A lila pecsét^*

Az Irodalmi Újság európai főterjesztője, a müncheni Griff Verlag a július–augusztusi számunkból néhány példányt hazaküldött Magyarországra. A címzettek kivétel nélkül a Griff igazgatójának, Újváry Sándornak személyes jóbarátai voltak: Krúdy Zsuzsa, (Krúdy Gyula lánya), Lovászy Mártonné, (az ismert és népszerű író özvegye), Fényes Szabolcs zeneszerző, Kellér Dezső, Földes Péter és Karinthy Ferenc író.

A magyar posta mind a hat példányt visszaküldte a feladónak. Egy lila pecsét a „Retour” szó fölé szegezett nyíllal a feladó címét jelölte meg; a címzettek lakáscímét kék ceruzával áthuzigálták, nevükre ugyanezzel a ceruzával keresztet tettek, s egy másik lila pecsét közölte e civilizált eljárás indoklását is:

 

 

Azaz: „Nem engedtetik be, Lausanne-i Egyezmény, 33. cikkely, 2. f paragrafus”.

Álszent műfelháborodás volna a részünkről, ha azt mondanók: túlságosan meglepett minket, hogy az Irodalmi Újságot nem engedik be Magyarországra. 22 év szomorú tapasztalata után Újváry Sándor áldott és ódivatú naívsága kellett ahhoz, hogy lapunkat ne csempészáruként, cipőkitömőnek vagy csomagolópapírnak álcázva, hanem nyíltan, a feladó megjelölésével, az átkötő papírszalagból becsületesen kikandikálva küldje haza a barátainak. A meglepetés inkább az volt, hogy a magyar posta visszajuttatta a példányokat Münchenbe, sőt lila pecsétjével még meg is indokolta a kézbesítés megtagadását.

Utánanéztünk: a Lausanne-i Egyezmény a Nemzetközi Postai Egyesülés 1974-ben aláírt alapokmánya, amely első pontjában kimondja, hogy az aláírók kötelesek biztosítani a postai forgalom szabadságát és a lehető legrövidebb úton eljuttatni mindenféle postai küldeményt a feladóktól a címzettekhez. Az aláírók – köztük a Magyar Népköztársaság is – egyetlen postai területet alkotnak, amelyen belül a kölcsönösség szabályai érvényesülnek, és a postai közlekedés szabadsága garantálva van.

A 33. cikkely azonban, amelyre a lila pecsét hivatkozik, felsorolja azokat a küldeményeket, amelyeket a posta nem köteles felvenni, illetve továbbítani. Ilyenek például a kábítószerek, az éles kések, az élő állatok, a robbanóanyagok, az obszcén vagy erkölcstelen árucikkek, s – itt jutunk el a 2. f paragrafushoz – az olyan termékek, amelyeknek a behozatala és forgalmazása be van tiltva abban az országban, ahová a küldemény irányul.

Az Irodalmi Újság tehát a magyar posta hivatalos pecsétje szerint Magyarországon be van tiltva, oda be nem vihető, ott nem forgalmazható. Ismételjük: több mint két évtized gyakorlata alapján ez nem hat ránk különösebb felfedezésként – írásban viszont először hozzák tudomásunkra. Eddig az volt az úzus, hogy ha egyik-másik számunkból megpróbáltunk hazaküldeni – elsősorban olyan íróknak, művészeknek, irodalmároknak, akik nyugati útjaik során arra kértek bennünket, hogy legalább azokat a lapokat kíséreljük meg eljuttatni hozzájuk, amelyekben személy szerint róluk esik szó –, az újság csak a legritkább esetben jutott el a címzetthez, de hozzánk sem került vissza. Ami egyébként megsértése a Lausanne-i Egyezmény 33. cikkelye 5. paragrafusának – kezdünk szakemberekké válni a postai szabályzatokban –, mely szerint abban az esetben, ha a postai küldeményt nem továbbítják, és a feladónak sem küldik vissza, a címzett országának postája köteles a feladó országának postáját tájékoztatni arról: mi lett a küldemény sorsa. Az Irodalmi Újság gyakorlatában erre eddig nem volt precedens. A hazaküldött példányok egyszerűen eltűntek – sohasem közölték senkivel: hol, kinél és miért.

Most, hogy eljutottunk a „szocialista törvényességnek” arra a fokára, amikor legalábbis az állami posta írásban adja lapunk magyarországi betiltását, a haladásnak ez a vitathatatlan jele néhány újabb kérdést hoz magával. Az Irodalmi Újságot aligha a postai hatóságok tiltották be: erre a világ egyetlen postájának sincs hatalma vagy felhatalmazása. Akkor viszont: ki? Elő a farbával! Európai terjesztőnk a lapot nyílt sisakkal, a feladó és a tartalom megjelölésével küldte haza. Szíveskedjenek ugyanilyen nyíltan közölni velünk azt: melyik az a hatalmi szerv, állami vagy párthatóság, amely a lapunkat betiltotta. Az említett „szocialista törvényesség” nevében szíveskedjenek továbbá nyilvánosságra hozni magát a betiltó intézkedést is: a dátumát, a szövegét – mindenekelőtt pedig az indoklását. Miért nem szabad Magyarországon az Irodalmi Újságot olvasni és terjeszteni? A lapban van a hiba? Talán fasiszta, antidemokratikus, antiszocialista, népellenes, háborúra uszító? Vagy a magyar népben van a hiba? Még kiskorú, még nem elég érett ahhoz, hogy lapunkat olvassa? Ki a farbával: várjuk az indoklást!

