Dogmák és tabuk^*

Közhelyszámba megy, hogy a kommunista országok közül manapság Magyarországon a legelviselhetőbb az élet, vagy ahogyan az ugyancsak sűrűn ismételgetett szellemeskedés mondja: „Magyarország a legkellemesebb barakk a szovjet lágerban”. A megállapítás nem a statisztika mércéjével mért életszínvonalra vonatkozik; az Egyesült Nemzetek, a Közös Piac és a KGST egybehangzó adatai szerint az egy főre eső termelés és jövedelem szempontjából a kelet- és közép-európai tömb országai közül az első helyen Kelet-Németország áll, a másodikon Csehszlovákia; Magyarország csak utánuk következik. Valami másról van tehát szó, mint pénzen vagy más anyagi javakon lemérhető jelenségről; valamiről, ami materiálisan nehezebben meghatározható – arról, amit leginkább az angolszászok „way of life” kifejezése közelít meg. Magyarországon az emberek könnyebben lélegzenek, kevésbé nehezedik rájuk a párt és az állam fojtogató bürokráciája, elnézőbb körülmények között juthatnak mellékkeresethez, viszonylag gyakrabban utazhatnak külföldre – nyugati országokba is –, az általános közérzet oldottabb, és oldottabbak a nyelvek, a szórakozási és kikapcsolódási lehetőségek változatosabbak, s utoljára, de nem utolsósorban, a társadalmak életének egyik legbiztosabb hőmérője: az irodalom és a művészet lényegesen kevesebb beleszólásnak és zaklatásnak van kitéve, lényegesen tarkább, öntörvényeit követőbb és szabadabb, mint a többi, úgynevezett testvérországban.

A továbbiakban csak ez utóbbival, az irodalom világával próbálok meg foglalkozni; az általános helyzet, a jelenségek, az okok és az okozatok elemzéséhez külön tanulmányra volna szükség. De még az irodalom – vagy még pontosabban: az irodalompolitika – egyes kérdéseinek vizsgálatánál is elöljáróban kötelességem megjegyezni: 21 éve élek külföldön, amit látok, azt kívülről látom, s nyilván sokmindent nem látok, sokminden elkerüli figyelmemet, és a kép, ami kialakult bennem, bizonyára nem mentes az aránytalanságtól és tévedésektől. Dehát a belülről szemlélő optikájában is lehetnek torzulások, s mert legjobb tudásom szerint ezzel a problémakörrel más még nem foglalkozott átfogóan – belevágok, a tévedés jogának fenntartásával, a jószándékú kiigazításokat előre megköszönve, s abban a reményben, hogy dolgozatom, fogyatékosságai ellenére is, hozzájárulhat egy későbbi, pontosabb és elmélyültebb szintézishez.

Alighanem felesleges hangsúlyoznom, hogy a mai magyar irodalom életében – a választóvonalat 1956 jelenti, s 1956-on nemcsak magát a forradalmat értem, hanem az azt megelőző három esztendőt is, amikor a magyar írók bátor harcot vívtak a sztálinizmussal, s az azt követő négy esztendőt is, a megtorlások, a kivégzések és bebörtönzések időszakát, amikor sokan hosszú börtönévekre, sokan teljes elhallgattatásra voltak ítélve, nem egy tehetséges író és művész pedig emigrációba kényszerült. Mindennek a részletezésébe lehetetlen itt belebocsátkozni – hadd maradjunk egyszerűen és leegyszerűsítve annál, hogy a mai helyzet felméréséhez az első fogódzó az: mi változott az 1956 előtti időszakhoz képest. Ez a kiindulás természetesen eleve kedvező a mának, hiszen az abszolút rosszat hasonlítja össze a relatíve jobbal, de bármi legyen is személyes meggyőződésünk, s bármily szomorú legyen is az összevetési alap – a nemzetközi és belső adottságok olyanok, amilyenek, és Csehszlovákia példája azt mutatja, hogy az idő haladása nem jár törvényszerűen együtt – a haladással.

Ha egyetlen fogalommal kellene a változást meghatároznom, akkor a dogmák haláláról beszélnék – természetesen nem minden dogma, de mégis egész sor, sarkalatos, megváltoztathatatlannak hitt, alapvető fontosságúnak mondott hittétel kimúlásáról. Első helyen közöttük, s gyűjtőnevével lényegében egy egész sorozatot is magában foglalva a szocialista realizmus áll. A sztálini–zsdanovi ideológiában, az irodalomra és a művészetekre vonatkoztatva, ez volt a törvények törvénye, a célok célja, a csúcsok csúcsa. S az utak útja is – lévén az egyetlen elfogadott, jóváhagyott és megkövetelt útvonal. A szocialista realizmus, Zsdanov megfogalmazása szerint, az a művészeti alkotói módszer, amely a marxizmus–leninizmus alapjain, a kritikai realizmuson túllépve, feltárja az igazságot, s a forradalmi romantika felhasználásával törhetetlen optimizmussal nemcsak a mát mutatja be, de a mában észreveszi és feltárja a jövő csíráit is. Ennek a szocialista realizmusnak a nevében bélyegezték meg a Szovjetunióban Ahmatovát, Sosztakovicsot, Prokofjevet, Eisensteint, s menesztették mennybe a Solohov-szerű írókat – ez volt a hivatalos mérce Budapesten éppúgy, mint Prágában, Bukarestben, éppúgy, mint Varsóban vagy Kelet-Berlinben.

