Cannes és vidéke^*

Kevés film bemutatóját vártam akkora érdeklődéssel, mint Jancsó Miklós és Hernádi Gyula legújabb művét, a Fényes szelekét. Elsősorban az alkotóművészek iránti tiszteletem és nagyrabecsülésem miatt: ennek a két embernek, a Szegénylegények, a Csillagosok, katonák rendezőjének és írójának a munkája lehet remekmű és lehet rossz, de semmiképpen sem lehet közömbös. Másodsorban meg azért, mert hangosabb, viharosabb vita még egyetlen filmet sem kísért Magyarországon. Mikor aztán most, a cannes-i fesztiválon, a vetítés végeztével felemelkedtem a süppedő bársonyfotelból, valahogy az volt az első érzésem: minden bizonytalan bennem, s ha valami mégis biztos, akkor az az, hogy nem fogok írni a Fényes szelekről. Nem a véleménynyilvánítástól vagy akár a saját bizonytalanságom megvallásától féltem, hanem a fölületességtől. Márpedig meggyőződésem, hogy erről a filmről egyszeri látás után csak fölületesen lehet szólni. Annyira más, annyira felkavaró, annyira különös – széles sodrásában akkora köveket görget, s még hordalékában is annyi az aranypor. Ráadásul még azt sem mondhatom, hogy igazából akár egyszer is láttam; mindenki tudja, aki már valaha fesztiválon nézett meg magyar filmet, hogy az ember ott nemcsak a vásznat figyeli, hanem a közönséget is: hogyan reagálnak rá a külföldiek, mit értenek s mit nem értenek meg belőle, ott nevetnek-e, ahol mi, attól komorul-e el az arcuk, amitől nekünk – szóval együtt izgul a film alkotóival, még akkor is, ha magához az alkotáshoz semmi köze sincsen, illetve „csak” annyi köze van, hogy magyar. És ha valaki egyik szemével a filmet nézi, a másikkal meg a többi nézőt, akkor édeskevés joga van ahhoz, hogy nyomtatásban állást foglaljon.

Ha most mégis itt ülök az írógépem billentyűi előtt, ez nem azért van, mert első elhatározásomat megváltoztattam. Nem a Fényes szelek késztet írásra, hanem az a beszámoló, ami a film cannes-i bemutatójáról és franciaországi fogadtatásáról a Népszabadság május 17-i számában megjelent. A tudósítást Rényi Péter jegyezte, aki a hivatalos pártlapnak valamiféle segédfőszerkesztője, s mint mondják, a hazai kulturális életnek egyik segéd-főirányítója. (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy tudomásom szerint egész életében segédfőnök volt, hol Horváth Márton, hol Nemes Dezső, hol Gosztonyi János, hol Komócsin Zoltán, hol nála okosabbak, hol nála butábbak mellett, s mikor valaki, aki főszerepre érzi hivatottnak magát, az ötödik évtized után is mindig csak az örökös súgó marad, akkor az sok mindent megmagyaráz.)

Rényi helyszíni riportjának alaptétele egyszerű: a Fényes szelekkel nemcsak a magyar filmet, hanem a magyarországi vitát is exportálták Cannes-ba. A filmfesztivál városában – írja – szinte szóról szóra ugyanaz a vita zajlik a Jancsó-filmről, mint épp három hónapja Magyarországon és nem is sokkal kisebb szenvedéllyel. Ugyanolyan heterogén és ellentmondó a fogadtatás, színképe a rajongástól a teljes tagadásig terjed, a tartalom értelmezésében a legeltérőbb véleményekkel találkozni, éppúgy, mint a forma lelkes helyeslésével vagy indulatos elutasításával.

