Az ellenpélda^*

„Tanácskozásaink végére értünk. Elvtársak, álljunk fel – és ne énekeljük el az Internacionálét!”

Nem, ez a mondat nem hangzott el az európai kommunista pártok kelet-berlini értekezletén. De elhangozhatott volna. Híven tükrözte volna a valóságot.

Először fordult elő, hogy egy nagy nemzetközi kommunista összejövetel végén nem harsant fel az Internacionálé. Külön-külön, a saját országaikban még eléneklik a kommunisták. Együtt már nem.

Külsőség? Külsőség volna az is, hogy azt a rövid, üresen kongó dokumentumot, amelyet egyhangúan elfogadtak, elfelejtették aláírni? Abban a mozgalomban, amelyben minden tapsot, minden köhintést előre megterveznek, az effajta külsőségek többet mondanak, mint a szónoklatok nagyrésze.

Azt a bizonyos alá nem írt záróközleményt – s annál százszorta cifrábbat is – Sztálin ’46-ban vagy ’47-ben aláíratta volna nemcsak Európa, de a világ valamennyi kommunista pártjával. Hruscsovnak ’54-ben vagy ’55-ben elég lett volna egy-két hónapnyi előkészítés. Brezsnyev két esztendőn át gyúrta-gyömöszölte – nem a világ, hanem csupán Európa kommunista pártjait… Miért? Azért, hogy egyáltalán összejöjjenek egy kétnapos tanácskozásra, és a semmitmondó közös nyilatkozatot végül is ne írják alá. Külön-külön talán még hajlandók lettek volna aláírni. Együtt már nem.

Ha nem balzsamozták volna múmiává Lenint, s nem csináltak volna belőle – mint a spirituszba rakott csodabogarakból – kiállítási tárgyat a Vörös Téren, ha eltemették volna egyszerűen, ahogy a közönséges halandókat szokás, akkor most nagyban forgolódnék a sírjában: mivé is lett az a Harmadik Internacionálé, amelyiknek még ő rakta le az alapjait? Mivé is lett Moszkva, a világkommunizmus központja?

Mert tulajdonképpen erről van szó, ez a dolog lényege, ezért volt történelmileg is jelentős a kurta kelet-berlini találkozó.

Harminc évvel ezelőtt Sztálin kijelentette: „Csak a kisujjamat kell megmozdítanom és Tito nem lesz sehol”. Tévedett – az agg eretnek ott feszített Kelet-Berlinben, miközben Sztálin nevét már gondosan kilúgozták a pártdokumentumokból és párttörténetekből. Mégis, abban igaza volt, hogy annak idején a kommunista mozgalomban sikerült teljesen elszigetelnie a jugoszláv szakadárt.

Tizenöt-húsz évvel ezelőtt Hruscsov egymásután hívta össze a világkonferenciákat, hogy Kína kiválását megakadályozza. Nem sikerült. Mao pártja szakított Moszkvával, és vakmerőbben vagy óvatosabban, követte őt Ázsia jóformán valamennyi kommunista pártja.

Brezsnyev már nem is álmodhatott arról, hogy világértekezletet hívjon össze. Maradt, kínos-keserves előkészítés után, Európa. S Kelet-Berlinben kiderült, hogy – ennek is vége. „Az effajta konferenciák – jelentette ki a nem is túlságosan lázadozó francia Marchais – nem felelnek meg korunk igényeinek”. „Javaslom – pötyögtette el szinte csak úgy mellékesen az olasz Berlinguer –, hogy többé ne rendezzünk ilyen összejöveteleket.”

Mit gondolhatott, mit érezhetett Brezsnyev, amikor nyilvánosan, a többi kommunista vezető előtt, az egész világ előtt ilyesmiket vágtak a fejéhez. S ez még nem volt minden. Majdnemhogy ez lett volna a legkevesebb.

