Erdély dolgában^*

Amit az utóbbi évek az Erdélyt évtizedeken át elborító ködből leginkább felszínre hoztak, az a több mint kétmilliós magyar kisebbség helyzetének pontos felmérése. Nem kis eredmény! Bukarest csökönyös állításairól, amelyek hol azt erősítgették, hogy a nemzetiségi kérdés, mint olyan, a szocialista Romániában nem is létezik, hol azt, hogy a többségi román nép és a kisebbségek teljesen egyenlőek – okmányszerű, szinte közjegyzői részletességgel kiderült, hogy valótlanságok. Itt, ezeken a hasábokon jelent meg először – az Irodalmi Újság 1977 március–áprilisi számában, külön mellékletként, 8 teljes oldalon a Lázár álnévvel jelzett Erdélyi Jelentés, amely a tények és a sérelmek mindmáig legátfogóbb helyi szülötte. 1978 január–februári számunkban teljes egészében közöltük Király Károly romániai magyar kommunista vezető levelét a jogsértésekről. Legutóbbi számunkban Szász Béla részletesen ismertette a londoni Minority Rights Group kiadványát, Schöpflin György alapos és tárgyilagos munkáját a kisebbségek helyzetéről Romániában. Nincs értelme, hogy ehelyütt megismételjük a közismert tényeket. Összegezve: a romániai magyarokat lépten-nyomon megsértik állampolgári jogaikban, veszélyeztetik magyarságukban – az uralkodó hatalom az iskoláztatás, a kultúra, a gazdasági élet, a telepítés-politika területén mindent elkövet a háttérbeszorításukra és felmorzsolásukra.

Ehhez az alapvető, elfogadhatatlan és tragikus tényhez két olyan megállapítást kell hozzáfűznünk, amelyekről az erdélyi kérdés tárgyalásakor nem sok szó esik – amelyek pedig az összképhez elválaszthatatlanul hozzátartoznak.

Az első az, hogy a román kommunista rendszer nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem a románokat is. Előttem a nagytekintélyű Amnesty International francia tagozatának 1978 decemberi jelentése a romániai jogtiprásokról. A jelentés három részből áll. Az egyik a magyar kisebbséget sújtó visszaélésekkel és bűnökkel foglalkozik, hosszú névsort közölve a közelmúlt és a jelen politikai foglyairól. De nem rövidebb a második lista sem – azoké a románoké, akik vallási okokból vannak börtönben – és a harmadik lista sem – azoké, akiket ellenzéki magatartásuk miatt a legkülönfélébb pszichológiai intézetekbe zárnak, megkínoznak, internálnak: 23 névből 2 magyar, 2 német és 19 román. Igaz – és ez óriási különbség! –, hogy a románokat nem románságuk miatt üldözik, míg egy magyarnak a puszta magyarsága elég ahhoz, hogy háttérbe szorítsák, vagy eljárjanak ellene. De amire ez a megjegyzés rá akar mutatni, az az, hogy Románia nem jogállam – egyetlen állampolgára irányában sem.

A másik megjegyzés Magyarországra vonatkozik. Miközben a két és félmilliós romániai magyarságért verekszünk, már-már az a hiedelem kezd kialakulni, hogy a tízmilliós magyarországi magyarság önrendelkezési és emberi jogai körül minden rendben van. Megálljunk! Magyarországon talán nincs nemzeti elnyomás: ott nem egy idegen hatalom parancsol? A hazai magyaroknak talán biztosítva van a csorbítatlan szólásszabadság, a sajtószabadság, a gyülekezési szabadság, a vallásszabadság, az utazási szabadság, a munkavállalási szabadság? Igaz, a viszonyok jobbak, mint Romániában. De az emberi jogok teljességétől több fényévnyi távolságban vagyunk. Kifogásolni szoktuk például, hogy Erdélybe nem engednek be Budapestről magyar újságokat és könyveket. De Budapestre beengednek-e a Nyugatról magyar könyveket és újságokat? A sérelem tehát csak annyi volna, hogy amit a budapesti kommunista cenzúra engedélyezett, azt a bukaresti kommunisták nem engedélyezik – különböző hőfokú kommunisták egymásközti sérelme volna-e, avagy összmagyar? S az utóbbi esetben miért magyarabbak az otthon megjelenők, mint Cs. Szabó, Faludy, Márai vagy Szabó Zoltán? A magyar próza és költészet élő klasszikusait milyen jogon tiltják ki saját hazájukból? S ami magát az erdélyi helyzetet illeti, miért nem lehet erről szabadon beszélni a hazai sajtóban? Illyés Gyulának 77 végén nagy nehezen megengedtek egy kétrészes cikket – ebben sem írhatta le nyíltan, hogy a mai Romániáról beszél –, de a kisebbségi problémákkal foglalkozó kötetét már betiltották. Vagyis: kifogásoljuk az erdélyi magyarság jogainak hiányát, de ugyanakkor a hazai magyarságnak nincs meg a joga ahhoz, hogy ezt a tényt szabadon szóvá tehesse. Amiből az következik, hogy vigyázzunk: bele ne essünk a fenyegető csapdába – a két és félmillió jogfosztottságáról szólva meg ne feledkezzünk a tízmillió jogfosztottságáról!

