Irtózatos hazudság mindenütt^*

Azok, akik 19 évvel ezelőtt, 1956. október 30-án ünnepélyes kormánynyilatkozatban ismerték el eddigi politikájuk hibáit, akik november 3-án „szívélyes légkörben” tárgyalásokat kezdtek csapataik kivonásáról, és alig néhány órával később letartóztatták tárgyalófeleiket, s tankjaikkal legázolták Magyarországot, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy minden országnak joga van szabadon megválasztania politikai rendszerét.

Azok, akik 1956. november 26-án a Budapesti Rádióban ünnepélyesen kijelentették: „Megígértük, hogy nem indítunk büntető eljárást Nagy Imre és barátai ellen múltbeli bűneikért, mégha később maguk is beismerik azokat; tartani fogjuk magunkat ehhez az ígérethez”, és ugyanebben a rádióban 1958. június 17-én bejelentették Nagy Imréék kivégzését, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy tiszteletben kell tartani minden ember alapvető szabadságjogait.

Azok, akik 1956. december 3-án az ENSZ közgyűlése előtt ünnepélyesen deklarálták, hogy: „A román kormány biztosítja a menedékjog nemzetközi szabályainak betartását Nagy Imre volt miniszterelnöknek és társainak, s biztosíthatjuk Önöket, hogy az említett személyek hálásak a román kormány vendégszeretetéért”, s nem sokkal utóbb hóhérkézre játszották az „említett személyeket”, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy minden államnak tiszteletben kell tartania azokat a kötelezettségeket, amelyeket a nemzetközi jog szerint magára vállalt.

Az az öt ország, amelyik 1968. augusztus 4-én Pozsonyban keblére ölelte Dubčeket és kijelentette: „Mennyire örül az újra megtalált harmóniának,” hogy aztán 17 nappal utóbb csapataival letiporja Csehszlovákiát, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírta, hogy egyetlen államnak sincs joga beavatkozni más államok belügyeibe.

Azok, akiknek a kezén máig sem tudott megszáradni García Lorca s Guernica ártatlan áldozatainak vére, mivel azóta sincs olyan év, hogy újabb ádozatokat ne vetnének börtönbe, vagy ne fojtanának meg nyakcsavarral, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy tiszteletben kell tartani minden ember lelkiismereti és meggyőződésbeli szabadságát.

Azok, akik pusztán írásaiért, könyveiért éveken át börtönben tartották rendszerük egyik megalapítóját, Gyilászt, s azóta is újabb és újabb szerb, horvát, szlovén írókat és tudósokat némítanak el, zárnak rácsok mögé, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy minden államnak tiszteletben kell tartania a gondolat és a szólás szabadságát.

Azok, akik alig pár hónapja Lisszabonban kicsavarták a Republica című napilapot a szocialista újságírók kezéből, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy minden államnak tiszteletben kell tartania a sajtó szabadságát.

Azok, akik mindent megtettek a törökök kisebbségi jogainak megnyirbálására, s azok, akik csapataikkal partra szálltak Ciprusban és görögöket tettek földönfutóvá, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták azt is, hogy minden nemzeti kisebbség jogát tiszteletben kell tartani, és azt is, hogy az államok között fennálló ellentéteket csak békés úton szabad rendezni.

Azok, akik Magyarország prímásának szentül megígérték, hogy ha – kérésükre – elhagyja a hazáját, esztergomi érseki rangját természetesen megőrzi, s pár hónappal utóbb, legtöbbet szenvedett méltóságviselőjük közelgő halálát sem kivárva, annak nyilvános tiltakozása ellenére, azt jelentették be, hogy a magyar egyházfő „lemondott” tisztségéről, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy az adott szót mindig respektálni kell.

S azok, akik az elmúlt évtizedben százszor és százszor kijelentették: nem tűrik el, roppant erejükkel meg fogják akadályozni, hogy Dél-Vietnam, Kambodzsa és Laosz fegyveres agresszió áldozatává váljék, most, alig pár héttel védenceik lerohanása után, Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy őrködni fognak Európa békéjén és biztonságán.

