Hideg szél keletről^*

Budapesten március 20-án menesztették a kommunista párt hét vezető funkcionáriusát: Nyers Rezsőt és Ajtai Miklóst, akik a rendszer büszkeségének, az „új gazdasági mechanizmus”-nak a kimunkálói és kivitelezői voltak, Fehér Lajost, aki az agrárpolitikát irányította, Aczél Györgyöt, aki a kulturális és ideológiai terület szinte korlátlan hatalmú főnöke volt, s a kevésbé ismertek és jelentősek közül Borbándi Jánost, a belügyi tevékenység pártfelelősét, Bencsik Istvánt, a Hazafias Népfront főtitkárát és Sarlós Istvánt, a központi pártlap, a Népszabadság főszerkesztőjét. Egyik napról a másikra eltávolítottak a helyéről hét olyan pártvezetőt, akik közül a fontosabbak Kádár legközelebbi munkatársi és baráti köréhez tartoztak, a párt felső szféráiban olyan méretű „tisztogatást” rendeztek, mint 1956 óta még sohasem, s mindezek után a Népszabadság új főszerkesztője az ügyhöz írt első kommentárjának ezt a címet adta: Változatlan politikával.

Hülyének néznek országot-világot, vagy egyelőre nem merik nyíltan megmondani, mi történt, s főként: mi fog történni? Azért kellett a pártvezetésből kioperálni azokat, akiket a közvélemény a liberális szárnyként tartott nyilván – hogy ne változtassanak politikát? Hány fejnek kellett volna – manapság szerencsére már csak szimbolikusan – lehullania ahhoz, ha ráadásul még politikát is akartak volna változtatni?

 

 

Az igazság az, hogy a meghökkent országot ideig-óráig azzal igyekeznek csillapítgatni, hogy semmi baj sincs, minden marad a régiben. Nem mintha ez a régi olyan kitűnő volna, de mert az ország idestova másfél évtizede egyetlen rettegésben él, amit röviden úgy lehet megfogalmazni: „csak rosszabb ne legyen”. És most érzi, megérezte, hogy rosszabb lesz, és a változatlanságról ismételgetett frázisok ezt akarják palástolgatni addig, amíg a tények rájuk nem cáfolnak. Nem is hisz bennük senki, sem azok, akik, sem azok, akiknek hajtogatják őket.

Odahaza is, külföldön is sokan felvetik a kérdést: megingott-e Kádár helyzete? Elvégre az eddigi politika legfőbb szimbóluma mégiscsak ő volt, s azok, akiknek most menniük kellett, legbizalmasabb tanácsadói voltak. Csakhogy Kádár életében nem először fordul elő, hogy szemrebbenés nélkül asszisztál a hozzá közelállók erkölcsi vagy fizikai likvidálásához. Jóbarátja volt neki Rajk is, mégis fedezte, belügyminiszterként, a letartóztatását. Tagja volt Nagy Imre forradalmi kormányának is, mégsem szegült szembe a gyalázatos kivégzésekkel. S most még nem is került sor szélsőséges intézkedésekre: a leváltottak egyik-másikát egyszerűen nyugdíjazták, volt, aki sinecura állást kapott, Aczél és Borbándi esetében pedig egy szépen hangzó miniszterelnök-helyettesi rang enyhíti a tényleges hatalom elvesztésének fájdalmát^*. Kádárnak, mint minden valamirevaló kollaboránsnak az az alapvető tézise: „még mindig jobb, ha én csinálom, mint valaki más…” Tehát csinálja – marad, amíg maradhat. S miért ne maradhatna? Moszkvának is érdeke az új, szigorúbb politikát a liberalizmusáról híres Kádárral végrehajtatnia, mint valaki újjal, ismeretlennel kísérletezgetnie.

