II. kötet

Azon a reggelen^*

Cassin professzor kapta az idei béke Nobel-díjat. A hír jóformán mindenkit meglepett. Magam tizenkét éve élek egy országban a kitüntetettel, s ha nevét már hallottam is, tevékenységéről, érdemeiről – megvallom – semmit sem tudtam. Díj-nyerését azonban így is megkönnyebbüléssel fogadtam. Minden tiszteletem a svéd akadémikusoké, de a magyar forradalom idején szánalmasan viselkedő Hammarskjöld béke-, és Solohov irodalmi Nobel-díja után lelkileg fel voltam készülve arra, hogy idén a béke-díjat Brezsnyevnek vagy Kosziginnak fogják odaítélni. A csehszlovákiai agresszió viszonylag vértelen lebonyolításáért.

Ma már a legkisebb jónak is örülni kell, így hát örvendeztem Leonyid Brezsnyev ki-nem-tüntetésén és René Cassin kitüntetésén, s örömöm csak fokozódott, amikor az újságból valamivel jobban megismerkedtem a professzorral. Kitűnő ember. Korunk egyik legnagyobb jogtudósa, aki azonban nem elégedett meg könyvek bújásával és könyvek írásával, hanem – embertársai és eszméi szolgálatában – bevetette magát a közügyek nem éppen vonzó arénájába, s halkan, diszkréten, minden feltűnést elkerülve, ám annál makacsabbul és következetesebben ott verekszik ma is, 81 éves korában. Egyik alapítója az UNESCO-nak, az emberi jogok európai törvényszékének elnöke, a francia Alkotmányjogi Tanács tagja. 1940-ben elsők között csatlakozott De Gaulle tábornok felszabadítási mozgalmához, s az Elnökhöz azóta is hűséges maradt. De nem feltétel nélküli gaulleista. Tavaly, alig néhány órával az arab–izraeli háború kitörése előtt cikket írt, amelyben – az agresszió fogalmát meghatározva – kijelentette (De Gaulle véleményével szöges ellentétben), hogy a támadó nem mindig az, aki először lő, hanem lehet az is, aki a másikat lövésre kényszeríti. S ha így szembefordult De Gaulle hivatalos álláspontjával, azt nem azért tette, mert zsidó, hanem azért, mert jogász.

Eddig felsorolt érdemei azonban aligha lettek volna elegendőek a nagy nemzetközi kitüntetéshez. A Nobel-díjat Cassin professzor azért kapta, mert – ahogy a világ most végre értesült róla – a második világháború után ő fogalmazta meg korunk egyik legjelentősebb dokumentumát, az Emberi Jogok Általános Deklarációját. Azt a Nyilatkozatot, amely biztosítja minden egyes ember számára, aki e Földön él – nemzeti hovatartozásra, fajra, felekezetre, világnézetre való tekintet nélkül – az elidegeníthetetlen alapjogokat: a gondolkodás, a szólás, a sajtó, a gyülekezés, a mozgás, a vallás, a munka szabadságát. Azt a Nyilatkozatot, amelyet az Egyesült Nemzetek Szövetségének minden tagállama kötelezőnek ismert el magára nézve, s amelyről minden ország, minden kormány, minden hatóság megfogadta, hogy respektálni fogja.

Azon a reggelen, amikor a rádió bemondta Cassin professzor magas nemzetközi kitüntetésének hírét, Moszkvában megnyílt Litvinov népbiztos unokájának, Pavel Litvinovnak, a már kényszer-munkatáborban lévő Juri Daniel író feleségének, Larissza Danielnek és „bűntársaiknak” törvényszéki tárgyalása. Emlékezetes, hogy a vádlottak, néhány barátjukkal együtt, Csehszlovákia megtámadása után, a Vörös téren olyan feliratokat emeltek a levegőbe, hogy „El a kezekkel a csehektől!” és „Szégyen a szovjet megszállókra!”. Tüntetésük – ha lehet annak nevezni – alig pár másodpercig tartott: a titkosrendőrség azonnal letartóztatta és elhurcolta őket. A bíróság sem bánt velük kesztyűs kézzel. Pavel Litvinovot – a legszebb és nyilván leghaladóbb cári hagyományok szellemében – négy évi, Larissza Danielt és Babicki műkritikust háromévi száműzetésre, Delaunay írót és Dremljuga munkást 30 hónapi, illetve háromévi börtönre ítélte. Az indoklás: a közrend háborítása és a közúti forgalom akadályozása.

A világért sem szeretném kétségbe vonni az illetékes moszkvai bíróság szavahihetőségét, és készséggel elfogadom, hogy a kemény ítéletnek semmi köze sincsen a csehszlovákiai ügyhöz, sőt egészében véve a politikához.

Mindössze azt a kérdést szeretném szerényen felvetni: vajon hogyan áll az emberi jogok szénája abban az országban, ahol 51 évvel az Októberi Szocialista Forradalom győzelme után a közúti forgalom megzavarásáért évekig börtönbe zárják vagy Szibériába száműzik az embereket?

Ugyanazon a reggelen az újságok – nem is túlságosan feltűnő helyen – közölték, hogy Kongóban kivégezték Pierre Mulelét, Lumumba egykori miniszterét.

Mulele éveken át, a maoista tanoktól áthatva, gerillaháborút folytatott a sűrűn váltakozó kormányok ellen. E háborúnak ezer és ezer áldozata volt. Ez az érem egyik oldala. A másik viszont az, hogy most brazaville-i emigrációjából Bomboko kongói külügyminiszter kíséretében tért vissza hazájába, minekutána Mobutu elnök kormánya amnesztiában részesítette, s biztosította arról, hogy semmiféle bántódása nem lesz. Három nap sem telt el, és már puskacsövek előtt állt. Lehetséges, hogy fordított esetben Mulele ugyanúgy bánt volna el politikai ellenfeleivel, mint azok vele. Kétes értékű mentség egy hidegen kiagyalt és végrehajtott gyilkosságra.

Húsz esztendővel azután, hogy René Cassin megfogalmazta az Emberi Jogok Deklarációját…

A Nobel-békedíj odaítélésének reggelén Buenos Airesből kiutasították, szinte rendőri erőszakkal kitaszigálták Peru törvényes köztársasági elnökét, Belaunde Terryt. Az elnök kormányát pár nappal korábban egy katonai junta döntötte meg; ő maga Argentínába menekült. Kényszerű emigrációja nem tartott sokáig. A hatalom Argentínában is egy demokratikus kormányt megbuktató katonai klikk kezében van. S nemcsak holló a hollónak, katonai diktatúra katonai diktatúrának sem vájja ki a szemét. Édeskeveset nyom ilyenkor a latba az olyan apróság, mint az ember helyválasztási szabadsága vagy a menedékjog.

Annak a napnak, amelyen az Emberi Jogok Általános Deklarációjának szerzője megkapta a Nobel-díjat, ezek voltak a kiemelkedőbb eseményei. Mert a nem kiemelkedőkre, a szürkékre, a mindennaposokra, olyanokra, mint a vietnami háború, a biafrai emberirtás, a kínai kulturális forradalom, Közép-Európa gyarmati helyzete, „Papa Dok” rémuralma Haitiban, a jemeni gyilkos testvérharc s az ehhez hasonlók, már fölösleges is szót vesztegetni.

A fontos az, hogy az emberi jogoknak van Általános Deklarációja, s hogy ezt a deklarációt minden kormány aláírta.

Szegény, jó, kiváló René Cassin professzor! Ha valaki, ő igazán nem tehet arról, mit csinál az emberiség az ő szép eszméiből. Ha valaki, ő igazán megérdemelte a Nobel-díjat. Legfeljebb – mint egy francia publicista megjegyezte – nem a békéért, hanem az irodalomért.

Az utópikus irodalomért.

Tüzek az éjszakában^*

És Jan Palach kiment a Szent Vencel térre, és leöntötte magát benzinnel, és kivett a zsebéből egy gyufaskatulyát, és meggyújtott egy gyufaszálat, és egész teste lángba borult. 1969. január 16-át írták. Jan Palach 21 éves volt, és az egyetemen filozófiát hallgatott. Harmadfokú égési sebekkel szállították kórházba. Három nap múlva meghalt. A Szent Vencel tér Prága közepén van. Prága Európa közepén.

És Bauer Sándor kiment a Nemzeti Múzeum kertjébe, és leöntötte magát benzinnel, és kivett a zsebéből egy gyufaskatulyát, és meggyújtott egy gyufaszálat, és egész teste lángba borult. 1969. január 20-át írták. Bauer Sándor 17 éves volt, ipari iskolába járt. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba. Aznap, másnap, harmadnap? – nem tudni, mikor, de meghalt. A Nemzeti Múzeum Budapest közepén van. Budapest Európa közepén.

És azóta, a szovjet megszállás elleni tiltakozásként sorra gyúltak az emberi fáklyák, borultak lángba fiatal testek: 20-án Pilzenben, Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás; 21-én Znojmóban, Josef Jaros 19 éves traktorista; 22-én Brünnben, Miroslav Malinka 22 éves munkás és a leopoldovi börtönben Frantisek Bogyi fogoly; 23-án Levicén, Jan Gabor 22 éves munkanélküli; 24-én Pozsonyban, Emanuel Sopko 23 éves mechanikus. Ugyanaznap Blanka Nachazelova 18 éves prágai diáklány gázzal megmérgezte magát. Búcsúlevelében elmondta, hogy öngyilkosságának oka ugyanaz, mint Jan Palaché volt, és „bocsánatot kért”, amiért arra nem volt bátorsága, hogy felgyújtsa magát.

És a Nyugat csodálkozik. Mivel Európában most történik meg először, hogy emberek, fiatalok úgy öljék meg magukat, olyan halállal tiltakozzanak, ahogy Vietnamban a buddhista szerzetesek tették Diem diktatúrája és a háború ellen protestálva. A Nyugat csodálkozik, mert ez a halálmód – ázsiai, mert távol áll az európai lélektől. A Nyugat csodálkozik, mert 25 év nem volt számára elegendő, hogy észrevegye: Moszkvának sikerült Ázsia határait Európa közepéig kiterjesztenie, és egy ázsiai típusú diktatúra oltárára, reménytelen reménykedéssel, ázsiai módon dobják oda a testüket azok, akik szeretnék, hogy hazájuk-népük – európai maradhasson. A Nyugat csodálkozik, mert 1953 Kelet-Berlinje, 1956 Varsója és Budapestje, 1968 Prágája még mindig nem nyitotta rá a szemét arra, hogy Európa tele van Vietnamokkal. Országokkal, amelyek százféle ok miatt nem tudnak hosszú és véres háborút folytatni, de amelyek időnként, Jan Palach és Bauer Sándor módjára, maguk is élő, önégető fáklyákká alakulnak át.

*

Amikor Jan Palach meghalt, a Csehszlovák Köztársaság elnöke, a kormány, a Kommunista Párt részvéttáviratot küldött a családjának. A szakszervezetek öt percre beszüntették a munkát. A holttestet a Károly Egyetemen ravatalozták fel és mindenki szabadon tiszteleghetett előtte. A dísztemetésen milliós tömeg vehetett részt, némán és méltóságteljesen. Pedig hát a cseh vezetők is tudták, hogy a fiatal diák szörnyű gesztusával az ő kényszerű engedményeiket is megbélyegezte; rettegtek az öngyilkossági hullám folytatódásától, attól, hogy a temetés óriás tüntetéssé alakulhat át, s attól – leginkább attól, és ez még mindig lehetséges –, hogy az oroszok az eseményeket második intervencióra, a Dubček-gárda elsöprésére fogják kihasználni. És mégsem emeltek gátat a fájdalom és a gyász szabadsága elé: ha sokkal többet nem is, ennyit legalább sikerült megőrizniök a szocializmusnak abból az „emberi arculatából”, amelyet pontosan egy esztendeje hirdettek meg, s amely az augusztusi intervencióig álomszerű szépséggel kezdett kibontakozni.

Amikor Bauer Sándor lángba borította magát Budapesten, a Népszabadságban, a 8. oldalon, eldugva, a napihírek rovatában, ott is egészen alul, a következő néhány sor jelent meg: „Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló, aki már 1967-ben, 15 éves korában sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba, állapota válságos.”

Részvét? Megrendülés? Emberi érzelem? Szó sincs róla. Napihír, mint ugyanazon a hasábon, csak jóval előkelőbb tálalásban, arról, hogy „Puncagorov, a Mongol Népköztársaság elnökhelyettese kedden fogadta Krajcsik Mihályt, a Magyar Népköztársaság ulánbátori nagykövetét”. Hiszen van-e hétköznapibb, kisebb érdeklődésre igényt tartható esemény annál, hogy egy 17 éves gyerekember felgyújtotta magát a Nemzeti Múzeum kertjében? S még ennek a közönséges napihírnek az elején is mindjárt ott a nyálazás, az „enyhítés”: már két évvel ezelőtt is öngyilkosságot kísérelt meg.

Igaz-e? Hazugság-e? Nem mindegy? Lehet, elképzelhető, hogy két évvel ezelőtt véget akart vetni az életének, mert az apja megszidta, vagy az egyik tanára ferde szemmel nézett rá. De akkor nyilván nem benzinnel gyújtotta fel magát, és nem a Nemzeti Múzeum kertjében. Ha most ezt tette, akkor minden kétséget kizáróan azért, mert Jan Palach példáját akarta követni, mert ő is tiltakozni akart hazája véget nem érő szovjet megszállása ellen, és alighanem azért is, mert önfeláldozásával expiálni akarta az utóbbi évtized legszégyenletesebb magyar külpolitikai megnyilvánulását, azt, hogy Csehszlovákia leigázásában magyar csapatok is részt vettek. Kell-e ékesebb bizonyság cselekedetének politikai-patrióta indítékaira, mint az a hely, amelyet választott: a kert, ahol 1848. március 15-én Petőfi Sándor a Talpra magyart elszavalta?!

Ki volt Bauer Sándor? Sváb vagy zsidó származású? Magyar volt. Mint ahogy ezzel a névvel lehetett volna cseh is, lengyel is, keletnémet is. Mint ahogy Jan Palach is lehetett volna Palács János, mint ahogy a tűzhalált halt Frantisek Bogyi és Jan Gabor nyilván magyar eredetűek. Van valami csodálatos, könnyet fakasztó, felemelő a neveknek ebben a kavarodásában, a lángsírba menő új walesi bárdoknak ebben az Internacionáléjában. Kelet és Nyugat észre sem veszi, csak mi értjük igazából: Közép-Európa van benne, a közös múlt, a közös jelen – és talán, ne szűnjünk meg hinni, a közös jövő.

