„A Bibó-probléma”^*

Nagyterjedelmű cikket közölt a budapesti Kritika folyóirat Bibó-probléma címmel. A cikket az emigráció megtévesztésére állampénzen fenntartott propagandalap, a Magyar Hírek is bő részletességgel átvette 1979. november 3-i számában. A szerző, bizonyos E. Fehér Pál megismétli a Bibó ellen 23 éve hangoztatott hivatalos vádakat: „1956-os tevékenysége (a Nagy Imre-kormányban volt néhány napig államminiszter), az ellenforradalom utáni káros tevékenysége (1957-ben »emlékiratot« juttatott el nyugatra Magyarország helyzete és a világhelyzet címmel) oda vezetett, hogy a bíróság elítélte” –, felrója „harmadikutasságát”, szemére veti, hogy „szellemtörténeti alapozású rendszere képtelen volt (a marxizmus–leninizmus) befogadására” stb.

Idáig rendben is volna a dolog: nincsen semmi meglepő abban, hogy azok, akik egy életen át üldözték-gyalázták-tiporták Bibót, ezt a halála után is folytatják. A baj ezután következik. Mert a cikk nagy része nem erről szól, hanem az ellenkezőjéről: mennyiben volt Bibó kiváló férfiú, nagy tudós, éles elme – röviden: mennyiben és hogyan kell átértékelni az eddig róla alkotott (s a gyakorlatba is átültetett) hivatalos véleményt. Ilyesmiket olvashatunk: „Bibó István életműve méltán kelt figyelmet napjainkban is, elsőrendűen azért, mert a magyar nem marxista gondolkozás egyik legfigyelemreméltóbb egyénisége volt… Kevesen láttak annyira tisztán a múltunkban, mint ő… Racionalizmusa hatalmas valóságtiszteletre szorította őt. Ebben a tekintetben nem ismer alkut… Elsőrendű vitatkozó, s azt külön becsülhetjük, hogy mindig higgadt. Mintha valami más égtájról szakadt volna ide: Macaulay hűvössége, Toynbee udvarias érvelése – ezek az eszményei, szemben a magyar vitastílus hevesebb, hogy ne mondjam: virtusosabb temperamentumával… Egy okos, nagy felelősségtudattal gondolkozó ember portréja bontakozik ki előttünk, aki sokat tudott a kortárs magyar valóságról, sok igazságot mondott ki, s ezeket nem árt megszívlelnünk… Probléma-érzékenysége alkalmassá tette őt arra, hogy a felszabadult ország felszabadult légkörében a magyar társadalomfejlődés legaktuálisabb gondjait vesse fel. Műveltsége és tájékozottsága feljogosította arra, hogy elkerülje a frázisos megoldásokat, s valóban európai színvonalon gondolkozzék… A magyar társadalmi közgondolkodás históriájából – legyen bár szuper igényes a kritika – Bibó 1945 és 48 között írott esszéi semmi esetre sem hiányozhatnak…”

Az ember nem akar hinni a szemének. Melyik Bibó Istvánról van szó? Arról, akit 1948 és 56 között elnémítottak, akit 1956 után letartóztattak s 1958-ban életfogytiglanra ítéltek, akit 6 évi raboskodás után engedtek csak szabadon, akit egy alantas könyvtári állásban koplaltattak, akit sohasem rehabilitáltak, s a legtekintélyesebb egyetemek meghívására sem engedtek Nyugatra látogatni, akinek egy kisebb tanulmány kivételével harminc év alatt egyetlen sorát sem engedték megjelenni – arról, akinek a halálhírét sem a rádió, sem a televízió nem közölte, s valamennyi hazai újság közül is csak egy: ahol a család megfizette, a gyászjelentések rovatában?!

Ez az ember mondott volna ki „sok igazságot”, amit nem árt a rendszernek megszívlelnie? Miért nem szívlelték meg addig, amíg élt, s miért emlegetik tüstént a halála után? Ez az ember volt „alkalmas” és „feljogosított” arra, hogy a „felszabadult ország felszabadult légkörében a magyar társadalomfejlődés legaktuálisabb gondjait felvesse”? Dehát mit csináltak a mai rendszer emberei a felszabadult országból és a felszabadult légkörből – kik fosztották meg Bibót attól a jogtól, amire „alkalmassága”, műveltsége, tájékozottsága, felelősségtudata feljogosította? Avagy van talán egy másik Bibó István is?

