Anakronizmusok^*

Csak az utóbbi néhány hónapban hányan tűntek le a világpolitika színpadáról! Nem szólva Pompidou elnökről, akit a halál ragadott el, vagy a Nobel Béke-díjas Brandt kancellárról, akit egy keletnémet ügynöknek ajándékozott bizalma taszított a lejtőre; megbukott a nemzetközi élet két „rekordere”: Nixon, a világ leghatalmasabb embere, akit alig két évvel korábban rekord-eredménnyel választottak újjá és Hailé Szelasszié, aki 44 éves uralkodásával a trónolás jelenkori rekordját tartotta. Az Egyesült Államok elnökének azért kellett mennie, mert fedezte az ellenpárt központjának telefonlehallgatását, s mert hazudott népének. Abesszínia legendás múltú Négusáról kiderült, hogy kapzsi, kegyetlen, önkényeskedő vénember lett belőle, újabb bizonyságot adva a régi mondásról: semmi sem korrumpál korlátlanabbul, mint a korlátlan hatalom.

De túl a személyeken, Európa két déli csücskében egész rendszerek omlottak össze: Portugáliában a hadsereg elsöpörte a Salazar alapította több évtizedes diktatúrát, Görögországban pedig a ciprusi események következményeként a hadsereg parancsuralma adta át helyét polgári politikusoknak. Ha úgy tekintjük, hogy mind a két ország a nyugati világhoz számít, akkor túlzás nélkül megállapíthatjuk: nem, Nyugaton a helyzet nem változatlan.

Különben ugyanerre a megállapításra jutott a Szovjetunió elnöki tanácsának elnöke, Nikolaj Podgornij is, aki szeptember közepén, egy Szófiában tartott beszédében melegen üdvözölte az athéni és liszaboni változásokat, s magyarázatként a következőket fűzte hozzájuk: „Egyáltalán nem véletlen, hogy Portugáliában a fasisztabarát diktatúra bukása és Görögországban a népszerűtlen junta erkölcsi és politikai csődje éppen az európai enyhülés és a politikai légkör normalizálásának feltételei között következett be… A változások friss szele és a nemzetközi, s ezen belül európai légkör egészségesebbé válása nem kedvez a politikai anakronizmusok fennmaradásának, amelyek a hidegháború romlott levegőjének esztendeiben virultak”.

Nemcsak vitatkozni nem fogunk, de teljességgel egyetértünk Podgornijjal abban, hogy a portugál és a görög diktatúra szégyenletes anakronizmus volt Európában – nem volt szükségünk a Szovjetunió elnökére, hogy ezt észrevegyük és kimondjuk ezeken a hasábokon. De egyetértünk abban is – és itt már jóval lényegesebb ponthoz érkezünk –, amit magyarázatként jelöl meg: az enyhülés jelenlegi légkörében a viszonylag békés, vérontással nem járó rendszerváltásoknak sokkal több reményük van a sikerre, mint a hidegháborúnak nevezett korszak idején. Amíg Sztálin élt, a nyugati világ aligha fogadta volna nagy lelkesedéssel, hogy az új portugál kormányban kommunista miniszterek legyenek, vagy azt, hogy Görögország csak úgy kisétáljon az Atlanti Szövetség katonai szervezetéből.

Le hát az anakronizmusokkal, a parancsuralmakkal, a katonai és civil diktátorokkal! Vesszenek az egypárturalmak, a népekre külső beavatkozással vagy belső puccsokkal rákényszerített rendszerek! Éljen a demokrácia, a nép szabadon kinyilvánított akarata, a többpártrendszer, a katonai szövetségekhez való szabad csatlakozás és az azokból való szabad kilépés! Tűnjenek el azok a politikai vezetők, akik ellenfeleik telefonját lehallgatják, akik harácsolnak, akik önkényeskednek, akik hazudnak saját népeiknek! Korlátlan vélemény-, szólás-, sajtó-, vallás-, lelkiismereti, gyülekezési, utazási, irodalmi és művészeti szabadságot!

 

 

Lehetséges volna, hogy Podgornij elnök és társai idáig már nem mennek el velünk az anakronizmusok elleni nemes küzdelemben? Lehetséges volna, hogy az anakronizmusokról beszélve ők csak azokra gondolnak, amelyek nekik nem tetszenek? Göbbels annak idején kijelentette: „hogy ki a zsidó, azt én döntöm el”. Lehetséges volna, hogy Podgornijék is így vélekednek: hogy mi számít anakronizmusnak, azt ők döntik el?!

