Mit ér az ország, ha magyar?^*

Hányszor mormoltuk magunkban Ady keserű kérdését: „Mit ér az ember, ha magyar?” Mennyit tépelődtünk rajta, hányféleképpen próbáltunk feleletet találni rá! Veres Péter egész könyvet írt róla, s nemrégiben a Magyar Pax Romana zangbergi kongresszusán központi címproblémájául választotta. Ady kérdésében persze ott van mindjárt Ady önmarcangoló válasza is – az, hogy bizony az ember nem sokat, sőt keveset ér, ha magyar. Nem könnyű elfogadni, nem könnyű tudomásul venni, alighanem ezért nem hagy békében minket a század eleje óta – nem úgy, mint az, hogy „ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta”, mert ebbe könnyen belenyugodtunk, efelől több mint száz éve egyetlenegyszer sem vitatkoztunk.

Csakhogy nem hibáztunk, hibázunk-e, amikor az egyszál Ady-sort kiragadjuk annak a strófának az egészéből, amelyet olyan kétségbeesetten lezár? A magyar ember egyszerűen azért nem érne sokat, mert magyar ember? Csak így, kinyilatkoztatásképpen és minden indoklás nélkül? Álljunk meg egy percre! Az ős Kajánnal viaskodó, bocsánatért, kegyelemért könyörgő költő így kezdi azt a bizonyos strófát: „Uram, az én rögöm magyar rög, / Meddő, kisajtolt”. Ebből jön, innen fakad kegyetlen logikával a kérdés: „Mit ér az ember, ha magyar?” A magyar ember nem azért ér kevesebbet Ady világképében, mint – mondjuk – a svájci vagy az angol, a francia vagy a hollandus, mert emberként kisebb az értéke, hanem mert az országa szegény, kizsigerelt, megalázott, sem dús terméssel, sem fényes jövővel nem viselős.

Igazából nem az emberrel van hát baj, hanem az országgal – az emberrel annyiból és annyiban, hogy ennek az országnak a szülötte. S ha Ady így láthatta ezt a század elején, amikor a Monarchiában már majdnem egyenrangúakká váltunk, amikor az ország területe a mainak több mint háromszorosa volt, amikor inogni kezdett a feudalizmus, s lendületbe jött ipar és kereskedelem, amikor a szellemi szabadság meghaladott minden addigit és azótait – vajon mi lehet a felelet ma, 1973-ban arra, hogy – mit ér az ország, ha magyar?

 

 

A Nyugat néhány hónappal ezelőtt félreérthetetlenül és egyértelműen megadta a maga válaszát. Ha 1945 után, mikor is a legteljesebb nemtörődömséggel átengedték Magyarországot (is) az orosz érdekszférába, s 1956 után, mikor is a kisujjukat sem mozdították a forradalom megmentésére – ha mindezek után valakinek még maradtak volna illúziói, akkor most azok is semmivé foszlottak. A bécsi haderőcsökkentési tárgyalásokon, ahol arról volt szó, hogy nyugati oldalról a Német Szövetségi Köztársaság, keleti oldalról az NDK, Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország egy részben vagy egészben lefegyverzett, de mindenesetre amerikai és szovjet csapatoktól és támaszpontoktól mentes övezethez tartozzék, az oroszok követelésére az Atlanti Szövetség országai rövid és nem is túlságosan szenvedélyes vita után kapituláltak: beleegyeztek abba, hogy Magyarország ne teljes joggal, hanem csak megfigyelőként vegyen részt a további megbeszéléseken. Persze, nem fenyeget az a „veszély”, hogy ezek a tárgyalások hamarosan eredményekhez vezetnek, lehet, hogy évekig elhúzódnak, lehet, hogy soha semmi nem lesz belőlük – mégis, ez az érthetetlen, földrajzilag és történelmileg képtelen nyugati engedmény, amely Magyarországot – a budapesti kormány sunyi közrejátszásával – kitessékeli Közép-Európából és a Balkánhoz csatolja, még távoli halovány reményét is eloszlatja annak, hogy valamikor, nagysokára egy semleges jellegű közép-európai tömbhöz tartozzunk, és megszabaduljunk az orosz megszállástól. A magyar emigráció, különösen az amerikai, s annak is különösen az a része, amelyik Nixon-hívő, vagy azt hitte magáról, hogy beleszólhat a Köztársasági Párt politikájába, most tiltakozik, becsapottnak érzi magát. Holott az amerikaiak nem csaptak be senkit. Más gondjaik vannak, mint Magyarország. Jó adag naivság kellett azt hinni, hogy komolyan törődnek velünk. Nem így festene a helyzet, ha Ázsiában, Afrikában, vagy Dél-Amerikában találtatnánk. De „rossz helyen” vagyunk, „meddő, kisajtolt” földünknek sem petróleuma, sem egyéb nélkülözhetetlen kincsei nincsenek, nincs sokmillió emigráns-szavazatunk sem, amely befolyásolhatná az amerikai választásokat – ilyen körülmények között, mit ér az ország, ha magyar?