Mindezt nem azért kell előrebocsátanunk, hogy fékezzük az erdélyi magyarokért végre megindult küzdelmet. Hanem azért, hogy kiszélesítsük, s hogy ugyanakkor illúziók nélkül felmérjük: az erdélyi magyarok jogai csak akkor lehetnek teljesek, amikor majd a romániai románok és a magyarországi magyarok is teljesjogú állampolgárokká válnak saját hazájukban. Azaz, amikor Románia is, Magyarország is egypárt-diktatúrából független demokráciává válik. Amiből az következik, hogy az út, ami előttünk áll, minden valószínűség szerint nagyon hosszú és nagyon nehéz. Aki mást mond, ábrándokat kerget.

Ahol összefüggő területen egynyelvű, egykultúrájú nép él, lélegzik, dolgozik, ott nemcsak a levegő és a munka az övé, hanem a föld is. Erdélynek az a része, ahol a többség magyar – magyar föld. Az 1940-es bécsi döntésen, amely ezt elismerte és a gyakorlatba is átültette, a káinbélyeg nem az igazságtalansága volt, hanem az, hogy Hitler patronálta.

A mai helyzet, amely egész Erdélyt Romániának juttatta, már nem Trianon műve, hanem a Szovjetunióé; az 1946-os béketárgyaláson övé volt a döntő szó Európának ezt a részét illetően. Világosan kiderül ez abból a mellékletből, amelyet ebben a számunkban közlünk Szovjet politika Erdélyben, 1940–1946 címmel.

A szovjet kommunisták 1919-től kezdve egy negyedszázadon át újra és újra megbélyegezték, imperialista diktátumoknak minősítették az első világháborút követő békeszerződéseket. S ’45 után, mihelyt alkalmuk nyílt megváltoztatni – jóváhagyták őket. Azért nem teljesen: Kárpátalját például maguknak ítélték oda, olyan magyar történelmi múltú városokkal, mint Ungvár, Munkács és Beregszász, több mint 200 000 léleknyi magyar lakossággal – amelynek sorsáról, sérelmeiről, beolvasztásáról egyébként édeskeveset beszélnek Budapesten, de még az emigrációban is.

Miért hajlott a sztálini mérleg – valódi vagy látszólagos ingadozások után – 1946-ban végül is Románia felé? Részben azért, mert az oroszok Romániától elvették Besszarábiát – Észak-Erdély kárpótlás volt a frissen ütött sebért. De főként azért – és ezt jó el nem felejtenünk –, mert Románia fontosabb a Szovjetuniónak, mint Magyarország. Fontosabb, lévén ma már több mint 20 milliós ország, szemben a 10 milliós Magyarországgal; a területe két és félszer akkora, mint Magyarországé (európai birodalmukban Lengyelország után a második). Stratégiailag pedig Románia jelenti nekik az egyetlen szárazföldi kapcsolatot Bulgáriával és a Balkánnal.