Nos, Magyarországon a szocialista realizmus elmélete megszűnt létezni. Nemcsak az alkotó művészeknek nem jut eszébe, hogy ez a követelmény valaha is létezett – a hivatalos ideológusok és kritikusok szóhasználatából is eltűnt. Nem emlékszem rá, hogy az utóbbi évtizedben egyetlenegyszer láttam volna hazai újságban vagy folyóiratban kinyomtatni, egyetlen funkcionárius buzdított volna valakit a követésére, vagy számonkérte volna valakitől a hiányát. Mintha soha nem is létezett volna, mintha majdnem egy évtizeden át nem ez lett volna a kulcs, amelyre a Paradicsom vagy a Pokol kapui feltárultak.

S a fődogmával együtt a semmibe foszlott alkotóelemeinek nagyrésze is. Elsőnek azt a kiegészítő dogmát említeném, miszerint a népi demokratikus irodalmak példaképe a szovjet irodalom – lévén a szovjet irodalom az egyetlen, amely már meg is valósította a szocialista realizmust, a többiek csak igyekeznek feléje. Ám igyekezhetett bárki a legnagyobb odaadással, tehetséggel vagy szolgálatkészséggel, elérni nem tudta – elérni csak a szovjet művek tudták, még akkor is, ha középszerűek vagy csapnivalóan rosszak voltak. Az 1949-es Lukács-vitában nem volt-e az egyik vád az agg marxista ellen, hogy túlbecsülte a kritikai realizmust (Balzacot, Flaubert-t) és lebecsülte a szovjet irodalmat, azt állítván – horribile dictu –, hogy egy egér akkor sem lesz nagyobb egy elefántnál, ha az egér történetesen a Himalája tetején van, s az elefánt a hegy lábánál. A mai Magyarországon mindez csak mosolyra késztetne – mint ahogy legfeljebb elnéző és halk mosolyra késztetnek a mostani szovjet irodalom, film, zene vagy képzőművészet kötelességszerűen bemutatásra kerülő alkotásai is. De lámpással sem lehetne találni egyetlen olyan megrögzött vagy elfogult irodalmi funkcionáriust, aki azzal merészkednék előállni, hogy a szovjet irodalmat és művészetet példaadónak hirdesse; tudja, hogy elnéző mosoly helyett leplezetlen nevetés fogadná.

A szovjet modell dogmájával együtt szenderült jobblétre a szocialista realizmus egy másik összetevője, a pártosság dogmája is. Ez utóbbi nemcsak azt írta elő, hogy az írónak pártosan, azaz a kommunista párt ideológiájának megfelelően kell tárgyát ábrázolnia, hanem megkövetelte azt is, hogy maga a párt is megjelenjék a műben, egy pártvezető, egy pártszervezet vagy legalább egy helyi párttitkár alakjában. Az 1952-es Déry-vitában a párt akkori főideológusának, Révai Józsefnek az volt egyik fő ellenvetése Déry Tibor Felelet című regénye ellen, hogy a regény rokonszenves, okos, vonzó munkáshőse, Köpe Bálint nem lép be elég korán a Kommunista Pártba – s hónapokig komoly arccal folyt a vita arról: ráér-e 1945-ben belépni, ahogy az író akarta, avagy – miként ezt Révai kívánta – már a harmincas években be kellett volna lépnie? Hol van olyan pártideológus ma, aki hasonló módon s nyilvánosan be merne avatkozni ilyen kérdésbe – egyáltalán hol van olyan pártideológus, aki fel merné vetni, hogy ebben vagy abban a műben a kommunista párt funkcionáriusai nincsenek megfelelő súllyal megjelenítve. Tucatjával jelennek meg regények és novellák, amelyek a pártról tudomást sem vesznek: a pártosság dogmája szélesebb és szűkebb értelmezésében egyaránt eltűnt a múlt süllyesztőjében.