A tétel megnyerő. Tüstént olyasfajta gondolatokat ébreszt az emberben: milyen kicsi is a világ, meg aztán milyen egyforma, mennyire hasonlít – sőt, „szinte szóról szóra ugyanaz” – egy hazai vita s egy franciaországi, amiből viszont az következik, hogy otthon manapság már igazán civilizáltan és „nyugatiasan” vitatkoznak, vagy éppen a franciák tanultak meg disputálni amúgy magyarosan. A tétel több mint megnyerő: lélekemelő és megvesztegető. Egyetlen gyengéje az, hogy azok közül, akik elfogadják illetve „lenyelik”, eleve ki kell zárni az alábbi kategóriákat: 1. azokat, akik a hazai vitát ismerik; 2. azokat, akik ott voltak a cannes-i bemutatón; 3. azokat, akik a francia sajtó megnyilvánulásait olvasták. Akik e három kategória egyikébe sem tartoznak, azok még el is hihetik, amit Rényi állít. Sajnos, jómagam nem büszkélkedhetem ezzel a kiváltságos állapottal. Szemlesütve vallom meg, hogy elolvastam a hazai vita jóformán valamennyi cikkét, ott voltam a cannes-i premieren és végigböngésztem szinte minden francia lap kritikáját is. Talán ha előre tudtam volna, hogy mindezzel kirekesztem magam a hívők táborából, akik behunyt szemmel, készpénzként fogadhatják el a Népszabadság beszámolóját… Ha Ádám előre tudta volna, mi vár rá, mikor beleharapott a Tudás almájába… Most már késő. Nem marad más hátra, minthogy arra igyekezzem némi világosságot deríteni: igaz-e vagy sem, hogy Cannes-ban ugyanúgy fogadták a filmet, mint Magyarországon, igaz-e vagy sem, hogy idekint a hazai vita folytatódott?

 

 

Ehhez mindenekelőtt a hazai vitát kell vázolni. Jancsó és Hernádi filmje 1947–48 táján játszódik, hősei népi kollégisták, akik részben egy papi gimnázium tanáraival és növendékeivel, részben egymással, részben a Hatalom hivatalos képviselőivel és közegeivel állnak harcban, vitában, ellentétben. Ismétlem: képtelen vagyok felelősséggel elemezni, méltatni a filmet, de a közérthetőség kedvéért, puszta ismertetésként annyit mégis meg kell jegyeznem: aki az első öt perc, az első jelenetsor után nem tudja, hogy itt nem dokumentumról, nem történelmi pontosságú és hitelességű ábrázolásról, hanem valami egészen másról, általános érvényű igazságokat kutató tanmeséről, theorémáról, az ultrabaloldali túlzások gyökereit, formáit, tragédiáját nyomozó gondolatébresztésről, a forradalom eltorzulásait példázó, furcsa, színes, kavargó, remekül fényképezett táncos-énekes, a West Side Story-val rokon, de annál sokkalta mélyebb kérdéseket feszegető paraboláról van szó – aki mindezt öt perc után nem veszi észre és a művészi szabadság tiszteletében nem hajlandó elfogadni, az a legjobban teszi, ha kimegy a mozipénztárhoz és visszakéri a belépőjegy árát. E kézenfekvő alaphelyzet ellenére (s annak ellenére, hogy Jancsó már a film bemutatása előtt kijelentette: „Hangsúlyozni szeretném, hogy a Fényes szelek nem konkrétan a NÉKOSZ-mozgalomról szól s nem lép fel a konkrét történelmi valóság feltárásának igényeivel, annyira nem, hogy nem is igazán korhű film, hiszen a szereplők modern ruhákat, farmernadrágot és miniszoknyát viselnek”), a hazai vitázók nagy többsége a korhűséget, a történelmi hitelességet kérte számon a film alkotóitól. S méghozzá hogyan?! Fekete Gyula nem kevesebbet állított (Népszabadság, február 16.), mint hogy „a személyi kultusz ürügyén a forradalom legtisztább szakaszát, a legőszintébb forradalmi hitet, romantikát sározza be a film”. (Szomorúan idézem: hát még mindig vagy már megint nem látja, hogy amit akkor forradalomnak hittünk, a legőszintébb szubjektív hit és romantika ellenére nem volt egyéb, mint egy idegen rendszer Magyarországra kényszerítésének egyik szakasza?) Sipos Gyula – az ő nevét is fájlalva sorolom a film meg nem értői közé – ugyancsak azt szögezi a – szerinte – „látványos, de művészileg hibás film” alkotója mellének (Népszabadság, február 28.): „Hol van itt a forradalom, hol vannak a forradalmárok?” S kinyilatkoztatásként teszi hozá: „A forradalom mindig a tömegek ügye”. (Észre sem veszi, hogy maga ellen érvel: 1945 és 1956 között a magyar tömegekről sok mindent el lehet mondani a történelmi hitelesség nevében, csak éppen azt nem, hogy forradalmiak voltak.) A Népszava (február 25.) már nem elégszik meg a film művészi elhibázottságával: „a film – írja – politikailag elhibázott.”. Innen már csak egy lépés a veszprémi Napló (március 4.) vádja: „ez a művészet elszakadt a néptől”.