Dehát túl személyeken és személycseréken, tulajdonképpen mi is történik? A hazai sajtó felettébb szófukar, s viszonylag a legtöbbet még annak a hivatalos közleménynek a sorai közül lehet kihámozni, amelyet a kommunista párt központi bizottságának a leváltásokat is elrendelő március 19–20-i üléséről adtak ki.

 

 

Az ülésen két belpolitikai jellegű napirendi pont szerepelt, az egyik a Jelentés a munkásosztály helyzetéről, a másik az Előterjesztés a közművelődés helyzetéről és fejlesztésének feladatairól címet viselte. Semmitmondó ártatlan címek, s még azok a határozatok is, amelyeket a szürke címszavak után közölnek, első olvasásra nem tűnnek egyébnek, mint régi, elcsépelt, megunt szólamok felkérődző ismételgetésének. Elvégre ki nem tudta, ugyebár, hogy „hazánkban a munkásosztály van uralmon”, hogy a „munkásosztály vezető szerepének alapvető feltétele forradalmi élcsapatának marxista–leninista ideológiája”, hogy – hála a pártnak – „népünk műveltsége jelentősen gyarapodott”, és ehhez hasonlók.

Ám az effajta pártdokumentumoknál nemcsak az számít, amiről beszélnek, hanem legalább annyira az is, amiről hallgatnak, nemcsak az, amiért síkra szállnak, hanem legalább annyira az is, ami ellen kimondva-kimondatlanul készítették őket.

A két határozat közül a fontosabbik az, amelyik a munkásosztály helyzetével foglalkozik. Valójában az „új gazdasági mechanizmus” gyökeres megváltoztatása veti előre árnyékát. Ezeken a hasábokon sokszor szó esett arról, hogy ennek az alapjában jószándékú gazdasági reformer-politikának a legfőbb haszonélvezői – a szó persze nem nyugati, hanem amolyan népidemokratikus, szegényecske módon értelmezendő – a parasztok, a szabadfoglalkozású vagy vezető állásokat betöltő értelmiségiek, a kisiparosok, a jólműködő falusi és városi szövetkezetek, a „maszekok”, s nemegyszer az ügyeskedők voltak – ugyanakkor pedig az ipari, a nagyüzemi munkásság helyzete nem javult, sőt viszonylag romlott. Elvben tehát semmiféle kifogást nem lehetne emelni – ellenkezőleg, üdvözölni kellene azt, hogy az ország vezetői végre rájöttek: itt az ideje, hogy „a munkásosztály életkörülményei is rendszeresen javuljanak”, és „a nagyüzemi munkásság helyzetének fokozatos és rendszeres javítása megkülönböztetett figyelmet igényel”. A határozat szavaiból és hallgatásaiból a félő csak az, hogy a kiegyenlítődés, az „igazságosság” nem felfelé, hanem lefelé fog érvényesülni: előbb fogják a jobban élő rétegek életszínvonalát leszállítani, mint a munkásságét felemelni. Erre engednek következtetni azok a sztálini időkre emlékeztető dogmák és intézkedések, amelyeket a határozat most parancsba ad: növelni kell a pártszervezetek szerepét az üzemekben, „kiemelt”, azaz párthű fizikai munkásokat kell nemcsak a pártban, de a termelési funkciókban is vezető helyekre állítani. Az „új gazdasági mechanizmus” igyekezett a szaktudást, a hozzáértést rehabilitálni: évek óta azt hallottuk, hogy mindegy, párttag-e valaki avagy sem, mindegy, milyen származású, a döntő az, hogy megfelelő szakértelme legyen. Úgy fest, hogy ennek a korszaknak – ha talán nem is azonnal –, de befellegzett. Újra előtérbe kerülnek a megbízhatóság és az osztályeredet kritériumai – mintha nem elég baj, zűrzavar, kollektív erőveszteség és egyéni fájdalom okai lettek volna a múltban. Mintha a gazdasági reformkísérlet kétségtelen nehézségei, fél-eredményei és fél-kudarcai abból fakadtak volna, hogy szakemberek és nem „munkáskáderek” voltak a kulcspozíciókban, és nem abból, hogy egy alapjaiban elhibázott rendszert szerettek volna megreformálni.