S ez a süllyesztő magába nyelte a társdogmák egész sorát: az úgynevezett pozitív hősét, amely szerint minden mű középpontjában egy kiemelkedő „pozitív” alaknak muszáj állnia, az úgynevezett negatív hősét, amely szerint minden műben egy „gyűlöletet keltő” ellenséges figurát is meg kell jelentetni, a pozitív és negatív szereplők arányának tételét, amely szerint a rokonszenves alakok száma nagyobb kell hogy legyen, mint az ellenszenveseké, a „l’art pour l’art” elvetését, amely szerint minden műnek politizálnia kell, a „formalizmus” visszautasítását, amely szerint minden műnek első látásra-hallásra közérthetőnek kell lennie, a magánélet alárendelését a közéletnek, a kötelező optimizmust, ésígytovább, ésígytovább. Ezek a dogmák nemcsak eltűntek – ha valaki az említett kritériumok alapján próbálna boncolgatni vagy megtámadni egy irodalmi-művészeti alkotást, a hivatalos ideológia volna az, amely rendre intené a vakmerőt. A mai Magyarországon lehet írni (írni és publikálni) politikamentes regényt, nem-szocialista-realista, mégcsak nem is kritikai-realista, hanem anti- vagy szürrealista novellát, szerelmi háromszöggel bíbelődő színművet, kisebb-nagyobb emberi hibákat igényesen vagy igénytelenül kifigurázó vígjátékot, formabontó forgatókönyvet, borúlátó elégiát, mélységesen istenhívő fohászt, nem első, de harmadik olvasásra sem érthető poémát – ezért többnyire nemcsak dorgálás vagy bántódás nem éri az írót, de olykor még nagyobb elismerésben és megbecsülésben is részesül, mint azok a kevesek, akik még mindig a párthűség téglájával verik a mellüket. S ha egy-egy mű súrolja a megengedhetőség határait, akkor a politikus kritika gondosan ügyel arra, hogy ne politikai okokból emeljen kifogást ellene. Az ország egyik legkitűnőbb írójának új regényét politikai okokból éveken át nem engedték megjelenni; aztán, jónéhány nyugati nyelven való publikálás után mégiscsak nyomdafestéket láthatott Budapesten. Ám a párt központi lapjának recenziója óvakodott attól, hogy azokat az elvi ellenvetéseket sorolja fel, amelyek éveken át gátolták a könyv megjelenését; a nemzetközi elismerést kiváltó munkát egyszerűen azzal az esztétikai lefricskázással intézte el, hogy hatástalan, gondolatszegény és unalmas. Ami, ha nem is hízelgő, mégis könnyebben elviselhető, mint egy politikai megbélyegzés. Azt mondhatnánk: a dogmák elhalványulása vagy elhalása arra vall, hogy a megelőző korszak állandó irodalom- és művészetellenes agressziói után a Hatalom többé-kevésbé defenzívába szorult; ez a Hatalomnak is jobb, elvégre korábbi offenzívái során jónéhányszor alaposan megütötte a bokáját, s az íróknak, művészeknek is jobb, mert nyugodtabb légkört teremt a munkához.

Idealizálnám a helyzetet? Azt hiszem, csak a tényeket regisztrálom, és ezek a tények általában kedvezőbbek, mint a többi kommunista országban. Tulajdonképpen – akárcsak magában a társadalomban –, az irodalomban és a művészetekben is egy polgárosodási, vagy visszapolgárosodási folyamat játszódik le, a maga szemmel látható előnyeivel: a mondvacsinált és soha-el-nem-ért „egység” helyett a különféle tendenciák fel- vagy újra fellépésével, a széles és nemcsak a leszűkített szellemi örökség továbbélésével, és párhuzamosan: főként a Nyugathoz kapcsolódó kísérletezéssel – ám a folyamatnak a hátrányaival is, elsősorban a legnagyobb nemzeti és nemzetközi kérdések feszegetésének kikerülésével, ami a múltban a legkevésbé sem jellemezte irodalmunkat, s aminek okát – erről a továbbiakban lesz szó – nem az írókban és művészekben kell keresni. Ami magát a kommunista irodalmat illeti, ez – akárcsak a polgári országokban – legfeljebb egyik irányzata az összirodalomnak, s éppúgy kisebbségi irányzat, mint – mondjuk – Olasz- vagy Franciaországban, sőt még inkább az: a magukat akár meggyőződésből, akár opportunizmusból kommunistának valló írók – szemben az ’56 előtti helyzettel – ma Magyarországon a jelentős íróknak 5 százalékát sem alkotják, minőségileg vagy tényleges szellemi befolyásukat illetően pedig alig valamivel nagyobb a súlyuk a nullánál.

Súlyos tévedés volna természetesen azt hinni, hogy a nagyobb szabadság irányában tett engedmények amolyan fentről jövő mennyei ajándékok, a magyar íróknak és művészeknek valamennyiükért meg kellett és meg kell ma is harcolniok, s ez a harc olykor centiméterenként – egy-egy mondatért, sorért, szóért – folyik. A liberalizálódásnak nevezett, mindennapos, hol előrenyomulással, hol visszaszorulással járó küzdelem egymagában is mutatja, hogy illuzórikus volna azt feltételezni, mintha a pártvezetés szakított volna Lenin alapvető tételével, miszerint az irodalomnak „kis kerékké és csavarrá” kell válnia a párt egy és oszthatatlan mechanizmusában – azaz eszközzé a kitűzött politikai célok elérésében. S ha nincs is olyan magyar pártvezető, aki ezt így, Lenin leplezetlen nyerseségével kimondaná, afelől nem lehet sok kétség, hogy a politikusok fejében ugyanez az utilitárius szemlélet él. Csakhogy – s itt jön a nem lebecsülhető különbség több más ország kommunista irányítóival szemben – a magyar vezetők az 56 előtti éveknek és magának 56-nak a leckéjéből megtanulták, hogy nem mindig az a leghasznosabb, ami első pillantásra annak látszik: a vezérekhez címzett ömlengések, a bajokat és bűnöket eltakaró mindent-szépítgetés, az egyszólamúság, az egysíkú és ezért hitelét-vesztett ábrázolás, a nem-kommunisták elhallgattatása vagy háttérbe szorítása. A magyar vezetők – s ez kétségtelen luciditást mutat – rájöttek arra, hogy a puszta hasznosságnak, a „kerekek és csavarok” beillesztésének szempontjából is eredményesebb a liberalizálás, a „leben und leben lassen” nem éppen osztályharcos langyossága, az állandó oktatgatás és fegyelmezés helyett a lehetőleg békés egymás mellett élés. Ha nem tűnnék esetleg tréfának vagy ugratásnak, akkor legszívesebben azt mondanám, hogy – a fenti meggondolásokból kiindulva – az egész kommunista táboron belül Budapesten valósítják meg leginkább és legtartósabban a „virágozzék száz virág” elvét, amelynek feltalálója Pekingben alig néhány hónap alatt véget vetett.