Szembe kell néznünk ezekkel a tényekkel, mivel máig is érvényesek. S mert arra nem is gondolhatunk, hogy a Nyugat egyhamar (avagy valaha is) beledugja a kezét a kelet-európai darázsfészekbe, látnunk kell, hogy a Szovjetuniótól – a status quo-nak, az európai határok megváltozhatatlanságának bajnokától, európai területek és népek bekebelezőjétől, semmiféle támogatást nem kaphatunk, ha területi igényekkel állnánk elő.

Azért kell ezt külön is aláhúznunk, mert a szovjet–román ellentétek nyomán feltámadtak olyan remények, hogy hátha, hátha… A rakoncátlan Romániát büntetendő, talán Erdély, vagy fél-Erdély lesz a kezesbárány Magyarország jutalma. „Ábrándozás az élet megrontója”… Feltéve, hogy az oroszoknak – erőszakkal vagy intrikával – sikerül a mai román vezetést megbuktatniuk és saját megbízottjukat ültetniök Ceauşescu helyébe – annál kisebb lenne a remény bármilyen területi rendezésre. Bolondok volnának majd az új helytartó népszerűtlenségét azzal növelni, hogy a magyaroknak engedményeket tegyenek!

A mai európai és világhelyzetben semmiféle területi változtatásra nincs kilátás. Keserves és igazságtalan igazság ez – de csak ezt tudomásul véve lehet a reális célokat megfogalmazni. Mert minél reménytelenebb a területi megoldás, annál hajlíthatatlanabbaknak kell lennünk a romániai magyarok egyéni és kollektív jogait illetően. Nincs alku: Románia határain belül és kívül, minden nemzetközi fórumon követelni kell:

1) A magyar anyanyelvű romániai állampolgárok teljes egyenjogúságát a román anyanyelvűekkel.

2) Minden nyílt vagy burkolt magyarellenes intézkedés, törvény, rendelet, párt- és állami utasítás azonnali megszűntetését. A magyarok széttelepítésére, a románok betelepítésére vonatkozó manipulációk felszámolását.

3) A magyar anyanyelvű oktatás minden szinten való biztosítását mindenütt, ahol erre a lakosság igényt tart.

4) A magyarnyelvű újságok, könyvek, kiadványok papír-, nyomdai és terjesztési lehetőségeinek, a magyar színházkultúra tevékenységének biztosítását, magyar rádiót és televíziót, a románokéval egyenjogúan.

5) A magyar többségű és az erős magyar kisebbségű területeken a kétnyelvű feliratokat, a magyar nyelv egyenjogú használatát a közigazgatásban, a hivatalokban, az igazságszolgáltatásban, a munkahelyeken – mindenütt.

6) Szabad magyarnyelvű vallásgyakorlatot minden egyház számára.

7) A személyek, újságok, könyvek, filmek szabad és minden korlátozástól mentes forgalmát Magyarország és Románia között.

8) Minden magyarellenes, a magyar történelmi múltat sértő, eltorzító vagy meghamisító rész törlését a közoktatásból és a hivatalos propagandából, amelynek az ellentétek szítása helyett a két nép jobb megismerését és megértését kell szolgálnia.

9) A magyar kisebbségnek, mint olyannak, jogot arra, hogy a saját ügyeit maga intézze. Nagyfokú autonómiát a magyar többségű területeken: a nemzetiségek új statútumának kidolgozását az ENSZ-alapokmányokra és a Helsinki Szerződésre támaszkodva, a Magyar Dolgozók Nemzeti Tanácsának tömegszervezetté való fejlesztését.

10) A magyar kisebbség számarányának megfelelő képviseletet a bukaresti parlamentben és minden hatalmi szervben. Ennek a képviseletnek a magyarok valódi megbízottaiból kell állnia, és nem a fejbólintó jánosokból, akiket a román vezetés nevez ki.

Túl sok volna? Inkább minimális programnak vélem (pontosabban programvázlatnak, amely – kell-e mondanom – kiegészítésre, megvitatásra, módosításra szorul). Nem minimális követelmény-e egyenrangúvá lenni a románokkal, akik – mint elöljáróban említettem – a legkevésbé sem élvezik az emberi jogok teljességét országukban?