A közművelődésről szóló határozat ugyancsak a szektarianizmus irányába mutat. Itt sem a külső máz a lényeges: senki sem vitatkozik olyan frázisokon, hogy a dolgozó rétegek műveltségét helyes magasabb színvonalra emelni. De mikor ez azt jelenti, hogy „a művelődésügyi munkát határozott marxista eszmeiség és távlati koncepció alapján emelik magasabb szintre” és „a közművelődési tevékenységben minden szinten jusson érvényre a párt elvi, eszmei, politikai irányítása” – akkor e valóban magas szinten megfogalmazott útmutatások mögül nemcsak Zsdanov és Farkas Mihály lólába kandikál ki, hanem az a fenyegető perspektíva is, hogy a színvonalemelés munkája a legjobb írók, alkotók, művészek felé való odaütéssel, szabadság-nyirbálásokkal, a cenzúra megszigorításával fog kezdődni.

 

 

Bárcsak tévednénk! Bárcsak ránk cáfolnának az események! Bárcsak azt hallanánk Nyugatra látogató barátainktól, rokonainktól: „Sötéten láttok, rosszul ítélitek meg a dolgokat, a helyzet semmivel sem romlott, ellenkezőleg”.

Aggódunk, félünk, hogy nem így lesz. Annál kevésbé, mert az események magyarázatát nem lehet csak Budapesten, sőt elsősorban Budapesten keresni. Ahhoz, hogy az „új gazdasági mechanizmuson” vagy a kultúrpolitikán néhány módosítást hajtsanak végre, aligha kellett volna a nagysöprűhöz nyúlni.

A hideg szél külföldről fúj, keletről, Moszkvából, s alighanem még egy-két másik „testvérországból” is. Erre mutat a márciusi határozatoknak egy röpke utalása arra, hogy „nagy jelentőséget tulajdonítunk a szocialista országok kommunista pártjai 1973 decemberében megtartott moszkvai ideológiai értekezletének”, s két furcsa mondat a már említett, Változatlan politikával című cikkből: „A gazdaságirányítási rendszerünk nemzetközi elismerése és az elért sikerek felett érzett jogos öröm és büszkeség sem akadályozhat bennünket abban, hogy tanuljunk – és ha lehet, minél többet – a többi szocialista ország bevált módszereiből, a gyakorlat által igazolt újításokból. Közismert, hogy az európai testvérországok gazdaság-irányítási rendszere sokban azonos, de nem kevés dologban eltérő a mienkétől, s eredményeik semmivel sem maradnak el a mi sikereinktől”.

Magyarra fordítva a pártzsargont, a dolgok nagyjából a következőképpen alakulhattak: a szovjet, de nem utolsósorban a kelet-német, a bolgár, a cseh s talán a lengyel vezetőknek is kezdett egyre inkább elegük lenni a magyar helyzetből. Kezdték unni azt, hogy a nyugatiak is, de a saját alattvalóik is a magyar „liberalizmust” dörgöljék az orruk alá, azt kérdezgessék tőlük: náluk miért merevebb a gazdasági rendszer, náluk miért nehezebb útlevelet kapni, náluk miért szőrszálhasogatóbb a cenzúra, náluk miért nem jelenhetnek meg olyan könyvek, miért nem mutathatnak be olyan műveket, mint Magyarországon és így tovább. A tavaly decemberi moszkvai ideológiai értekezleten aztán az asztalra csaptak: nem ők fognak a magyaroktól tanulni – a magyarok tanuljanak tőlük. Nem lehet tovább kilógni a sorból, egy-kettő, egy-kettő, ugyanúgy kell menetelni, mint a többieknek. A szorosabb összefogáshoz, a nagyobb fegyelemhez, az éberség fokozásához ürügyként felhasználták a Szolzsenyicin-ügyet – erre vall az, hogy otthon a párt szájpropagandája most azt terjeszti: Szolzsenyicinnak „köszönhetjük” a dolgot, ha ő csendben maradt volna, minket is békében hagytak volna az oroszok, s az 1956-os eseményekre utalva a száműzőtt írót „Mr. Szuez”-nek keresztelték el.