A virágoknak, mint ismeretes, földre, napfényre és esőre van szükségük – dogmákból ritkán nőnek ki rózsák vagy liliomok. A virágokat általában kertekben termesztik, s a kerteket, mint ismeretes, kerítések szokták körülfogni. S itt érkezünk el a mai magyar irodalmi helyzetnek a dogmák elhalása melletti másik jellegzetességéhez, amely eleve kizárja az idilli konfliktusnélküliséget irodalom és hatalom között, s amelyet nem annyira kerítésnek, hanem – a maoi virághasonlatnak most már búcsút mondva – sokkal inkább a tabuk rendszerének neveznék. Az Új Magyar Lexikon szerint (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962, 6. kötet) a tabu „a szentnek tartott fogalmak, személyek, tárgyak stb. egyenes megnevezésére, érintésére, ill. a velük való kapcsolatra vonatkozó vallási jellegű babonás tilalom, ill. maga az ilyen szó, név. A primitív embernek a természetfölötti hatalmaktól való félelméből eredő hagyomány. Főként a polinézek között elterjedt, de fellelhető a legtöbb kezdetleges társadalomban élő népnél, s csökevényei a fejlettebb vallásokban is tovább élnek”.

A meghatározás – mint a továbbiakban látni fogjuk – némiképpen hiányos, de kiindulópontnak elfogadható. Ha a dogmák nem kis részétől sikerült is megszabadulnia, a mai magyar irodalmi-művészeti élet – s itt most már csatlakozik a többi kommunista országéhoz (hogy is mondja az Új Magyar Lexikon: „fellelhető a legtöbb kezdetleges társadalomban élő népnél”…) – telistele van tabukkal, szentnek tartott fogalmakkal, személyekkel, tárgyakkal stb., amelyeknek megnevezését (enyhített formában: bírálatát) vallási jellegű babonás tilalom tiltja. S ha megvizsgáltuk, mely dogmák tűntek el, arról sem hallgathatunk, mely tabuk tartják magukat sziklaszilárdan.

Első helyen a Szovjetunió áll. A szovjet államról és pártról, annak mindenkori vezetőiről, bel- és külpolitikájáról, intézményeiről és gyakorlatáról egyetlen bíráló szó le nem írható. Nincs ez ellentmondásban azzal, hogy a szovjet kultúra példamutatásáról szóló dogma elhalálozott; tovább is lehet menni: már az sem kötelező, hogy a Szovjetuniót, mint olyat, bárki is példának tekintse, s az ottani állapotokat Magyarországon lemásolandónak vallja. Egyszerűen arról van szó, hogy a Szovjetuniót semmiféle nyomtatott kritika nem érheti (magánbeszélgetéseknél már más a helyzet), a Szovjetuniónak az aktuális kérdésekben mindig, mindenütt és mindenben igaza van, nyilatkozataihoz és cselekedeteihez semmiféle negatív vagy kétségeket kifejező kommentár nem fűzhető. Ami a múltat, a sztálinizmus korszakát illeti, a XX. kongresszust követően megjelenhetett néhány novella és regény olyan írók tollából, akik Moszkvában voltak emigránsok, s különféle borzalmakon mentek keresztül; de ezzel is csínján kellett bánni: egy volt kommunista külügyminiszter erről szóló emlékiratait elkobozták, s egy másik nagymúltú, idős kommunista vezető önéletrajzát nemcsak megjelenni nem engedik, hanem rendőri házkutatással még a másolati példányokat is elvették tőle. A tabu-helyzet kiterjed a Szovjet Hadsereg 1956-os budapesti és 1968-as prágai szerepére és Magyarország immár 32 éve tartó megszállására: magyar író erről egyetlen elítélő sort nem írhat, s kiterjed a Szovjetunió szövetségeseire és mindenkori barátaira: Husak Csehszlovákiája épp úgy érinthetetlen, amikor írókat börtönöz be, mint Honecker Kelet-Németországa, amikor művészeket száműz. Az igazságtalanságok, gondok, bajok, visszaélések, nyílt vagy burkolt konfliktusok a világ minden pontján szóvá tehetők, de ezekben az országokban hallgatni kell róluk. Ami pedig az olyan államokat illeti, mint Egyiptom vagy Szomália, ezek tabuk addig, amíg jóban vannak Moszkvával, s megszűnnek tabunak lenni, mihelyt a viszonyuk megromlik vele.

Tabuk a magyar kommunista párt vezetői: a párt első titkára, a Politikai Bizottság tagjai, a főbb funkcionáriusok és miniszterek. (Ahogy már Northcote W. Thomas antropológus annak idején leírta: a primitív társadalmakban tabunak számítanak a törzsfőnökök és a papok, s e tény alapja megszerzett javaik és kiváltságaik megőrzése.) Igaz, a régi értelemben vett személyi kultusz eltompult; senkit sem kell versekben vagy regényekben ünnepelni, nevét ütemesen kiáltozni vagy félórán át tapsolni; de bíráló szót ejteni vagy leírni róluk tilos. Vonatkozik ez a hatalomnak azokra a szerveire is, amelyek a kiváltságok védelmét biztosítják: a pártra, mint olyanra, valamint a rendőrségre és a hadseregre. Az ellentmondás itt is csak látszólagos azzal, hogy az irodalmi és művészeti alkotásoktól többé nem követelik meg a párt bölcsességének, vezető szerepének, funkcionáriusainak útmutató ábrázolását; a hozsannázás dogmája megszűnt, az érinthetetlenség tabuja megmaradt.