Hogy a nemzetközi enyhülés légköre megkönnyíti az olyan diktatúrák bukását, mint a görög és a portugál volt – ezt csak üdvözölni lehet. Ha holnap Franco rendszere tűnik majd el a süllyesztőben, azzal csupán minden demokrata régi álma válik majd valóra. De a bökkenő ott van, hogy mindezek a változások csak a nyugati világ arcáról tűntetik el a szégyenfoltokat. A nemzetközi enyhülés, az európai együttműködés – úgy, ahogyan ezt mindeddig praktizálták – csak a nyugati világban hoz létre rendszerváltozásokat. Mi van, mi lesz a keleti anakronizmusokkal?

 

 

Tizennyolc évvel ezelőtt, 1956. október 23-án a magyar nép békés, fegyvertelen tüntetésen követelte a kívülről rákényszerített rendszer liberalizálását. A hatalom birtokosai a tüntetőkre lövettek, és a megszálló szovjet hadsereg még aznap éjjel beavatkozott az eseményekbe. Az oroszok szószegésének, csapataik további beözönlésének láttán az ország törvényes, kommunista miniszterelnöke bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, Magyarország semlegességét. Az egységes, felkelt nép forradalmát vérbe fojtották, vezetőit kivégezték, alapvető kivánságai máig sem teljesültek.

Hat évvel ezelőtt Csehszlovákia népe, meggyőződéses kommunisták irányításával, demokratikus reformokat kezdett megvalósítani. A reformmozgalmat külföldi intervenciós erők legázolták, bábkormányt ültettek az ország élére – a nép helyzete ma sivárabb, mint valaha.

Német munkások Kelet-Berlinben, lengyel munkások Varsóban, Poznanban, Gdanskban hiába próbáltak olyan világot teremteni, ami vágyaiknak, érdekeiknek megfelelt: mindannyiszor öklök lesújtása, gépfegyverek kattogása, tankok rájuk zúdítása s legfeljebb egy-két utólagos részletengedmény volt a válasz.

Az orosz birodalom legnagyobb élő íróját, aki korábban már éveket töltött koncentrációs táborokban, hajnalban elhurcolták lakásáról és akarata ellenére külföldre toloncolták. Szeptember közepén húsz orosz festőművész, akik modernségük miatt ki vannak tiltva a moszkvai kiállítóhelyiségekből, egy kültelki grundon próbálta bemutatni műveit: vásznaikat a titkosrendőrök darabokra tépték, a kereteket bulldózerekkel taposták össze.

 

 

Mindez nem Sztálin életében történt, nem a hidegháború romlott levegőjében, hanem a változások friss szellői közepette, a nemzetközi légkör egészségesebbé válásának különböző szakaszaiban. És mindez persze nem számít anakronizmusnak: nem az akasztófák és a tankok, nem a titkosrendőrök és a cenzorok, hanem a szabadságra sóvárgó népek, a Nagy Imrék, a Dubčekok, a Szolzsenyicinek, a modern festők anakronisztikusak.

Akadnak más anakronizmusok is. Egyebek közt például a kommunista, de semleges Jugoszlávia. Belgrádban most lepleztek le egy neosztálinista összeesküvést, amelynek vezetői szovjethű kommunista pártot szerveztek, és vissza akarták vinni az országot a Moszkva uralta keleti tömbbe. A Le Monde tudósítója szerint az összeesküvők külföldi támaszpontjai a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és – Magyarországon voltak. (Ahogy a gyalázatos csehszlovákiai intervencióból – persze a jugoszláviai bajkeverésből sem maradhatunk ki! A legújabb szovjet–magyar közös hadműveleteket is a jugoszláv határon készítik elő!) A Kreml egyre türelmetlenebbül vár Tito halálára, hogy – ha csak egy mód van rá – részt vegyen annak az anakronizmusnak a felszámolásában is, amelyet számára Jugoszlávia jelent.

És melyik lesz a következő európai ország, amelyiknek a rendszerét anakronisztikusnak fogják nyilvánítani? Finnország vagy Norvégia, Ausztria vagy Olaszország, Törökország vagy Svájc? És aztán még tovább és még tovább, a nemzetközi enyhülés és az európai testvéri egymásratalálás szellemében…

Ha akadnak még a Nyugaton felelős politikusok, ezen kellene elgondolkodniok. Nem a hidegháborúhoz kell visszatérni, nem az enyhülést kell megtorpedózni, nem azt kell menteni, ami a nyugati világban valóban idejét múlta. Csak a kölcsönösség elvén kell munkálkodni, s azon, hogy ez az elv gyakorlattá váljék: hogy eltűnjenek a keleti anakronizmusok is. Elődeik a kisujjukat sem mozdították a magyarokért, a lengyelekért, a keletnémetekért, a csehekért, a szlovákokért. Az eredmény itt van előttük: egy szétzilált, marakodó, gazdasági válságtól rettegő Nyugat-Európa. Talán egy nagy, összefogó, szilárd és következetes felbuzdulás még segíthet, amíg késő nem lesz.

