Tüzek az éjszakában^*

És Jan Palach kiment a Szent Vencel térre, és leöntötte magát benzinnel, és kivett a zsebéből egy gyufaskatulyát, és meggyújtott egy gyufaszálat, és egész teste lángba borult. 1969. január 16-át írták. Jan Palach 21 éves volt, és az egyetemen filozófiát hallgatott. Harmadfokú égési sebekkel szállították kórházba. Három nap múlva meghalt. A Szent Vencel tér Prága közepén van. Prága Európa közepén.

És Bauer Sándor kiment a Nemzeti Múzeum kertjébe, és leöntötte magát benzinnel, és kivett a zsebéből egy gyufaskatulyát, és meggyújtott egy gyufaszálat, és egész teste lángba borult. 1969. január 20-át írták. Bauer Sándor 17 éves volt, ipari iskolába járt. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba. Aznap, másnap, harmadnap? – nem tudni, mikor, de meghalt. A Nemzeti Múzeum Budapest közepén van. Budapest Európa közepén.

És azóta, a szovjet megszállás elleni tiltakozásként sorra gyúltak az emberi fáklyák, borultak lángba fiatal testek: 20-án Pilzenben, Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás; 21-én Znojmóban, Josef Jaros 19 éves traktorista; 22-én Brünnben, Miroslav Malinka 22 éves munkás és a leopoldovi börtönben Frantisek Bogyi fogoly; 23-án Levicén, Jan Gabor 22 éves munkanélküli; 24-én Pozsonyban, Emanuel Sopko 23 éves mechanikus. Ugyanaznap Blanka Nachazelova 18 éves prágai diáklány gázzal megmérgezte magát. Búcsúlevelében elmondta, hogy öngyilkosságának oka ugyanaz, mint Jan Palaché volt, és „bocsánatot kért”, amiért arra nem volt bátorsága, hogy felgyújtsa magát.

És a Nyugat csodálkozik. Mivel Európában most történik meg először, hogy emberek, fiatalok úgy öljék meg magukat, olyan halállal tiltakozzanak, ahogy Vietnamban a buddhista szerzetesek tették Diem diktatúrája és a háború ellen protestálva. A Nyugat csodálkozik, mert ez a halálmód – ázsiai, mert távol áll az európai lélektől. A Nyugat csodálkozik, mert 25 év nem volt számára elegendő, hogy észrevegye: Moszkvának sikerült Ázsia határait Európa közepéig kiterjesztenie, és egy ázsiai típusú diktatúra oltárára, reménytelen reménykedéssel, ázsiai módon dobják oda a testüket azok, akik szeretnék, hogy hazájuk-népük – európai maradhasson. A Nyugat csodálkozik, mert 1953 Kelet-Berlinje, 1956 Varsója és Budapestje, 1968 Prágája még mindig nem nyitotta rá a szemét arra, hogy Európa tele van Vietnamokkal. Országokkal, amelyek százféle ok miatt nem tudnak hosszú és véres háborút folytatni, de amelyek időnként, Jan Palach és Bauer Sándor módjára, maguk is élő, önégető fáklyákká alakulnak át.

 

*

 

Amikor Jan Palach meghalt, a Csehszlovák Köztársaság elnöke, a kormány, a Kommunista Párt részvéttáviratot küldött a családjának. A szakszervezetek öt percre beszüntették a munkát. A holttestet a Károly Egyetemen ravatalozták fel és mindenki szabadon tiszteleghetett előtte. A dísztemetésen milliós tömeg vehetett részt, némán és méltóságteljesen. Pedig hát a cseh vezetők is tudták, hogy a fiatal diák szörnyű gesztusával az ő kényszerű engedményeiket is megbélyegezte; rettegtek az öngyilkossági hullám folytatódásától, attól, hogy a temetés óriás tüntetéssé alakulhat át, s attól – leginkább attól, és ez még mindig lehetséges –, hogy az oroszok az eseményeket második intervencióra, a Dubček-gárda elsöprésére fogják kihasználni. És mégsem emeltek gátat a fájdalom és a gyász szabadsága elé: ha sokkal többet nem is, ennyit legalább sikerült megőrizniök a szocializmusnak abból az „emberi arculatából”, amelyet pontosan egy esztendeje hirdettek meg, s amely az augusztusi intervencióig álomszerű szépséggel kezdett kibontakozni.

Amikor Bauer Sándor lángba borította magát Budapesten, a Népszabadságban, a 8. oldalon, eldugva, a napihírek rovatában, ott is egészen alul, a következő néhány sor jelent meg: „Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló, aki már 1967-ben, 15 éves korában sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba, állapota válságos.”