Ahhoz, hogy a fenti tíz követelmény megvalósuljon, a magyarság három hadtesttel rendelkezik. Jobb híján nevezem így őket – a katonasághoz, háborúhoz semmi közük sincs. Számukban, erejükben, lehetőségeikben nagyon különbözők, de ha mind a három megtenné a magáét, az eredmény nem maradhatna el.

Az első: maga az erdélyi magyar nép. Ő ebben a küzdelemben a legközvetlenebbül érdekelt, és egyben a legfontosabb tényező is. Bármekkora legyen is a rájuk nehezedő nyomás, két és félmillió ember – különösen akkor, amikor a figyelem kezd feléjük fordulni – nem lehet egyszerűen passzív áldozat. Két és félmillió ember, ha közös cél és közös akarat vezérli, erő is, nem elhanyagolható erő. S hogy ez az erdélyi magyarság nehéz sorsában mennyire nincs híján a jövőbe vetett hitnek és az élni akarásnak, arra egyetlen adat elegendő. A hivatalos, mindenféle trükökkel csűrt-csavart román népszámlálási adatok szerint is (lásd Illyés Elemér ismertetését az Irodalmi Újság 1977 szeptember–októberi számában: A magyarság szaporodása és fennmaradása Romániában. Az 1977-es népszámlálás adatai) a Székelyföld népszaporodási arányszáma az elmúlt évtizedben meghaladta az országos átlagot, s ha az összmagyar lakosság szaporodása valamivel alatta volt is a románokénak, a magyarság volt az egyetlen nemzetiség, amely nem csökkent, hanem növekedett. S ami ennél is figyelemre méltóbb: a romániai magyarok népszaporulata több mint kétszerese a magyarországi magyarokénak. Akik tehát Erdély magyarságának a vitalitásában nem bíznak, azoknak előbb a magyarországi magyarság életkedvét, optimizmusát, jövőjét illetően kellene bizonyos kérdéseket feltenniük.

Az elmúlt hónapok világosan megmutatták, hogy senki nem tudja úgy ráirányítani az érdeklődés fényszóróját Erdélyre, mint maguk az erdélyi magyarok. Mellettem egy köteg újság: vezércikk a Washington Postban (1978. január 30.), három hasábos cikkek a párizsi Le Monde-ban (1978. január 25.), a londoni The Times-ban (1978. január 24.), a Frankfurter Allgemeinéban (1978. január 24.), beszámolók Király Károly már említett leveléről. A New York Times 1978. február 1-i száma teljes terjedelmében közli a levelet; a Le Monde 1978. május 5-i cikke négy hasábon idézi Takács Lajosnak, a kolozsvári egyetem volt rektorának 27 oldalas helyzetfelmérő memorandumát, ezzel a címmel: Az erdélyi magyar kisebbség elégedetlen a sorsával. A cikk utal arra, hogy Sütő András, az író, Fazekas János, miniszterelnök-helyettes, Puskás György, a román nemzetgyűlés alelnöke és a nem-magyarok közül Ion Gheorghe Maurer volt miniszterelnök is támogatja a küzdelmet.

Senki és semmi ezt a helyszínen vívott harcot nem pótolhatja. Azok, akik az élére álltak, mindannyiunknál jobban tudják, milyen áldozatot és milyen kockázatot vállaltak. De tudják azt is, hogy áldozat és kockázat nélkül nincs változás és haladás. Minél többen csatlakoznak hozzájuk a romániai magyarság soraiból, annál reményt keltőbb a bátorságuk, a harcuk.

A második hadtest: a hazai magyarság. Számban a legnagyobb, hangban mindmáig a legkisebb. Legalábbis ide, Nyugatra a tízmillióból csak egyetlenegynek a hangja jut el, Illyés Gyuláé. Tudjuk, hogy otthon nincs szólásszabadság, és tudjuk azt is, hogy ennek ellenére „beszédtéma” Erdély, „nagy a felháborodás” és „szidják a románokat”. Ami persze sokkal kevésbé „rázós”, mintha az oroszokat szidnák, s amit a rendszer egészen jól elvisel: szinte szelepnek engedélyez más szidalmak elkerülésére. De arról, hogy legalább a szellemi-művészi élet vezetői, az országos vagy nemzetközi hírnévvel rendelkezők, a legkevésbé zsarolhatók részéről valami komoly, kollektív vagy akár egyéni akció is folynék, vagy hogy az alulról jövő morajlás itt-ott felszínre is törne – arról nem tudunk.