 

 

Nem nehéz kitalálni, milyen érzés lehet még a mai, „liberális” Magyarországon is ilyeneket olvasni magukról, művükről rendezőknek, íróknak. Nem csoda, hogy azok, akik Jancsó mellett vagy akár művét bírálva, de emberséges hangon szólaltak meg (hiszen a kérdés nem az: bírálni avagy dicsérni, hanem: hogyan, normálisan-e avagy becsületbe tiprón), nem utolsósorban az ellen a hajsza ellen próbáltak meg elkeseredetten tiltakozni, ami mintegy gombnyomásra és feltehetően központilag irányítva a legkisebb vidéki lapokig is kiterjedt Jancsóék ellen. A film mellett szóló Gyurkó László cikkéből kiderült (Népszabadság, február 26.), hogy nem egy véleményben ott bujkál az ítélet: „Jancsó ezzel a filmmel a Vatikánt vagy az imperializmust szolgálja”. Fehér Ferenc félig sóhajtva, félig kérlelve mondja (Népszabadság, február 23.): „Jancsó forgathat, és ez komoly társadalmi haladás jele. De talán nemcsak neki, hanem nekünk sem mindegy, milyen légkörben dolgozik.” S erre a légkörre, jellemzésképpen, hadd idézzek néhány mondatot abból a cikkből, amellyel a Fejér Megyei Hírlap (március 4.) gazdagította a hazai vitát: „Nincs okunk ma sem tagadni Jancsó művészi értékeit, hiszen mellette szól egész sor remek alkotás. De tudomásul kell vennünk, hogy még a legnagyobb szellemek sem csak esznek. Olykor prózaibb szükségleteiket is kielégítik. De ezt már nem a nagy nyilvánosság előtt. Legalábbis eddig nem ott tették. S ha valaki most mégis megkísérelte, úgy hiszem, itt sem árt elővenni józanabb eszünket, s ragaszkodni a józan paraszti ész logikájához: nem az a döntő, hogy ki csinálja, hanem az, hogy mit. S Jancsó önmagának ártana azzal, művészi tekintélyének, ha művészi képességeinek távlatai után engedné, hogy mellékhelyiségeinek ajtaját is ugyanilyen igénnyel kitárják a nyilvánosság előtt”. Azaz, ha a Fejér Megyei Hírlap kritikusa nem volna olyan pallérozott mestere a magyar nyelvnek, mint amilyen, akkor egyszerűen azt mondta volna a Jancsó-filmről, hogy – szar.

S ezek után, mindennek ismeretében állítja Rényi Péter azt, hogy Cannes-ban, Franciaországban „szinte szóról szóra ugyanaz a vita zajlik le erről a filmről, mint épp három hónapja Magyarországon”.

