Közös ügy^*

Az a nyilatkozat, amelyet 34 magyar intellektuel Pável Kohuthoz, a neves csehszlovák íróhoz, a Charta ’77 szóvivőjéhez címzett, az 56-os forradalom óta a hazai értelmiség kétségkívül legjelentősebb kollektív állásfoglalása. Egyéni tiltakozások, egyéni kiállások akadtak az elmúlt 20 évben is, és válaszképpen egyéni retorziók is a rendszer részéről. 1968 augusztusában, a csehszlovákiai fegyveres beavatkozás napjaiban kialakulóban volt otthon egy közös fellépés is, de ezt a hatalom képviselőinek sikerült leszerelniök. Ezúttal nem sikerült. Az állóvíz megmozdult. A hallgató nemzet, 34 bátor leánya és fia hangjával, ismét megszólalt.

Első szava a szolidaritásé azok felé a csehszlovák írók, újságírók, művészek és tudósok felé, akik 1977 első napjaiban a Charta ’77 aláírásával a világ elé tárták országuk és népük gyötrelmes helyzetét, az emberi jogoknak azt a szégyenletes semmibevételét, amely azóta is tart, sőt fokozódik, amióta a Varsói Szerződés csapatai – immár kilenc esztendeje – letiporták az „emberi arcú szocializmus” álmait. Noha a Charta ’77 aláírói (először százan voltak, de néhány nap alatt a számuk háromszázra növekedett) félreérthetetlenül megmondták, hogy nem ellenzéki politikai szervezkedést kívánnak létrehozni, hanem csupán alkotmányos jogaiknak akarnak érvényt szerezni, – Moszkva prágai és pozsonyi helytartói azonnal büntető akcióba léptek ellenük: Csehszlovákiában egymást követik a házkutatások, a denunciálások, a legkülönfélébb zaklatások és letartóztatások. A magyar 34-ek nyilatkozata első mondatában egyértelműen elítéli ezt a repressziót.

De legalább annyira fontos – hacsak nem fontosabb – a rövid nyilatkozat második mondata. Az aláírók akkor, amikor kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy „az emberi és állampolgári jogok védelme egész Kelet-Európa közös ügye”, túllépnek a mostani csehszlovákiai eseményeken, s miközben Kossuth Lajos, Ady Endre, Jászi Oszkár, József Attila hagyományaihoz, a közép-európai összetartozás gondolatához nyúlnak vissza, egyúttal előre is mutatnak: szavaikból kiérezhető az a felismerés, hogy Kelet-Európa országainak problémái külön-külön aligha oldhatók meg. Csak együtt, csak összefogva, csak egymást segítve. ’56 rövid és lázas napjainak, a ’68-as Prágának nem volt ideje és alkalma, hogy ezt az alapvető igazságot szavakba formálja. Tisztelet és elismerés a 34 budapesti értelmiséginek, akik felismerték és kimondták!

Az elmúlt hónapokban Kelet-Európában egyre láthatóbban-hallhatóbban mozog a föld. Tavaly nyáron Lengyelországban nagyméretű sztrájkok és munkástüntetések ideiglenes meghátrálásra kényszerítették a kommunista vezetőket, s mikor utóbb megkezdődött a gyári munkások rendőri és bírósági üldözése, Varsóban a legjobb értelmiségiek megalakították a „Munkásvédelmi Bizottságot” és a nagy befolyású, függetlenségére féltékenyen őrködő lengyel katolikus egyház vezetői is felemelték szavukat a hajtóvadászat áldozatai mellett. A Szovjetunióban Szolzsenyicin kiűzetése óta sem szűnt meg az ellenállás: a hatalom minden fenyegetése és provokációja, a börtönök, az elmegyógyintézetek, a koncentrációs táborok sem elegendők már ahhoz, hogy Szaharovnak, az Amnesty International oroszországi képviselőinek és társaiknak valóban haláltmegvető bátorságát megtörjék. A csehszlovákok majdnem tízesztendős küzdelme közismert, de a múlt év végén még az eddig legmegrendszabályozottabbnak vélt, örökké némának hitt Kelet-Németországban is megmozdult valami: mikor a nem is túlságosan élesen bíráló kommunista költőt és zeneszerzőt Wolf Biermannt a hatóságok nem engedték hazatérni Nyugatról, olyan írók és tudósok tiltakoztak nyilvánosan a felháborító intézkedés ellen, akik a múltban számtalanszor tanújelét adták párthűségüknek.

Már-már kínosnak tűnt, hogy magyar hang mindeddig nem volt hallható a szabadság-törekvéseknek és az emberi jogoknak ebben a kórusában. A magyarázat persze kézenfekvő volt: egyrészt mi már 56-ban megtettük a magunkét, s akkor az egész világ magunkra hagyott minket, másrészt valamennyi kommunista ország közül nálunk a legkevésbé elviselhetetlen a helyzet – fennáll a veszély, hogy csak rontana rajta a nyilvános tiltakozás.