Pedig a hazai pártdiktatúra ellenére volna mit tenni. Mivel hogy külfödre-nem-szakadt honfitársaink büszkén mutatnak rá a Magyarország és Románia közti életszínvonal-különbségre, miért nem fogad „örökbe” minden erdélyi magyar családot egy otthoni magyar család? Miért nem küld neki húsvéti-karácsonyi ajándékokat, ruhát, cipőt, gyerekholmit, könyvek, folyóiratok, lemezek millióit – annyit, hogy a bukaresti cenzúra belegebedjen? A román bürokrácia packázásai dacára magyar turistáknak a mostaninál sokkal nagyobb számban kellene rendszeresen Erdélybe látogatniok – és nemcsak Erdélybe, hanem a Regátba is, román barátokra is szert tenni, s amennyire csak lehet, rájuk is hatni. Arról nem is szólva, hogy a magyar hatóságokra állandó nyomást kellene gyakorolni, s nem beletörődni abba, hogy „szegény Kádárék próbálkoznak, de ez a Ceauşescu, ez egy hétpróbás gazember”.

Otthonról hangzott el a jelszó, hogy a feladat az erdélyi magyarságért „dörömbölni”. Dörömbölni, ahogy a bánya mélyére szorultak teszik, dörömbölni, hogy az egész világ meghallja. S íme, egy ideje az erdélyiek már dörömbölnek. Dörömböl az emigráció is. De otthonról nem sok zajt hallunk, még a kiváltságokat, a jobb helyzetet kockára nem tevő zörgéseket sem. Talán mert tudat alatt mindenki érzi, hogy nem lehet előre kiszámítani, hol csapna át a Bukarest elleni dörömbölés valami másba – a budapesti rendszer felelősségének óhatatlan feszegetésébe. Mert elég gyorsan kiderülne, mennyire felemás dolog Ceauşescunál dörömbölni és Kádárnál – dorombolni.

A harmadik hadtest: az emigráció. Túlságosan nem kell szégyenkeznie: abban, hogy a Nyugat felfigyelt Erdélyre, nem kis szerepe van, és a Nyugat tájékoztatása, visszhangja, tiltakozása roppant fontosságú: a romániai rendszer manapság talán semmitől sem tart annyira, mint attól, hogy Nyugaton „rossz sajtója” legyen. De tekintve, hogy az emigrációnak van a legkönnyebb dolga – demokratikus országokban él és általában jól –, túlságosan büszke sem lehet. A legegyszerűbb áldozatot kellene hoznia: anyagit. S mégis, amikor a legtevékenyebb és legeredményesebb erdélyi szervezetéről, a New-York-i Committee for Human Rights in Rumania-ról azt olvasom, hogy olyan fiatalemberekből áll, akik „saját karrierjüket félbeszakítva, fizetés nélkül, éjt nappallá téve dolgoznak a romániai magyar kisebbség érdekében” (Új Világ, Los Angeles, 1978. április 28.), akkor a tisztelet és megbecsülés érzése mellett szomorúság fog el. Az ilyen „kisipari” módszereken már a század eleji Lenin- és Masaryk-féle emigráció is túl volt. A komputerek korában nem szomorú-e, hogy a magyar emigráció máig sem tudott egy Erdélyi Titkárságot létrehozni – mondjuk, egyetlen, jó felkészültségű alkalmazottal, aki minden idejét ennek szentelné, egy gépírónővel és egy ofszet házinyomdával?! A harcot két és félmillió magyar védelmében Európa egyik legkeményebb diktatúrája ellen – sőt: nem is egyetlen diktatúra ellen – vívjuk. Ha ez a „harmadik hadtest” csúzli helyett legalább egy parittyával rendelkezhetnék!…