Az oroszok szemszögéből másképp állnak a dolgok. Az oroszoknak, s minden külföldi hatalom közül egyedül nekik, igenis, érünk valamit. Máskülönben miért is ragaszkodtak volna ahhoz, hogy ne kerüljünk be a támaszpontoktól mentesítendő országok közé, s egyáltalán: miért fojtották vérbe ’56-ban függetlenedési törekvéseinket?

Az első értékünk kollektív jellegű, mint minden olyan országé, amelyik az úgynevezett szocialista tömbhöz tartozik. Ennek pozitív vonatkozása az, hogy az oroszok mindig és minden körülmények között számíthatnak az Egyesült Nemzetek Szövetségében s bármely más nemzetközi fórumon Magyarország szavazatára és feltétel nélküli támogatására. Ha ismerjük a Szovjetunió rettegését attól, amit úgy neveznek: elszigetelődés, és nem-orosz ésszel teljesen érthetetlen hajhászását a formális, a felületes, a látszatsikereknek, akkor ez a tényező sem lebecsülhető. De még fontosabb a negatív oldala: a bomlástól való félelem. Ha Magyarország ’56-ban, ha Csehszlovákia ’68-ban elérte volna azt, amit akart, vajon nem terjedt volna-e át a szabadság „járványos fertőzése” a többi leigázott országra is? Moszkva, a maga jelenlegi, s ne féljünk a szótól: imperialista észjárásával nem mondhat le rólunk. Ha minket elveszít, mindent elveszíthet.

Kollektív jellegű, azaz a többi népi demokráciához hasonló, második értékünk is, a gazdasági. Valószínű, hogy a kereskedelmi kizsákmányolás méretei ma már nem akkorák, mint a sztálini időkben, de hogy a külkereskedelmi kapcsolatokból, az áruk és termékek cseréjéből ki húz több hasznot: az oroszok-e, avagy a magyarok, csehek, lengyelek, bolgárok, afelől nem lehet sok kétség. S ha tekintetbe vesszük a nagy orosz birodalom gazdasági elmaradottságát – nemcsak a Nyugathoz, hanem saját lehetőségeihez viszonyítva is -, akkor kiderül, hogy az ő számukra az sem megvetendő, ami a Nyugatot alig-alig érdekli, az ugyanis, hogy a mi meddő földünkből és középszerű iparunkból mit lehet még kisajtolni.