Az természetesen igaz, hogy ’56-ban a magyar nép egyedül többet tett, mint több más ország népei együttvéve – de nem kevésbé igaz az is, hogy a világ feledékeny és a múló idő elhomályosítja az emlékeket. S ha, mindenekelőtt ’56-nak hála, a magyar viszonyok ma elviselhetőbbek, mint a többi kommunista ország-béliek, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ország független volna, s az emberi és állampolgári jogok csorbítatlanok lennének. Ám feltéve, de meg nem engedve, hogy Magyarország a kommunista világ földre szállt Paradicsoma: annál nagyobb megbecsülés illeti a 34-eket, akik nemes önzetlenséggel elsősorban másokért szálltak síkra!

Azt, hogy fellépésüknek milyen azonnali hatása van a magyarországi belső helyzetre, ma még nem lehet lemérni. Mikor ezeket a sorokat írjuk, még nem ismerjük a kádárista hatóságok reakcióját. De ugyan mit is kifogásolhatnak a nyilatkozaton? Egyetlen szóval sem bírálja őket, egyetlen elítélő fogalmazása sincsen a hazai viszonyokról – a kormány és a párt vezetői majdnem hogy elégedettek lehetnek a szövegével, amelyet a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus hivatalosan oly sűrűn hangoztatott szelleme hat át.

Ha szabad, sőt nemcsak szabad, hanem kötelességszámba is megy a chilei vagy a rodéziai elnyomás ellen tiltakozni, akkor a szomszédos Csehszlovákiában végbemenő jogtiprások ellen szót emelni a nemzeti becsületet szolgálja, és némiképpen enyhíti azt a tragédiát és szégyent, hogy 1968-ban Dubčekék lerohanásában magyar csapatok is részt vettek.

Ami pedig az aláírók személyét illeti, azok között nagyítóval sem lehet egyetlen „ellenforradalmárt”, „reakcióst” vagy „ellenséges elemet” találni. Ellenkezőleg!

Egyikük a kommunista párt legrégibb tagjai közé tartozik és Kádár rabtársa volt Rákosi börtöneiben; egy másikuk kiemelkedő irodalomtörténész; egy harmadik a magyar névnek világszerte elismerést szerző zongoraművész; az írók, a költők, a festők, a kritikusok nemzedékük legtehetségesebbjei közé tartoznak, a filozófusok pedig kivétel nélkül a marxista Lukács György tanítványai.

Hadd tegyük hozzá, hogy a 34-ek nyilatkozatával egyidőben Párizsban megalakult a Charta ’77 alapelveit támogató Nemzetközi Bizottság, amelynek tagjai között olyanok vannak, mint a PEN Klub volt elnökei, Pierre Emmanuel és Heinrich Böll, a Nobel-díjas Alfred Köstler és Saul Bellow, Jean-Marie Domenach, az Esprit főszerkesztője, a magyar költőket rendszeresen publikáló Pierre Seghers kiadó, valamint Graham Greene, Iris Murdoch, Stephen Spender, Friedrich Dürrenmatt, Max Frisch, Johan Vogt, Günther Grass, Simone Signoret, Yves Montand, Mary McCarthy, Arthur Miller, – hogy csak a Magyarországon is legismertebbeket említsük. Aki a hazai 34-ekkel szemben megtorló intézkedésekhez akarna folyamodni, annak tudnia kell, hogy a világ haladó értelmiségének legnagyobbjait hívja ki maga ellen. És szemben találja magát a nyugati kommunisták jelentős részével is, hiszen az olasz, a spanyol és a francia kommunista párt a legélesebben elítélte a Charta ’77 aláíróinak üldözését.

A csehszlovák „kartisták” egész fellépésüket a Helsinki Konferencia zárónyilatkozatára alapozzák. A helsinki egyezményt aláíró országok, köztük Kelet-Európa kommunista kormányai, elkötelezték magukat az alapvető emberi jogok tiszteletben tartására. A Kreml urai, akik ennek a találkozónak a kezdeményezői voltak, az új helyzetet úgy értelmezik, hogy a Nyugat elismerte a csatlós országok bekebelezését, s ezentúl a maguk birodalmában az eddiginél is inkább azt csinálhatják, amit akarnak. Ennek az értelmezésnek megvannak a maga súlyos veszélyei, különös tekintettel a nyugati világ önzésére és passzivitására. De ugyanakkor Helsinki kétélű fegyver: miközben a nagy és kis diktátorok rá hivatkozva az elnyomást fokozzák, Kelet-Európa rab népei a zárónyilatkozatot magasra tartva igyekeznek a holt betűkből eleven valóságot formálni. Nemsokára Belgrádban új értekezlet ül össze, amelynek az lesz a feladata, hogy felmérje a Helsinki óta megtett utat, és számonkérje a zárónyilatkozatot megsértő intézkedéseket. Ami Magyarországot illeti, nem utolsósorban a 34-ek sorsa fogja eldönteni, hogy a budapesti rendszer Belgrádban ott lesz-e a legdurvábban jogtipró kormányok között a szégyenpadon.