Szándékosan szólok külön a magyar államról. Nyilvánvaló, hogy mindenek és mindenki előtt az ő kötelessége volna az erdélyi magyarok védelme. Nem tudok elképzelni egyetlen más államot sem, s nemcsak Európa kellős közepén, hanem Ázsiában vagy Afrikában sem, amely ennyire felelőtlenül és gyáván viselkednék, ha vele egy-népbeliek, egynyelvűek meghurcoltatásáról, fenyegettetéséről volna szó. A Népszabadságban olvastam már magyar kormány- és pártnyilatkozatot a szaharai nomádok, a rodéziai négerek, a palesztinai arabok jogainak védelmében – de még soha egyetlen sort sem az erdélyi magyarokról! Tételezzük fel egy percre, hogy 1946-ban Sztálin másképp döntött volna – egész Erdély Magyarországhoz került volna, többmilliónyi románnal, és ezek a románok nem lennének egyenjogúak a magyarokkal. Micsoda dörömbölést rendezne Ceauşescu minden elképzelhető nemzetközi gyülekezetben, az ENSZ-től kezdve a Helsinki és Belgrádi Konferenciáig.

Nem vonom kétségbe, hogy hivatalos magyar–román tanácskozásokon a magyar fél megpendíti a problémát. Születnek is hangzatos nyilatkozatok, mint például a legutóbbi Kádár–Ceauşescu találkozás után, mondván, hogy „a két szomszédos állam nemzetiségei mind nagyobb mértékben töltsék be a híd szerepét a magyar és a román nép közötti közeledésben”. Pompás megfogalmazás, nemde? Mintha mind a két országban egyforma arányban volnának nemzetiségek s mintha rajtuk múlnék, hogy a híd szerepét betöltsék! De még ha csupa jószándék és igazság volna is a szavakban, mi marad belőlük a valóságban? Ahogy Király Károly írta levelében, hosszú hónapokkal a hivatalos magyar–román nyilatkozat után: „A helyzet egyre romlik”.

Ennek a helyzetnek abszurditásához hozzátartozik, hogy két olyan államról van szó, amelyek egyazon társadalmi rend képviselői, amelyeket ugyanaz az ideológia és ugyanaz a párt igazgat, s amelyek ráadásul szövetségesek is – ugyanannak a gazdasági tömörülésnek, ugyanannak a katonai paktumnak a tagjai. Békében minden eszközzel segíteniök kellene egymást, háborúban egymás mellett kellene menetelniök a katonáiknak. Szép kis barátság, szép kis szövetség!

Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami talán mindennek a kulcsa. A román és a magyar külpolitikára gondolok. Egyszerűség kedvéért hadd kössem őket személyekhez: Ceauşescuhoz és Kádárhoz.

Ceauşescu román nacionalista. Ezt a nacionalizmust, sőt sovinizmust tükrözi a magyar kisebbség elleni, megkülönböztető-beolvasztó magatartása is. De látnunk kell, hogy nacionalizmusának fő jellegzetessége, fő törekvése mégsem ez. Hanem a Szovjetuniótól való távolodás, függetlenedés. Az elmúlt tíz évben legalább négy olyan kapitális kérdésben mondott ellent Moszkvának, amit az európai kommunista tömb egyetlen állama sem merészelt megtenni:

Nem vett részt Csehszlovákia 1968-as katonai megszállásában – ellenkezőleg, helytelenítette azt.

Nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel – ellenkezőleg, még valami közvetítő szerepe is volt a közel-keleti tárgyalások előkészítésében.

Nem szakította meg a pártközi kapcsolatokat Kínával – ellenkezőleg, pár hónappal ezelőtt, Titohoz hasonlóan, ünnepélyesen fogadta a kínai állam- és pártvezetőt.

Nem volt hajlandó hozzájárulni az 1978 novemberében tartott moszkvai értekezleten a katonai kiadások fokozásához, és ahhoz sem, hogy a Varsói Szerződés hatályát Ázsiára is kiterjesszék.

Mindezt egyedül, elszigetelten, a saját elvtársaival és szövetségeseivel, a nála százszorta hatalmasabb Szovjetunióval szemben meri megtenni! Hogyan lehetne akár csak egy percig is feltételezni, hogy majd egy szolgaian szovjethű magyar kormány közbenjárása veszi rá politikájának megváltoztatására – akár csak az erdélyi magyarok kérdésében is – azt az embert, aki nem fél magukkal az oroszokkal sem szembefordulni – s ráadásul Moszkvában sem fél, ahonnan pedig nem egy kommunista vezető (nála kevésbé ellenzékiek is) csak halotti lepellel letakarva tudott hazatérni.