Ha ugyan már nem késő.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Pompidou, Georges (1911–1974) francia politikus, bankár. A Rotschild-bankház igazgatója (1954–62), miniszterelnök (1962–68), köztársasági elnök (1969–74).

Brandt kancellár – Brandt, Willy (1913–1992) német (NSZK) szociáldemokrata politikus. Nyugat-Berlin kormányzó polgármestere (1957–66), alkancellár és külügyminiszter (1966–69), szövetségi kancellár (1969–74). A német SZDP (1964–87), a Szocialista Internacionálé (1976) elnöke. Új alapokra helyezte az NSZK és a keleti tömb országaival való kapcsolatot. Nobel-békedíjas (1971).

…ügynöknek ajándékozott bizalma – 1974. ápr. 25-én letartóztatják Günter Guillaume-ot, Willy Brandt személyes referensét, az NDK javára végzett kémkedés gyanújával. Willy Brandt máj. 6-án benyújtja lemondását.

Portugáliában… diktatúrát – 1926-ban katonák egy csoportja Portugáliában átveszi a hatalmat, amiből A. Salazar fokozatosan fasiszta jellegű diktatúrát épített ki. 1968-ban helyére M. Caetano kerül. A diktatúrát az 1974. ápr. 25-i forradalom döntötte meg, amikor demokratikus katonatisztek fellépése nyomán polgári kormányt hoztak létre.

Salazar, de Oliveira, Antonio (1889–1970) portugál politikus. A fasiszta jellegű Nemzeti Unió alapítója és vezetője (1930), miniszterelnök (1932–68).

Görögországban – 1967-ben tekintélyelvű katonatisztek egy csoportja ragadta magához a hatalmat, amely Papadopulosz tábornok kezdeményezésére 1973-ban megfosztotta trónjától az 1967-től külföldön élő Konstantin királyt. Az „ezredesek rendszere” 1974-ben bukott meg a ciprusi válság következtében, és polgári demokratikus köztársasági rendszer jött létre.

ciprusi események – miután 1974. júl. 1-jén Makariosz érsek, Ciprus elnöke, hatalma megdöntésének szándékával vádolja meg a görög katonai kormányt, július 15-én a görög Nemzeti Gárda puccsot hajt végre Cipruson, a szigetországnak Görögországhoz való csatolása céljából. Makariosz érsek Nagy-Britanniába menekül. Július 20-án Törökország a ciprusi török közösség védelmében csapatokat küld a szigetre, amelyek elfoglalják annak egyharmadát és közvetlen harcba keverednek a görög egységekkel. A két nap múlva életbe lépő tűzszüneti egyezmény lényegében az így kialakult helyzetet tartósítja.

Atlanti Szövetség – NATO (North Atlantic Treaty Organization – Észak-atlanti Szerződés Szervezete). Az Egyesült Államok és szövetségesei által 1949-ben létrehozott katonai szövetség. Kinyilvánított célja az ún. atlanti közösség védelme, a SZU és szövetségesei katonai erejének ellensúlyozása. Legfőbb politikai szerve az Észak-atlanti Tanács, amely a tagállamok külügy-, hadügy- és pénzügyminisztereiből áll. Székhelye Párizsban (1949–67), majd Brüsszelben (1967) van.

Göbbels, Joseph Paul (1897–1945), Hitler nácipártjának egyik vezetője, a Harmadik Birodalom propaganda-főnöke volt.

lengyel munkások Varsóban, Poznanban, Gdanskban – Gdanskban 1970. dec. 14-én munkássztrájk robban ki, amely hamarosan átterjed Észak-Lengyelország más városaira is. Bár a sztrájkot leveri a rendőrség és a katonaság, a következő év lején (jan. 18.) újabb tüntetésekre kerül sor. A sztrájkhullámnak ezúttal sikerült elérnie a követelések teljesítését (jan. 24.) és döntően hozzájárult a hivatalban lévő kormány bukásához.