Mintegy a megelőzőhöz kapcsolódva, tabu a rendszer jellegének feszegetése is. Tilos feltenni azt a kérdést, vajon valóban szocialista-e az a rendszer, amelyik annak nevezi magát. Vajon valóban a munkásosztály van-e uralmon? Valóban szabadok-e azok a választások, amelyeknek eredménye mindig 98-99 százalék körül forog? Valóban a nép nevében beszélnek-e a képviselők, a miniszterek, a párt vezetői? Erre, a saját legalitásukat kétségbevonó kérdéskomplexumra különösképpen érzékenyek a hatalmon lévők. Lukács György tanítványai, az úgynevezett Budapesti Iskola filozófusai, akik nem mentek el az itt felsorolt kérdésekig, hanem csupán a rendszer elbürokratizálódását emlegették, sorra elvesztették tudományos állásaikat. Ha olyan szavaknak, mint jobb- vagy baloldal, még egyáltalán van értelmük, akkor megjegyzendő, hogy a Hatalom kivételesen idegessé válik, mikor a rendszer jellegét nem jobb, hanem balfelől kérdőjelezik meg. Jellemző, hogy az utóbbi tíz év egyetlen irodalmi pörét egy olyan fiatal író ellen folytatták le, aki Darabbér című szociografikus színezetű regényében a Vörös Csillag Traktorgyár munkásainak életét írta le, s ennek kapcsán, a vádirat szerint, olyan következtetésekre jutott, hogy a legnehezebb munkát végző munkásokat az első gyarmatosítási korszak bennszülötteihez lehet hasonlítani, a szakszervezetek a munkások államilag pénzelt ellenségei, s az országban a hatalom egy, a munkásosztály problémáitól távol álló, kiváltságos osztály kezében van. A tabusértő írót, akinek a könyve nyomtatásban meg sem jelent – a kézirat egy példányát a jugoszláv határon „fogták el” –, nyolc havi, felfüggesztett fegyházbüntetésre ítélték „az államrend elleni uszítás” miatt.

Külön kell szólnom egy speciális taburól (bár úgy vélem, hasonló tabukkal más népi demokratikus országok is rendelkeznek egymás vagy a Szovjetunió irányában): az erdélyi magyarok helyzetéről. A probléma történelmi, földrajzi, néprajzi és kulturális összetevői túlságosan mélyre gyökerezők és bonyolultak ahhoz, hogy itt részletesen ismertethetők volnának. Röviden: Erdélyben, amely valaha Magyarország része volt, s amely az első világháborút követő békeszerződések óta Romániához tartozik, a román többség mellett egy több mint kétmilliós magyar kisebbség él (meglehetősen kiterjedt, összefüggő területeken egyébként ők alkotják a többséget), s ez a több mint kétmillió ember – enyhén szólva – nem élvezi állampolgári jogainak teljességét, pontosabban: még a románokénál is csorbítottabbak a jogai – állandó zaklatásoknak és megkülönböztetéseknek, erőszakos elrománosítási politikának van kitéve. Sem szabad közlekedés, sem szabad kultúrcsere nincs az anyaországi és az erdélyi magyarok között, s noha valamennyien kommunista rendszerben élnek, még az újságok, folyóiratok, könyvek, filmek forgalma is szigorúan megrendszabályozott. Kevés kínzóbb és fájdalmasabb problémája van a mai magyarságnak, mint e nyílt és be nem hegedő seb. De Erdély: tabu. A magyar írók, akiket fojtogat a kétségbeesés és a harag, arról szabadon szólhatnak, hogy mi történik a baszkokkal, a ciprusi görögökkel, a dél-afrikai négerekkel, parabolákban, allegóriákban, kosztümös művekben még utalhatnak is Erdélyre, de arról egyetlen direkt sort le nem írhatnak, milyen a mai erdélyi magyarok sorsa. Kiáltani szeretnének és hallgatásra vannak ítélve – nem azért, mintha a magyarországi pártvezetés nem ismerné pontosan a tényeket, hanem azért, mert Romániában is a „testvéri” kommunista párt van uralmon.