Hallgathatnak az otthoni helytartók, a köztársasági elnök, a miniszterek, a pártvezetők. Elsikkaszthatják a halott búcsúlevelét, megtilthatják, hogy fényképe megjelenjék az újságokban, titokban temettethetik el, jeltelen sírban. Mindez csak azt mutatja, miféle törpék, micsoda perc-emberkék, mekkora erkölcsi nullák ülnek ma Magyarországon a legfelső hivatalokban. A cseh kommunistákhoz hasonlítva is, mennyire nincs bennük érzés, emberség, elemi tisztelet – legalább a halottakkal szemben. De a csendnek álcázott szégyen, a szégyenteljes csend mit sem változtat azon, hogy Bauer Sándor halálával a rendszer a legsúlyosabb csapást kapta tíz esztendő óta. Már-már otthon is, külföldön is mind többen kezdték elhinni, hogy Magyarországon nagyjából rendben vannak a dolgok, és a nép megbarátkozott azzal a kormányzati formával, amely ellen 56-ban fellázadt. Egy 17 éves diákfiú egyetlen gesztusa széttépte az ámításnak és önámításnak, a belső és külső kényelemszeretetnek azt a hálóját, amelyet egyesek nem is egészen ügyetlenül, nagyon tudatosan és nagyon cinikusan szövögettek. A tűz, amely testét emésztette meg, könyörtelen fénnyel bevilágított a lassanként szalonképessé váló rendszer leglényegébe is. Szép új világ, gyönyörű szocializmus épül ott, ahol egy pelyhes állú és a rendszer nevelte ipariskolai tanuló (négy éves volt 1956-ban!) a tűzhalált találja egyetlen megoldásként arra, hogy felrázza az ország és a világ lelkiismeretét.

El lehet titkolni, milyen volt a homloka és a szeme, el lehet titkolni, hol van a sírja, el lehet titkolni, mit üzent nekünk, az élőknek. De Nagy Imréék óta, akik – ma már tudjuk – ugyancsak önként választották a halált (ha megalkusznak, életben maradhattak volna), Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Gimes Miklós és Szilágyi József óta az ismeretlen, német nevű, félig-gyermek Bauer Sándor a magyar történelem legnagyobb mártírja. Mi, akik élünk, otthon vagy idegenben, mi, akikben tizedannyi bátorság sincs, mint amennyi benne volt, mi, akik ugyanazt érezzük, de ugyanazt cselekedni nincs erőnk, csak meghajthatjuk előtte a fejünket, csak imádkozhatunk, hogy mások ne kövessék a példáját, csak igyekezhetünk, hogy ha méltók nem is, legalább méltatlanok ne legyünk hozzá.

*

Provokáció: ez volt minden magyarázat, minden kommentár, amit a szovjet újságok Jan Palach öngyilkosságáról közöltek. Hogy a hőskultusz hivatásosai, akik 50. születésnapjára minden miniszterhelyettesnek, minden vidéki tábornoknak a Szovjetunió Hőse meg a Munka Hőse címét osztogatják, egyszerűen nem érik fel ésszel és szívvel a kétségbeesett és kétségbeejtő gesztus mibenlétét, jelentőségét, a véghezviteléhez szükséges lelki és testi erőt, az önfeláldozásnak azt a fokát, amit ez a szörnyű tett megkövetel – ebben még nincsen semmi meglepő. De provokációnak nevezni azt, amikor valaki nem mást bujtat fel, nem mást öl meg, hanem önmagát dobja oda a halálnak, méghozzá a legiszonyatosabb halálnemek egyikét választva: nem, akkor a minimális jóízlés azt parancsolta volna, hogy inkább hallgassanak az esetről.

Hat nappal Jan Palach, két nappal Bauer Sándor öngyilkossága után fegyver dördült el Moszkvában. A Szojuz-utazó pilóták tiszteletére rendezett ünnepségen valaki meg akarta ölni Brezsnyevet. Ki volt a merénylő? Egy hét telt el azóta, de még a nevét sem hozták nyilvánosságra. Az első hivatalos jelentés úgy szólt, hogy az illető elmebeteg. De hamarosan helyreigazították: nem őrült, hanem – ő is! – provokátor. Azaz nem felelőtlen, hanem politikai cselekedettel állunk szemben.

A politikai merénylet nem szovjet monopólium. Az Egyesült Államokban az elmúlt néhány év alatt három kiemelkedő áldozata is volt ennek a céltalan, esztelen műfajnak: a két Kennedy-fivér és Martin Luther King. De akkor egész cikksorozatokat olvashattunk a szovjet (no meg a magyar) újságokban a legapróbb részletekről, a legváltozatosabb feltevésekről, a nyomozás visszásságairól. Lehetséges volna, hogy az Oroszországtól tízezer kilométernyire elkövetett merényletek nagyobb érdeklődésre tartanak számot Moszkvában, mint az, amit a Kreml küszöbén kísérelnek meg? Mint ahogy a tűz-öngyilkosságok is csak addig érdekesek, amíg Saigon és nem Prága vagy Budapest a színhelyük? Akkor azt magyarázták nekünk, hogy az Amerikában eldördülő fegyverek a kapitalista rendszer válságának a jelei, mint ahogy a buddhista papok öngyilkosság-sorozata a dél-vietnami csatlósrendszer válságát mutatja. Vajon érvényesek ezek az állítások a szovjet és „népi demokratikus” rendszerekre is?

Jóformán semmit sem tudunk a merényletről, így aztán minden lehetséges. Lehet, hogy a merénylő valóban nem épeszű. Lehet az is, hogy valóban provokáció történt, olyasfajta, amilyet Sztálin szervezett meg a Kirov elleni merénylettel, hogy utána fokozni kelljen az „éberséget”, „élesíteni az osztályharcot”, magyarul: növelni a terrort. Lehet, hogy valakit személyes sérelem ért a munkájában, a becsületében, a megélhetésében, és így akart elégtételt szerezni magának. De az sem lehetetlen, hogy az illető egész egyszerűen torkig volt a szovjet rendszerrel, mindazzal a jogfosztással, gyarmati elnyomással, hazugsággal, ami a rendszerrel összefonódik, és azt hitte, hogy ha a legfőbb vezetőt, a kommunista párt első titkárát megöli, valami nagy, gyökeres változás előtt nyithat utat.

Még szerencse, hogy a szovjet politikai merénylők rosszabb céllövők, mint az amerikaiak. Nemcsak azért, mert az esetleges telitalálat aligha hozott volna javulást az orosz nép életében – éppen ellenkezőleg –, hanem azért is, mert csak igen keveseknek telt volna örömük abban, hogy Leonyid Brezsnyev mártírként vonuljon be a történelembe. Maradjunk meg az eredeti szereposztásnál: inkább dobálják csak sárral a diktátorok halott áldozataikat, mintsem hogy maguk is igényt jelenthessenek be a töviskoszorúra. De a Kreml kapujában eldördült fegyver torkolattüze szerencsésen célt tévesztve is belehasított abba a sötétségbe, amit szovjet valóságnak neveznek. Valami nincs rendjén. Valami forr a mélyben. Valami készül.

Tüzek az éjszakában. Égő emberi fáklyák Prágában, Brünnben, Pozsonyban, Budapesten. Fegyvertűz Moszkvában. Sok közük nincs egymáshoz. De belemarnak a húsba, a szunnyadozó lelkiismeretbe. Lobognak, ölnek, rombolnak, világítanak.

Búcsú Dubčektől^*

Az, hogy húsz évvel ezelőtt, közönséges puccsista módszerekkel, ügynökeik útján magukhoz ragadták a hatalmat Prágában, nem volt elég.

Az, hogy egy független államból gyarmatot, nyugati demokráciából keleti diktatúrát csináltak, nem volt elég. Az, hogy egy fejlett ipart lezüllesztettek, az árubőséget hiánygazdasággá alakították át, nem volt elég. Az, hogy az államalapító elnök fiát kilökték a Hradzsin ablakán, a katolikus egyház fejét börtönbe zárták, a kommunisták ezreit bitóra és börtönbe küldték, nem volt elég. Az, hogy tavaly augusztusban, négy engedelmes lovat fogva hadiszekereik elé, könyörtelenül legázolták őket, nem volt elég. Az, hogy Jan Palach elevenen elégette magát Szent Vencel terén, s a nép mégis megőrizte nyugalmát és méltóságát, némán lenyelve könnyeit, nem volt elég.

Ráadásul, mindezeken túl, mindezek ellenére, sőt: mindezekért – még szeretni is kell őket.

Ez éppen a legfontosabb: határtalanul, mohón és kiéhezetten áhítoznak a szeretetre. És sehogy sem megy a fejükbe, hogy akadhat bárki is, akiből nem árad feléjük ez az érzelem.

Szegény, derék, szerencsétlen Dubčeknek az volt a legfőbb hibája, hogy nem tudta magáról elhitetni ezt a végtelen Kreml-szeretetet. Pedig hát mindent megtettek, hogy beléneveljék. Elhurcolták, kínozták, véresre verték, mielőtt újra hazaengedték volna – s még ezek után sem volt szeméből kiolvasható a ragaszkodás, a kutyahűség. Nem volt mit tenni, meneszteni kellett.

A néppel is baj van. Legutóbb például: örült a jéghokizói győzelmének az orosz csapat fölött. Holott szomorkodnia kellett volna, fáklyástüntetés helyett gyászlobogókat kitűznie, az igazi proletár internacionalizmus szellemében. Tulajdonképpen a népet is meneszteni kellene. Likvidálni, vagy legalább áttelepíteni az Usszuri partjaira, a kínai határszélekre, és megbízható, engedelmes orosz muzsikokat rakni a helyére.

A legszörnyűbb az egészben az, hogy szinte hálásnak kell lenni, amiért nem teszik meg. Mert ugyan ki fogná le a karjukat, ki akadályozná meg őket, ki tiltakoznék három napnál tovább ellene? Ki tett szalmaszálat is útjukba, amikor Magyarországot lerohanták, ki nem fogott velük mosolyogva kezet néhány héttel Nagy Imréék kivégzése után?

Most is, miközben csigolyánként morzsolják szét a csehek és a szlovákok gerincoszlopát, nem ülnek-e le velük, a béke és a szabadság e közismert bajnokaival, hétről hétre az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország képviselői, hogy a Közel-Kelet ügyeit elrendezzék? A Közel-Keletét, amihez egyiküknek sincs semmi köze. Amit izraelieknek és araboknak egymással kellene elrendezniük.

Miért nem inkább Magyarországról és Csehszlovákiáról tárgyalnak az oroszokkal? Ahol is ez utóbbiak tettekkel tehetnének hitet a népek békéje és függetlensége mellett?

A Nyugat tiszteletre méltó vezetőiben alighanem még csak fel sem vetődött ez a torz gondolat. Nem lehetetlen, hogy ha korunk divatja szerint pszichoanalízisbe küldenék őket, hamarosan valami félelmetes dolog bukkanna fel a tudatuk alól.

Az, ami Dubčeknek sehogy sem sikerült, bennük már megvan.

Még nem tudják, még maguknak sem vallják meg, de a lelkük legmélyén ők, igenis – szeretik őket.

Cannes és vidéke^*

Kevés film bemutatóját vártam akkora érdeklődéssel, mint Jancsó Miklós és Hernádi Gyula legújabb művét, a Fényes szelekét. Elsősorban az alkotóművészek iránti tiszteletem és nagyrabecsülésem miatt: ennek a két embernek, a Szegénylegények, a Csillagosok, katonák rendezőjének és írójának a munkája lehet remekmű és lehet rossz, de semmiképpen sem lehet közömbös. Másodsorban meg azért, mert hangosabb, viharosabb vita még egyetlen filmet sem kísért Magyarországon. Mikor aztán most, a cannes-i fesztiválon, a vetítés végeztével felemelkedtem a süppedő bársonyfotelból, valahogy az volt az első érzésem: minden bizonytalan bennem, s ha valami mégis biztos, akkor az az, hogy nem fogok írni a Fényes szelekről. Nem a véleménynyilvánítástól vagy akár a saját bizonytalanságom megvallásától féltem, hanem a fölületességtől. Márpedig meggyőződésem, hogy erről a filmről egyszeri látás után csak fölületesen lehet szólni. Annyira más, annyira felkavaró, annyira különös – széles sodrásában akkora köveket görget, s még hordalékában is annyi az aranypor. Ráadásul még azt sem mondhatom, hogy igazából akár egyszer is láttam; mindenki tudja, aki már valaha fesztiválon nézett meg magyar filmet, hogy az ember ott nemcsak a vásznat figyeli, hanem a közönséget is: hogyan reagálnak rá a külföldiek, mit értenek s mit nem értenek meg belőle, ott nevetnek-e, ahol mi, attól komorul-e el az arcuk, amitől nekünk – szóval együtt izgul a film alkotóival, még akkor is, ha magához az alkotáshoz semmi köze sincsen, illetve „csak” annyi köze van, hogy magyar. És ha valaki egyik szemével a filmet nézi, a másikkal meg a többi nézőt, akkor édeskevés joga van ahhoz, hogy nyomtatásban állást foglaljon.

Ha most mégis itt ülök az írógépem billentyűi előtt, ez nem azért van, mert első elhatározásomat megváltoztattam. Nem a Fényes szelek késztet írásra, hanem az a beszámoló, ami a film cannes-i bemutatójáról és franciaországi fogadtatásáról a Népszabadság május 17-i számában megjelent. A tudósítást Rényi Péter jegyezte, aki a hivatalos pártlapnak valamiféle segédfőszerkesztője, s mint mondják, a hazai kulturális életnek egyik segéd-főirányítója. (Zárójelben jegyzem csak meg, hogy tudomásom szerint egész életében segédfőnök volt, hol Horváth Márton, hol Nemes Dezső, hol Gosztonyi János, hol Komócsin Zoltán, hol nála okosabbak, hol nála butábbak mellett, s mikor valaki, aki főszerepre érzi hivatottnak magát, az ötödik évtized után is mindig csak az örökös súgó marad, akkor az sok mindent megmagyaráz.)