Tito kijelentette, hogy ellenez minden beavatkozást, akármelyik párt részéről, egy másik párt ügyeibe. Berlinguer hozzátette: nincs többé vezető párt vagy vezető állam, s megbélyegezte – újra – Csehszlovákia szovjet megszállását. A spanyol Carrillo szemére vetette az oroszoknak, hogy Helsinkiben leültek egy asztalhoz Francóval, és hozzátette: „Üldöztetéseink, szenvedéseink, a katakombák korszakában összekevertük a tudományos szocializmust az áldozathozatal misztikumával és az eleve elrendeltséggel. Mintha egy új egyházunk lett volna, saját mártírjainkkal és prófétáinkkal. Hosszú éveken át Moszkva volt a mi Rómánk. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom volt a Karácsonyunk. A gyermekkorunk volt ez. Most viszont már felnőttek vagyunk…”

Nem furcsa-e: éppen akkor, amikor Rómában, a katolicizmus központjában kommunista vagy kommunistabarát polgármestert választanak – Moszkva véglegesen és visszavonhatatlanul megszűnik a kommunizmus Rómája lenni?!

Valaha, nem is olyan régen, egy valamirevaló kommunista és valamennyi kommunista párt számára a Szovjetunió volt minden: a központ, az útmutató, a világítótorony, a Nagy Példakép. Olyanná válni, mint a bolsevik párt, olyan országot teremteni, mint a Szovjetek Szövetsége – ez volt a cél, a terv, az álom.

S ma? Annak a féltucat pártnak a kivételével, melyek az oroszok megszállta országokban tevékenykednek s amelyek valójában nem is pártok, hanem klikkek, kollaboráns érdekszövetségek – ennek a néhány fióküzletnek kivételével nincs a világnak egyetlen kommunista pártja sem, amelyik olyan társadalmat szeretne megteremteni, amelyik hasonlít a Szovjetunióra!

Ellenkezőleg – s ebben áll a történelmi fordulat –, minden egyes kommunista párt megállás nélkül azt bizonygatja, szinte nyelvét lógatva lihegi: mi nem vagyunk olyanok, mint az oroszok, mi nem olyan rendszert akarunk bevezetni, mint amilyen a szovjet rezsim. Vannak köztük „balosok”, mint a kínaiak vagy az albánok, vannak „jobboldaliak”, mint az olaszok vagy a japánok, vannak hatalmon lévők és ellenzékiek; tulajdonképpen semmiben sem értenek egyet –, kivéve egyvalamit: nem akarnak a Szovjetunióra, a bolsevik pártra hasonlítani.

A Nagy Példaképből a Nagy Ellenpélda lett. A világítótorony kialudt – pontosabban: kiderült, hogy fény helyett ázsiai sötétség árad belőle a négy égtáj felé.

Sonnenfeldt amerikai külügyi szakértő sajnálkozva állapította meg, hogy Moszkva katonai erején kívül semmi mással nem tud kedvezően hatni európai csatlósaira (s még kevésbé azokra, akik nem a csatlósai). De hát mi egyébbel hatna rájuk? Fejlett mezőgazdaságával, a kolhoz- és szovhoz-rendszerrel, amely éhínségbe kergetné az egész népet, ha nem volna amerikai és kanadai gabona-behozatal? Iparával, amelyik a lakosság legelemibb szükségleteit sem tudja megfelelően kielégíteni? Emberséges életviszonyaival? Moszkvában kilenc négyzetméter az egy főre engedélyezett hivatalos „lakterület”! Irodalmával, amely hatvan év alatt három időtálló könyvet vagy színdarabot sem tudott létrehozni – Szolzsenyicin s más üldözöttek, kivégzettek kivételével? Képzőművészetével, amely elüldözte a Kandinszkikat és Chagallokat, hogy a szocialista realizmus fércmunkáit mutogassa helyettük a népnek? Zene- vagy filmművészetével, ahol a valódi tehetségeknek, a Prokofjeveknek, a Sosztakovicsoknak, az Eizensteineknek Zsdanov sietve a fejükre ütött? A szabadságjogok kivirágzásával – ott, ahol még ma is a Gulág és az elmegyógyintézet várja azokat, akik a pillanatnyi pártvonallal nem értenek mindig mindenben egyet? Marad a nyers erő, a valóban hatalmas hadsereg – ezzel még lehet „hatni”, befolyásolni, kordában tartani. De mi köze mindennek a haladáshoz, a szocializmushoz?

