Azon a reggelen^*

Cassin professzor kapta az idei béke Nobel-díjat. A hír jóformán mindenkit meglepett. Magam tizenkét éve élek egy országban a kitüntetettel, s ha nevét már hallottam is, tevékenységéről, érdemeiről – megvallom – semmit sem tudtam. Díj-nyerését azonban így is megkönnyebbüléssel fogadtam. Minden tiszteletem a svéd akadémikusoké, de a magyar forradalom idején szánalmasan viselkedő Hammarskjöld béke-, és Solohov irodalmi Nobel-díja után lelkileg fel voltam készülve arra, hogy idén a béke-díjat Brezsnyevnek vagy Kosziginnak fogják odaítélni. A csehszlovákiai agresszió viszonylag vértelen lebonyolításáért.

Ma már a legkisebb jónak is örülni kell, így hát örvendeztem Leonyid Brezsnyev ki-nem-tüntetésén és René Cassin kitüntetésén, s örömöm csak fokozódott, amikor az újságból valamivel jobban megismerkedtem a professzorral. Kitűnő ember. Korunk egyik legnagyobb jogtudósa, aki azonban nem elégedett meg könyvek bújásával és könyvek írásával, hanem – embertársai és eszméi szolgálatában – bevetette magát a közügyek nem éppen vonzó arénájába, s halkan, diszkréten, minden feltűnést elkerülve, ám annál makacsabbul és következetesebben ott verekszik ma is, 81 éves korában. Egyik alapítója az UNESCO-nak, az emberi jogok európai törvényszékének elnöke, a francia Alkotmányjogi Tanács tagja. 1940-ben elsők között csatlakozott De Gaulle tábornok felszabadítási mozgalmához, s az Elnökhöz azóta is hűséges maradt. De nem feltétel nélküli gaulleista. Tavaly, alig néhány órával az arab–izraeli háború kitörése előtt cikket írt, amelyben – az agresszió fogalmát meghatározva – kijelentette (De Gaulle véleményével szöges ellentétben), hogy a támadó nem mindig az, aki először lő, hanem lehet az is, aki a másikat lövésre kényszeríti. S ha így szembefordult De Gaulle hivatalos álláspontjával, azt nem azért tette, mert zsidó, hanem azért, mert jogász.

 

 

Eddig felsorolt érdemei azonban aligha lettek volna elegendőek a nagy nemzetközi kitüntetéshez. A Nobel-díjat Cassin professzor azért kapta, mert – ahogy a világ most végre értesült róla – a második világháború után ő fogalmazta meg korunk egyik legjelentősebb dokumentumát, az Emberi Jogok Általános Deklarációját. Azt a Nyilatkozatot, amely biztosítja minden egyes ember számára, aki e Földön él – nemzeti hovatartozásra, fajra, felekezetre, világnézetre való tekintet nélkül – az elidegeníthetetlen alapjogokat: a gondolkodás, a szólás, a sajtó, a gyülekezés, a mozgás, a vallás, a munka szabadságát. Azt a Nyilatkozatot, amelyet az Egyesült Nemzetek Szövetségének minden tagállama kötelezőnek ismert el magára nézve, s amelyről minden ország, minden kormány, minden hatóság megfogadta, hogy respektálni fogja.

 

 

Azon a reggelen, amikor a rádió bemondta Cassin professzor magas nemzetközi kitüntetésének hírét, Moszkvában megnyílt Litvinov népbiztos unokájának, Pavel Litvinovnak, a már kényszer-munkatáborban lévő Juri Daniel író feleségének, Larissza Danielnek és „bűntársaiknak” törvényszéki tárgyalása. Emlékezetes, hogy a vádlottak, néhány barátjukkal együtt, Csehszlovákia megtámadása után, a Vörös téren olyan feliratokat emeltek a levegőbe, hogy „El a kezekkel a csehektől!” és „Szégyen a szovjet megszállókra!”. Tüntetésük – ha lehet annak nevezni – alig pár másodpercig tartott: a titkosrendőrség azonnal letartóztatta és elhurcolta őket. A bíróság sem bánt velük kesztyűs kézzel. Pavel Litvinovot – a legszebb és nyilván leghaladóbb cári hagyományok szellemében – négy évi, Larissza Danielt és Babicki műkritikust háromévi száműzetésre, Delaunay írót és Dremljuga munkást 30 hónapi, illetve háromévi börtönre ítélte. Az indoklás: a közrend háborítása és a közúti forgalom akadályozása.

A világért sem szeretném kétségbe vonni az illetékes moszkvai bíróság szavahihetőségét, és készséggel elfogadom, hogy a kemény ítéletnek semmi köze sincsen a csehszlovákiai ügyhöz, sőt egészében véve a politikához.