Ha minden szerződés annyit ér, amekkora az aláírók tisztessége, jóhiszeműsége, őszintesége és szavahihetősége, akkor a fenti példáknál semmi nem mutatja jobban, mi az értéke – az Európai Biztonságról és Együttműködésről aláírt helsinki okiratnak. S csak kiragadott példákról van szó: Észtország, Lettország, Litvánia bekebelezésétől Szolzsenyicin száműzetéséig, az erdélyi magyarság helyzetétől jónéhány nyugat-európai országban élő kisebbség jogainak semmibevételéig, oldalakon át lehetne sorolni, mennyire törődnek a Magas Szerződő Felek a saját aláírásaikkal. Nem, persze, hogy nem egyformák: az Egyesült Államoknak más a politikai rendszere, mint a Szovjetuniónak, és Prágában mások a módszerek, más az ideológia, mint a Vatikánban. De egyben valamennyien megegyeznek: mindegyiküket saját, szűk értelemben vett, vélt vagy valódi érdekeik s nem a mások sorsa, szenvedése vezérli.

Vannak, akik árulásról beszélnek: a Nyugat Helsinkiben végleg „eladta” Kelet-Európát. Nem szólva arról, hogy eladni csak azt lehet, ami valakié, s Kelet-Európa már régóta nem tartozik a Nyugathoz, nem szólva arról, hogy ha árulás volt, akkor az már Jaltában megtörtént, – vajon az elmúlt harminc évben, amikor még nem volt helsinki szerződés, hányszor sietett a Nyugat a kelet-európaiak – a kelet-berlini munkások, a poznani tüntetők, a budapesti forradalmárok, a prágai „revizionisták”, a gdanski sztrájkolók – segítségére? Ha a világhelyzetben semmi sem változik, akkor továbbra sem fogja a kisujját sem megmozdítani, hogy a Szovjetuniót, az ilyen vagy olyan színű diktatúrákat a Helsinki Szerződés tiszteletben tartására kényszerítse. Ha pedig az erőviszonyok kedvezőbbekké válnának számára, akkor a Helsinki Szerződés a Szovjetuniót a legkevésbé sem fogja megakadályozni, hogy beavatkozzék „más országok belügyeibe”.

Vannak, akik bizakodnak; a szerződés szövege, szelleme, ténye – ha fokozatosan is – rá fogja szorítani az oroszokat arra, hogy komolyan vegyék aláírásukat, s nagyobb manőverezési lehetőséget ad majd a népi demokratikus kisországoknak. A farkasokból bárányok lesznek, az engedelmes bárányok megtáltosodnak… Nem szólva arról, hogy az oroszok már több mint három évtizede aláírták az Egyesült Nemzetek Alapokmányát is, az Emberi Jogok Deklarációját is, amelyekben lényegében ugyanaz állt, mint a Helsinki Szerződésben, s ez nem akadályozta meg őket semmiben, vajon a kelet-európai országok vezetői, még ha akarnának is, mit tudnának csinálni a Szerződés papírlapjait lengetve a területüket megszálló szovjet hadosztályok ellenében? S miért akarnának: személyi hatalmuknak a megszállók szuronya a záloga. Bizakodni Helsinkiben aligha reálisabb, mint felháborodni rajta: hány börtönajtó nyílt meg, hány betiltott könyv látott nyomdafestéket, hány szabad választást tartottak, hány kisebbség sorsa fordult jobbra, hány idegen katonát vontak ki a megszállt országokból – Helsinki miatt, Helsinki óta?

„Irtózatos hazudság mindenütt!” – kiáltott fel idestova másfél századdal ezelőtt Európa közepén a könyvtárba lépő Vörösmarty. A könyvek papírja – akárcsak a nemzetközi szerződéseké – rongyból készül, az emberiség elhányt rongyaiból, zsivány ruhájából, hamis bírák és zsarnokok mezéből, rabnépek köntöséből, meggyalázott szüzek és vak koldusasszonyok condráiból, aljas hitszegők gúnyáiból. Dehát nem írtak-e nagy igazságokat is a kétes eredetű papírlapokra? Többnyire nem Magas Szerződő Felek, hanem egyszerű emberek és nagyszerű írók, elemista gyermekek és lángeszű tudósok? A hazugságok tömkelegében, a sötétségben botorkáló, elkeseredett költő azt kérdezi: „Mi dolgunk a világon?” és az egyetlen, amit válaszolni tud rá: „Küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért.” Kongó frázis? Felületes bölcsesség? Üres moralizálás? Több mint százharminc év telt el azóta, s máig sem tudott senki okosabbat kitalálni.

Reménytelen? Annál inkább.