Nem vitás: Ceauşescu a maga pöffetegségével, a nevetségességig menő „személyi kultuszával”, könyörtelen rendőrállamával korunk legvisszataszítóbb diktátorainak egyike. De nem vitás az sem, hogy ebben a kis balkáni Sztálin-epigonban több emberi bátorság és nagyobb külpolitikai tehetség van, mint az egész mai magyar vezetésben együttvéve.

Kádárra vállveregető lenézéssel tekint a Nyugat, mint egy városba tévedt vidékire, aki cudar rosszul kezdte a pályafutását, de azóta jobb útra tért; az oroszok zsebében van, ez világos; a magyaroknak megfelel – lelkük rajta; de valamiféle eredetiséget várni tőle a nemzetközi életben, önálló magyar politikára gondolni nála teljességgel reménytelen.

Ceauşescu fontoskodik és nyüzsög, szeretne jelentősebb tényezőnek tűnni, mint amilyen; de ugyanakkor valóban vakmerőbb és eredetibb, mint a többi kommunista tömbbeli vezető; tényleges faktorrá vált a világpolitikában; elegendő, hogy a Pravda megfenyítse és az amerikaiak máris egy minisztert szalasztanak hozzá, hogy támogatásukról biztosítsák.

Egy államférfi ott kezdődik, amikor nemet mer mondani a nála hatalmasabbaknak. Soha Kádár erre nem volt képes. Sem a Rajk-ügyben, sem a forradalom válaszútján, sem Nagy Imréék kivégzésekor, sem Dubček idején – sem azelőtt, sem azóta. Habozva, vívódva, bizonyára nem is szívesen, de mindig behódolt az erősebbeknek.

A nagy baj az, hogy még ma sem mérte fel a saját helyzetét, a saját erejét – legalábbis az oroszok irányában nem. Hiszen mi történnék, ha – mondjuk – a kínaiakhoz való viszony kérdésében vagy a fegyverkezési kiadások csökkentésében ugyanazt az álláspontot foglalná el, mint a románok? Legközelebb nem csókolná őt szájon Brezsnyev? Mert azt a botrányt, hogy a hűséges, bölcs, népszerű Kádár elvtársat leváltsák, ma már nem engedhetik meg maguknak az oroszok. Magyarországot sem tudják még egyszer megszállni – megtették már ’56-ban, éppen az ő közreműködésével.

Brezsnyevék ezt nyilván jól tudják – már mindenki tudja, csak Kádár nem. Ő még mindig a Rákosi-korszak középfokú szemináriumainál tart, miszerint „a proletár internacionalizmus próbaköve a Szovjetunióhoz való hűség”. Nem vette észre, hogy csak a proletárok maradtak meg proletároknak (és a burzsujok burzsujoknak…) – az internacionalizmus már régesrég nincs sehol.

A hazai közvélemény és nemegyszer a nyugati lapok is azzal védik a Kádár-féle magatartást, hogy a függetlenebb román külpolitika sztálinista belpolitikával jár együtt, míg a szolgai magyar külpolitika belső liberalizálódással és viszonylagos jóléttel. Bizonytalan érv. Egyfelől nem biztos, hogy ez mindig is így lesz, másfelől hol van az előírva, hogy ennek így kell lennie? Bulgáriában és Csehszlovákiában a külpolitika is, a belpolitika is szektariánus. Kínában – nehézségekkel, ellentmondásokkal – egyszerre liberalizálódik mind a kettő. Romániában nem azért rosszak a viszonyok, mert a külpolitika nem elég szovjetbarát, hanem azért, mert Ceauşescu és gárdája dilettáns a gazdaságpolitikában. Magyarországon nem azért jobbak, mert ezt Moszkva adta parancsba, hanem mert a magyar gazdasági szakemberek – Moszkva szemöldökráncolásai közepette – ügyesebbek és élelmesebbek kollégáiknál. Akkor is azok maradnának, ha a külpolitika önállóbbá válnék – sőt akkor lennének csak igazán.