Rényi helyszíni riportjának alaptétele egyszerű: a Fényes szelekkel nemcsak a magyar filmet, hanem a magyarországi vitát is exportálták Cannes-ba. A filmfesztivál városában – írja – szinte szóról szóra ugyanaz a vita zajlik a Jancsó-filmről, mint épp három hónapja Magyarországon és nem is sokkal kisebb szenvedéllyel. Ugyanolyan heterogén és ellentmondó a fogadtatás, színképe a rajongástól a teljes tagadásig terjed, a tartalom értelmezésében a legeltérőbb véleményekkel találkozni, éppúgy, mint a forma lelkes helyeslésével vagy indulatos elutasításával.

A tétel megnyerő. Tüstént olyasfajta gondolatokat ébreszt az emberben: milyen kicsi is a világ, meg aztán milyen egyforma, mennyire hasonlít – sőt, „szinte szóról szóra ugyanaz” – egy hazai vita s egy franciaországi, amiből viszont az következik, hogy otthon manapság már igazán civilizáltan és „nyugatiasan” vitatkoznak, vagy éppen a franciák tanultak meg disputálni amúgy magyarosan. A tétel több mint megnyerő: lélekemelő és megvesztegető. Egyetlen gyengéje az, hogy azok közül, akik elfogadják illetve „lenyelik”, eleve ki kell zárni az alábbi kategóriákat: 1. azokat, akik a hazai vitát ismerik; 2. azokat, akik ott voltak a cannes-i bemutatón; 3. azokat, akik a francia sajtó megnyilvánulásait olvasták. Akik e három kategória egyikébe sem tartoznak, azok még el is hihetik, amit Rényi állít. Sajnos, jómagam nem büszkélkedhetem ezzel a kiváltságos állapottal. Szemlesütve vallom meg, hogy elolvastam a hazai vita jóformán valamennyi cikkét, ott voltam a cannes-i premieren és végigböngésztem szinte minden francia lap kritikáját is. Talán ha előre tudtam volna, hogy mindezzel kirekesztem magam a hívők táborából, akik behunyt szemmel, készpénzként fogadhatják el a Népszabadság beszámolóját… Ha Ádám előre tudta volna, mi vár rá, mikor beleharapott a Tudás almájába… Most már késő. Nem marad más hátra, minthogy arra igyekezzem némi világosságot deríteni: igaz-e vagy sem, hogy Cannes-ban ugyanúgy fogadták a filmet, mint Magyarországon, igaz-e vagy sem, hogy idekint a hazai vita folytatódott?

Ehhez mindenekelőtt a hazai vitát kell vázolni. Jancsó és Hernádi filmje 1947–48 táján játszódik, hősei népi kollégisták, akik részben egy papi gimnázium tanáraival és növendékeivel, részben egymással, részben a Hatalom hivatalos képviselőivel és közegeivel állnak harcban, vitában, ellentétben. Ismétlem: képtelen vagyok felelősséggel elemezni, méltatni a filmet, de a közérthetőség kedvéért, puszta ismertetésként annyit mégis meg kell jegyeznem: aki az első öt perc, az első jelenetsor után nem tudja, hogy itt nem dokumentumról, nem történelmi pontosságú és hitelességű ábrázolásról, hanem valami egészen másról, általános érvényű igazságokat kutató tanmeséről, theorémáról, az ultrabaloldali túlzások gyökereit, formáit, tragédiáját nyomozó gondolatébresztésről, a forradalom eltorzulásait példázó, furcsa, színes, kavargó, remekül fényképezett táncos-énekes, a West Side Story-val rokon, de annál sokkalta mélyebb kérdéseket feszegető paraboláról van szó – aki mindezt öt perc után nem veszi észre és a művészi szabadság tiszteletében nem hajlandó elfogadni, az a legjobban teszi, ha kimegy a mozipénztárhoz és visszakéri a belépőjegy árát. E kézenfekvő alaphelyzet ellenére (s annak ellenére, hogy Jancsó már a film bemutatása előtt kijelentette: „Hangsúlyozni szeretném, hogy a Fényes szelek nem konkrétan a NÉKOSZ-mozgalomról szól s nem lép fel a konkrét történelmi valóság feltárásának igényeivel, annyira nem, hogy nem is igazán korhű film, hiszen a szereplők modern ruhákat, farmernadrágot és miniszoknyát viselnek”), a hazai vitázók nagy többsége a korhűséget, a történelmi hitelességet kérte számon a film alkotóitól. S méghozzá hogyan?! Fekete Gyula nem kevesebbet állított (Népszabadság, február 16.), mint hogy „a személyi kultusz ürügyén a forradalom legtisztább szakaszát, a legőszintébb forradalmi hitet, romantikát sározza be a film”. (Szomorúan idézem: hát még mindig vagy már megint nem látja, hogy amit akkor forradalomnak hittünk, a legőszintébb szubjektív hit és romantika ellenére nem volt egyéb, mint egy idegen rendszer Magyarországra kényszerítésének egyik szakasza?) Sipos Gyula – az ő nevét is fájlalva sorolom a film meg nem értői közé – ugyancsak azt szögezi a – szerinte – „látványos, de művészileg hibás film” alkotója mellének (Népszabadság, február 28.): „Hol van itt a forradalom, hol vannak a forradalmárok?” S kinyilatkoztatásként teszi hozá: „A forradalom mindig a tömegek ügye”. (Észre sem veszi, hogy maga ellen érvel: 1945 és 1956 között a magyar tömegekről sok mindent el lehet mondani a történelmi hitelesség nevében, csak éppen azt nem, hogy forradalmiak voltak.) A Népszava (február 25.) már nem elégszik meg a film művészi elhibázottságával: „a film – írja – politikailag elhibázott.”. Innen már csak egy lépés a veszprémi Napló (március 4.) vádja: „ez a művészet elszakadt a néptől”.

Nem nehéz kitalálni, milyen érzés lehet még a mai, „liberális” Magyarországon is ilyeneket olvasni magukról, művükről rendezőknek, íróknak. Nem csoda, hogy azok, akik Jancsó mellett vagy akár művét bírálva, de emberséges hangon szólaltak meg (hiszen a kérdés nem az: bírálni avagy dicsérni, hanem: hogyan, normálisan-e avagy becsületbe tiprón), nem utolsósorban az ellen a hajsza ellen próbáltak meg elkeseredetten tiltakozni, ami mintegy gombnyomásra és feltehetően központilag irányítva a legkisebb vidéki lapokig is kiterjedt Jancsóék ellen. A film mellett szóló Gyurkó László cikkéből kiderült (Népszabadság, február 26.), hogy nem egy véleményben ott bujkál az ítélet: „Jancsó ezzel a filmmel a Vatikánt vagy az imperializmust szolgálja”. Fehér Ferenc félig sóhajtva, félig kérlelve mondja (Népszabadság, február 23.): „Jancsó forgathat, és ez komoly társadalmi haladás jele. De talán nemcsak neki, hanem nekünk sem mindegy, milyen légkörben dolgozik.” S erre a légkörre, jellemzésképpen, hadd idézzek néhány mondatot abból a cikkből, amellyel a Fejér Megyei Hírlap (március 4.) gazdagította a hazai vitát: „Nincs okunk ma sem tagadni Jancsó művészi értékeit, hiszen mellette szól egész sor remek alkotás. De tudomásul kell vennünk, hogy még a legnagyobb szellemek sem csak esznek. Olykor prózaibb szükségleteiket is kielégítik. De ezt már nem a nagy nyilvánosság előtt. Legalábbis eddig nem ott tették. S ha valaki most mégis megkísérelte, úgy hiszem, itt sem árt elővenni józanabb eszünket, s ragaszkodni a józan paraszti ész logikájához: nem az a döntő, hogy ki csinálja, hanem az, hogy mit. S Jancsó önmagának ártana azzal, művészi tekintélyének, ha művészi képességeinek távlatai után engedné, hogy mellékhelyiségeinek ajtaját is ugyanilyen igénnyel kitárják a nyilvánosság előtt”. Azaz, ha a Fejér Megyei Hírlap kritikusa nem volna olyan pallérozott mestere a magyar nyelvnek, mint amilyen, akkor egyszerűen azt mondta volna a Jancsó-filmről, hogy – szar.

S ezek után, mindennek ismeretében állítja Rényi Péter azt, hogy Cannes-ban, Franciaországban „szinte szóról szóra ugyanaz a vita zajlik le erről a filmről, mint épp három hónapja Magyarországon”.

Milyen is volt hát valójában a cannes-i és a francia fogadtatás? Mielőtt erre válaszolnék, valamit még meg kell jegyeznem. Jancsó ellen a hazai vitában az egyik vád éppen az volt – Fekete Gyula fogalmazta meg legkerekebben –, hogy nem a magyar népnek, hanem a külföldnek készíti filmjeit. „A jelek szerint – írta – ez a film eleve exportra készült”, s még a filmkamerát is lenyárspolgározva hozzátette: „Kétségtelen, hogy a rokonszenv-ellenszenv aránypárja ebben a dimenzióban leginkább a – semmiképp sem oktalan – diákzavargásoktól megriadt nyugat-európai nyárspolgár ítéletét fejezi ki. Nem nehéz megjósolni, melyik oldalon fogadják örömmel ezt a filmet Nyugaton”.

Kár itt szót vesztegetni az örök magyar Vidék máig élő distinkciójára, hogy más kell a magyar népnek és más a Nyugatnak, a világnak, s akit ez utóbbi is el- vagy befogad, ahhoz már kicsit mindjárt hozzátapad a hazaárulás gyanúja. Anélkül, hogy Jancsót Bartókhoz hasonlítanám, ez az érvelés már a Horthy-időkből ismerős. „Exportra termelni” már akkor is bűnnek számított, s érdekes módon, ezt már akkor sem Lehár Ferencnek vagy Zerkovitz Bélának vetették a szemére, mint ahogy ma sem „aranylábú” futballistáink vagy az államosított Gyöngyösbokréták nyugati sikereit kárhoztatják.

Ott voltam a cannes-i filmfesztivál palotájában, a nézőtéren aligha ült sok proletár, a közönség szinte kivétel nélkül nyárspolgár volt a javából és örömmel közölhetem a Magyar Ugarral, hogy Jancsó filmje megbukott előttük. Többször is belefütyültek, s a végén még udvarias tapsra is alig futotta. Amiből én – lehet, hogy marxista–leninista képzettségem hiányosságai miatt – azt az első látszatra logikusnak tűnő következtetést vontam le, hogy a nyugati nyárspolgárok éppúgy nem értették meg a Fényes szeleket, mint a hazai pártújságírók és az Extra Hungariam szemléletéből kivergődni nem tudó írók, egyes volt népikollégisták és funkcionáriusok, s hogy a nyárspolgári ízlés kísértetiesen hasonlít a provinciális és a pártízlésre: ideológiákon innen és túl valamennyien a határokon és aknamezőkön átívelő Nagy Maradiság Internacionáléjának tagjai.

Hátra van ezek után annak vizsgálata, miként ítélte meg – a cannes-i fesztiválközönség nyárspolgáraival ellentétben – Jancsó és Hernádi filmjét a francia sajtó. S minekutána Fekete Gyula előre kijelentette – hiszen odahaza mindent jobban tudnak, mint bárhol egyebütt –, hogy „nem nehéz megjósolni, melyik oldalon fogadják örömmel ezt a filmet Nyugaton”, hadd rendítsem meg, minden káröröm nélkül, látnoki képességeiben: a filmet legmelegebben, leghódolóbban a francia kommunista párt lapjának, a l’Humanité-nak a kritikusa, François Maurin ünnepelte, aki azt sürgette-remélte, hogy a fesztiválon díjjal fogják kitüntetni. Szeretettel szólott róla a Le Monde-ban a baloldali Yvonne Baby (a nemrég elhunyt kommunista Baby professzor lánya), s hosszú, szenvedélyes, rajongó cikkben méltatta az ugyancsak baloldali Combat-ban az ugyancsak baloldali Henry Chapier. Igaz, dicsérte a jobboldali Aurore is, viszont az az újság, amelyik leginkább fanyalgott, a vidéki és antikommunista Nice-Matin volt.

S itt vissza kell kanyarodnom Rényi beszámolójához. Tételének mindenáron való igazolására, miszerint Franciaországban is a hazai vita folytatódik, szemelvényeket ad a francia sajtóból. Arról nem is szólva, hogy olyan kitételeket, miszerint ez a film bárkit-bármit is „besároz”, alkotói „elszakadtak a néptől”, a „Vatikánt és az imperializmust szolgálják”, természetesen nem talál, három elismerő állásfoglalás mellett egyetlen ellencikket tud csak idézni, a Nice-Matin-ét. Így lehetünk aztán szemtanúi annak az akrobatamutatványnak, hogy a magyar kommunista párt lapja a francia sajtóvisszhang ismertetésekor 12 sort idéz a francia kommunista párt lapjából és 19 sort egy jelentéktelen, nagykapitalista, helyi újságból.

Miért ez a kínos erőlködés? Tulajdonképpen miért is kell mindenáron bebizonyítani, hogy a Fényes szelek franciaországi fogadtatása „szinte szó szerint ugyanaz”, mint a magyarországi vita – annak ellenére, hogy a kettő 180 fokban különbözik egymástól? A válasz egyszerű. A hazai vitának hivatalos lezárója ugyanaz a Rényi Péter volt, aki most Cannes-ból, a fesztiválról a Népszabadságot tudósította. A pártlap hasábjain, a párt képviseletében ő mondotta ki a végszót: Jancsó „még mindig egy hamis szemlélet rabja” s a Fényes szelek azzal az absztrakcióval, amely nem tesz hatalom és hatalom között éles különbséget (értsd: a kommunista hatalom szörnyűségeit éppúgy elítéli, mint más hatalmakét), „csak a »bal«- és jobboldali szélsőségeknek használ”.

Ezt a fellebbezhetetlen és egyedül helyes ítéletet kellett volna a francia sajtónak is visszhangoznia. A magyar pártlap tudósítója a magyar film ellendrukkereként vette kezébe a bemutató másnapján a francia újságokat. Nem az elismerő – az elmarasztaló kritikákat kereste bennük. S minthogy nem talált eleget, ezért idézte röviden a l’Humanité-t és hosszan a Nice-Matin-t. Ezért citálta pártfüleknek több mint kétesen hangzóvá torzítva a Combat dicséretét, mi- szerint „a film visszautasít minden ideológiát” – miközben az eredeti szöveg így hangzik: „A film kétségbeesett elutasítása minden zsarnokságnak, minden visszaélésnek, minden ideológiának, amely a Történelem egy pillanatában megveti és kínozza az embert.” Azaz Jancsó és Hernádi nem minden ideológiát utasít vissza – noha ehhez is joguk volna –, hanem csak a zsarnokságot és az emberkínzás ideológiáját.