 

 

Milyen is volt hát valójában a cannes-i és a francia fogadtatás? Mielőtt erre válaszolnék, valamit még meg kell jegyeznem. Jancsó ellen a hazai vitában az egyik vád éppen az volt – Fekete Gyula fogalmazta meg legkerekebben –, hogy nem a magyar népnek, hanem a külföldnek készíti filmjeit. „A jelek szerint – írta – ez a film eleve exportra készült”, s még a filmkamerát is lenyárspolgározva hozzátette: „Kétségtelen, hogy a rokonszenv-ellenszenv aránypárja ebben a dimenzióban leginkább a – semmiképp sem oktalan – diákzavargásoktól megriadt nyugat-európai nyárspolgár ítéletét fejezi ki. Nem nehéz megjósolni, melyik oldalon fogadják örömmel ezt a filmet Nyugaton”.

Kár itt szót vesztegetni az örök magyar Vidék máig élő distinkciójára, hogy más kell a magyar népnek és más a Nyugatnak, a világnak, s akit ez utóbbi is el- vagy befogad, ahhoz már kicsit mindjárt hozzátapad a hazaárulás gyanúja. Anélkül, hogy Jancsót Bartókhoz hasonlítanám, ez az érvelés már a Horthy-időkből ismerős. „Exportra termelni” már akkor is bűnnek számított, s érdekes módon, ezt már akkor sem Lehár Ferencnek vagy Zerkovitz Bélának vetették a szemére, mint ahogy ma sem „aranylábú” futballistáink vagy az államosított Gyöngyösbokréták nyugati sikereit kárhoztatják.

Ott voltam a cannes-i filmfesztivál palotájában, a nézőtéren aligha ült sok proletár, a közönség szinte kivétel nélkül nyárspolgár volt a javából és örömmel közölhetem a Magyar Ugarral, hogy Jancsó filmje megbukott előttük. Többször is belefütyültek, s a végén még udvarias tapsra is alig futotta. Amiből én – lehet, hogy marxista–leninista képzettségem hiányosságai miatt – azt az első látszatra logikusnak tűnő következtetést vontam le, hogy a nyugati nyárspolgárok éppúgy nem értették meg a Fényes szeleket, mint a hazai pártújságírók és az Extra Hungariam szemléletéből kivergődni nem tudó írók, egyes volt népikollégisták és funkcionáriusok, s hogy a nyárspolgári ízlés kísértetiesen hasonlít a provinciális és a pártízlésre: ideológiákon innen és túl valamennyien a határokon és aknamezőkön átívelő Nagy Maradiság Internacionáléjának tagjai.

 

 

Hátra van ezek után annak vizsgálata, miként ítélte meg – a cannes-i fesztiválközönség nyárspolgáraival ellentétben – Jancsó és Hernádi filmjét a francia sajtó. S minekutána Fekete Gyula előre kijelentette – hiszen odahaza mindent jobban tudnak, mint bárhol egyebütt –, hogy „nem nehéz megjósolni, melyik oldalon fogadják örömmel ezt a filmet Nyugaton”, hadd rendítsem meg, minden káröröm nélkül, látnoki képességeiben: a filmet legmelegebben, leghódolóbban a francia kommunista párt lapjának, a l’Humanité-nak a kritikusa, François Maurin ünnepelte, aki azt sürgette-remélte, hogy a fesztiválon díjjal fogják kitüntetni. Szeretettel szólott róla a Le Monde-ban a baloldali Yvonne Baby (a nemrég elhunyt kommunista Baby professzor lánya), s hosszú, szenvedélyes, rajongó cikkben méltatta az ugyancsak baloldali Combat-ban az ugyancsak baloldali Henry Chapier. Igaz, dicsérte a jobboldali Aurore is, viszont az az újság, amelyik leginkább fanyalgott, a vidéki és antikommunista Nice-Matin volt.

S itt vissza kell kanyarodnom Rényi beszámolójához. Tételének mindenáron való igazolására, miszerint Franciaországban is a hazai vita folytatódik, szemelvényeket ad a francia sajtóból. Arról nem is szólva, hogy olyan kitételeket, miszerint ez a film bárkit-bármit is „besároz”, alkotói „elszakadtak a néptől”, a „Vatikánt és az imperializmust szolgálják”, természetesen nem talál, három elismerő állásfoglalás mellett egyetlen ellencikket tud csak idézni, a Nice-Matin-ét. Így lehetünk aztán szemtanúi annak az akrobatamutatványnak, hogy a magyar kommunista párt lapja a francia sajtóvisszhang ismertetésekor 12 sort idéz a francia kommunista párt lapjából és 19 sort egy jelentéktelen, nagykapitalista, helyi újságból.