Részvét? Megrendülés? Emberi érzelem? Szó sincs róla. Napihír, mint ugyanazon a hasábon, csak jóval előkelőbb tálalásban, arról, hogy „Puncagorov, a Mongol Népköztársaság elnökhelyettese kedden fogadta Krajcsik Mihályt, a Magyar Népköztársaság ulánbátori nagykövetét”. Hiszen van-e hétköznapibb, kisebb érdeklődésre igényt tartható esemény annál, hogy egy 17 éves gyerekember felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum kertjében? S még ennek a közönséges napihírnek az elején is mindjárt ott a nyálazás, az „enyhítés”: már két évvel ezelőtt is öngyilkosságot kísérelt meg.

Igaz-e? Hazugság-e? Nem mindegy? Lehet, elképzelhető, hogy két évvel ezelőtt véget akart vetni az életének, mert az apja megszidta, vagy az egyik tanára ferde szemmel nézett rá. De akkor nyilván nem benzinnel gyújtotta fel magát, és nem a Nemzeti Múzeum kertjében. Ha most ezt tette, akkor minden kétséget kizáróan azért, mert Jan Palach példáját akarta követni, mert ő is tiltakozni akart hazája véget nem érő szovjet megszállása ellen, és alighanem azért is, mert önfeláldozásával expiálni akarta az utóbbi évtized legszégyenletesebb magyar külpolitikai megnyilvánulását, azt, hogy Csehszlovákia leigázásában magyar csapatok is részt vettek. Kell-e ékesebb bizonyság cselekedetének politikai-patrióta indítékaira, mint az a hely, amelyet választott: a kert, ahol 1848. március 15-én Petőfi Sándor a Talpra magyart elszavalta?!

Ki volt Bauer Sándor? Sváb vagy zsidó származású? Magyar volt. Mint ahogy ezzel a névvel lehetett volna cseh is, lengyel is, keletnémet is. Mint ahogy Jan Palach is lehetett volna Palács János, mint ahogy a tűzhalált halt Frantisek Bogyi és Jan Gabor nyilván magyar eredetűek. Van valami csodálatos, könnyet fakasztó, felemelő a neveknek ebben a kavarodásában, a lángsírba menő új walesi bárdoknak ebben az Internacionáléjában. Kelet és Nyugat észre sem veszi, csak mi értjük igazából: Közép-Európa van benne, a közös múlt, a közös jelen – és talán, ne szűnjünk meg hinni, a közös jövő.

Hallgathatnak az otthoni helytartók, a köztársasági elnök, a miniszterek, a pártvezetők. Elsikkaszthatják a halott búcsúlevelét, megtilthatják, hogy fényképe megjelenjék az újságokban, titokban temettethetik el, jeltelen sírban. Mindez csak azt mutatja, miféle törpék, micsoda perc-emberkék, mekkora erkölcsi nullák ülnek ma Magyarországon a legfelső hivatalokban. A cseh kommunistákhoz hasonlítva is, mennyire nincs bennük érzés, emberség, elemi tisztelet – legalább a halottakkal szemben. De a csendnek álcázott szégyen, a szégyenteljes csend mit sem változtat azon, hogy Bauer Sándor halálával a rendszer a legsúlyosabb csapást kapta tíz esztendő óta. Már-már otthon is, külföldön is mind többen kezdték elhinni, hogy Magyarországon nagyjából rendben vannak a dolgok, és a nép megbarátkozott azzal a kormányzati formával, amely ellen 56-ban fellázadt. Egy 17 éves diákfiú egyetlen gesztusa széttépte az ámításnak és önámításnak, a belső és külső kényelemszeretetnek azt a hálóját, amelyet egyesek nem is egészen ügyetlenül, nagyon tudatosan és nagyon cinikusan szövögettek. A tűz, amely testét emésztette meg, könyörtelen fénnyel bevilágított a lassanként szalonképessé váló rendszer leglényegébe is. Szép új világ, gyönyörű szocializmus épül ott, ahol egy pelyhes állú és a rendszer nevelte ipariskolai tanuló (négy éves volt 1956-ban!) a tűzhalált találja egyetlen megoldásként arra, hogy felrázza az ország és a világ lelkiismeretét.

El lehet titkolni, milyen volt a homloka és a szeme, el lehet titkolni, hol van a sírja, el lehet titkolni, mit üzent nekünk, az élőknek. De Nagy Imréék óta, akik – ma már tudjuk – ugyancsak önként választották a halált (ha megalkusznak, életben maradhattak volna), Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Gimes Miklós és Szilágyi József óta az ismeretlen, német nevű, félig-gyermek Bauer Sándor a magyar történelem legnagyobb mártírja. Mi, akik élünk, otthon vagy idegenben, mi, akikben tizedannyi bátorság sincs, mint amennyi benne volt, mi, akik ugyanazt érezzük, de ugyanazt cselekedni nincs erőnk, csak meghajthatjuk előtte a fejünket, csak imádkozhatunk, hogy mások ne kövessék a példáját, csak igyekezhetünk, hogy ha méltók nem is, legalább méltatlanok ne legyünk hozzá.