A harmadik értéke az országnak stratégiai. Idejétmúltnak tűnhet a nukleáris fegyverek korában olyan kis ország katonai fontosságáról beszélni, mint a miénk. De az utóbbi negyedszázad története azt mutatja, hogy az atomháborút a Nagyok – szerencsére sikerrel – igyekeznek elkerülni, helyi konfliktusokban viszont bővelkedik a világ. S egy ország stratégiai jelentősége nemcsak összecsapások idején nyilvánul meg, hanem békében, politikai manővereknél is. Tegyük fel, hogy egyszer, nagysokára az említett bécsi tárgyalások eredményre vezetnek, és Csehszlovákia meg Kelet-Németország támaszpont-mentes, sőt semleges országgá válik. Attól a pillanattól kezdve Magyarország lesz a szovjet birodalom legelőretoltabb nyugati hídfője. Ausztriára például akkor csak Magyarországon keresztül tud majd nyomást gyakorolni a szovjet politika. Másik példa: Jugoszláviát nem is olyan régen még szovjet csatlósok félköre kerítette be. Közülük Albánia szakított Moszkvával, Románia rakoncátlankodik, s jobb viszonyban van Titóékkal, mint Brezsnyevékkel. Ha Magyarország is kiállna a sorból, az oroszoknak csak Bulgária maradna, s közvetlen szárazföldi útjuk, átvonulási területük nem is volna Jugoszlávia felé. Márpedig ha nyílt háborút nem is, de befolyásukat, a katonai nyomásra is épülő politikai zsarolást bizonyára fokozni akarják majd, mihelyt Tito eltűnik a színről.

 

 

Egyébként az utóbbi öt évben kétszer is tanújelét adták Magyarország ilyen jellegű felhasználásának, két piszkos ügybe is belesodortak bennünket. Az első, a hazai rendszer szégyenére, a csehszlovákiai intervencióban való részvétel volt. A második, amely éppoly kevéssé zengi Kádárék dicsőségét, s amely világháborús hadszíntérré is tehette volna hazánkat, az elmúlt hetekben zajlott le. Egybehangzó jelentések szerint – amelyeket csak a magyar vezetők és lapok tartottak titokban a magyar közvélemény előtt – az izraeli–arab háború napjaiban a szovjet légihíd kiindulópontja – Magyarország volt. Az araboknak fegyvereket és lőszert szállító orosz gépek – mint a Le Monde belgrádi tudosítója írja – hajnaltól estig szálltak fel magyar területről a Földközi-tenger irányába. Mi lett volna, ha a közel-keleti háború világháborúvá fajul? Magyarország egyike lett volna az első hidrogénbombás célpontoknak.

Az ilyen kalandorpolitikára s a nemzeti becsületünket meggyalázó olyan „haditettre”, mint a szocialista Csehszlovákia lerohanásában való részvétel, nincs mentség. Muszáj engedelmeskedni az orosz ukázoknak? Elhinnénk, ha a románok nem maradtak volna ki mind a két konfliktusból.

Dehát ne legyünk túlontúl szigorúak. Legyünk „realisták”. Gondolkozzunk úgy: ha a szabad és független Ausztria szociáldemokrata kancellárja beijedt két arab terroristától, hogyan kívánhatjuk meg, hogy a megszállott Magyarország kommunista vezetői szembe merjenek szegülni Moszkva parancsaival? Tételezzük fel, nagy-nagy jóindulattal, hogy a szolgai alázat, a csatlósi engedelmesség mögött van valami politikai koncepció. Az, hogy külpolitikai dolgokban a legcsekélyebb ellenállást sem szabad mutatni, makulátlan hűséggel végre kell hajtani az oroszok utasításait, viszont belpolitikában, a mi kis magyar szögletünkben liberálisabbaknak mutatkozhatunk, jobb életszínvonalat, több szabadságot élvezhetünk, mint a szovjet tömb bármely más tagállama.