Franciaországban nem olyan volt a visszhang, mint a hazai irányított sajtóban? Oda se neki! A gyanútlan magyar olvasókkal, nemde, mindent el lehet hitetni. Átmenetileg ez az egyetlen célravezető módszer.

Egészen addig, amíg a magyar pártközpont át nem veszi a francia sajtó irányítását is.

Európai karácsony^*

Hága úszott a boldogságban. „Boldog konferencia” – mondotta a francia államelnök. „Boldog nap!” – kiáltott fel a belga miniszterelnök. „Boldogok lehetünk az eredmények láttán” – jegyezte meg a holland külügyminiszter. Boldogságtól sugárzott a németek, az olaszok, a luxemburgiak arca is. Az angolok, az írek, a dánok, a norvégok megelégedetten mosolyogtak Észak felől s a Csatornán túlról. Mindenki tudja, hogy a hágai megegyezés nem oldott meg mindent, még nehéz viták, alkuk, engedmények várnak valamennyiükre. De mindegyikük tudja azt is, hogy akkora lépést tettek előre, amekkoráról egy évvel ezelőtt még nem is álmodhattak.

„Egyesült Európa”, „európai parlament”, „egységes európai pénz”, „közös európai atompolitika”, „európai egyetem” – íme, a leglényegesebb, a legígéretesebb fogalmak és tervek a hágai záróközleményben. Akinek kedves a szabadság és a demokrácia, a fokozódó jólét és az emberibb életforma, aki Európában született és Európa kultúráján nőtt fel, hogyan is ne örvendeznék az örvendezőkkel? Ha a Hatok összefognak, ha új szövetségesek előtt nyitják meg kapuikat, ha Európájuk fejlődik, akkor ebben a hitványsággal teli világban az erősödik, ami a legősibb és a legfiatalabb, a legértékesebb és a legértelmesebb.

Kéretlen hozzászólókként, Karácsony előtti ünneprontókként hadd mondjuk meg mégis nyíltan és fájdalommal: a mi örömünkbe üröm vegyül. Mert Hágában minden úgy zajlott le, mintha Európa – csak ők volnának. Mert Hágában egyetlen szó nem esett arról, hogy van – egy másik Európa is. Mert Hágában még fel sem vetődött a gondolat, hogy tulajdonképpen nem is nevezhetik magukat „Egyesült Európá”-nak, nem is beszélhetnek európai parlamentről, európai pénzről, európai egyetemről, hiszen az ő terveik Európának csak egy részére vonatkoznak, az ő parlamentjük csak a kontinens nyugati részének lesz törvényhozó háza, az ő egyetemükre magyar, lengyel, cseh diákok nem járhatnak, az ő jó pénzük legfeljebb a Lajtáig és a berlini falig lesz érvényes.

Még soha egyetlen dokumentum nem feledkezett meg olyan félreérthetetlenül a másik Európáról, mint a hágai záróközlemény. Arról az Európáról, ahol a vezető hatalom tankjai büntetlenül gázolhatják le saját szövetségeseiket, ahol a legjobb írók szibériai munkatáborokban sínylődnek, vagy – mint éppen most Szolzsenyicin – embertelen hajsza áldozatai, ahol egypártrendszer és hiánygazdaság uralkodik. Hát már ennyire „leírtak” bennünket, hát már ennyire reménytelennek látják a jövőnket, hát már ennyire el lehet felejteni, hogy Európa nemcsak Hága, hanem Prága is?!

Kiebrudaltan a gazdag és boldog hágai karácsonyfa alól, az ajándékoktól, sőt a bizakodás halovány gyertyafényétől is megfosztva, hadd üvöltsük bele a hideg, havas, nagy decemberi éjszakába: még élünk, még vagyunk, és amíg élünk és lélegzünk, mi európaiaknak valljuk magunkat. Lehet, hogy ők, a jómódúak és a szerencsések már lemondtak rólunk, de mi, a járomba görnyedők, a proletárok, nem mondunk le Európáról. A miénk is, jogunk van hozzá, és ezt a jogunkat sem egy tál lencséért, sem egy üveg vodkáért eladni nem fogjuk.

Anekdota^*

Színhely: Iványi úr könyvüzlete Londonban, ahol magyar újságok, folyóiratok, könyvek mellett hazai élelmiszereket és italokat is árulnak. Időpont: valamikor, Karácsony előtt.

Belép a Vevő.

– Adjon nekem két rúd szalámit – mondja Iványi úrnak. – Aztán két rúd bejglit is, az ünnepekre… Az a móri bor, amit a múltkor vettem, nem volt valami jó…

– Próbálja meg a Badacsonyi Kéknyelűt…

– Adjon belőle három üveggel… No meg két doboz tarhonyát, egy csomag paprikát, de abból a csípős-erősből… Egy kis csabai kolbászt is… Csomagolja az egészet egy vastag dobozba… Mivel tartozom?

Iványi úr számol.

– Öt font hetvennel…

Miközben a csomagot készíti, a Vevő a könyvespolcot nézi és levesz egy könyvet:

– Jé, magának ez megvan?… Adja kölcsön…

– Kölcsönbe nem adunk – feleli Iványi úr. – Vegye meg!

– Mibe kerül?

– Egy húszba…

– Egy húszba? – mered rá a Vevő, és mint akit skorpió csípett meg, visszarakja a könyvet a polcra.

A történet nem kitalált tanmese. Hites szem- és fültanú, Cs. Szabó László mondotta el, (elnézést kérünk tőle, ha nem szó szerint, hanem Fenyő Miksa kedvelt formulájával „csak emlékezetből idézzük”) azon a találkozón, amelyet a kitűnő Albrecht Dezső szervezett az író és párizsi magyar tisztelői között. A jelenet nem londoni specialitás. Megtörténhetett volna Párizsban, New York-ban, Torontóban, Münchenben és Sydney-ben is.

Cs. Szabó László előadásában arról szólt, hogy az emigrációs magyar betűt – nemcsak az Irodalmi Újságot, hanem valamennyi színvonalas folyóiratunkat és könyvkiadónkat – végveszély fenyegeti. De az a hazafiság, amelyet már Arany János úgy határozott meg, hogy „Hasadnak rendületlenül légy híve, óh magyar”, továbbra is a legjobb egészségnek örvend.

Az előadás hallgatósága jóízűen derült a fenti anekdotán.

Anekdota?

Jó volna hinni, remélni, hogy csak az.

S ha mégis más volna, kevésbé vidám, sokkalta szomorúbb, tragikusabb, akkor rajtunk, valamennyiünkön múlik, hogy – az legyen belőle.

Mindig voltak, vannak és lesznek…^*

1972. március 15-én tüntetés volt Budapesten. Tömegtüntetés. Diákok, fiatalok ezrei tüntettek a magyar függetlenségért s a jelenlegi rendszer visszásságai ellen.

A középiskolákban, az egyetemeken már napokkal előbb elterjedt a hír, hogy március 15-én „valami lesz”. A fiatalokat egyebek közt felháborította az, hogy a hivatalos szervek és a Kommunista Ifjúsági Szövetség vezetői a magyar szabadság ünnepét meg akarták fosztani nemzeti jellegétől, s az ünnepségeket Angela Davis és a vietnami kommunisták melletti rokonszenv-megnyilvánulásokká akarták átalakítani.

A Múzeum-kert, akárcsak 48 márciusának idusán, zsúfolásig megtelt fiatalokkal. A történelmi lépcsőkön felhangzottak a Költő szavai és ezrek zúgták a refrént: „Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”

A tömeg, amelyben egyébként százával voltak a mostani vezető állásokban lévő párt- és állami funkcionáriusok fiai és lányai, tüntető menetté alakult. Jelszavaiban szabad sajtót, szólásszabadságot, nemzeti függetlenséget követelt, és élesen tiltakozott a szociális igazságtalanságok, a főfunkcionáriusok és az újgazdagok életmódja ellen.

A Múzeum-kertből a Petőfi-szoborhoz akartak vonulni. A rendőrség nemcsak megakadályozta ezt, de egybehangzó értesülések szerint – könyörtelen durvasággal szétverte a tüntetést. Többszáz fiatalt letartóztattak – vannak, akiket máig sem engedtek szabadon.

A rákövetkező napokban újabb tüntetésekre került sor több vidéki városban, majd március 21-én, egy tanácsköztársasági emlékünnepség alkalmából a hűvösvölgyi Nagyréten újra, és talán még a március 15-inél is hevesebben tüntettek a budapesti fiatalok.

Eddig a tények, amelyekről először a New York Times adott hírt április 12-i számában.

A Népszabadság április 16-án gúnyolódik az amerikai lapon, amiért „majd egy hónapig tartott, amíg tudomást szerzett a dologról”.

Így igaz: elég későn írt róla a New York Times. De mindenesetre – négy nappal előbb, mint a budapesti Népszabadság. S meglehetősen jogosnak látszik a kérdés: ha a New York Times nem írt volna róla, vajon írt volna-e a Népszabadság egyáltalán?

Gondosan átolvastuk a pesti pártlap példányait március 16-a és április 16-a között. Megtudtuk belőlük, hogy ez alatt az egy hónap alatt tüntetés volt Párizsban, Lyonban, Colmarban, Londonderryben, Belfastban, Rómában, Firenzében, San Franciscóban, Marylandben, Uruguayban, Zanzibárban és Ciprus szigetén.

Csak az nem derült ki, hogy – Budapesten is tüntettek.

Egy amerikai lapnak kellett – nagy késéssel – megszólalnia ahhoz, hogy a magyar olvasók legalább cáfolat formájában lenyomtatva lássák azt, pontosabban: annak eltorzított változatát, amiről az országban már mindenki egy hónapja tudott.

Érdemes-e ezek után a Népszabadsággal vitatkozni arról, hogy március 15-én csak egy „kis csoport” tüntetett, amely „hangoskodásával, ésszerűnek és korszerűnek éppen nem mondható megnyilatkozásaival vagy egyszerűen éretlen magatartásával próbálta magára vonni a figyelmet”? Érdemes-e egyáltalán válaszolni arra, hogy: „mindig voltak, vannak és lesznek feltűnésre vágyó emberek, nem utolsósorban a fiatalok között, olyanok, akik nem tudnak helyesen eligazodni a dolgokban, s téves nézeteiknek nyilvánosan is kifejezést adnak”?

Furcsa, de azokról a fiatalokról, akik Rómában vagy San Franciscóban tüntetnek, még sohasem olvastuk a pártlapban, hogy éretlenek, hangoskodók, ésszerűtlenek és korszerűtlenek, s csupán a feltűnési viszketegség viszi ki őket az utcára. Lehetséges volna, hogy mindezek az eltorzulások csak a magyar fiatalságra jellemzőek? Arra a fiatalságra, amely a jelenlegi rendszerben született és nevelkedett?

Olcsó polémiánál, fölösleges nyelvöltögetésnél fontosabb esemény zajlott le 1972. március 15-én Budapesten. Tizenöt év óta, ’56 októbere óta először hallatta a hangját a magyar ifjúság. Ebből a márciusi tüntetésből nem lett, nem lehetett Október. De figyelmeztetés így is, országnak-világnak, arról, hogy „mit akar – és mit nem akar – a magyar nemzet”.

Ezeken a hasábokon 1958 nyara óta minden júniusban a forradalom álnokul kivégzett mártírjaira, Nagy Imrére, Losonczy Gézára, Maléter Pálra, Gimes Miklósra és Szilágyi Józsefre emlékezünk.

Úgy érezzük: ezt tesszük most is, amikor a budapesti ifjúság márciusi tüntetéséről szólunk. Évek óta sulykolja a hazai propaganda a külföldiek és az emigráció fülébe, hogy „56-ra otthon már senki sem emlékszik, 56 otthon már senkit sem érdekel, s főként a fiatalokat nem”.

Engedtessék meg, hogy a márciusi események, a kegyetlenül szétvert ifjúsági tüntetés tükrében legalább szerény kétségeinknek hangot adhassunk.

„Mindig voltak, vannak és lesznek feltűnésre vágyó emberek, nem utolsósorban a fiatalok között” – írja a Népszabadság. Nyilván Petőfi Sándor, Vasvári Pál, Jókai Mór is az volt, s 56 és 72 fiataljai is azok. Elvégre nem lehet mindenki olyan szerény, mint a diktátorok, a pártvezérek, a rendőrkapitányok és a miniszterek.

Ítélet Budapesten^*

„A zágrábi kerületi bíróság szerdán megkezdte több volt horvát diákvezető bűnperének nyilvános tárgyalását. A vádlottak a múlt év november–decemberében – mint arról lapunkban is beszámoltunk – nacionalista és soviniszta jelszavakkal úgynevezett diák-sztrájkot szerveztek.”

Az ügyészség azzal vádolja a horvát egyetemisták volt vezetőit, hogy „összeesküvő ellenforradalmi csoportot hoztak létre, amely 1970-ben és 1971-ben ellenséges propagandatevékenységet folytatott, és erőszakos akciókat szervezett azzal a céllal, hogy magához ragadja a hatalmat, megvalósítsa az úgynevezett horvát megújhodásnak ellenforradalmi céljait, megdöntse a dolgozó nép hatalmát, Horvátország törvényesen megválasztott képviseleti testületeit és a jugoszláv önigazgató szocializmust, megbontsa Jugoszlávia alkotmányos berendezését és Horvátországot erőszakkal kiszakítsa a jugoszláv népek közösségéből. E cél elérésére a Horvát Matica nevű szervezet kebelében működő ellenforradalmi csoport közvetlen irányításával létrehozták a horvát egyetemisták fanatikus nacionalizmussal és sovinizmussal átitatott terrorista mozgalmát” (MTI)

„Ítéletet hirdetett a Pesti Központi Kerületi Bíróság Szalay Miklós és hét társa ellen indított büntetőügyben. A vádlottak az 1972. március 15-én tartott hivatalos ünnepségek utáni rendbontásnál törvénybe ütköző, izgató szerepet vittek. A bíróság a vádlottakat 6 hónaptól 1 év 10 hónapig terjedő szabadságvesztéssel sújtotta. Három vádlottnál a szabadságvesztés végrehajtását őszinte megbánásukra és fiatal korukra tekintettel, próbaidőre felfüggesztette.” (Népszabadság, 1972. július 6.)

