Mindig voltak, vannak és lesznek…^*

1972. március 15-én tüntetés volt Budapesten. Tömegtüntetés. Diákok, fiatalok ezrei tüntettek a magyar függetlenségért s a jelenlegi rendszer visszásságai ellen.

A középiskolákban, az egyetemeken már napokkal előbb elterjedt a hír, hogy március 15-én „valami lesz”. A fiatalokat egyebek közt felháborította az, hogy a hivatalos szervek és a Kommunista Ifjúsági Szövetség vezetői a magyar szabadság ünnepét meg akarták fosztani nemzeti jellegétől, s az ünnepségeket Angela Davis és a vietnami kommunisták melletti rokonszenv-megnyilvánulásokká akarták átalakítani.

A Múzeum-kert, akárcsak 48 márciusának idusán, zsúfolásig megtelt fiatalokkal. A történelmi lépcsőkön felhangzottak a Költő szavai és ezrek zúgták a refrént: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

A tömeg, amelyben egyébként százával voltak a mostani vezető állásokban lévő párt- és állami funkcionáriusok fiai és lányai, tüntető menetté alakult. Jelszavaiban szabad sajtót, szólásszabadságot, nemzeti függetlenséget követelt, és élesen tiltakozott a szociális igazságtalanságok, a főfunkcionáriusok és az újgazdagok életmódja ellen.

A Múzeum-kertből a Petőfi-szoborhoz akartak vonulni. A rendőrség nemcsak megakadályozta ezt, de egybehangzó értesülések szerint – könyörtelen durvasággal szétverte a tüntetést. Többszáz fiatalt letartóztattak – vannak, akiket máig sem engedtek szabadon.

A rákövetkező napokban újabb tüntetésekre került sor több vidéki városban, majd március 21-én, egy tanácsköztársasági emlékünnepség alkalmából a hűvösvölgyi Nagyréten újra, és talán még a március 15-inél is hevesebben tüntettek a budapesti fiatalok.

Eddig a tények, amelyekről először a New York Times adott hírt április 12-i számában.

A Népszabadság április 16-án gúnyolódik az amerikai lapon, amiért „majd egy hónapig tartott, amíg tudomást szerzett a dologról”.

Így igaz: elég későn írt róla a New York Times. De mindenesetre – négy nappal előbb, mint a budapesti Népszabadság. S meglehetősen jogosnak látszik a kérdés: ha a New York Times nem írt volna róla, vajon írt volna-e a Népszabadság egyáltalán?

Gondosan átolvastuk a pesti pártlap példányait március 16-a és április 16-a között. Megtudtuk belőlük, hogy ez alatt az egy hónap alatt tüntetés volt Párizsban, Lyonban, Colmarban, Londonderryben, Belfastban, Rómában, Firenzében, San Franciscóban, Marylandben, Uruguayban, Zanzibárban és Ciprus szigetén.

Csak az nem derült ki, hogy – Budapesten is tüntettek.

Egy amerikai lapnak kellett – nagy késéssel – megszólalnia ahhoz, hogy a magyar olvasók legalább cáfolat formájában lenyomtatva lássák azt, pontosabban: annak eltorzított változatát, amiről az országban már mindenki egy hónapja tudott.

 

 

Érdemes-e ezek után a Népszabadsággal vitatkozni arról, hogy március 15-én csak egy „kis csoport” tüntetett, amely „hangoskodásával, ésszerűnek és korszerűnek éppen nem mondható megnyilatkozásaival vagy egyszerűen éretlen magatartásával próbálta magára vonni a figyelmet”? Érdemes-e egyáltalán válaszolni arra, hogy: „mindig voltak, vannak és lesznek feltűnésre vágyó emberek, nem utolsósorban a fiatalok között, olyanok, akik nem tudnak helyesen eligazodni a dolgokban, s téves nézeteiknek nyilvánosan is kifejezést adnak”?

Furcsa, de azokról a fiatalokról, akik Rómában vagy San Franciscóban tüntetnek, még sohasem olvastuk a pártlapban, hogy éretlenek, hangoskodók, ésszerűtlenek és korszerűtlenek, s csupán a feltűnési viszketegség viszi ki őket az utcára. Lehetséges volna, hogy mindezek az eltorzulások csak a magyar fiatalságra jellemzőek? Arra a fiatalságra, amely a jelenlegi rendszerben született és nevelkedett?

Olcsó polémiánál, fölösleges nyelvöltögetésnél fontosabb esemény zajlott le 1972. március 15-én Budapesten. Tizenöt év óta, ’56 októbere óta először hallatta a hangját a magyar ifjúság. Ebből a márciusi tüntetésből nem lett, nem lehetett Október. De figyelmeztetés így is, országnak-világnak, arról, hogy „mit akar – és mit nem akar – a magyar nemzet”.

 

 

Ezeken a hasábokon 1958 nyara óta minden júniusban a forradalom álnokul kivégzett mártírjaira, Nagy Imrére, Losonczy Gézára, Maléter Pálra, Gimes Miklósra és Szilágyi Józsefre emlékezünk.

Úgy érezzük: ezt tesszük most is, amikor a budapesti ifjúság márciusi tüntetéséről szólunk. Évek óta sulykolja a hazai propaganda a külföldiek és az emigráció fülébe, hogy „56-ra otthon már senki sem emlékszik, 56 otthon már senkit sem érdekel, s főként a fiatalokat nem”.

Engedtessék meg, hogy a márciusi események, a kegyetlenül szétvert ifjúsági tüntetés tükrében legalább szerény kétségeinknek hangot adhassunk.

„Mindig voltak, vannak és lesznek feltűnésre vágyó emberek, nem utolsósorban a fiatalok között” – írja a Népszabadság. Nyilván Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór is az volt, s 56 és 72 fiataljai is azok. Elvégre nem lehet mindenki olyan szerény, mint a diktátorok, a pártvezérek, a rendőrkapitányok és a miniszterek.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Kommunista Ifjúsági Szövetség – 1957. márc. 21-én alakult meg az MSZMP ifjúsági szervezete.

Davis, Angela Yvonne (sz. 1944) amerikai kommunista politikusnő. A fekete polgárjogi mozgalom egyik vezetője. 1970–72-ben egy gyilkossági perben bíróság elé állították, majd bizonyítékok hiányában felmentették. 1973-tól az Egyesült Államok KP KB tagja. Nemzetközi Lenin-békedíjas.

Vasvári Pál (1827–1849), az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik vezéralakja, Petőfi barátja, a honvédhadsereg hadnagya, a Rákóczi szabadcsapat parancsnoka. 1849. júl. 6-án a gyalui havasokban, a fellázadt román csapatokkal vívott harcban hősi halált halt.