Mikor az Új Magyar Lexikon meghatározását idéztem a taburól, megjegyeztem, hogy az némiképpen hiányos. A definició nem tér ki arra, hogy a tabunak valójában két ellentétes jelentése van: egyfelől arra vonatkozik, ami szent, megszentelt, sérthetetlen, másfelől arra, ami veszélyes, nyugtalanító, tilos, tisztátalan. A Szovjetunióval, a párt felső vezetésével, a rendszer jellegével kapcsolatos tabuk az első kategóriába tartoznak; az Erdélyhez fűződő átvezet a második kategóriához. Ebbe a csoportba sorolható az a tabu, ami 1956-ot, az ’56-os magyar forradalmat illeti. Meglehetősen furcsa jelenséggel állunk szemben: az eseményeket követő években, egészen a hatvanas évek elejéig vagy közepéig megjelentek, mindig csak legfeljebb közepes vagy közepesnél is gyengébb betűvetők tollából olyan regények, bemutatásra kerültek olyan színdarabok, készültek olyan filmek, amelyek 1956-tal a Hatalom szempontjából foglalkoztak, az események ellenforradalmi jellegét voltak hivatva illusztrálni. De az utóbbi évtizedben még ezek is jóformán teljesen eltűntek; szerzőik „átképezték” magukat, kevésbé kényes témákkal foglalkoznak, korábbi szolgálataik jutalmaként elfoglalták a különböző irodalmi szervek (az Írószövetség, a PEN Klub szerkesztőségek és kiadók) egyes vezető pozícióit, de ’56 újraérintésétől tartózkodnak, és a Hatalom is úgy látja jónak, ha erről több szó nem esik. Hogy mennyire tabu ’56, arra jellemző, hogy még a párt legfőbb vezetőjének akkor elhangzott beszédeit is tilos publikálni; azokat is, amelyek ugyan már ellenforradalmat emlegettek, de ’56 vezetőinek büntetlenséget ígértek. Egy sztálinista klikk, amely a pártvezetőt azzal akarta kompromittálni, hogy ezeket az egyébként világszerte ismert szövegeket be akarta venni egy dokumentumgyűjteménybe, állásával fizetett merészségéért.

Arra aztán, hogy valaki – nem politikai disszertációban, hanem szépirodalmi műben – olyan képet fessen ’56-ról, ami nem felel meg a hivatalos hagiográfiának, kezdettől fogva gondolni sem lehetett és ma sem lehet. Szólni, nem a napi politika, hanem a költészet vagy az irodalom nyelvén szólni mindarról, ami ’56 valóban volt: a nép megmozdulásáról, egységéről, összeforrottságáról, a párthatalom széteséséről, a rövidéletű szabadság napjairól és éjszakáiról, a felkelt tömegek követeléseiről és vívmányairól, az ország függetlenségéről és szuverenitásáról, semlegességéről, a többpártrendszerről, a munkástanácsokról, a sztrájkjogról, az idegen intervencióról – mindez teljességgel elképzelhetetlen. Véletlen-e ezek után, hogy egyetlen valamirevaló és magára adó író Magyarországon ezt a témát 21 év óta nem érintette? Ám születhet-e öncsonkítás nélkül olyan társadalmi témájú és a teljes igazság igényével fellépő mű, amelynek alkotója éppen a modern magyar történelem legelemibb erejű, legönállóbb ihletésű eseményéről nem nyilváníthatja ki őszinte érzelmeit?

A veszélyes, nyugtalanító, „tisztátalan” tabuk közé tartozik az emigrációs irodalom is. A Nyugaton megjelenő magyar könyvek és folyóiratok túlnyomó többségét nem engedik be az országba, még akkor sem, ha politikamentesek, sőt akkor sem, hogyha véletlenül otthon élő magyar író írta volna őket, akkor semmi akadálya nem volna hazai megjelenésüknek vagy árusításuknak. A Nyugaton élő legjobb magyar írók nevét – s ne feledjük: nem egy leendő klasszikus van köztük – irodalomtörténeti munkák vagy kortársak memoárjaiban meg-megemlítik ugyan, de otthoni olvasó fel nem lelheti őket – még azokat a műveiket sem, amelyeket a II. világháború előtt írtak, egyértelműen szembefordulva az akkori félfeudális-kapitalista rendszerrel. Az a paradox helyzet állott elő, hogy míg a dicséretes liberalizálódás jeleként, a fasizmussal rokonszenvező Céline regénye megjelenhetett Magyarországon, következetesen antifasiszta magyar írók könyvei csak dugáruk lehetnek, amelyeket a Helsinki Szerződés után is úgy kell átcsempészni szülőhazájuk határán, mintha kábítószerek volnának. Ezen az alapvető tényen nem változtat az sem, hogy az utóbbi időkben három-négy emigráns írótól-költőtől taktikai okokból megjelent egy-egy vers vagy könyv Budapesten. Az előbb idézett N. W. Thomas antropológus megjegyzi, hogy a primitív társadalmakban is akadnak az állandó tabuk mellett úgynevezett átmeneti tabuk, amelyeket bizonyos időre vagy bizonyos személyekre fel lehet függeszteni – újraalkalmazásuk aztán a személy magatartásától és a törzsfőnökök kényétől-kedvétől függ…

Egy másik tudós, Frazer, The Magic Art and the Evolution of Kings című művében ismerteti azokat a tabukat, amelyek a kezdetleges társadalmakban egyes nevekhez, főként halottak neveihez kapcsolódnak. A szovjet történelemírásból jól ismert ennek az ősi szokásnak a továbbélése. Ez esetben arról a jelenségről van szó, amelyet a régi primitív társadalmakat tanulmányozó etnográfusok úgy írnak le, hogy az a személy, aki a szent tabukhoz hozzányúlt, maga is tabuvá válik – veszélyes, „tisztátalan” tabuvá –, akinek a veszélyessége abban áll, hogy a többieket a saját példájának a követésére ösztönzi, felkeltvén bennük a féltékenységet és irigységet – miért lenne neki megengedve az, ami a többieknek tilos –, s ezzel mintegy fertőzővé lesz. (Lásd erről Freud: Totem és tabu c. könyvét, Petite Bibliothèque Payot, Paris, 1976, 44. old.) A szovjet társadalomban az ilyen tabusértő tabuk sorsa igen gyakran a fizikai likvidálás volt, de mindenképpen nevüknek kiradírozása a történelemből vagy legjelesebb cselekedeteik teljes elhallgatása. Ez az utóbbi módszer kötelező hatállyal átplántáltatott Magyarországra és a többi népi demokráciára is. Néhány hónappal ezelőtt, angolból fordítva, megjelent egy könyv Budapesten, amely egyebek között az 1919-es magyar proletárdiktatúrával foglalkozik. Ennek a könyvnek egyik mondata az angol szövegben így hangzott: „The Communist avant-garde in Hungary did not bear comparison with that of Russia – men of the calibre of Lenin, Trotsky, Chicherin, Rakovsky, Bukharin and the others”. Magyar fordításban ez a mondat így alakult: „A magyar kommunista avant-garde nem bírja el az összehasonlítást az orosszal – az olyan nagy egyéniségekkel, mint Lenin és munkatársai voltak”. Mint látható: az orosz bolsevik vezetők előtti főhajtás engedélyezve van, sőt természetes – Trockij vagy Buharin nevének említése azonban tabu.