A legedzettebb gyomor is felkavarodik: a képmutató dicséreteknél jobban el lehetett viselni a szidalmakat. A mai „vonalasoknál” akkor már becsületesebb volt az öreg, tökkelütött Bölöni György, aki 57 után a Nemzetközi PEN kongresszusain azt bizonygatta, hogy Bibó bebörtönzése igenis helyénvaló a Szovjetunió helytartóinak részéről.

Talán elnézik olvasóink – mi sem Macaulay hűvösségével, sem Toynbee udvariasságával, sem Bibó higgadtságával nem rendelkezünk –, ha kissé csiszolatlanul, de annál kerekebben kimondjuk: a holttest még jóformán ki sem hűlt, és otthon megkezdődött a hullarablás. A sötét sírkertben a lámpást a Kritika és a Magyar Hírek szerkesztői, két javíthatatlan kádári pártszolgálatos, Pándi Pál és Szántó Miklós tartja – a piszkos munkát alkalmazottjuk végzi el. Akinek még azt is van képe megjegyezni, hogy éppen interjút tervezett Bibóval, csak „elkésett vele”, mert Bibó 68 éves korában elhunyt. Micsoda pechje van a himpellérnek: húsz év óta nem interjúvolta meg Bibót – pont akkor akarta, amikor meghalt. Természetesen senki sem tudja megmondani: meddig élt volna Bibó István, ha nem szenvedtetik hat évig börtönben, nem ítélik azután is keserves, hajszolt munkára, nem némítják el, nem fosztják meg a szellemi rangjának kijáró életfeltételektől. Elképzelhető, sőt valószínű, hogy tovább élt volna. Azaz a Pándi Páloknak, Szántó Miklósoknak, E. Fehér Páloknak és Magas Főnökeiknek nem kellett volna Bibó halálát siettetniük – akkor talán az említett interjú is elkészülhetett volna.

Nem akarjuk azt mondani, hogy szellemi koporsók feltörésének, irodalmi-művészeti örökségek megdézsmálásának most vagyunk először tanúi a magyar történelemben. Horthyék megkísérelték Petőfivel – Babits tiltakozott ellene gyönyörű versben – s Adyval is, József Attila írt erről felháborodottan, s joggal, még akkor is, ha sem Petőfi, sem Ady életét nem a fehérlovas tengernagy rendszere rövidítette meg. Ám a gyorsított „rekuperálást” Sztálin fejlesztette a tökélyig: rögvest a legnagyobb szovjet írónak deklarálta Gorkijt, mihelyt megölette, s a legnagyobb költőnek Majakovszkijt, mihelyt öngyilkosságba űzte. Tudom, tudod, tudja, tudjuk, tudjátok, tudják: a mai magyar rendszer „már nem olyan”. De ha a lényegét nézzük: annyira más-e? Az irodalom példáinál maradva, az emigráns magyar írók nem válnak-e „erőltetett menetben” a hazai haladó hagyományok részévé – csak a föld alá kell kerülniök? S őket még az emigráció évei meg is kímélték – ha nem is az irodalmi lexikonok és egyéb budapesti nyomdatermékek szitkától-átkától, de legalább az otthoni „liberalizmus” börtöneitől és cenzoraitól. Bibónak még ez sem adatott meg – s holtában vajon hogyan háríthatná el magától a rágalmaknál is bántóbb dicséreteket?