Mindössze azt a kérdést szeretném szerényen felvetni: vajon hogyan áll az emberi jogok szénája abban az országban, ahol 51 évvel az Októberi Szocialista Forradalom győzelme után a közúti forgalom megzavarásáért évekig börtönbe zárják vagy Szibériába száműzik az embereket?

 

 

Ugyanazon a reggelen az újságok – nem is túlságosan feltűnő helyen – közölték, hogy Kongóban kivégezték Pierre Mulelét, Lumumba egykori miniszterét.

Mulele éveken át, a maoista tanoktól áthatva, gerillaháborút folytatott a sűrűn váltakozó kormányok ellen. E háborúnak ezer és ezer áldozata volt. Ez az érem egyik oldala. A másik viszont az, hogy most brazaville-i emigrációjából Bomboko kongói külügyminiszter kíséretében tért vissza hazájába, minekutána Mobutu elnök kormánya amnesztiában részesítette, s biztosította arról, hogy semmiféle bántódása nem lesz. Három nap sem telt el, és már puskacsövek előtt állt. Lehetséges, hogy fordított esetben Mulele ugyanúgy bánt volna el politikai ellenfeleivel, mint azok vele. Kétes értékű mentség egy hidegen kiagyalt és végrehajtott gyilkosságra.

Húsz esztendővel azután, hogy René Cassin megfogalmazta az Emberi Jogok Deklarációját…

 

 

A Nobel-békedíj odaítélésének reggelén Buenos Airesből kiutasították, szinte rendőri erőszakkal kitaszigálták Peru törvényes köztársasági elnökét, Belaunde Terryt. Az elnök kormányát pár nappal korábban egy katonai junta döntötte meg; ő maga Argentínába menekült. Kényszerű emigrációja nem tartott sokáig. A hatalom Argentínában is egy demokratikus kormányt megbuktató katonai klikk kezében van. S nemcsak holló a hollónak, katonai diktatúra katonai diktatúrának sem vájja ki a szemét. Édeskeveset nyom ilyenkor a latba az olyan apróság, mint az ember helyválasztási szabadsága vagy a menedékjog.

Annak a napnak, amelyen az Emberi Jogok Általános Deklarációjának szerzője megkapta a Nobel-díjat, ezek voltak a kiemelkedőbb eseményei. Mert a nem kiemelkedőkre, a szürkékre, a mindennaposokra, olyanokra, mint a vietnami háború, a biafrai emberirtás, a kínai kulturális forradalom, Közép-Európa gyarmati helyzete, „Papa Dok” rémuralma Haitiban, a jemeni gyilkos testvérharc s az ehhez hasonlók, már fölösleges is szót vesztegetni.

A fontos az, hogy az emberi jogoknak van Általános Deklarációja, s hogy ezt a deklarációt minden kormány aláírta.

Szegény, jó, kiváló René Cassin professzor! Ha valaki, ő igazán nem tehet arról, mit csinál az emberiség az ő szép eszméiből. Ha valaki, ő igazán megérdemelte a Nobel-díjat. Legfeljebb – mint egy francia publicista megjegyezte – nem a békéért, hanem az irodalomért.

 

Az utópikus irodalomért.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Cassin professzor – Cassin, René (1887–1976) francia jogász. Franciaország delegátusa a Nemzetek Szövetségében (1924–38) és az ENSZ-ben (1946–58). Az ENSZ Emberi Jogok Bizottságának elnöke (1948–67), Nobel-békedíjas.

svéd akadémikusoké – a fizika, kémia, fiziológia és orvostudomány, az irodalom és a közgazdaságtudomány területén, valamint a béke ügyének előmozdításában elért, nemzetközi mértékben legkiválóbb eredmények jutalmazására alapított díjak elnevezése. A díjakat (a közgazdaság-tudományi kivételével) Alfred Nobel (1833–1896) alapította végrendeletében, és 1901 óta évente, dec. 10-én osztják ki a svéd akadémikusok.

Hammarskjöld Béke Nobel-díja – Dag Hammarskjöld (1905–1961) svéd politikus, ENSZ-főtitkár (1953–61), 1961-ben kapta meg a béke Nobel-díjat.

csehszlovák agresszió… vértelen lebonyolítása – 1968. máj. 31-én hadgyakorlatozás céljából Csehszlovákiába vezényelt szovjet hadsereg Bulgária, Lengyelország, Magyarország és az NDK csapatainak segítségével aug. 20-án megszállja az országot. Súlyosabb incidensre nem került sor, az inváziós hadsereg visszafogottan lépett fel. Kivételt képezett a prágai Rádió épülete, ahol az ellenállás leverésének a mérlege mintegy 30 halott és kb. 300 sebesült. Az invázió során Csehszlovákia területén kb. 50 ember halt meg.