Elérkeztünk a kérdések kérdéséhez. Ha igaz az, amit a fentiekben felvázoltunk, az, hogy Magyarország, mint olyan, több szempontból, igenis értékes az oroszoknak, vajon az ellenszolgáltatás, amit ezekért az értékekért a jelenlegi rendszer Moszkvától kap, elegendő-e mindazért, amit ad neki? Elegendő-e a feltétlen hűségért, a külpolitikai cinkosságért, a gazdasági hátrányokért, a stratégiai előnyökért? Mindez cinikusan hangzik, elvégre egy ország szabadságának és függetlenségének nincs ára, dehát a politika gyakrabban cinikus, mint morális, és a kiindulópont az, hogy alaphelyzetünkön, a szovjet megszálláson egyelőre úgysem változtathatunk.

Az ország első számú tragédiája, hogy hivatalos vezetőrétege a kérdésre minden habozás nélkül és a legteljesebb önelégültséggel „igen”-nel válaszol. Ők meg vannak elégedve a mai helyzettel, a személyes helyzetükkel éppúgy, mint az országéval. Meg vannak győződve arról – ha egyáltalán lehet náluk meggyőződésről beszélni, hogy sikerült a maximumot elérniük, hogy békés körülmények között ez a legtöbb, amit az oroszoktól kaphatunk, pontosabban: ami fölött az oroszok szemet hunynak, és minden további „feszítés”, követelődzés vagy a magyar népnek tett engedmény a visszájára fordulna – még azt is elvesztenénk, amink van.

Ennél is nagyobb baj, hogy ez a gondolkodásmód, akárcsak a szú a fába, kezdi belerágni magát a magyar nép széles rétegeibe is. A Rákosi-korszak kísértő árnya, ’56 bukása s az azt követő bebörtönzések és kivégzések alaposan előkészítették a talajt a beletörődésre, a megalkuvásokra, „a nemzeti sorskérdésekben amúgyis tehetetlenek vagyunk” és az „élj a mának, ne törődj a holnappal” ideológiájára. Aki ma hazalátogat, vagy akihez hazaiak látogatnak, annak az az érzése, hogy Magyarország valami nagy langyos pocsolyává alakul, ahol a legtöbben csak a maguk apró, személyes ügyeivel foglalatoskodnak, ahol a legfőbb gond a szerzés, egyéni előnyök, ilyen-olyan javak megszerzése – olyan burzsoá szellemiségű országgá, amely egyre sűrűsödve egyesíti magában a kapitalista világ mentalitásának árnyoldalait, annak alapvető előnyei: a szabadság és a demokrácia nélkül. Túl sokáig élt az ország dermesztő nyomorban, túl kiéhezett a nép ahhoz, hogy ezt a lelkiállapotot s a magatartást, amely ebből fakad, ne lehetne megérteni. Tudja ezt egyébként a rendszer is, ezért támogatja olyan odadobott koncokkal, mint a maszek-gazdagodás, a fusizás, a lopás eltűrése, a háztáji gazdaságok különkeresete, a falusi szövetkezetek üzemalapításai, a két-három évenként engedélyezett útlevelek, s a felső rétegeknél a Duna- és Balaton-parti villák, az egyre elterjedtebb beilleszkedés vagy korrumpálódás. De ha a lelki és anyagi mozgatóerők érthetők is, a velük együtt járó habzsolást és önzést, a kollektív és nemzeti érdeklődés és érdekvédelem hiányát, a többről, a nagyobbról, a szebbről és szabadabbról való belenyugvó lemondást nem lehet fájdalom nélkül szemlélni.

 

 

