink-völgyeink annyira tiszták-e?

Nyugatra látogató magyar szakemberek ijesztő képet festenek arról, milyen fölületesek a biztonsági rendszabályok az épülő paksi atomerőműnél. Megkérdezik-e majd a magyar népet – mint a szomszédos osztrákokat –, hogy vállalni akarja-e az ezzel járó kockázatot?

Ma Magyarországon mindazoknak, akik nem tudják, hogy a saját fölös energiáikkal mit kezdjenek, mindazoknak, akik a legnagyobb jószándékkal akadémikus vitákat folytatnak a „rendszer lényegéről”, avagy ilyen-olyan gazdasági reformokról, a fiataloknak, az íróknak, a művészeknek a tömegekre támaszkodva, egyetlen nagy környezetvédő-életmentő mozgalomban volna jó egyesülniük.

S ha e mozgalom mélyén ott volna – nem is a Varsói Szerződésből való kilépés, de legalább az ország atomfegyverektől való megszabadítása, akkor a politikai vezetésnek nemcsak szemet kellene hunynia efölött, de támogatnia is kellene. Feltéve, hogy elsősorban magyarnak, s nem a nemzet sírásójának érzi-tekinti magát.