Mintha csak Szolzsenyicin nem a bőrét vitte volna a vásárra! Mintha csak nem az életét kockáztatta volna egy Magyarországra is rátelepülő diktatúra leleplezésével! Mintha legnagyobb, talán egyetlen reményünk nem éppen az volna, hogy egyszer, valamikor Moszkvában esetleg felülkerekedik az az irányzat, amely olykor ködösen, olykor zavarosan, gyakran gyönyörűen és majdnem mindig haláltmegvető bátorsággal a változást, a demokráciát, a szabadságot akarja. Ha ma Magyarországon fájdalmasan és hideglelősen beborult az ég, az azért van, mert Oroszországban igazából sohasem derült fel, az azért van, mert egy kis rabországban a liberalizálódás ilyen-olyan eredményei sohasem szerves és szilárd vívmányok, hanem mindig a rabtartók kénye-kedvétől, pillanatnyi szeszélyeitől, átmeneti kegyeitől, szemöldök-összehúzásaitól függenek. Amíg nemzeti ellenállásra nincs lehetőség vagy erő, addig csak Ady könyörgése marad nekünk:

 

Ne tapossatok rajta nagyon, Ne tiporjatok rajta nagyon, Vér-vesztes, szegény szép szívünkön, Ki, íme, száguldani akar. Baljóslatú, bús nép a magyar…

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Nyers Rezső (sz. 1923) politikus, közgazdász. Az 1968-ban bevezetett gazdasági reform kidolgozója, irányítója. A MTA Közgazdaság Tudományi Intézetének igazgatója (1974–81), majd tudományos tanácsadója, államminiszter (1988–89). Az MSZMP ( 1989. jún. – okt.), majd az MSZP (1989–90 máj.) elnöke.

Ajtai Miklós (sz. 1914) politikus. 1944-től párttag. Az Országos Tervhivatal alelnöke (1956–61), majd elnöke (1961–67), az MSZMP KB tagja (1961-től).

Fehér Lajos (1917–1981) politikus. Bekapcsolódik a „Márciusi Front” mozgalmába. 1942-től KMP tag, a Szabad Föld c. lap felelős szerkesztője (1948–54), a Szabad Nép szerkesztőbizottsági tagja. 1956 novemberétől az MSZMP KB és PB tagja, miniszterelnök-helyettes (1962-től), 1974-ben nyugdíjazták.

Sarlós István (sz. 1921) politikus. A Népszabadság főszerkesztője (1970–74), az Országgyűlés elnöke (1984–88), az Elnöki Tanács helyettes elnöke (1988–89).

Népszabadság új főszerkesztőjének… kommentárja – Komócsin Zoltán: Változatlan politikával. Népszabadság – XXXII. évf. 69. szám (1974. márc. 23. szombat).

Sinecura állás – munka nélkül biztosított jövedelem

Aczél György… cikket – Az eszmék nemzetközi küzdőterén. Társadalmi Szemle, 1974., 2. szám, 3–18 o.

száműzött író – 1974. febr. 12-én Moszkvában letartóztatják Alekszandr Szolzsenyicint. Egy nappal később kiutasítják az országból és megfosztják állampolgárságától. Miután elhagyja az országot, rövid időre Heinrich Böll német író vendégeként az NSZK-ban tartózkodik, majd Svájcba költözik, ahová követi családja is, utóbb az USA-ban telepedik le. Bár 1990. aug. 15-én visszakapja szovjet állampolgárságát, csak 1994 május 27-én tér vissza hazájába.

Ne tapossatok rajta nagyon – vö. Ady Endre: Üdvözlet a győzőnek.