 

*

 

Provokáció: ez volt minden magyarázat, minden kommentár, amit a szovjet újságok Jan Palach öngyilkosságáról közöltek. Hogy a hőskultusz hivatásosai, akik 50. születésnapjára minden miniszterhelyettesnek, minden vidéki tábornoknak a Szovjetunió Hőse meg a Munka Hőse címét osztogatják, egyszerűen nem érik fel ésszel és szívvel a kétségbeesett és kétségbeejtő gesztus mibenlétét, jelentőségét, a véghezviteléhez szükséges lelki és testi erőt, az önfeláldozásnak azt a fokát, amit ez a szörnyű tett megkövetel – ebben még nincsen semmi meglepő. De provokációnak nevezni azt, amikor valaki nem mást bujtat fel, nem mást öl meg, hanem önmagát dobja oda a halálnak, méghozzá a legiszonyatosabb halálnemek egyikét választva: nem, akkor a minimális jóízlés azt parancsolta volna, hogy inkább hallgassanak az esetről.

Hat nappal Jan Palach, két nappal Bauer Sándor öngyilkossága után fegyver dördült el Moszkvában. A Szojuz-utazó pilóták tiszteletére rendezett ünnepségen valaki meg akarta ölni Brezsnyevet. Ki volt a merénylő? Egy hét telt el azóta, de még a nevét sem hozták nyilvánosságra. Az első hivatalos jelentés úgy szólt, hogy az illető elmebeteg. De hamarosan helyreigazították: nem őrült, hanem – ő is! – provokátor. Azaz nem felelőtlen, hanem politikai cselekedettel állunk szemben.

A politikai merénylet nem szovjet monopólium. Az Egyesült Államokban az elmúlt néhány év alatt három kiemelkedő áldozata is volt ennek a céltalan, esztelen műfajnak: a két Kennedy-fivér és Martin Luther King. De akkor egész cikksorozatokat olvashattunk a szovjet (no meg a magyar) újságokban a legapróbb részletekről, a legváltozatosabb feltevésekről, a nyomozás visszásságairól. Lehetséges volna, hogy az Oroszországtól tízezer kilométernyire elkövetett merényletek nagyobb érdeklődésre tartanak számot Moszkvában, mint az, amit a Kreml küszöbén kísérelnek meg? Mint ahogy a tűz-öngyilkosságok is csak addig érdekesek, amíg Saigon és nem Prága vagy Budapest a színhelyük? Akkor azt magyarázták nekünk, hogy az Amerikában eldördülő fegyverek a kapitalista rendszer válságának a jelei, mint ahogy a buddhista papok öngyilkosság-sorozata a dél-vietnami csatlósrendszer válságát mutatja. Vajon érvényesek ezek az állítások a szovjet és „népi demokratikus” rendszerekre is?

Jóformán semmit sem tudunk a merényletről, így aztán minden lehetséges. Lehet, hogy a merénylő valóban nem épeszű. Lehet az is, hogy valóban provokáció történt, olyasfajta, amilyet Sztálin szervezett meg a Kirov elleni merénylettel, hogy utána fokozni kelljen az „éberséget”, „élesíteni az osztályharcot”, magyarul: növelni a terrort. Lehet, hogy valakit személyes sérelem ért a munkájában, a becsületében, a megélhetésében, és így akart elégtételt szerezni magának. De az sem lehetetlen, hogy az illető egész egyszerűen torkig volt a szovjet rendszerrel, mindazzal a jogfosztással, gyarmati elnyomással, hazugsággal, ami a rendszerrel összefonódik, és azt hitte, hogy ha a legfőbb vezetőt, a kommunista párt első titkárát megöli, valami nagy, gyökeres változás előtt nyithat utat.

Még szerencse, hogy a szovjet politikai merénylők rosszabb céllövők, mint az amerikaiak. Nemcsak azért, mert az esetleges telitalálat aligha hozott volna javulást az orosz nép életében – éppen ellenkezőleg –, hanem azért is, mert csak igen keveseknek telt volna örömük abban, hogy Leonyid Brezsnyev mártírként vonuljon be a történelembe. Maradjunk meg az eredeti szereposztásnál: inkább dobálják csak sárral a diktátorok halott áldozataikat, mintsem hogy maguk is igényt jelenthessenek be a töviskoszorúra. De a Kreml kapujában eldördült fegyver torkolattüze szerencsésen célt tévesztve is belehasított abba a sötétségbe, amit szovjet valóságnak neveznek. Valami nincs rendjén. Valami forr a mélyben. Valami készül.

