Ítélet Budapesten^*

„A zágrábi kerületi bíróság szerdán megkezdte több volt horvát diákvezető bűnperének nyilvános tárgyalását. A vádlottak a múlt év november–decemberében – mint arról lapunkban is beszámoltunk – nacionalista és soviniszta jelszavakkal úgynevezett diák-sztrájkot szerveztek.”

Az ügyészség azzal vádolja a horvát egyetemisták volt vezetőit, hogy „összeesküvő ellenforradalmi csoportot hoztak létre, amely 1970-ben és 1971-ben ellenséges propagandatevékenységet folytatott, és erőszakos akciókat szervezett azzal a céllal, hogy magához ragadja a hatalmat, megvalósítsa az úgynevezett horvát megújhodásnak ellenforradalmi céljait, megdöntse a dolgozó nép hatalmát, Horvátország törvényesen megválasztott képviseleti testületeit és a jugoszláv önigazgató szocializmust, megbontsa Jugoszlávia alkotmányos berendezését és Horvátországot erőszakkal kiszakítsa a jugoszláv népek közösségéből. E cél elérésére a Horvát Matica nevű szervezet kebelében működő ellenforradalmi csoport közvetlen irányításával létrehozták a horvát egyetemisták fanatikus nacionalizmussal és sovinizmussal átitatott terrorista mozgalmát” (MTI)

„Ítéletet hirdetett a Pesti Központi Kerületi Bíróság Szalay Miklós és hét társa ellen indított büntetőügyben. A vádlottak az 1972. március 15-én tartott hivatalos ünnepségek utáni rendbontásnál törvénybe ütköző, izgató szerepet vittek. A bíróság a vádlottakat 6 hónaptól 1 év 10 hónapig terjedő szabadságvesztéssel sújtotta. Három vádlottnál a szabadságvesztés végrehajtását őszinte megbánásukra és fiatal korukra tekintettel, próbaidőre felfüggesztette.” (Népszabadság, 1972. július 6.)

A fenti két fakszimile^* a budapesti Népszabadság egyazon számából való. A dátum: 1972. július 6. A horvát diákvezetők pöréről szóló tudósítás kéthasábos címmel a második oldalon jelent meg. A magyar fiatalok elítéléséről szóló kommüniké a napihírek rovatában, a drezdai Beethoven-kórus veszprémi vendégszerepléséről szóló hír és egy lapalji hirdetés közé eldugva – nyolcadik oldalon.

Nem kívánjuk lebecsülni a szerb–horvát ellentét, a Horvátországot és a horvát kommunista pártot megrázkódtató válság, a horvát egyetemek diáksztrájkjainak jelentőségét, de azért mégiscsak furcsa, hogy egy magát magyarnak mondó lap egy zágrábi politikai pernek előkelőbb helyet szentel, mint annak a pernek, amelynek előzményei a saját szerkesztőségétől párszáz lépésnyire és ítélethozatala is a közvetlen szomszédságában zajlott le.

S ha már a párhuzamoknál tartunk, e soroknak nem az a feladata, hogy a jugoszláviai helyzetet elemezzék, s még kevésbé, hogy az ottani pöröket helyeseljék (hadd mondjuk meg félreérthetetlenül, hogy minden politikai pert gyűlöletesnek tartunk), de az magából a Népszabadságból is kiviláglik, hogy a horvát diákvezetők pere legalább nyilvános tárgyaláson történt. Hol és mikor volt a nyilvános tárgyalás a magyar fiatalok ügyében?

Egyáltalán: kik ezek a magyar fiatalok? Egyedül Szalay Miklós nevét, s neki is csak a nevét közli az újság.

Ki Szalay Miklós? Hány éves? Mi a foglalkozása? És hogy hívják azt a másik hét fiatalt, akiket vele együtt fogtak le és ítéltek el? A Sztálin halála után nagyhangon meghirdetett „szocialista törvényesség”-nek a tárgyalások nyilvánossága mellett nem az volna egyik ismertetőjele, hogy legalább a vádlottak nevét megadják? Avagy továbbra is úgy kell kezelni az embereket, mint összemosódó csordát, mint a barmokat, akiket elég leszámolni a vagonírozás előtt?!

Azt mondja a kommüniké: a nyolc vádlottat azért ítélték el, mert az 1972. március 15-én tartott hivatalos ünnepségek utáni rendbontásnál törvénybe ütköző, izgató szerepet vittek. Miféle rendbontásnál? Hiába lapozgattuk a Népszabadság március 16-i, 17-i s utána következő számait, nyomát sem leltük annak, hogy Budapesten március 15-én bármiféle rendbontás történt volna. Ahogy azt már május–júniusi számunk vezércikkében megírtuk: az amerikai New York Times-nak kellett április 12-én beszámolnia a magyar fiatalság lelkes, hazafias, szabadságvágyó márciusi tüntetéséről, hogy a pesti pártsajtó április 16-án legalább cáfolat formájában megemlítse.

Ebben a cáfolatban azt olvastuk, hogy a New York Times felfújta az ügyet, az egész kis tüntetés jelentéktelen epizód, s kiváltó oka az, hogy – idézzük – „mindig voltak, vannak és lesznek feltűnésre vágyó emberek, nem utolsósorban a fiatalok között, olyanok, akik nem tudnak helyesen eligazodni a dolgokban s téves nézeteiknek nyilvánosan is kifejezést adnak”. Mint látható: rendbontásról, törvénybe ütköző izgatásról szó sincsen! Hol van az a törvény, hol van az agyonünnepelt, frissen módosított s tökéletesített kommunista Alkotmánynak az a pontja, amelyik büntetendő cselekménynek nyilvánítja, 6-tól 22 hónapig terjedő börtönnel sújtja, ha valaki „feltűnésre vágyó”, ha „nem tud helyesen eligazodni a dolgokban”, vagy akár ha „téves nézeteinek nyilvánosan is kifejezést ad”? Az Alkotmányban legfeljebb a szólás- és véleményszabadságról olvashatunk, s mit ér ez a szabadság, ha csak azoknak adatik meg, akiknek a nézeteit hivatalosan helyesnek minősítik?

A kommunista és nemcsak a kommunista sajtó hónapokon át zúgta-harsogta: „Szabadságot Angela Davisnek!” Angela Davis nemcsak szabad, hanem amikor e sorokat írjuk, éppen Moszkvában éli világát, s széles mosollyal szorongatja Furceva asszony kultuszminiszternek, a szovjet írók és művészek hivatott és hivatásos üldözőjének kezét.

Nem volna-e ideje, s a Nyugaton élő magyaroknak nem volna-e kötelessége új jelszót vinni a köztudatba:

SZABADSÁGOT SZALAY MIKLÓSNAK ÉS TÁRSAINAK!