Áll ez egyébként az emigrációra is. Egy része, amely ’56-ban még szabadságharcosként verte a mellét, teljesen elfordult a magyarságtól, „asszimilálódott” és csak a saját gazdagodása érdekli. Vajon hányan vannak azok, akik áldozatot vállalnak a szabad szellem ébrentartásáért, akik a nemzet sorskérdésein, megoldások, javaslatok keresésén gondolkodnak? A hazalátogatóknak csak kisebbik részét fűti a honvágy, a helyzet tanulmányozásának vagy a családtagok viszontlátásának természetes óhaja; nagyobbik részük ma már azért utazgat haza, hogy a rongyot rázza, Mercedesével vágjon fel, olcsón nyaraljon, s borravalóinak hála a szolgaszemélyzet hajlongását élvezze. Politikus elmék önigazolásként kitalálták az „ez van” jelszavát, amely nemcsak az otthon élőkre, de a hazai rendszertől független emigrációra is ki akarja terjeszteni, hogy odahaza „ez van”, tehát ezt kell elfogadni. Szaporodik azoknak a száma, akik különböző ürügyekkel annak a rendszernek a vendégeiként, annak a rendszernek a pénzén utaznak haza, vagy töltenek heteket Magyarországon, amely elől elmenekültek.

 

 

Ami igaz, igaz: ez van. A kérdés csak az, hogy ezt odahaza és idekint örök érvényűnek és megváltoztathatatlannak kell-e elfogadni? Nem lehetne-e más is, több is, igazabb is, szabadabb is? És ha igen, hogyan?

Dőreség azt hinni, hogy a Kreml azért engedélyezi a hazai liberalizálódást, mert a magyarországi vezetők kiharcolták ezt nála. Mindannak, ami odahaza javulás és fejlődés, az alapjait 1956 vetette meg. Brezsnyevnek ezernyi problémája között más gondja van, mint az, hogy egy Váci utcai maszek szűcs, vagy Rákóczi úti fogorvos hány forintot keres, milyen nyugati divatzenét játszanak a rádióban és P. Howard regényeit kiadják-e újra Pesten, avagy sem. Az ő egyetlen gondja, ami Magyarországot illeti, az, hogy moccanás nélkül szolgálja mindenben és mindenütt a szovjet érdekeket, s még véletlenül se legyen újra ’56 vagy valami ahhoz hasonló.

Nyilvánvaló, hogy épeszű ember ma nem gondol új forradalomra, sem otthon, sem az emigrációban. De az is nyilvánvaló, hogy akárcsak Arkhimédész vízbemártott testei, Magyarország is annyit veszít a súlyából, amilyen mélyen belemerül az orosz szolgaság, az önlemondás és önelégültség posványába. Vannak, akik a kihalástól féltik a nemzetet, s ezt elkerülendő hajlamosak engedményekre. De a születésszaporulat néhány ezreléknyi csökkenésénél vagy a művi vetélések ijesztő számánál – amelyek éppen a reménytelenségnek vagy a remények feladásának vetületei, – sokkal nagyobb a morális veszedelem, amely a nemzet lelkét, belső ellenállását fenyegeti. Nem vár senki Magyarországról a Szolzsenyicinéhez vagy a Szaharovéhoz hasonló sikolyokat, már csak azért sem, mert az általános helyzet mégsem olyan nyomasztó, mint Oroszországban. De teljes lehetetlenség-e, hogy a magyar szellem, a magyar művészet, a magyar tudomány nagyjai, éppen azok, akik alkotásaikkal, tekintélyükkel, népszerűségükkel fölébe nőttek a rendszernek, akikre a funkcionárius-rétegnek nagyobb szüksége van, mint megfordítva – néhány alapvető nemzeti kérdésben felemeljék a hangjukat, úgy, hogy az ország is, a világ is meghallja őket? Nem érkezett-e el az ideje, hogy olyan problémákat lehessen feszegetni, mint az eszmék, a kiadványok és a személyek szabad forgalma, mint a minden állampolgárnak kötelességszerűen kijáró egyéni útlevél automatikus megadása, mint a szakszervezetek függetlenítése a párttól, mint az üzemi önkormányzat és a munkásosztály helyzetének gyökeres megjavítása, mint 56-nak, Nagy Imrééknek idestova húsz év távlatából való „újjáértékelése”? Aligha félő, hogy ezek a követelések még attól a kevéstől is megfosztanák az országot, amije van. A történelmi tapasztalat általában, és a kommunista országok története még hangsúlyozottabban azt mutatja, hogy minden, ami van, azért van, mert voltak, akik kiharcolták, kiverekedték.