A fenti két fakszimile^* a budapesti Népszabadság egyazon számából való. A dátum: 1972. július 6. A horvát diákvezetők pöréről szóló tudósítás kéthasábos címmel a második oldalon jelent meg. A magyar fiatalok elítéléséről szóló kommüniké a napihírek rovatában, a drezdai Beethoven-kórus veszprémi vendégszerepléséről szóló hír és egy lapalji hirdetés közé eldugva – nyolcadik oldalon.

Nem kívánjuk lebecsülni a szerb–horvát ellentét, a Horvátországot és a horvát kommunista pártot megrázkódtató válság, a horvát egyetemek diáksztrájkjainak jelentőségét, de azért mégiscsak furcsa, hogy egy magát magyarnak mondó lap egy zágrábi politikai pernek előkelőbb helyet szentel, mint annak a pernek, amelynek előzményei a saját szerkesztőségétől párszáz lépésnyire és ítélethozatala is a közvetlen szomszédságában zajlott le.

S ha már a párhuzamoknál tartunk, e soroknak nem az a feladata, hogy a jugoszláviai helyzetet elemezzék, s még kevésbé, hogy az ottani pöröket helyeseljék (hadd mondjuk meg félreérthetetlenül, hogy minden politikai pert gyűlöletesnek tartunk), de az magából a Népszabadságból is kiviláglik, hogy a horvát diákvezetők pere legalább nyilvános tárgyaláson történt. Hol és mikor volt a nyilvános tárgyalás a magyar fiatalok ügyében?

Egyáltalán: kik ezek a magyar fiatalok? Egyedül Szalay Miklós nevét, s neki is csak a nevét közli az újság.

Ki Szalay Miklós? Hány éves? Mi a foglalkozása? És hogy hívják azt a másik hét fiatalt, akiket vele együtt fogtak le és ítéltek el? A Sztálin halála után nagyhangon meghirdetett „szocialista törvényesség”-nek a tárgyalások nyilvánossága mellett nem az volna egyik ismertetőjele, hogy legalább a vádlottak nevét megadják? Avagy továbbra is úgy kell kezelni az embereket, mint összemosódó csordát, mint a barmokat, akiket elég leszámolni a vagonírozás előtt?!

Azt mondja a kommüniké: a nyolc vádlottat azért ítélték el, mert az 1972. március 15-én tartott hivatalos ünnepségek utáni rendbontásnál törvénybe ütköző, izgató szerepet vittek. Miféle rendbontásnál? Hiába lapozgattuk a Népszabadság március 16-i, 17-i s utána következő számait, nyomát sem leltük annak, hogy Budapesten március 15-én bármiféle rendbontás történt volna. Ahogy azt már május–júniusi számunk vezércikkében megírtuk: az amerikai New York Times-nak kellett április 12-én beszámolnia a magyar fiatalság lelkes, hazafias, szabadságvágyó márciusi tüntetéséről, hogy a pesti pártsajtó április 16-án legalább cáfolat formájában megemlítse.

Ebben a cáfolatban azt olvastuk, hogy a New York Times felfújta az ügyet, az egész kis tüntetés jelentéktelen epizód, s kiváltó oka az, hogy – idézzük – „mindig voltak, vannak és lesznek feltűnésre vágyó emberek, nem utolsósorban a fiatalok között, olyanok, akik nem tudnak helyesen eligazodni a dolgokban s téves nézeteiknek nyilvánosan is kifejezést adnak”. Mint látható: rendbontásról, törvénybe ütköző izgatásról szó sincsen! Hol van az a törvény, hol van az agyonünnepelt, frissen módosított s tökéletesített kommunista Alkotmánynak az a pontja, amelyik büntetendő cselekménynek nyilvánítja, 6-tól 22 hónapig terjedő börtönnel sújtja, ha valaki „feltűnésre vágyó”, ha „nem tud helyesen eligazodni a dolgokban”, vagy akár ha „téves nézeteinek nyilvánosan is kifejezést ad”? Az Alkotmányban legfeljebb a szólás- és véleményszabadságról olvashatunk, s mit ér ez a szabadság, ha csak azoknak adatik meg, akiknek a nézeteit hivatalosan helyesnek minősítik?

A kommunista és nemcsak a kommunista sajtó hónapokon át zúgta-harsogta: „Szabadságot Angela Davisnek!” Angela Davis nemcsak szabad, hanem amikor e sorokat írjuk, éppen Moszkvában éli világát, s széles mosollyal szorongatja Furceva asszony kultuszminiszternek, a szovjet írók és művészek hivatott és hivatásos üldözőjének kezét.

Nem volna-e ideje, s a Nyugaton élő magyaroknak nem volna-e kötelessége új jelszót vinni a köztudatba:

SZABADSÁGOT SZALAY MIKLÓSNAK ÉS TÁRSAINAK!

Méltó örökösök…

Petőfi születésének 150. évfordulóján díszünnepség volt a budapesti Operaházban. Illyés Gyula megemlékezése után Aczél György, a kommunista párt Politikai Bizottságának tagja emelkedett szólásra. Beszédét azzal kezdte, hogy megbélyegezte azokat, akik a múltban, például a 100. évfordulón maguknak igyekeztek kisajátítani a költőt: „Sokan mondták már magukról, hogy ők Petőfi méltó örökösei, hogy koszorúikat ők helyezik joggal szobrai talapzatára. S nem kevesekről derült ki a múló időben, hogy méltatlanok voltak, hogy népellenes, nemzetrontó céljaik leplezésére vállaltak hangoskodó szerepet a Petőfi-ünnepségeken. Ám a leplezés a történelemben mindig lelepleződik.”

Hosszú, nagyon hosszú szónoklás után beszéde végén Aczél György kijelentette: „Petőfi a mi rendünk előfutára… Petőfi műve a népi Magyarország, a kommunisták és szövetségeseik mellett érvel a történelem távlatából. Mellettünk áll ő, életének, költészetének halhatatlan példájával.”

Az ember elképzeli a 200. évfordulót, amikor ismét fel fog állni egy politikus és a 150. évfordulóról szólva, beszédét majd azzal kezdi: „Sokan mondták már magukról, hogy ők Petőfi méltó örökösei, hogy koszorúikat ők helyezik joggal szobrai talapzatára. S nem kevesekről derült ki a múló időben, hogy méltatlanok voltak… ésatöbbi, ésatöbbi…”

S a hosszú szónoklatot majd így fejezi be: „Petőfi a mi rendünk előfutára…”

És a 250. évfordulón… Miként Karinthy írta az Így írtok ti-ben: „És megint elölről…”

Március nem alkuszik^*

„Március 15-i nemzeti ünnepünkön, a rendben lezajlott megemlékezések után Budapest belvárosában – a Váci utcában és környékén – az esti órákban, néhány száz felelőtlen személy nacionalista tüntetésre tett kísérletet. A csoportosulást szétoszlatták. A rend helyreállítása során igazoltatásra került sor, és a csoportosulás kezdeményezői közül 41 személyt a Budapesti Rendőr-főkapitányságra előállítottak”.

Ezzel a három mondattal tudósította a Magyar Távirati Iroda a világot arról a tömegtüntetésről, amely március 15-én este zajlott le Budapesten. Van fejlődés: a tavalyi tüntetésről egy hónapon át egyetlen szót sem szóltak – egészen addig, amíg a New York Times hírt nem adott róla. Idén már másnap közzétették a maguk hivatalos változatát.

Mikor e sorokat írjuk, még nem rendelkezünk közvetlen szemtanú-beszámolóval. Csak rövid nyugati lapjelentések alapján tudunk két módosítást hozzáfűzni az MTI közleményéhez. Az egyik az, hogy a tüntetők nem néhány százan, hanem több ezren voltak, csupa fiatal, akik a hivatalos ünnepség után nem voltak hajlandók szépen hazamenni, hanem pártjelszavak elpuffogása után hangot akartak adni a maguk márciusi követelményeinek: az ország függetlenségéért és az egyre kirívóbb szociális igazságtalanságok megszüntetéséért tüntettek a luxusüzletekkel teli Váci utcában. A másik az, hogy a Himnusz és a Kossuth-nóta mellett az Internacionálét énekelték. Furcsa nacionalisták, akik a nemzetközi munkásmozgalom dalával adnak nyomatékot társadalomjavító követeléseiknek.

A tavalyi nagy tüntetés lebukottjai még ki sem szabadultak a börtönből és Budapest ifjúsága ismét kiment az utcára, hogy megmutassa: nem törődik bele az ország gyarmati sorsába, s az „új osztály”-nak a szocializmus alapelveit naponta megcsúfoló kiváltságaiba. A magyar fiatalok bátorsága, a rendőrség gumibotjaival, a letartóztatásokkal, a titkos perek kemény ítéleteivel dacoló elszántsága megérdemli a hallgatag ország, a tehetetlen emigráció és a közönyös világ csodálatát.

Az idei esztendőt a hatalom birtokosai Petőfi-évnek nyilvánították: 150 éve született a szabadság legnagyobb magyar poétája, 125. évfordulója van a pestbudai ífjúság első Márciusának. De veszélyes dolog a szabadságot ünnepelni ott, ahol nincsen szabadság.

Azok a fiatalok, akik Budapest utcáin most megmutatták, milyen az ő Petőfijük, milyen az ő márciusuk, valamikor 56 táján születtek. Az idősebbeket, vagy legalábbis sokat közülük, lehet elhallgattatni, elfárasztani, megtörni, olykor korrumpálni, s mindenképpen azzal zsarolni: „Örüljetek annak, ami van – mégiscsak jobb, mint Rákosi idején”. De a fiatalokat nem lehet folyton-folyvást a sztálinizmus kísértő árnyékával rémítgetni. A fiatalok nem hátra, hanem előre néznek.

És aki ma Magyarországon előre néz, az 1848-at és 1956-ot látja maga előtt.

A közös nevező…^*

Sajtókonferencia a könyvkiadásról, április 16-án a budapesti Kossuth rádióban. A riporter: Rapcsányi László. A szerkesztő: Boros János. A színhely: a Kiadói Főigazgatóság. A rádióhallgatók szabadon betelefonálhatnak és kérdéseket tehetnek fel. Egyikük azt kérdezi, miért vonnak vissza a könyvárusi forgalomból három nap leteltével egyes könyveket. Másikuk: miért csupa idős lektor van a Móra Ifjúsági Kiadónál? Egy harmadik: mennyire szoktak beleszólni és beledolgozni a lektorok az írók kézirataiba? Egy negyedik: bizonyos írók művei, amelyek a két világháború között népszerűek voltak, miért nem jelenhetnek meg ma új kiadásban?

A válaszok fölényesek és megnyugtatók, Magyarországon nem koboznak el soha könyveket, a régi bestsellereket egyszerűen azért nem adják ki, mert ma már senkit sem érdekelnek, és így tovább, és így tovább.

A riporter egyszer csak kiszélesíti a vitát. Úgy érzi, hogy Tóth Endre a Villányi útról vagy Demeterné Miskolcról nemcsak Cronint és Harsányi Zsoltot, nemcsak Bromfieldet és Herczeg Ferencet hiányolja a mai magyar könyvkiadásból, hanem – kimondatlanul – Zilahy Lajost és Márai Sándort is. Illés Endréhez fordul, aki a Szépirodalmi Könyvkiadó egyik vezetője: „Talán Máraira azért érdemes lenne válaszolni. Vagy Zilahyra.”

És Illés Endre válaszol. Idézzük: „Én nem tudom, hogy vajon ők meg akarják-e (sic) vagy szívesen látnák-e, hogy megjelenjék itt Márainak vagy Cs. Szabónak vagy Zilahynak egy regénye. Mi olvassuk nyilatkozataikat, cikkeiket és ezekben a nyilatkozatokban és cikkekben meglehetős idegenkedés csendül meg. Sőt támadás mindaz ellen, ami itt van, ami ma van, ami irodalomban is van. Én azt hiszem, hogy nekik is közeledniök kell és ezt a támadó hangot fel kellene adniok és fel kell adniok. Nyilvánvalóan meg fogjuk találni valmiféleképpen a közös nevezőt. És a kiadó különben tervez Kitekintés címen egy sorozatot, amelybe ezek belekerülhetnek.”

Zilahy, Márai, Cs. Szabó, akik mást sem csinálnak, mint támadják mindazt, ami otthon van, ami ma van és ami a hazai irodalomban van… Bizony figyelmesen olvashatják a Szépirodalmi Kiadónál a nyilatkozataikat és a cikkeiket… Márai, Zilahy, Cs. Szabó, akiknek közeledniök kell, akiknek – így parancsoló módban – fel kell adniok a támadó hangot… Cs. Szabó, Zilahy, Márai, akik – ha jól viselkednek – bekerülhetnek (így, esetlegesen) a most tervezett Kitekintés című sorozatba.

S mindezt éppen az író Illés Endre mondja!

Csak két magyarázatot tudunk elképzelni. Az egyik az, hogy Illés Endre a vitavezető kérdését amolyan beugrató kérdésnek tekintette, és úgy válaszolt, ahogy ma otthon az ilyen kérdésre a nyilvánosság előtt válaszolni kell. S ebben az esetben igazán és őszintén sajnáljuk.

A másik az, hogy Illés Endre valóban gondolja is, amit mond. S ebben az esetben még inkább sajnáljuk.

Mit ér az ország, ha magyar?^*

Hányszor mormoltuk magunkban Ady keserű kérdését: „Mit ér az ember, ha magyar?” Mennyit tépelődtünk rajta, hányféleképpen próbáltunk feleletet találni rá! Veres Péter egész könyvet írt róla, s nemrégiben a Magyar Pax Romana zangbergi kongresszusán központi címproblémájául választotta. Ady kérdésében persze ott van mindjárt Ady önmarcangoló válasza is – az, hogy bizony az ember nem sokat, sőt keveset ér, ha magyar. Nem könnyű elfogadni, nem könnyű tudomásul venni, alighanem ezért nem hagy békében minket a század eleje óta – nem úgy, mint az, hogy „ha a föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta”, mert ebbe könnyen belenyugodtunk, efelől több mint száz éve egyetlenegyszer sem vitatkoztunk.