 

 

Miért ez a kínos erőlködés? Tulajdonképpen miért is kell mindenáron bebizonyítani, hogy a Fényes szelek franciaországi fogadtatása „szinte szó szerint ugyanaz”, mint a magyarországi vita – annak ellenére, hogy a kettő 180 fokban különbözik egymástól? A válasz egyszerű. A hazai vitának hivatalos lezárója ugyanaz a Rényi Péter volt, aki most Cannes-ból, a fesztiválról a Népszabadságot tudósította. A pártlap hasábjain, a párt képviseletében ő mondotta ki a végszót: Jancsó „még mindig egy hamis szemlélet rabja” s a Fényes szelek azzal az absztrakcióval, amely nem tesz hatalom és hatalom között éles különbséget (értsd: a kommunista hatalom szörnyűségeit éppúgy elítéli, mint más hatalmakét), „csak a »bal«- és jobboldali szélsőségeknek használ”.

Ezt a fellebbezhetetlen és egyedül helyes ítéletet kellett volna a francia sajtónak is visszhangoznia. A magyar pártlap tudósítója a magyar film ellendrukkereként vette kezébe a bemutató másnapján a francia újságokat. Nem az elismerő – az elmarasztaló kritikákat kereste bennük. S minthogy nem talált eleget, ezért idézte röviden a l’Humanité-t és hosszan a Nice-Matin-t. Ezért citálta pártfüleknek több mint kétesen hangzóvá torzítva a Combat dicséretét, mi- szerint „a film visszautasít minden ideológiát” – miközben az eredeti szöveg így hangzik: „A film kétségbeesett elutasítása minden zsarnokságnak, minden visszaélésnek, minden ideológiának, amely a Történelem egy pillanatában megveti és kínozza az embert.” Azaz Jancsó és Hernádi nem minden ideológiát utasít vissza – noha ehhez is joguk volna –, hanem csak a zsarnokságot és az emberkínzás ideológiáját.

Franciaországban nem olyan volt a visszhang, mint a hazai irányított sajtóban? Oda se neki! A gyanútlan magyar olvasókkal, nemde, mindent el lehet hitetni. Átmenetileg ez az egyetlen célravezető módszer.

Egészen addig, amíg a magyar pártközpont át nem veszi a francia sajtó irányítását is.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Fényes szelek – magyar film (1968), rendezte: Jancsó Miklós.

Népszabadság – 1969. máj. 17. PP cikke.

Gosztonyi János (1926–1985) kommunista pártfunkcionárius, 1956-ban a DISZ KV titkára.

West Side Story – amerikai film, (1961), rendezte: Robert Wise (sz. 1914).

Fekete Gyula (sz. 1922) író, újságíró, szociográfus.

Népszava – 1873-ban jelent meg először. 1880-tól a Magyarországi Általános Munkáspárt, 1890-től a Magyarországi Szociáldemokrata Párt központi lapja. 1948-tól a Szakszervezetek Országos Tanácsának lapja, 1990-től magántulajdonban lévő napilap.

Fehér Ferenc (1933–1994) filozófus, esztéta, kritikus.

Lehár Ferenc (1870–1948) zeneszerző, karmester. A klasszikus bécsi operett stílusának megújítója. Zenekari műveket, keringőket és indulókat is írt.

Zerkovitz Béla (1881–1948) zeneszerző. Operetteket és népszerű dalokat írt.

Extra Hungariam – Extra Hungariam non est vita; si est vita, non est ita. – Magyarországon kívül nincs élet, s ha van, nem ilyen élet –, valószínűleg a XVII. században keletkezett szállóige.

Combat – baloldali francia napilap.

Aurore – jobboldali francia napilap.

Nice–Matin – nizzai napilap.