Persze, ha az ember megpróbál a bibói örökséghez „visszahiggadni”, akkor azt mondhatja: abban, ami most otthon történik, van valami megnyugtató is. Aligha véletlen, hogy a Bibó-problémáról ekkora cikk jelent meg Pesten, röviddel halála után. Olyan cikk, amely „elutasítja” ugyan a „Bibó-legendát”, de „elfogadja a Bibó-valóságot”. Ami magyarul annyit jelent, hogy harmincéves üldözése után is, műveinek betiltása ellenére is (részben éppen ezért) – van otthon egy Bibó-legenda. S van egy Bibó-valóság, amely a rendszernek – probléma. Tanúság volt rá a temetése, amelyen ott volt a magyar szellemi élet színe-java, tanúság az a mohó érdeklődés, amellyel a fiatalok Bibónak Nyugaton megjelent munkáit kérik-keresik-olvassák – és tanúság a Kritika cikke mellett a Magyar Hírek cikk-átvétele, az az átlátszó kísérlet, hogy megpróbálják a Bibó emléke előtt megrendülten tisztelgő nyugati magyarsággal elhitetni: tulajdonképpen a hivatalos Magyarország is osztozik a gyászban.

Ennek a Bibó-valóságnak ezer árnyalat mellett az alapténye az, hogy nem két Bibó István van – az 1948 előtti tudós és az 1956-os politikus, ahogy ezt a hullarablók szeretnék feltüntetni –, hanem egy: ugyanaz írta az 1945 és ’48 közötti, immár klasszikussá vált tanulmányokat, aki 1956-ban Nagy Imre kormányának államminisztere volt – ugyanaz fogalmazta meg 1956. november 4-én az immár történelmivé vált Nyilatkozatot a szovjet beavatkozás törvénytelenségéről és a forradalom haladó jellegéről, aki azután évekig Kádár börtöneiben sínylődött – s ugyanaz vetette papírra a 70-es évek elején a nemzetközi államközösségek bénultságáról szóló könyvet, amely 1976-ban angolul ugyan megjelent, de a saját hazájában, az anyanyelvén ma is kiadatlan.

Egy Bibó van, aki – mindenkié. Csak az övék nem.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Kritika – (1972) irodalmi, művészeti és közművelődési folyóirat. Alapító szerkesztője Pándi Pál, aki a hasonló című elődöt (1963–71) nagyobb nyilvánosságra szánt, elkötelezett marxista eszmeiségű, harcos orgánummá alakította át. 1984-től Szerdahelyi István, 1989-től Balogh Ernő szerkeszti.

A Bibó probléma – E. Fehér Pál, Kritika, 1979. 9. szám 25–27 o.

Magyar Hírek – Budapesti időszaki lap, amelyet az emigrációban végzett propagandára szántak.

1957-ben emlékiratot juttatott el… – a kézirat a hagyatékban nem maradt fenn. Magyarországi közlése a következő külföldi publikációkon alapult: Bibó István: Harmadik út. London, 1960. és Bibó István összegyűjtött munkái, Bern, 1983, I–III kötet. A magyarországi kiadás szerkesztője ifj. Bibó István (1935–79) (vö. Bibó István: Válogatott tanulmányok. I–V. kötet, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Macaulay, Thomas Babing (1800–1859) angol történész, esszéíró, költő, politikus.

Toynbee, Arnold Joseph (1889–1975) angol történész, történetfilozófus, politológus.

Szántó Miklós kommunista funkcionárius – A Magyar Hírek főszerkesztője volt.

Babits tiltakozott… versben – Petőfi koszorúi. 1923.

József Attila írt erről felháborodottan – 1929 nyarán A Toll c. irodalmi hetilap szerkesztői kezdeményezésére ankét indult annak tisztázására, hogy mi maradandó Ady életművében, milyen hatással bír a kortársakra. József Attila hozzászólása Ady-vízió, Ady-emlékezet címmel, A Toll 1. évf. 18. számában (1929. aug.) jelent meg.

Gorkij, Makszim (1868–1936) orosz író, irodalomkritikus, publicista.

A nemzetközi államközösségek bénultsága – a teljes cím a következő: A nemzetközi államközösségek bénultsága. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás és annak orvosságai.

1976-ban angolul jelent meg – The Paralysis of International Institutions and the Remedies. London, 1976, Harvester. A tanulmány első része, amely terjedelmében a teljes mű kb. 3/5 része, 1976-ban angolul jelent meg. A ciprusi és arab–izraeli esettanulmányt is tartalmazó teljes változat Bibó István Svájcban kiadott összegyűjtött munkáinak IV. kötetében jelent meg magyarul 1984-ben.