Csakhogy nem hibáztunk, hibázunk-e, amikor az egyszál Ady-sort kiragadjuk annak a strófának az egészéből, amelyet olyan kétségbeesetten lezár? A magyar ember egyszerűen azért nem érne sokat, mert magyar ember? Csak így, kinyilatkoztatásképpen és minden indoklás nélkül? Álljunk meg egy percre! Az ős Kajánnal viaskodó, bocsánatért, kegyelemért könyörgő költő így kezdi azt a bizonyos strófát: „Uram, az én rögöm magyar rög, / Meddő, kisajtolt”. Ebből jön, innen fakad kegyetlen logikával a kérdés: „Mit ér az ember, ha magyar?” A magyar ember nem azért ér kevesebbet Ady világképében, mint – mondjuk – a svájci vagy az angol, a francia vagy a hollandus, mert emberként kisebb az értéke, hanem mert az országa szegény, kizsigerelt, megalázott, sem dús terméssel, sem fényes jövővel nem viselős.

Igazából nem az emberrel van hát baj, hanem az országgal – az emberrel annyiból és annyiban, hogy ennek az országnak a szülötte. S ha Ady így láthatta ezt a század elején, amikor a Monarchiában már majdnem egyenrangúakká váltunk, amikor az ország területe a mainak több mint háromszorosa volt, amikor inogni kezdett a feudalizmus, s lendületbe jött ipar és kereskedelem, amikor a szellemi szabadság meghaladott minden addigit és azótait – vajon mi lehet a felelet ma, 1973-ban arra, hogy – mit ér az ország, ha magyar?

A Nyugat néhány hónappal ezelőtt félreérthetetlenül és egyértelműen megadta a maga válaszát. Ha 1945 után, mikor is a legteljesebb nemtörődömséggel átengedték Magyarországot (is) az orosz érdekszférába, s 1956 után, mikor is a kisujjukat sem mozdították a forradalom megmentésére – ha mindezek után valakinek még maradtak volna illúziói, akkor most azok is semmivé foszlottak. A bécsi haderőcsökkentési tárgyalásokon, ahol arról volt szó, hogy nyugati oldalról a Német Szövetségi Köztársaság, keleti oldalról az NDK, Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország egy részben vagy egészben lefegyverzett, de mindenesetre amerikai és szovjet csapatoktól és támaszpontoktól mentes övezethez tartozzék, az oroszok követelésére az Atlanti Szövetség országai rövid és nem is túlságosan szenvedélyes vita után kapituláltak: beleegyeztek abba, hogy Magyarország ne teljes joggal, hanem csak megfigyelőként vegyen részt a további megbeszéléseken. Persze, nem fenyeget az a „veszély”, hogy ezek a tárgyalások hamarosan eredményekhez vezetnek, lehet, hogy évekig elhúzódnak, lehet, hogy soha semmi nem lesz belőlük – mégis, ez az érthetetlen, földrajzilag és történelmileg képtelen nyugati engedmény, amely Magyarországot – a budapesti kormány sunyi közrejátszásával – kitessékeli Közép-Európából és a Balkánhoz csatolja, még távoli halovány reményét is eloszlatja annak, hogy valamikor, nagysokára egy semleges jellegű közép-európai tömbhöz tartozzunk, és megszabaduljunk az orosz megszállástól. A magyar emigráció, különösen az amerikai, s annak is különösen az a része, amelyik Nixon-hívő, vagy azt hitte magáról, hogy beleszólhat a Köztársasági Párt politikájába, most tiltakozik, becsapottnak érzi magát. Holott az amerikaiak nem csaptak be senkit. Más gondjaik vannak, mint Magyarország. Jó adag naivság kellett azt hinni, hogy komolyan törődnek velünk. Nem így festene a helyzet, ha Ázsiában, Afrikában, vagy Dél-Amerikában találtatnánk. De „rossz helyen” vagyunk, „meddő, kisajtolt” földünknek sem petróleuma, sem egyéb nélkülözhetetlen kincsei nincsenek, nincs sokmillió emigráns-szavazatunk sem, amely befolyásolhatná az amerikai választásokat – ilyen körülmények között, mit ér az ország, ha magyar?

Az oroszok szemszögéből másképp állnak a dolgok. Az oroszoknak, s minden külföldi hatalom közül egyedül nekik, igenis, érünk valamit. Máskülönben miért is ragaszkodtak volna ahhoz, hogy ne kerüljünk be a támaszpontoktól mentesítendő országok közé, s egyáltalán: miért fojtották vérbe ’56-ban függetlenedési törekvéseinket?

Az első értékünk kollektív jellegű, mint minden olyan országé, amelyik az úgynevezett szocialista tömbhöz tartozik. Ennek pozitív vonatkozása az, hogy az oroszok mindig és minden körülmények között számíthatnak az Egyesült Nemzetek Szövetségében s bármely más nemzetközi fórumon Magyarország szavazatára és feltétel nélküli támogatására. Ha ismerjük a Szovjetunió rettegését attól, amit úgy neveznek: elszigetelődés, és nem-orosz ésszel teljesen érthetetlen hajhászását a formális, a felületes, a látszatsikereknek, akkor ez a tényező sem lebecsülhető. De még fontosabb a negatív oldala: a bomlástól való félelem. Ha Magyarország ’56-ban, ha Csehszlovákia ’68-ban elérte volna azt, amit akart, vajon nem terjedt volna-e át a szabadság „járványos fertőzése” a többi leigázott országra is? Moszkva, a maga jelenlegi, s ne féljünk a szótól: imperialista észjárásával nem mondhat le rólunk. Ha minket elveszít, mindent elveszíthet.

Kollektív jellegű, azaz a többi népi demokráciához hasonló, második értékünk is, a gazdasági. Valószínű, hogy a kereskedelmi kizsákmányolás méretei ma már nem akkorák, mint a sztálini időkben, de hogy a külkereskedelmi kapcsolatokból, az áruk és termékek cseréjéből ki húz több hasznot: az oroszok-e, avagy a magyarok, csehek, lengyelek, bolgárok, afelől nem lehet sok kétség. S ha tekintetbe vesszük a nagy orosz birodalom gazdasági elmaradottságát – nemcsak a Nyugathoz, hanem saját lehetőségeihez viszonyítva is -, akkor kiderül, hogy az ő számukra az sem megvetendő, ami a Nyugatot alig-alig érdekli, az ugyanis, hogy a mi meddő földünkből és középszerű iparunkból mit lehet még kisajtolni.

A harmadik értéke az országnak stratégiai. Idejétmúltnak tűnhet a nukleáris fegyverek korában olyan kis ország katonai fontosságáról beszélni, mint a miénk. De az utóbbi negyedszázad története azt mutatja, hogy az atomháborút a Nagyok – szerencsére sikerrel – igyekeznek elkerülni, helyi konfliktusokban viszont bővelkedik a világ. S egy ország stratégiai jelentősége nemcsak összecsapások idején nyilvánul meg, hanem békében, politikai manővereknél is. Tegyük fel, hogy egyszer, nagysokára az említett bécsi tárgyalások eredményre vezetnek, és Csehszlovákia meg Kelet-Németország támaszpont-mentes, sőt semleges országgá válik. Attól a pillanattól kezdve Magyarország lesz a szovjet birodalom legelőretoltabb nyugati hídfője. Ausztriára például akkor csak Magyarországon keresztül tud majd nyomást gyakorolni a szovjet politika. Másik példa: Jugoszláviát nem is olyan régen még szovjet csatlósok félköre kerítette be. Közülük Albánia szakított Moszkvával, Románia rakoncátlankodik, s jobb viszonyban van Titóékkal, mint Brezsnyevékkel. Ha Magyarország is kiállna a sorból, az oroszoknak csak Bulgária maradna, s közvetlen szárazföldi útjuk, átvonulási területük nem is volna Jugoszlávia felé. Márpedig ha nyílt háborút nem is, de befolyásukat, a katonai nyomásra is épülő politikai zsarolást bizonyára fokozni akarják majd, mihelyt Tito eltűnik a színről.

Egyébként az utóbbi öt évben kétszer is tanújelét adták Magyarország ilyen jellegű felhasználásának, két piszkos ügybe is belesodortak bennünket. Az első, a hazai rendszer szégyenére, a csehszlovákiai intervencióban való részvétel volt. A második, amely éppoly kevéssé zengi Kádárék dicsőségét, s amely világháborús hadszíntérré is tehette volna hazánkat, az elmúlt hetekben zajlott le. Egybehangzó jelentések szerint – amelyeket csak a magyar vezetők és lapok tartottak titokban a magyar közvélemény előtt – az izraeli–arab háború napjaiban a szovjet légihíd kiindulópontja – Magyarország volt. Az araboknak fegyvereket és lőszert szállító orosz gépek – mint a Le Monde belgrádi tudosítója írja – hajnaltól estig szálltak fel magyar területről a Földközi-tenger irányába. Mi lett volna, ha a közel-keleti háború világháborúvá fajul? Magyarország egyike lett volna az első hidrogénbombás célpontoknak.

Az ilyen kalandorpolitikára s a nemzeti becsületünket meggyalázó olyan „haditettre”, mint a szocialista Csehszlovákia lerohanásában való részvétel, nincs mentség. Muszáj engedelmeskedni az orosz ukázoknak? Elhinnénk, ha a románok nem maradtak volna ki mind a két konfliktusból.

Dehát ne legyünk túlontúl szigorúak. Legyünk „realisták”. Gondolkozzunk úgy: ha a szabad és független Ausztria szociáldemokrata kancellárja beijedt két arab terroristától, hogyan kívánhatjuk meg, hogy a megszállott Magyarország kommunista vezetői szembe merjenek szegülni Moszkva parancsaival? Tételezzük fel, nagy-nagy jóindulattal, hogy a szolgai alázat, a csatlósi engedelmesség mögött van valami politikai koncepció. Az, hogy külpolitikai dolgokban a legcsekélyebb ellenállást sem szabad mutatni, makulátlan hűséggel végre kell hajtani az oroszok utasításait, viszont belpolitikában, a mi kis magyar szögletünkben liberálisabbaknak mutatkozhatunk, jobb életszínvonalat, több szabadságot élvezhetünk, mint a szovjet tömb bármely más tagállama.

Elérkeztünk a kérdések kérdéséhez. Ha igaz az, amit a fentiekben felvázoltunk, az, hogy Magyarország, mint olyan, több szempontból, igenis értékes az oroszoknak, vajon az ellenszolgáltatás, amit ezekért az értékekért a jelenlegi rendszer Moszkvától kap, elegendő-e mindazért, amit ad neki? Elegendő-e a feltétlen hűségért, a külpolitikai cinkosságért, a gazdasági hátrányokért, a stratégiai előnyökért? Mindez cinikusan hangzik, elvégre egy ország szabadságának és függetlenségének nincs ára, dehát a politika gyakrabban cinikus, mint morális, és a kiindulópont az, hogy alaphelyzetünkön, a szovjet megszálláson egyelőre úgysem változtathatunk.

Az ország első számú tragédiája, hogy hivatalos vezetőrétege a kérdésre minden habozás nélkül és a legteljesebb önelégültséggel „igen”-nel válaszol. Ők meg vannak elégedve a mai helyzettel, a személyes helyzetükkel éppúgy, mint az országéval. Meg vannak győződve arról – ha egyáltalán lehet náluk meggyőződésről beszélni, hogy sikerült a maximumot elérniük, hogy békés körülmények között ez a legtöbb, amit az oroszoktól kaphatunk, pontosabban: ami fölött az oroszok szemet hunynak, és minden további „feszítés”, követelődzés vagy a magyar népnek tett engedmény a visszájára fordulna – még azt is elvesztenénk, amink van.

Ennél is nagyobb baj, hogy ez a gondolkodásmód, akárcsak a szú a fába, kezdi belerágni magát a magyar nép széles rétegeibe is. A Rákosi-korszak kísértő árnya, ’56 bukása s az azt követő bebörtönzések és kivégzések alaposan előkészítették a talajt a beletörődésre, a megalkuvásokra, „a nemzeti sorskérdésekben amúgyis tehetetlenek vagyunk” és az „élj a mának, ne törődj a holnappal” ideológiájára. Aki ma hazalátogat, vagy akihez hazaiak látogatnak, annak az az érzése, hogy Magyarország valami nagy langyos pocsolyává alakul, ahol a legtöbben csak a maguk apró, személyes ügyeivel foglalatoskodnak, ahol a legfőbb gond a szerzés, egyéni előnyök, ilyen-olyan javak megszerzése – olyan burzsoá szellemiségű országgá, amely egyre sűrűsödve egyesíti magában a kapitalista világ mentalitásának árnyoldalait, annak alapvető előnyei: a szabadság és a demokrácia nélkül. Túl sokáig élt az ország dermesztő nyomorban, túl kiéhezett a nép ahhoz, hogy ezt a lelkiállapotot s a magatartást, amely ebből fakad, ne lehetne megérteni. Tudja ezt egyébként a rendszer is, ezért támogatja olyan odadobott koncokkal, mint a maszek-gazdagodás, a fusizás, a lopás eltűrése, a háztáji gazdaságok különkeresete, a falusi szövetkezetek üzemalapításai, a két-három évenként engedélyezett útlevelek, s a felső rétegeknél a Duna- és Balaton-parti villák, az egyre elterjedtebb beilleszkedés vagy korrumpálódás. De ha a lelki és anyagi mozgatóerők érthetők is, a velük együtt járó habzsolást és önzést, a kollektív és nemzeti érdeklődés és érdekvédelem hiányát, a többről, a nagyobbról, a szebbről és szabadabbról való belenyugvó lemondást nem lehet fájdalom nélkül szemlélni.