A fentiek természetesen nemcsak az Irodalmi Újságra vonatkoznak. Nem egyedül a miénk az a kiváltság, hogy a Magyarországra küldött példányaink nem jutnak el a címzettekhez: osztozik ebben a sorsban a Nyugaton megjelenő magyar újságok, folyóiratok többsége. Éppen ezért a magyar hatóságok rendkívül leegyszerűsítenék, sokkal nyíltabbá és őszintébbé tennék az emigráció irányában annyiszor meghirdetett dialógust, az úton-útfélen (s nemegyszer útszélen) keresett kapcsolataikat, ha becsületesen nyilvánosságra hoznák azoknak a nyugati magyar kiadványoknak és azoknak a Nyugaton élő magyar íróknak a névsorát, akik ki vannak tiltva Magyarországról. Minek játszunk bújócskát, mire jó a felesleges postázgatás, a kapitalista posták gazdagítása a bélyegköltséggel, a hazai posta túlterhelése a visszaküldözgetéssel, a belügyi szervek fárasztása az elkobzással és eltüntetéssel? Ez a lista nyilvánvalóan létezik, és nem a mi borúlátó képzeletünk szülötte: máskülönben hogyan tudná az az egyszerű postai hivatalnok, mire kell a lila pecsétet ráütnie? Miért éppen csak azok nem tudhatnak róla, miért csak azok nem ismerhetik pontosan, akik a „nyersanyagát” alkotják: akik szerepelnek rajta, akiket sújt, akikre tehát elsősorban vonatkozik? Ha a tridenti zsinatnak és IV. Pius pápának már a XVI. században elég tisztessége és bátorsága volt ahhoz, hogy publikálja az Egyház indexét, a betiltott művek listáját – mire várnak a XX. század végén a magyar illetékesek, hogy a saját indexüket nyilvánosságra hozzák? Aztán – akárcsak az egyházi kongregáció – időnként ők is közölhetnék az „expurgatórikus index”-üket: azoknak az íróknak a nevét (többnyire nekrológjuk kíséretében), akiknek megbocsátottak s akiket levettek az indexről.

Amíg ez meg nem történik, addig csak botorkálunk itt, a nagy nyugati sötétségben, ahová egyébként – kell-e mondanunk? – minden magyarországi kiadványt beengednek. Beengednék az indexet is és – netalán a kölcsönösség jegyében – még csak ellenintézkedést sem foganatosítanának. S ha megtennék – ami több mint valószínűtlen –, akkor mi, Nyugaton élő, saját hazájukban indexre tett magyar újságok, folyóiratok, írók és újságírók volnánk az elsők, akik felemelnénk a szavunkat ellene.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

„Griff” Verlag – az Újváry Sándor által Budapesten alapított kiadó örökébe lépve jött létre Münchenben. Az 1952–88 között előbb Greif-Verlag, majd Újváry „Griff” Kiadó néven tevékenykedő, és irodalmi ügynökséget is fenntartó cég mintegy ötven magyar nyelvű művet jelentetett meg, köztük Fenyő Miksa, Ferdinandy Mihály, Gosztonyi Péter, Halász Péter, Méray Tibor, Cs. Szabó László, Márai Sándor írásait.

Újváry Sándor (1904–1988) író, költő, könyvkiadó. 1921 és 1935 között átfedésekkel sorrendben a következő lapok munkatársa: Világ, Esti Kurír, Fáklya, Műsoros Revü, Újság, Színházi Élet, ill. 1931 és 1938 között a Gong c. regényújság és a Szivárvány társszerkesztője volt. 1938–44-ben az általa alapított Griff Könyvkiadó Vállalatot vezette. 1945–47-ben az Újjáépítési Minisztérium tanácsosa, 1947-ben Ausztriába, majd az NSZK-ba költözött. 1952-ben újra megalapította a Griff Kiadót Münchenben.

Krúdy Zsuzsa (1919–1992) író.

Krúdy Gyula (1878–1933) író.

Lovászy Márton (1864–1927) író.

Fényes Szabolcs (1912–1986) zeneszerző.

Kellér Dezső (1905–1986) író, konferanszié.

Karinthy Ferenc (1921–1986) író, színműíró. Karinthy Frigyes második házasságából származó fia.

Tridenti zsinat – a római katolikus egyházi vezetők gyűlése 1545 és 1563 között.

IV. Pius – pápa (1559–1565).