Ami azután az ilyen név-tabuk speciálisan magyar használatát illeti, az elsősorban az 1956-os forradalom kivégzett vezetőit sújtja: Nagy Imrét, Maléter Pált, Losonczy Gézát, Szilágyi Józsefet, Gimes Miklóst, akiknek megbocsáthatatlan bűne, hogy mint kommunisták nyúltak hozzá a szovjet és a magyar kommunista rendszer tabuihoz. De a név-tabuk szigora túlmegy a személyneveken. Ugyancsak néhány hónappal ezelőtt az egyik budapesti hetilap közölte egy jónevű író igen részletes visszaemlékezését arról a megbeszélésről, amely 1955-ben zajlott le a szerző és Magyarország akkori diktátora, Rákosi Mátyás, valamint néhány pártfunkcionárius és két másik író között. A beszámoló a legnagyobb aprólékossággal írja le a helyszínt, a résztvevőket, idézi fel az elhangzottakat, s nincs híján a szókimondásnak sem, mivelhogy éppen azt kívánja érzékeltetni, hogy nemcsak az írók félnek a diktátortól, hanem – s ez a párt tekintélyét nem éppen erősítő jelenség – az ingadozó hatalmú diktátor is fél az íróktól. A szerző megemlíti azt is, hogy a megbeszélés hátterében valami lap-elkobzás állott, de mindjárt hozzá is teszi: már nem is tudja, micsoda. Különös feledékenység – ha tekintetbe vesszük azt, hogy a kitűnő memóriájú író még Rákosi mellényére s egy véletlenül felborított kávéscsészére is emlékszik, no meg azt, hogy az elmúlt 30 évben, mióta csak a sajtó a kommunista párt irányítása és felügyelete alatt áll, csupán egyetlenegyszer koboztak el újságot Magyarországon. Csakhogy ezt a lapot úgy hívják, hogy Irodalmi Újság, ennek a lapnak történelmi szerepe volt az 56-os forradalom előkészítésében, ez a lap november 4-e után nem jelenhetett meg többé Budapesten, s mi több, máig is él – Párizsban, emigrációban. A neve: tabu, nyilván ez az otthon élő szerző furcsa emlékezet-kihagyásának forrása.

Eljutottunk ahhoz a ponthoz: vajon hogyan viseli el az írói, művészi világ javarésze a tabuknak ezt a szerteágazó rendszerét? A néprajzkutatók azt mondják, hogy a primitív társadalmak tagjainak a tabuk természetesnek tűnnek, nekik önkéntesen alávetik magukat, nem is ismerik az okaikat és eszükbe sem jut, hogy firtassák őket. A bökkenő csak az, hogy a magyarok – nem polinézek. Ők nemcsak a tabukat ismerik, hanem pontosan ismerik a tabuk okait is. Számukra a legkevésbé sem tűnnek természetesnek – ellenkezőleg, tudják, hogy természetellenesen vannak rájuk kényszerítve. Történelmük, társadalmi fejlettségük, kultúrájuk színvonala nem primitív törzsek közé sorolja őket, hanem Európa felnőtt nemzetei közé. A tabuk gyűlöletesek és megalázók számukra, s ezen az állapoton csak keveset enyhít a dogmák elhalványulása. Ugyanakkor tudják, hogy egy olyan roppant külső hatalom erőszakolja rájuk mindezt, ahol nemcsak a tabuk rendszere mozdulatlan, de a dogmák nagyrésze is vígan burjánzik tovább. Ezért sokan megértést tanúsítanak belső uraik iránt, akiket a kényszerű import-tabukért alig-alig tesznek felelőssé, a megszűnő vagy eltűnő dogmákért viszont már-már hálásak nekik. 1956 megmutatta, hogy a túlerővel való nyílt szembefordulás reménytelen – s innen veszi eredetét az a felfogás, hogy végül is a mai helyzet az egyáltalán lehetséges helyzetek legjobbika, aminek a tabuk döntögetése csak árthat, visszahozhatja a legmerevebb dogmák uralmát, s ez nemcsak a tabudöntögetőre veszélyes, hanem honfitársaira is, sőt: ha a tabudöntögető kiemelkedő személyiség (tehetsége és népszerűsége miatt maga is mintegy tabuszámba menő nagy író vagy művész), akkor védtelenebb embertársainak talán még többet árt, mint saját magának. Előáll az a helyzet, amelyet Frazer így ír le már idézett művében: „Egy Maori törzsfőnök sohasem éleszti a tüzet a leheletével, mivel szent lehelete átadná erejét a tűznek, az edénynek, ami a tűzön van, az ételeknek, amelyek az edényben főnek, annak a személynek, aki enne az ételből, s ez maga után hozná annak a személynek a halálát, aki enne abból az ételből, amely azzal a tűzzel melegített fazékban főtt, amire a főnök rálehelt a maga szent és veszélyes leheletével”. Nem kis mértékben ezzel a bűvös körrel magyarázható, hogy annyi szent lehelet – nem éleszti a tüzet, s a rendszernek alig-alig van szüksége hivatalos cenzorokra: az öncenzúra elvégzi a magáét. Talán semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy a tabuk, amelyeket imént felsoroltam – s e felsorolás bizonnyal hiányos –, ezek a tabuk sehol sincsenek papírra vetve vagy kodifikálva; mégis, mindenki jobban ismeri őket, mintha kőtáblába volnának belevésve.