Áll ez egyébként az emigrációra is. Egy része, amely ’56-ban még szabadságharcosként verte a mellét, teljesen elfordult a magyarságtól, „asszimilálódott” és csak a saját gazdagodása érdekli. Vajon hányan vannak azok, akik áldozatot vállalnak a szabad szellem ébrentartásáért, akik a nemzet sorskérdésein, megoldások, javaslatok keresésén gondolkodnak? A hazalátogatóknak csak kisebbik részét fűti a honvágy, a helyzet tanulmányozásának vagy a családtagok viszontlátásának természetes óhaja; nagyobbik részük ma már azért utazgat haza, hogy a rongyot rázza, Mercedesével vágjon fel, olcsón nyaraljon, s borravalóinak hála a szolgaszemélyzet hajlongását élvezze. Politikus elmék önigazolásként kitalálták az „ez van” jelszavát, amely nemcsak az otthon élőkre, de a hazai rendszertől független emigrációra is ki akarja terjeszteni, hogy odahaza „ez van”, tehát ezt kell elfogadni. Szaporodik azoknak a száma, akik különböző ürügyekkel annak a rendszernek a vendégeiként, annak a rendszernek a pénzén utaznak haza, vagy töltenek heteket Magyarországon, amely elől elmenekültek.

Ami igaz, igaz: ez van. A kérdés csak az, hogy ezt odahaza és idekint örök érvényűnek és megváltoztathatatlannak kell-e elfogadni? Nem lehetne-e más is, több is, igazabb is, szabadabb is? És ha igen, hogyan?

Dőreség azt hinni, hogy a Kreml azért engedélyezi a hazai liberalizálódást, mert a magyarországi vezetők kiharcolták ezt nála. Mindannak, ami odahaza javulás és fejlődés, az alapjait 1956 vetette meg. Brezsnyevnek ezernyi problémája között más gondja van, mint az, hogy egy Váci utcai maszek szűcs, vagy Rákóczi úti fogorvos hány forintot keres, milyen nyugati divatzenét játszanak a rádióban és P. Howard regényeit kiadják-e újra Pesten, avagy sem. Az ő egyetlen gondja, ami Magyarországot illeti, az, hogy moccanás nélkül szolgálja mindenben és mindenütt a szovjet érdekeket, s még véletlenül se legyen újra ’56 vagy valami ahhoz hasonló.

Nyilvánvaló, hogy épeszű ember ma nem gondol új forradalomra, sem otthon, sem az emigrációban. De az is nyilvánvaló, hogy akárcsak Arkhimédész vízbemártott testei, Magyarország is annyit veszít a súlyából, amilyen mélyen belemerül az orosz szolgaság, az önlemondás és önelégültség posványába. Vannak, akik a kihalástól féltik a nemzetet, s ezt elkerülendő hajlamosak engedményekre. De a születésszaporulat néhány ezreléknyi csökkenésénél vagy a művi vetélések ijesztő számánál – amelyek éppen a reménytelenségnek vagy a remények feladásának vetületei, – sokkal nagyobb a morális veszedelem, amely a nemzet lelkét, belső ellenállását fenyegeti. Nem vár senki Magyarországról a Szolzsenyicinéhez vagy a Szaharovéhoz hasonló sikolyokat, már csak azért sem, mert az általános helyzet mégsem olyan nyomasztó, mint Oroszországban. De teljes lehetetlenség-e, hogy a magyar szellem, a magyar művészet, a magyar tudomány nagyjai, éppen azok, akik alkotásaikkal, tekintélyükkel, népszerűségükkel fölébe nőttek a rendszernek, akikre a funkcionárius-rétegnek nagyobb szüksége van, mint megfordítva – néhány alapvető nemzeti kérdésben felemeljék a hangjukat, úgy, hogy az ország is, a világ is meghallja őket? Nem érkezett-e el az ideje, hogy olyan problémákat lehessen feszegetni, mint az eszmék, a kiadványok és a személyek szabad forgalma, mint a minden állampolgárnak kötelességszerűen kijáró egyéni útlevél automatikus megadása, mint a szakszervezetek függetlenítése a párttól, mint az üzemi önkormányzat és a munkásosztály helyzetének gyökeres megjavítása, mint 56-nak, Nagy Imrééknek idestova húsz év távlatából való „újjáértékelése”? Aligha félő, hogy ezek a követelések még attól a kevéstől is megfosztanák az országot, amije van. A történelmi tapasztalat általában, és a kommunista országok története még hangsúlyozottabban azt mutatja, hogy minden, ami van, azért van, mert voltak, akik kiharcolták, kiverekedték.

Azok közül, akik a határokon belül és kívül élnek, az utóbbi időkben, áldozatot vállalva, nyíltan és bátran csak a hazai fiatalság mutatta meg, hogy nem törődött bele a jelenbe. Magyarország ma elsősorban annyit ér, amennyit 1972. és 73. március 15-én Budapest utcáin az ifjúsága felmutatott belőle.

Hideg szél keletről^*

Budapesten március 20-án menesztették a kommunista párt hét vezető funkcionáriusát: Nyers Rezsőt és Ajtai Miklóst, akik a rendszer büszkeségének, az „új gazdasági mechanizmus”-nak a kimunkálói és kivitelezői voltak, Fehér Lajost, aki az agrárpolitikát irányította, Aczél Györgyöt, aki a kulturális és ideológiai terület szinte korlátlan hatalmú főnöke volt, s a kevésbé ismertek és jelentősek közül Borbándi Jánost, a belügyi tevékenység pártfelelősét, Bencsik Istvánt, a Hazafias Népfront főtitkárát és Sarlós Istvánt, a központi pártlap, a Népszabadság főszerkesztőjét. Egyik napról a másikra eltávolítottak a helyéről hét olyan pártvezetőt, akik közül a fontosabbak Kádár legközelebbi munkatársi és baráti köréhez tartoztak, a párt felső szféráiban olyan méretű „tisztogatást” rendeztek, mint 1956 óta még sohasem, s mindezek után a Népszabadság új főszerkesztője az ügyhöz írt első kommentárjának ezt a címet adta: Változatlan politikával.

Hülyének néznek országot-világot, vagy egyelőre nem merik nyíltan megmondani, mi történt, s főként: mi fog történni? Azért kellett a pártvezetésből kioperálni azokat, akiket a közvélemény a liberális szárnyként tartott nyilván – hogy ne változtassanak politikát? Hány fejnek kellett volna – manapság szerencsére már csak szimbolikusan – lehullania ahhoz, ha ráadásul még politikát is akartak volna változtatni?

Az igazság az, hogy a meghökkent országot ideig-óráig azzal igyekeznek csillapítgatni, hogy semmi baj sincs, minden marad a régiben. Nem mintha ez a régi olyan kitűnő volna, de mert az ország idestova másfél évtizede egyetlen rettegésben él, amit röviden úgy lehet megfogalmazni: „csak rosszabb ne legyen”. És most érzi, megérezte, hogy rosszabb lesz, és a változatlanságról ismételgetett frázisok ezt akarják palástolgatni addig, amíg a tények rájuk nem cáfolnak. Nem is hisz bennük senki, sem azok, akik, sem azok, akiknek hajtogatják őket.

Odahaza is, külföldön is sokan felvetik a kérdést: megingott-e Kádár helyzete? Elvégre az eddigi politika legfőbb szimbóluma mégiscsak ő volt, s azok, akiknek most menniük kellett, legbizalmasabb tanácsadói voltak. Csakhogy Kádár életében nem először fordul elő, hogy szemrebbenés nélkül asszisztál a hozzá közelállók erkölcsi vagy fizikai likvidálásához. Jóbarátja volt neki Rajk is, mégis fedezte, belügyminiszterként, a letartóztatását. Tagja volt Nagy Imre forradalmi kormányának is, mégsem szegült szembe a gyalázatos kivégzésekkel. S most még nem is került sor szélsőséges intézkedésekre: a leváltottak egyik-másikát egyszerűen nyugdíjazták, volt, aki sinecura állást kapott, Aczél és Borbándi esetében pedig egy szépen hangzó miniszterelnök-helyettesi rang enyhíti a tényleges hatalom elvesztésének fájdalmát^*. Kádárnak, mint minden valamirevaló kollaboránsnak az az alapvető tézise: „még mindig jobb, ha én csinálom, mint valaki más…” Tehát csinálja – marad, amíg maradhat. S miért ne maradhatna? Moszkvának is érdeke az új, szigorúbb politikát a liberalizmusáról híres Kádárral végrehajtatnia, mint valaki újjal, ismeretlennel kísérletezgetnie.

Dehát túl személyeken és személycseréken, tulajdonképpen mi is történik? A hazai sajtó felettébb szófukar, s viszonylag a legtöbbet még annak a hivatalos közleménynek a sorai közül lehet kihámozni, amelyet a kommunista párt központi bizottságának a leváltásokat is elrendelő március 19–20-i üléséről adtak ki.

Az ülésen két belpolitikai jellegű napirendi pont szerepelt, az egyik a Jelentés a munkásosztály helyzetéről, a másik az Előterjesztés a közművelődés helyzetéről és fejlesztésének feladatairól címet viselte. Semmitmondó ártatlan címek, s még azok a határozatok is, amelyeket a szürke címszavak után közölnek, első olvasásra nem tűnnek egyébnek, mint régi, elcsépelt, megunt szólamok felkérődző ismételgetésének. Elvégre ki nem tudta, ugyebár, hogy „hazánkban a munkásosztály van uralmon”, hogy a „munkásosztály vezető szerepének alapvető feltétele forradalmi élcsapatának marxista–leninista ideológiája”, hogy – hála a pártnak – „népünk műveltsége jelentősen gyarapodott”, és ehhez hasonlók.

Ám az effajta pártdokumentumoknál nemcsak az számít, amiről beszélnek, hanem legalább annyira az is, amiről hallgatnak, nemcsak az, amiért síkra szállnak, hanem legalább annyira az is, ami ellen kimondva-kimondatlanul készítették őket.

A két határozat közül a fontosabbik az, amelyik a munkásosztály helyzetével foglalkozik. Valójában az „új gazdasági mechanizmus” gyökeres megváltoztatása veti előre árnyékát. Ezeken a hasábokon sokszor szó esett arról, hogy ennek az alapjában jószándékú gazdasági reformer-politikának a legfőbb haszonélvezői – a szó persze nem nyugati, hanem amolyan népidemokratikus, szegényecske módon értelmezendő – a parasztok, a szabadfoglalkozású vagy vezető állásokat betöltő értelmiségiek, a kisiparosok, a jólműködő falusi és városi szövetkezetek, a „maszekok”, s nemegyszer az ügyeskedők voltak – ugyanakkor pedig az ipari, a nagyüzemi munkásság helyzete nem javult, sőt viszonylag romlott. Elvben tehát semmiféle kifogást nem lehetne emelni – ellenkezőleg, üdvözölni kellene azt, hogy az ország vezetői végre rájöttek: itt az ideje, hogy „a munkásosztály életkörülményei is rendszeresen javuljanak”, és „a nagyüzemi munkásság helyzetének fokozatos és rendszeres javítása megkülönböztetett figyelmet igényel”. A határozat szavaiból és hallgatásaiból a félő csak az, hogy a kiegyenlítődés, az „igazságosság” nem felfelé, hanem lefelé fog érvényesülni: előbb fogják a jobban élő rétegek életszínvonalát leszállítani, mint a munkásságét felemelni. Erre engednek következtetni azok a sztálini időkre emlékeztető dogmák és intézkedések, amelyeket a határozat most parancsba ad: növelni kell a pártszervezetek szerepét az üzemekben, „kiemelt”, azaz párthű fizikai munkásokat kell nemcsak a pártban, de a termelési funkciókban is vezető helyekre állítani. Az „új gazdasági mechanizmus” igyekezett a szaktudást, a hozzáértést rehabilitálni: évek óta azt hallottuk, hogy mindegy, párttag-e valaki avagy sem, mindegy, milyen származású, a döntő az, hogy megfelelő szakértelme legyen. Úgy fest, hogy ennek a korszaknak – ha talán nem is azonnal –, de befellegzett. Újra előtérbe kerülnek a megbízhatóság és az osztályeredet kritériumai – mintha nem elég baj, zűrzavar, kollektív erőveszteség és egyéni fájdalom okai lettek volna a múltban. Mintha a gazdasági reformkísérlet kétségtelen nehézségei, fél-eredményei és fél-kudarcai abból fakadtak volna, hogy szakemberek és nem „munkáskáderek” voltak a kulcspozíciókban, és nem abból, hogy egy alapjaiban elhibázott rendszert szerettek volna megreformálni.

A közművelődésről szóló határozat ugyancsak a szektarianizmus irányába mutat. Itt sem a külső máz a lényeges: senki sem vitatkozik olyan frázisokon, hogy a dolgozó rétegek műveltségét helyes magasabb színvonalra emelni. De mikor ez azt jelenti, hogy „a művelődésügyi munkát határozott marxista eszmeiség és távlati koncepció alapján emelik magasabb szintre” és „a közművelődési tevékenységben minden szinten jusson érvényre a párt elvi, eszmei, politikai irányítása” – akkor e valóban magas szinten megfogalmazott útmutatások mögül nemcsak Zsdanov és Farkas Mihály lólába kandikál ki, hanem az a fenyegető perspektíva is, hogy a színvonalemelés munkája a legjobb írók, alkotók, művészek felé való odaütéssel, szabadság-nyirbálásokkal, a cenzúra megszigorításával fog kezdődni.

Bárcsak tévednénk! Bárcsak ránk cáfolnának az események! Bárcsak azt hallanánk Nyugatra látogató barátainktól, rokonainktól: „Sötéten láttok, rosszul ítélitek meg a dolgokat, a helyzet semmivel sem romlott, ellenkezőleg”.

Aggódunk, félünk, hogy nem így lesz. Annál kevésbé, mert az események magyarázatát nem lehet csak Budapesten, sőt elsősorban Budapesten keresni. Ahhoz, hogy az „új gazdasági mechanizmuson” vagy a kultúrpolitikán néhány módosítást hajtsanak végre, aligha kellett volna a nagysöprűhöz nyúlni.

A hideg szél külföldről fúj, keletről, Moszkvából, s alighanem még egy-két másik „testvérországból” is. Erre mutat a márciusi határozatoknak egy röpke utalása arra, hogy „nagy jelentőséget tulajdonítunk a szocialista országok kommunista pártjai 1973 decemberében megtartott moszkvai ideológiai értekezletének”, s két furcsa mondat a már említett, Változatlan politikával című cikkből: „A gazdaságirányítási rendszerünk nemzetközi elismerése és az elért sikerek felett érzett jogos öröm és büszkeség sem akadályozhat bennünket abban, hogy tanuljunk – és ha lehet, minél többet – a többi szocialista ország bevált módszereiből, a gyakorlat által igazolt újításokból. Közismert, hogy az európai testvérországok gazdaság-irányítási rendszere sokban azonos, de nem kevés dologban eltérő a mienkétől, s eredményeik semmivel sem maradnak el a mi sikereinktől”.