Szörnyűbb ítéletet talán még senki nem mondott Moszkváról, mint az olasz kommunisták vezetője, amikor kijelentette: a szocializmust könnyebb megvalósítani az Atlanti Szövetségen belül, mint a Varsói Szerződés keretében. Magyarul: a szocializmus megvalósításának a Szovjetunió nemcsak hogy nem elősegítője, hanem kimondottan akadályozója; a valódi szocializmus megteremtésének nem a szovjet, hanem az amerikai hadsereg a biztosítéka…

Senki sem tudja persze, hogy Berlinguer és euro-kommunista társai milyen szocializmust építenének, ha hatalomra jutnának – alighanem ők maguk sem tudják. Józan ésszel nehéz elhinni, hogy az valami álomvilág lenne – annál kevésbé, mert logikusan vetődik fel a kérdés: ha ilyen lesújtó a véleményük a szovjet kommunistákról, miért nevezik magukat továbbra is kommunistáknak? Miért mentek el egyáltalán Kelet-Berlinbe, s ha alá nem is írták, miért fogadták el szóban azt a zárónyilatkozatot, amely alapjaiban támadja azt a nyugati világot, amelynek – saját bevallásuk szerint is – a szabadságukat köszönhetik?

A mi szempontunkból azonban a legfontosabb nem a nyugati kommunisták magatartásbeli ellentmondásainak a vizsgálata. A döntő az, hogy a kommunista mozgalmon belül a Szovjetunió szinte teljesen elszigetelődött. Tekintélye lehanyatlott, befolyása meggyengült – a kommunista pártokon belül ma már több az ellensége, mint a barátja. A következmények beláthatatlanok, a szovjet vezetésen belül éppúgy mint a Szovjetuniónak és európai csatlós országainak, köztük Magyarországnak, egymáshoz való viszonyában. Mi, akik hajlamosak vagyunk hosszasan és rendszeresen meditálni a Nyugat baklövéseiről, taktikai és stratégiai hibáiról, puhaságáról és dekadenciájáról, nem árt, ha olykor felfigyelünk arra, hogy Keleten sem megy minden úgy, mint a karikacsapás. Nemcsak rossz dolgok történnek a világban. Olykor jók is.

Van még remény.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

múmiává Lenint – az 1924. jan. 24-én meghalt V. I. Lenin testét jan. 27-én a moszkvai Vörös Téren épült mauzóleumban helyezik nyugalomra. Az átlátszó üvegből készült koporsóban azóta is megtekinthető mumifikált teste.

Harmadik Internacionálé – Komintern, Kommunista Internacionálé: a kommunista mozgalom 1919-ben Moszkvában létrehozott szervezete. Végig a bolsevik Szovjet-Oroszország irányítása alatt állt. Az alapítókongresszuson elfogadták a proletárdiktatúra megteremtésének programját. A világ szocialista mozgalmát békés fejlődést hirdető, ill. forradalmi pártokra osztotta. Az 1920-as években Európában és Ázsiában számos felkelést robbantott ki. Az 1930-as években Sztálin titkosrendőrsége nagyméretű, véres „tisztogatást” hajtott végre a kommunista mozgalomban, így a Komintern soraiban is. A szervezetet taktikai okokból 1943-ban feloszlatták.

Marchais, Georges (1921–1997) francia politikus, a Francia Kommunista Párt főtitkára (1972–1994).

Berlinguer, Enrico (1922–1984) olasz politikus. 1943-tól KP-tag, 1969 után az OKP főtitkár-helyettese, majd főtitkára.

Carrilo, Santiago (sz. 1915) spanyol politikus 1936-tól KP-tag, a Spanyol Kommunista Párt főtitkára (1960).

Sonnenfeldt, amerikai külpolitikus.

Kandinszkij, Vaszilij (1866–1944) orosz festő. Németországban és Franciaországban élt.

Chagall, Marc (1887–1985) orosz származású francia festő.

Prokofjev, Szergej (1891–1953) orosz zeneszerző.

Sosztakovics, Dmitrij Dmitrijevics (1906–1975) orosz zeneszerző.

Gulag – a szovjet rendszer fogolytábor-hálózata.