Azok közül, akik a határokon belül és kívül élnek, az utóbbi időkben, áldozatot vállalva, nyíltan és bátran csak a hazai fiatalság mutatta meg, hogy nem törődött bele a jelenbe. Magyarország ma elsősorban annyit ér, amennyit 1972. és 73. március 15-én Budapest utcáin az ifjúsága felmutatott belőle.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Ady keserű kérdése – vö. Ady Endre: Az ős Kaján.

Veres Péter – Mit ér az ember, ha magyar – a tanulmány 1940-ben jelent meg.

Magyar Pax Romana – katolikus szervezet.

„ha a föld Isten kalapja” – Petőfi-idézet.

a Monarchiában… egyenrangúakká váltunk – a kiegyezés után létrejött dualista államszövetségben (1867–1918) a közös ügyek (a kül-, had- és pénzügy), valamint a valuta és vámközösség biztosította az egységes nagyhatalmi fellépést; tagjai azonban belügyeiket tekintve önállóak maradtak.

Nixon-hívő – Nixon, Richard Milhous (1913–1994) az Egyesült Államok 37. elnöke. Az eredetileg ügyvéd Nixont 1950-ben Kalifornia szenátorává választották, majd Dwight D. Eisenhower alelnöke volt (1953–61). 1960-ban az elnökválasztáson vereséget szenvedett John F. Kennedytől. 1968-ban visszatért a politikai életbe az elnökválasztás alkalmával, majd 1972-ben elsöprő többséggel újraválasztották. Jelentősen javította az Egyesült Államok kapcsolatait a SZU-val és a Kínai Népköztársasággal, aláírta a Brezsnyevvel folytatott tárgyalások eredményeként a nukleáris háború megakadályozásáról szóló megállapodást (Salt 1, 1972) és befejezte a vietnami háborút (1973). 1974-ben a Watergate-ügy – az 1972-es kampány idején a demokraták választási épületének lehallgatására történt republikánus kísérlet – nyilvánosságra kerülése és vizsgálata miatt lemondott.

Köztársasági Párt – Republikánus Párt, az Egyesült Államok egyik vezető politikai pártja 1854-ben alakult meg. Programja a rabszolgaság terjedésének meggátolása, a farmerek és bevándorlók védelme volt. Az amerikai polgárháború után a vezető üzleti körök, 1918 után az izolacionizmus és a szabad kereskedelem híveinek pártja lett. A II. vh. után feladta izolacionista nézeteit.

Románia rakoncátlankodik – 1972 júliusában Nicolae Ceauşescu román államelnök és pártvezér megkezdi kínai tárgyalásait a SZU-val szembeni önállóság jegyében.

Ausztria kancellárja beijedt – 1973. szept. 28-án palesztin terroristák megtámadnak egy vonatot és négy túszt ejtenek, három közülük orosz zsidó kivándorló, a negyedik osztrák vámos. A túszok szabadon bocsátásáért egy, a zsidó kivándorlók számára fenntartott, átmeneti tábor bezárását követelik. Bruno Kreisky osztrák kancellár teljesíti a terroristák követelését. Szeptember 30-án szabadon bocsátják a túszokat, a terroristák pedig egy a rendelkezésükre bocsátott repülőgéppel Líbiába utaznak.

P. Howard – Rejtő Jenő (1905–1943) író.

Szaharov, Andrej Dmitrijevics (1921–1989) szovjet fizikus. Atomfizikával, az atommagfúzió megvalósításával foglalkozik. A szovjet hidrogénbomba egyik megalkotója. A SZU ideológiai, politikai bűneire rámutató nyílt ellenzékisége miatt belső száműzetésbe kényszerítették. Gorbacsov idejében rehabilitálták (1980–86). Nobel-békedíjas (1975).