Másfelől viszont a tabuk utálata, s ugyanakkor kényszerű tiszteletben tartása nehezen vezethet másra, mint súlyos belső konfliktusokra. Nem kell sem pszichológusnak, sem freudistának lenni ahhoz, hogy az embernek eszébe jussanak Freud Totem és tabujából azok az oldalak, amelyeken arról az ambivalenciáról beszél, ami egyrészt a tabuk megszegésére irányuló kísértés, másrészt a tabuk inspirálta félelem között feszül. Elvégre a tabu az ember legmélyebbről jövő vágyai ellen állíttatik fel, s maga az, hogy tabuvá kellett nyilvánítani, bizonyosság arra, mennyire szeretnének megszabadulni tőle az emberek. S ami a kezdetleges lélekben még csak ambivalencia, az a modernben már neurózisba fordul. Megvan a nyugati irodalmak neurózisa, amelyet egyesek a kapitalizmus vagy a fogyasztói társadalom zsákutcájával, mások egy átfogó ideológia hiányával, megint mások a rossz lelkiismerettel magyaráznak; megvan az emigrációs irodalmak neurózisa, amelynek egyik gyökere – a gyökértelenség; s megvan a kelet- és közép-európai irodalmak neurózisa, amely mindaddig fenn is marad, amíg felnőtt népekre, modern tehetségekre – az emberi értelem és a teremtő géniusz teljes semmibevételével – ősidőktől ittmaradt tabukat fognak rákényszeríteni. Lehet-e neurózis nélkül, a kiteljesedés igényével alkotni ott, ahol folyton azt kell figyelni: ez vagy az a szó, mondat, gondolat nem sérti-e meg ezt vagy azt a tabut, ahol egyre azt kell méricskélni, mi a még-kimondható és a már-kimondhatatlan, ahol az alkotó energia egy része annak kiötlésére-kiravaszkodására fordíttatik, hogyan lehetne egy-egy tabut megkerülni vagy túllépni rajta úgy, hogy Odafönt ne vegyék észre. Minden igazi művészi értékű alkotás, amely ilyen körülmények között születik, kettős elismerést érdemel; de maradhatnak-e ártó hatás nélkül ezek a körülmények a legtöbb alkotás művészi értékére?

Végezetül, s most már csak igen röviden, arról: mi lehet az oka, hogy a dogmák rugalmasabban kezeltetnek, a tabuk viszont szívósan ellenállnak a viharoknak és az évtizedeknek? Azt hiszem, nem kell sokáig keresgélni a választ: a dogmák az ideológia előírásai vagy tilalmai, s bármennyire büszke is ideológiájára a rendszer, a valóság az, hogy ez csak külső máz rajta, amelynek megkopása vagy átfestése nem jár különösebb következményekkel. Ha arra gondolunk, hány ilyen átmázolás történt Marxtól Leninig, Lenintől Sztálinig, Sztálintól Hruscsovig és Hruscsovtól napjainkig, s hány átmázolás fog még történni a jövőben, akkor könnyen beláthatjuk, hogy egy-egy dogma élete vagy halála nem kötődik össze a rendszer életével vagy halálával. Nem így a tabukkal! A tabuk a hatalomban gyökereznek, és a hatalom a tabukban gyökerezik. Egyetlen tabut sem lehet megdönteni anélkül, hogy a szomszéd tabu meg ne inogjék – egyetlen tabut sem lehet feladni anélkül, hogy ez az egész hatalmi építményt ne veszélyeztesse. A tabuk mögött nem ide-oda interpretálható ideológiai tételek vannak – hanem az Állam, a Párt, a „raison d’Etat” és a „raison du Parti”, lényegében máig is az a kisebbség, amely hatvan évvel ezelőtt Oroszországban átvette az uralmat a többség fölött, s azóta más országokra is kiterjesztette. Ez pedig tudja, hogy a tűzzel nem szabad játszani – főként pedig az olyan „felelőtlen” elemeknek nem, mint az írók, a művészek, a szellem emberei. Pontosan tudja, s egy percig sem felejti el, hogy amíg a tabukhoz nem enged nyúlni, addig a létét semmiféle komoly belső erő nem veszélyezteti; de ha a tabuk eltűnnének, ő is eltűnnék velük. Alighanem ez a legfőbb tudománya. Talán az egyetlen is. De neki ennyi elég.

Sajnos, a magyar, s a vele egysorsú irodalmaknak is.