Ami szorosan Erdély ügyéhez kapcsolódik: Kádárék azzal, hogy a szovjet–román ellentétekben minden egyes alkalommal, következetesen és feltétel nélkül az oroszok szekerét tolják, Magyarország érdekeinek is, a romániai magyarságnak is ártanak. Ártanak Magyarországnak, mert akadályozzák függetlenedésünket, és ártanak az erdélyi magyaroknak, mert növelik Ceauşescu sovinizmusát, bizalmatlanságát, magyarellenességét. Ha a román diktátor arra gondol, hogy egyszer nyílt törésre kerülhet a sor közte és Moszkva között, s ha tudja – mert minden eddigi jel arra vall –, hogy Budapest Moszkva oldalán, tehát vele szemben fog állni, ez aligha fokozza amúgy is kétes jóérzéseit a romániai magyarság irányában, amelyről feltételezi, hogy a szíve Budapesthez húz.

Mindez nem mentség Ceauşescu számára: sovinizmusra, elnyomásra, jogfosztásra nincs mentség és nincsen megértés. De jelzés abban az irányban, ahogy az erdélyi magyarságnak a leginkább lehetne segíteni.

Ez az irány nem más, mint Magyarország és Románia közeledése. S ehhez az első lépés az, hogy a magyar külpolitika tágítson a szovjet járószalagon és a szovjet–román ellentét olyan pontjaiban, mint például a Kínához való viszony, a románokhoz hasonlóan foglaljon állást. Ha Románia azt látná, hogy olyan kérdésekben, amelyekben neki van igaza, Magyarország nem az ellenségeinek pártján van, hanem az övén, akkor ennek a hatása nem maradhatna el az erdélyi magyarok sorsára. Nem maradna el egyébként a román gazdaságpolitikára, a belső liberalizálódásra sem. Ez volna az első lépés mind a két országban – a demokrácia irányában.

Száz év óta, amióta csak Románia létezik, magyarok és románok mindig szemben álltak egymással – akkor is, amikor látszólag szövetségesek voltak. Ne dugjuk a fejünket a homokba: ebből a szembenállásból mindig mi húztuk a rövidebbet. A vesztes háborúk végén a románok mindig a győztesek oldalán találták magukat – mi, sírig tartó hűségünkkel, mindannyiszor valóban a sír széléig sodródtunk. A magunk gőgjében és önteltségében – mert ez is van: magyar sovinizmus! – gondolhatunk róluk, amit akarunk: a külpolitikát illetően iskolába járhatunk hozzájuk.

Nem érkezett-e el az ideje, hogy őszintén, az erdélyi magyarság sérelmeit egy pillanatra sem véve le a napirendről, a legkevésbé sem kritikátlanul, de becsületes szándékokkal eltelten – nem egy harmadik ország ellen, hanem a saját országunk érdekében – végre szót értsünk egymással? Lehet, hogy szónoki a kérdés és lehet, sőt majdnem biztos, hogy mindaz, amit itt papírra vetettem, falra hányt borsó. De legalább egyszer lásson nyomdafestéket! Legalább egy emigráns lap nyomtassa ki szívből: éljen a magyar–román barátság! Mert így és csakis így nyílik némi remény arra, hogy Európának ez a szöglete ne legyen az idők végtelenségéig a kis országokat egymás ellen kijátszó, önző és kegyetlen nagyhatalmak könnyű játékszere. Így és csakis így láthatunk egyszer neki, hogy ne mások, hanem – József Attila szép szavával – mi magunk rendezzük végre közös dolgainkat. Így és csakis így fog emberhez méltón élni és virulni az erdélyi magyarság is.

Egészen addig, amíg valami átfogóbb, igazságosabb megoldás nem születik: például egy svájci mintájú, független konföderációs Erdély, amely valóban híd volna a baráti Magyarország és Románia között. De ez már minden valószínűség szerint nem a mi dolgunk lesz, hanem az utánunk következő, elfogultságoktól, előítéletektől, gyűlölködésektől mentesebb nemzedékeké.