Tüzek az éjszakában. Égő emberi fáklyák Prágában, Brünnben, Pozsonyban, Budapesten. Fegyvertűz Moszkvában. Sok közük nincs egymáshoz. De belemarnak a húsba, a szunnyadozó lelkiismeretbe. Lobognak, ölnek, rombolnak, világítanak.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Vietnamban a buddhista szerzetesek tették – 1963-ban az amerikai beavatkozás elleni tiltakozásként több buddhista szerzetes felgyújtotta magát Dél-Vietnamban.

1953 Kelet-Berlinje – 1953. jún. 11-én az NDK miniszteri tanácsa és a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) KB-nak közleménye új, reformer belpolitikai irányvonalat jelöl ki, de meghagyja a túlzottan megemelt munkanormát. Ez utóbbi intézkedés hatására jún. 16-án munkássztrájk kezdődik, amely a határozat elleni felháborodásból a kormány és a rendszer elleni tüntetéssé alakul. Az általános sztrájk hatására jún. 17-én rendkívüli állapotot vezet be Kelet-Berlin szovjet városparancsnoka, majd szovjet páncélosokat vetnek be a tüntetők ellen. A felkelés kiterjed az egész NDK területére is, amit csak 19-én tudnak végleg leverni. A keletnémet kormány adatai szerint az összecsapásokban 20-an meghaltak, 187-en megsebesültek és 1200 embert börtönöztek be.

1956 Varsója – Az 1956 áprilisában hozott intézkedések helyesbítik ugyan a sztálinista múlt hibáit és egy elfogadhatóbb szocializmus megteremtésére tesznek kísérletet Lengyelországban, de a felgyülemlett elégedetlenséget nem tudják eltörölni. Ennek jele a június 28-án Poznanban a béremelések követelése miatt kitört véres felkelés, amelyben több mint 50-en meghaltak, 300-an megsebesültek. Október 21-én a varsói tömegtüntetés hatására az 1951-ben letartóztatott és 1956 áprilisában rehabilitált Wladislaw Gomulkát ismét megválasztják a Lengyel Munkáspárt első titkárává. A tüntetők előtt tartott beszéde, amelyben bírálja a sztálinista rendszer gazdaságpolitikáját és a közélet demokratizálása mellett foglalt állást, nagy hatással van a pár nap múlva Budapesten kezdődő forradalmi eseményekre.

Szilágyi József (1917–1958) politikus. Az ’56-os forradalom idején a Nagy Imre-kormány miniszterelnökségi titkárságának vezetője. 1958-ban elkülönített perben halálra ítélték és kivégezték.

Szojuz-utazó pilóták – 1969. jan. 16-án a Szovjetunió újabb űrsikert könyvelhet el. Olyan két űrhajót kapcsolnak össze, amelyen emberek is tartózkodnak. Miután a jan. 14-én és 15-én fellőtt Szojuz–4 és –5 között közvetlen kapcsolat létesült, a két űrhajó jan. 17-én és 18-án visszatér a földre.

a két Kennedy fivér – John F. Kennedy-t, az Egyesült Államok 35. elnökét a texasi Dallasban hivatali ideje 3. évében gyilkolták meg (1963. nov. 30.). Testvérét, Robert Kennedy szenátort Los Angelesben öt évvel később, 1968. jún. 8-án halálosan megsebesítik.

King, Martin Luther (1929–1968) afroamerikai polgárjogi vezető, baptista lelkész. A négerek egyenjogúsításáért indított polgárjogi mozgalom erőszakmentességét hirdette. Politikai gyilkosság áldozata lett (Tenessee, 1968. ápr. 4. ).

Sztálin szervezett meg a Kirov elleni merénylettel – 1934. dec. 1-jén egy volt kommunista funkcionárius agyonlövi Szergej Mironovics Kirovot (sz. 1886), a leningrádi városi párttitkárt. A merénylet ürügyén egy koncepciós per keretében halálra ítélik Lev Boriszovics Kamenyevet (1883–1936), a moszkvai szovjet elnökét, az OKP KB és PB tagját, Grigorij Jevszejevics Zinovjevet (1883–1936), a leningrádi szovjet elnökét, az OKP KB tagját, a III. Internacionálé VB elnökét és 19 vádlott-társukat. Az ellenük felhozott vád: párt- és államellenes összeesküvés és szervezkedés, szovjetellenes propaganda, Kirov meggyilkolása.