UNESCO – az Egyesült Nemzetek Nevelési Tudományos és Kulturális Szervezete – az ENSZ szakosított szerve, 1945-ben alapították. Célja a nemzetközi szellemi együttműködés előmozdítása, a fejlődő országok oktatásügyének támogatása, a kulturális javak védelme, a tájékoztatás és a testkultúra fejlesztése. Székhelye Párizsban van,1985-ben az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kilépett a szervezetből.

Emberi Jogok Általános Deklarációja – A II. vh. borzalmainak hatására az ENSZ célkitűzései közé felvette az alapvető emberi jogok védelmét és létrehozta az Emberi Jogok Bizottságát (1946). Elvi jellegű nyilatkozatként fogadták el 1948. dec. 10-én az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát.

Litvinov népbiztos – Litvinov, Makszim Makszimovics (1876–1951) szovjet politikus. Külügyi népbiztos-helyettes (1921–30, 1941–43), külügyi népbiztos (1930–39), a SZU washingtoni nagykövete (1941–43), az SZKP KB tagja (1934–41).

Litvinov, Pavel – az előbbi fia, közíró.

Lumumba, Patrice (1925–1961) kongói (Kinshasa) politikus. Kongó (a későbbi Zaire) első miniszterelnöke (1960. jún. – szept.). Protestáns missziós iskolában tanult. 1955-ben a helyi szakszervezet elnöke lett, 1958-ban megalapította a Kongói Nemzeti Mozgalom elnevezésű szervezetet, amellyel a Belgiumtól való függetlenség kivívásáért küzdött. 1959-ben megbízást kapott az első független kongói kormányzat megalakítására. Mivel nem támogatta a belgák által is ösztönzött katangai szecessziós mozgalmat, leváltották hivatalából és megölték.

brazaville-i – Brazaville, a Kongói Köztársaság fővárosa.

Bomboko, Justin Marie (sz. 1928) kongói (zairei) politikus. 1960-ban külügyminiszter Lumumba kormányában, majd Lumumba meggyilkolása után is hatalomban marad; igazságügyminiszter (1963–65) és külügyminiszter (1965–69).

Mobutu Sese-Seko, Joseph Désiré (1930–1997) zairei politikus. 1949-ben a belga-kongói hadsereg tisztviselője lett. 1958-ban csatlakozott Lumumba függetlenségi mozgalmához. A kongói függetlenség elnyerése (1960) után vezérkari főnök lett. Egy 1965-ös államcsínnyel köztársasági elnök lett.

biafrai emberirtás – Biafra, Kelet-Nigéria ibók lakta területe. Nigériától történt elszakadásával (1967. máj. 30.) véres polgárháború tört ki, amelyhez súlyos éhínség is járult. 1970-től ismét Nigériához tartozik. Az 1970. jan. 15-én bejelentett kapituláció egy két és fél éves háború végét jelentette, amelyben Biafra 14 millió lakosából mintegy 2 millió halt meg, közülük 1,5 millió éhezés következtében.

Kínai kulturális forradalom – Kínában a Nagy Proletár Kulturális Forradalom rövidítése; radikális maoista tömegmozgalom, amely a hibák kijavítására irányuló kampányként kezdődött 1966-ban, és csak Mao Ce-tung halálával és közeli híveinek, az ún. négyek bandájának letartóztatásával ért véget 1976-ban. Annak érdekében, hogy megóvja a kínai forradalmat a stagnálástól és elkerülje a „revizionizmust”, Mao arra törekedett, hogy lelkes forradalmárok új nemzedékével váltsa fel a régi kommunistákat. Közvetlenül a tömegekhez kívánt fordulni, mindenekelőtt a diákokhoz és a Vörös Gárdához, akik a Népi Felszabadító Hadsereg segítségével nemcsak pártvezetőket mozdítottak el, hanem minden ún. burzsoá reakcióst és a „kapitalizmus szálláscsinálóit” is, akik az iskolákban, egyetemeken, gyárakban és a közigazgatásban valamilyen funkcióban voltak. Az „arra érdemeseket” a forradalom szellemében átnevelték.

„Papa Dok” rémuralma – 1954-ben François Duvalier (1907–1971) szélsőségesen reakciós egyszemélyes uralmat valósított meg Haitiban. Halála után fia, Jean-Claude Duvalier (sz. 1951) követte a diktátori székben, akit 1986-ban döntöttek meg.

Jemeni gyilkos testvérharc – az 1918-ban függetlenné vált királyságban 1962-ben as-Szallál tábornok megdöntötte a monarchiát. Az ezt követő polgárháború 1970-ben ért véget.