Provokáció^*

Ezt is megértük!

A párizsi Champs-Elysées-n Franciaország legnagyobb és legpatinásabb kiállítási termeiben, a Grand Palais-ban tíz- és tízezrek csodálják meg a magyar festészet klasszikusainak, M. S. mesternek, Bogdány Jakabnak, idősebb Markó Károlynak, Mednyánszky Lászlónak a remekműveit.

Tévedés ne essék: nem magyar kiállítás van Párizsban.

Csehszlovák kiállítás!

A Nagy Palotába belépő látogatót Gustav Husaknak, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkárának üdvözlő szavai fogadják, a kiállítást a hivatalos francia–csehszlovák kultúregyezmény keretében rendezték, és ezt a címet viseli: „A cseh és szlovák művészet tíz évszázada”.

Meg kellett hát érnünk, hogy 1975 novemberére Bogdány Jakabból Jakub Bohdan, Markó Károlyból Karol Marko, Mednyánszky Lászlóból Ladislav Mednansky lett – csak M. S. mester monogrammját nem szlovákosították el, úgy látszik, ezt nem tartották szükségesnek. Ha művel nem is szerepel a kiállításon, a katalógus a szlovák festészet nagyjai között sorolja fel Adam Manucky-Manyokit, azaz Mányoki Ádámot, Rákóczi Ferenc arcképfestőjét.

A kisajátítások alapja az, hogy az említett művészek a mai Szlovákia területén születtek vagy rövidebb-hosszabb ideig ott is tevékenykedtek. Mintha a mai Szlovákia akkor nem a magyar királysághoz tartozott volna (mintha nem siránkoznék ezen éppen eleget a kiállítás katalógusa), s mintha egy művésznél csak az számítana, hol született, s elsősorban nem az: minek vallja magát.

M. S. mesterről, a későközépkori Magyarország legnagyobb festőjéről nem érdemes hosszan vitatkozni. Valójában senki sem tudja milyen nemzetiségű volt – tény az, hogy az akkori magyar Selmecbánya őrizte meg legtöbb művét, s a magyar Genthon István volt az, aki kiásta őt a feledésből.

Bogdány Jakab Eperjesen született és Londonban halt meg – sárosi magyar nemesek sarja volt. Markó Károly Lőcséről indult el Kolozsvárra, Pestre, Kismartonba, Rómába, világéletében magyar volt, 1840-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja – a kommunista Magyarországon megjelent Magyar Képzőművészeti Lexikon szerint „a magyar tájképfestészet első nagy hatású, iskolát teremtő mestere”. A magyaré és nem a szlováké.

A legcifrább Mednyánszky (bocsánat: Mednansky) esete. Igaz, a mai Szlovákiához tartozó Beckón született és a neve is szláv hangzású. Szláv, de nem szlovák! Ősei ugyanis lengyelek voltak, akik a XIII. század elején telepedtek át Magyarországra, és II. Endrétől (közismerten szlovák király volt…) kaptak birtokot. P. Brestyánszky Ilona Budapesten 1963-ban megjelent könyve szerint a festő édesanyja a középkori Rák-nemzetség késői utóda, Szirmai és szirma-besnyői Szirmay Mária Anna volt, édesapja és két nagybátyja pedig „vitézül harcolt az 1848–49-es magyar (azóta nyilván: szlovák) szabadságharcban az osztrák elnyomók ellen, a szabadságharc leverése után az idősebbet a császári kormány Magyarországra kinevezett hóhérlelkű főparancsnoka, Haynau, felakasztatta, a legfiatalabb pedig száműzetésben halt meg”. A zseniális, hányatott életű művésznek soha eszébe nem jutott, hogy másnak vallja magát, mint magyarnak, magyarul írta naplóját, képeit kivétel nélkül Mednyánszky-nak szignálta – de mit számít mindez, 1975-re mégiscsak Ladislav Mednansky lett belőle.

A pálinkagőzös szlovák nacionál-kommunistáknak azonban ez sem elég. A kiállítási katalógus bevezetőjének szövege úgy habzik a magyarellenes gyűlölettől, mintha a Kisantant legszebb éveiben írták volna. Hadd idézzünk csak egyet a sok közül: minekutána elpanaszolják, hogy a IX. században Szlovákiát bekebelezte a magyar állam, a következő megjegyzést fűzik hozzá: „Ne tévesszük szem elől, hogy éppenséggel a szlovák környezet magas színvonala jelentette azt a valóságos élesztőt, amelyik arra ösztönözte a magyarokat, hogy felhagyjanak primitív és nomád életmódjukkal, a szilárdabb életforma kedvéért, s így döntő hatást gyakorolt Magyarország belső megszervezésére.” Ha tehát eddig nem tudtuk volna, most megtanulhattuk: valójában mindent a szlovákoknak köszönhetünk. Fölöslegesnek érezzük, hogy megjegyzéseket fűzzünk a megállapítás történelmi hitelességéhez – csak azt kérdeznénk meg halkan és szerényen: mi szükség volt erre a mondatra egy képzőművészeti kiállítás francia közönsége számára készült katalógusban?

Ez a kérdés annál is jogosultabb, mert a katalógus bevezetőjének írói a saját történelmüket illetően furcsa amnéziában szenvednek. Mikor Csehszlovákia 1918–19-es megalapításáról szólnak, csak Liptovsky Mikulas neve jut eszükbe. – Masarykról és Benesről mintha sosem hallottak volna. S mikor a II. világháború eseményeit ismertetik, csak szlovák partizánokról és ellenállókról beszélnek – Tisó József és a Hlinka-gárda mintha sohasem létezett volna. Mit szólnának a magyar kommunisták egy olyan történelmi összefoglalóhoz, amelyik kifelejtené Horthy vagy Szálasi nevét? Még jó, hogy a „prágai tavaszról” nem feledkeznek meg a katalógusírók. Persze, nem Dubček és Smrkovky 1968-as tavaszáról, hanem a „zenélő prágai tavasznak” nevezett hangversenyekről!

Átlátszó történelmi hamisításokra, s még néhány nagy művészünk „elzabrálására” sem volna érdemes sok szót vesztegetni (nem szűkölködünk tehetségekben, adhatunk kölcsön is belőlük a szegényebbeknek) – ha 30 éve nem tömnék teli a fejünket azzal, hogy a kommunista rendszerek véget vetnek az olcsó és hitvány nacionalizmusnak, s a népi demokráciák olyan szerelmesen-szeretőn turbékolnak egymás szomszédságában, mint a galambok. Éppen ezért kíváncsian várjuk: hogyan fognak, hogyan mernek reagálni a budapesti kommunisták prágai és pozsonyi elvtársaik nacionalista provokációjára?! Fognak-e, mernek-e nyilvánosan válaszolni a magyarellenes kirohanásokra, a magyar művészet megcsonkítására – hiszen a kihívás egész Franciaország, az egész világ nyilvánossága előtt történt? Avagy megelégednek-e majd azzal, hogy köszönő levelet írnak a hatalmas és testvéri Szovjetunióhoz, örök hálájukról biztosítva, amiért Kárpát-Ukrajnát magához csatolta, s így elejét vette annak, hogy a Munkácson született Munkácsy Mihályt is a szlovák festészet büszkeségei között mutogassák Párizsban.