Magyarra fordítva a pártzsargont, a dolgok nagyjából a következőképpen alakulhattak: a szovjet, de nem utolsósorban a kelet-német, a bolgár, a cseh s talán a lengyel vezetőknek is kezdett egyre inkább elegük lenni a magyar helyzetből. Kezdték unni azt, hogy a nyugatiak is, de a saját alattvalóik is a magyar „liberalizmust” dörgöljék az orruk alá, azt kérdezgessék tőlük: náluk miért merevebb a gazdasági rendszer, náluk miért nehezebb útlevelet kapni, náluk miért szőrszálhasogatóbb a cenzúra, náluk miért nem jelenhetnek meg olyan könyvek, miért nem mutathatnak be olyan műveket, mint Magyarországon és így tovább. A tavaly decemberi moszkvai ideológiai értekezleten aztán az asztalra csaptak: nem ők fognak a magyaroktól tanulni – a magyarok tanuljanak tőlük. Nem lehet tovább kilógni a sorból, egy-kettő, egy-kettő, ugyanúgy kell menetelni, mint a többieknek. A szorosabb összefogáshoz, a nagyobb fegyelemhez, az éberség fokozásához ürügyként felhasználták a Szolzsenyicin-ügyet – erre vall az, hogy otthon a párt szájpropagandája most azt terjeszti: Szolzsenyicinnak „köszönhetjük” a dolgot, ha ő csendben maradt volna, minket is békében hagytak volna az oroszok, s az 1956-os eseményekre utalva a száműzőtt írót „Mr. Szuez”-nek keresztelték el.

Mintha csak Szolzsenyicin nem a bőrét vitte volna a vásárra! Mintha csak nem az életét kockáztatta volna egy Magyarországra is rátelepülő diktatúra leleplezésével! Mintha legnagyobb, talán egyetlen reményünk nem éppen az volna, hogy egyszer, valamikor Moszkvában esetleg felülkerekedik az az irányzat, amely olykor ködösen, olykor zavarosan, gyakran gyönyörűen és majdnem mindig haláltmegvető bátorsággal a változást, a demokráciát, a szabadságot akarja. Ha ma Magyarországon fájdalmasan és hideglelősen beborult az ég, az azért van, mert Oroszországban igazából sohasem derült fel, az azért van, mert egy kis rabországban a liberalizálódás ilyen-olyan eredményei sohasem szerves és szilárd vívmányok, hanem mindig a rabtartók kénye-kedvétől, pillanatnyi szeszélyeitől, átmeneti kegyeitől, szemöldök-összehúzásaitól függenek. Amíg nemzeti ellenállásra nincs lehetőség vagy erő, addig csak Ady könyörgése marad nekünk:

Anakronizmusok^*

Csak az utóbbi néhány hónapban hányan tűntek le a világpolitika színpadáról! Nem szólva Pompidou elnökről, akit a halál ragadott el, vagy a Nobel Béke-díjas Brandt kancellárról, akit egy keletnémet ügynöknek ajándékozott bizalma taszított a lejtőre; megbukott a nemzetközi élet két „rekordere”: Nixon, a világ leghatalmasabb embere, akit alig két évvel korábban rekord-eredménnyel választottak újjá és Hailé Szelasszié, aki 44 éves uralkodásával a trónolás jelenkori rekordját tartotta. Az Egyesült Államok elnökének azért kellett mennie, mert fedezte az ellenpárt központjának telefonlehallgatását, s mert hazudott népének. Abesszínia legendás múltú Négusáról kiderült, hogy kapzsi, kegyetlen, önkényeskedő vénember lett belőle, újabb bizonyságot adva a régi mondásról: semmi sem korrumpál korlátlanabbul, mint a korlátlan hatalom.

De túl a személyeken, Európa két déli csücskében egész rendszerek omlottak össze: Portugáliában a hadsereg elsöpörte a Salazar alapította több évtizedes diktatúrát, Görögországban pedig a ciprusi események következményeként a hadsereg parancsuralma adta át helyét polgári politikusoknak. Ha úgy tekintjük, hogy mind a két ország a nyugati világhoz számít, akkor túlzás nélkül megállapíthatjuk: nem, Nyugaton a helyzet nem változatlan.

Különben ugyanerre a megállapításra jutott a Szovjetunió elnöki tanácsának elnöke, Nikolaj Podgornij is, aki szeptember közepén, egy Szófiában tartott beszédében melegen üdvözölte az athéni és liszaboni változásokat, s magyarázatként a következőket fűzte hozzájuk: „Egyáltalán nem véletlen, hogy Portugáliában a fasisztabarát diktatúra bukása és Görögországban a népszerűtlen junta erkölcsi és politikai csődje éppen az európai enyhülés és a politikai légkör normalizálásának feltételei között következett be… A változások friss szele és a nemzetközi, s ezen belül európai légkör egészségesebbé válása nem kedvez a politikai anakronizmusok fennmaradásának, amelyek a hidegháború romlott levegőjének esztendeiben virultak”.

Nemcsak vitatkozni nem fogunk, de teljességgel egyetértünk Podgornijjal abban, hogy a portugál és a görög diktatúra szégyenletes anakronizmus volt Európában – nem volt szükségünk a Szovjetunió elnökére, hogy ezt észrevegyük és kimondjuk ezeken a hasábokon. De egyetértünk abban is – és itt már jóval lényegesebb ponthoz érkezünk –, amit magyarázatként jelöl meg: az enyhülés jelenlegi légkörében a viszonylag békés, vérontással nem járó rendszerváltásoknak sokkal több reményük van a sikerre, mint a hidegháborúnak nevezett korszak idején. Amíg Sztálin élt, a nyugati világ aligha fogadta volna nagy lelkesedéssel, hogy az új portugál kormányban kommunista miniszterek legyenek, vagy azt, hogy Görögország csak úgy kisétáljon az Atlanti Szövetség katonai szervezetéből.

Le hát az anakronizmusokkal, a parancsuralmakkal, a katonai és civil diktátorokkal! Vesszenek az egypárturalmak, a népekre külső beavatkozással vagy belső puccsokkal rákényszerített rendszerek! Éljen a demokrácia, a nép szabadon kinyilvánított akarata, a többpártrendszer, a katonai szövetségekhez való szabad csatlakozás és az azokból való szabad kilépés! Tűnjenek el azok a politikai vezetők, akik ellenfeleik telefonját lehallgatják, akik harácsolnak, akik önkényeskednek, akik hazudnak saját népeiknek! Korlátlan vélemény-, szólás-, sajtó-, vallás-, lelkiismereti, gyülekezési, utazási, irodalmi és művészeti szabadságot!

Lehetséges volna, hogy Podgornij elnök és társai idáig már nem mennek el velünk az anakronizmusok elleni nemes küzdelemben? Lehetséges volna, hogy az anakronizmusokról beszélve ők csak azokra gondolnak, amelyek nekik nem tetszenek? Göbbels annak idején kijelentette: „hogy ki a zsidó, azt én döntöm el”. Lehetséges volna, hogy Podgornijék is így vélekednek: hogy mi számít anakronizmusnak, azt ők döntik el?!

Hogy a nemzetközi enyhülés légköre megkönnyíti az olyan diktatúrák bukását, mint a görög és a portugál volt – ezt csak üdvözölni lehet. Ha holnap Franco rendszere tűnik majd el a süllyesztőben, azzal csupán minden demokrata régi álma válik majd valóra. De a bökkenő ott van, hogy mindezek a változások csak a nyugati világ arcáról tűntetik el a szégyenfoltokat. A nemzetközi enyhülés, az európai együttműködés – úgy, ahogyan ezt mindeddig praktizálták – csak a nyugati világban hoz létre rendszerváltozásokat. Mi van, mi lesz a keleti anakronizmusokkal?

Tizennyolc évvel ezelőtt, 1956. október 23-án a magyar nép békés, fegyvertelen tüntetésen követelte a kívülről rákényszerített rendszer liberalizálását. A hatalom birtokosai a tüntetőkre lövettek, és a megszálló szovjet hadsereg még aznap éjjel beavatkozott az eseményekbe. Az oroszok szószegésének, csapataik további beözönlésének láttán az ország törvényes, kommunista miniszterelnöke bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, Magyarország semlegességét. Az egységes, felkelt nép forradalmát vérbe fojtották, vezetőit kivégezték, alapvető kivánságai máig sem teljesültek.

Hat évvel ezelőtt Csehszlovákia népe, meggyőződéses kommunisták irányításával, demokratikus reformokat kezdett megvalósítani. A reformmozgalmat külföldi intervenciós erők legázolták, bábkormányt ültettek az ország élére – a nép helyzete ma sivárabb, mint valaha.

Német munkások Kelet-Berlinben, lengyel munkások Varsóban, Poznanban, Gdanskban hiába próbáltak olyan világot teremteni, ami vágyaiknak, érdekeiknek megfelelt: mindannyiszor öklök lesújtása, gépfegyverek kattogása, tankok rájuk zúdítása s legfeljebb egy-két utólagos részletengedmény volt a válasz.

Az orosz birodalom legnagyobb élő íróját, aki korábban már éveket töltött koncentrációs táborokban, hajnalban elhurcolták lakásáról és akarata ellenére külföldre toloncolták. Szeptember közepén húsz orosz festőművész, akik modernségük miatt ki vannak tiltva a moszkvai kiállítóhelyiségekből, egy kültelki grundon próbálta bemutatni műveit: vásznaikat a titkosrendőrök darabokra tépték, a kereteket bulldózerekkel taposták össze.

Mindez nem Sztálin életében történt, nem a hidegháború romlott levegőjében, hanem a változások friss szellői közepette, a nemzetközi légkör egészségesebbé válásának különböző szakaszaiban. És mindez persze nem számít anakronizmusnak: nem az akasztófák és a tankok, nem a titkosrendőrök és a cenzorok, hanem a szabadságra sóvárgó népek, a Nagy Imrék, a Dubčekok, a Szolzsenyicinek, a modern festők anakronisztikusak.

Akadnak más anakronizmusok is. Egyebek közt például a kommunista, de semleges Jugoszlávia. Belgrádban most lepleztek le egy neosztálinista összeesküvést, amelynek vezetői szovjethű kommunista pártot szerveztek, és vissza akarták vinni az országot a Moszkva uralta keleti tömbbe. A Le Monde tudósítója szerint az összeesküvők külföldi támaszpontjai a Szovjetunióban, Csehszlovákiában és – Magyarországon voltak. (Ahogy a gyalázatos csehszlovákiai intervencióból – persze a jugoszláviai bajkeverésből sem maradhatunk ki! A legújabb szovjet–magyar közös hadműveleteket is a jugoszláv határon készítik elő!) A Kreml egyre türelmetlenebbül vár Tito halálára, hogy – ha csak egy mód van rá – részt vegyen annak az anakronizmusnak a felszámolásában is, amelyet számára Jugoszlávia jelent.

És melyik lesz a következő európai ország, amelyiknek a rendszerét anakronisztikusnak fogják nyilvánítani? Finnország vagy Norvégia, Ausztria vagy Olaszország, Törökország vagy Svájc? És aztán még tovább és még tovább, a nemzetközi enyhülés és az európai testvéri egymásratalálás szellemében…

Ha akadnak még a Nyugaton felelős politikusok, ezen kellene elgondolkodniok. Nem a hidegháborúhoz kell visszatérni, nem az enyhülést kell megtorpedózni, nem azt kell menteni, ami a nyugati világban valóban idejét múlta. Csak a kölcsönösség elvén kell munkálkodni, s azon, hogy ez az elv gyakorlattá váljék: hogy eltűnjenek a keleti anakronizmusok is. Elődeik a kisujjukat sem mozdították a magyarokért, a lengyelekért, a keletnémetekért, a csehekért, a szlovákokért. Az eredmény itt van előttük: egy szétzilált, marakodó, gazdasági válságtól rettegő Nyugat-Európa. Talán egy nagy, összefogó, szilárd és következetes felbuzdulás még segíthet, amíg késő nem lesz.

Ha ugyan már nem késő.

Irtózatos hazudság mindenütt^*

Azok, akik 19 évvel ezelőtt, 1956. október 30-án ünnepélyes kormánynyilatkozatban ismerték el eddigi politikájuk hibáit, akik november 3-án „szívélyes légkörben” tárgyalásokat kezdtek csapataik kivonásáról, és alig néhány órával később letartóztatták tárgyalófeleiket, s tankjaikkal legázolták Magyarországot, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy minden országnak joga van szabadon megválasztania politikai rendszerét.

Azok, akik 1956. november 26-án a Budapesti Rádióban ünnepélyesen kijelentették: „Megígértük, hogy nem indítunk büntető eljárást Nagy Imre és barátai ellen múltbeli bűneikért, mégha később maguk is beismerik azokat; tartani fogjuk magunkat ehhez az ígérethez”, és ugyanebben a rádióban 1958. június 17-én bejelentették Nagy Imréék kivégzését, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy tiszteletben kell tartani minden ember alapvető szabadságjogait.

Azok, akik 1956. december 3-án az ENSZ közgyűlése előtt ünnepélyesen deklarálták, hogy: „A román kormány biztosítja a menedékjog nemzetközi szabályainak betartását Nagy Imre volt miniszterelnöknek és társainak, s biztosíthatjuk Önöket, hogy az említett személyek hálásak a román kormány vendégszeretetéért”, s nem sokkal utóbb hóhérkézre játszották az „említett személyeket”, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy minden államnak tiszteletben kell tartania azokat a kötelezettségeket, amelyeket a nemzetközi jog szerint magára vállalt.

Az az öt ország, amelyik 1968. augusztus 4-én Pozsonyban keblére ölelte Dubčeket és kijelentette: „Mennyire örül az újra megtalált harmóniának,” hogy aztán 17 nappal utóbb csapataival letiporja Csehszlovákiát, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírta, hogy egyetlen államnak sincs joga beavatkozni más államok belügyeibe.

Azok, akiknek a kezén máig sem tudott megszáradni García Lorca s Guernica ártatlan áldozatainak vére, mivel azóta sincs olyan év, hogy újabb ádozatokat ne vetnének börtönbe, vagy ne fojtanának meg nyakcsavarral, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy tiszteletben kell tartani minden ember lelkiismereti és meggyőződésbeli szabadságát.

Azok, akik pusztán írásaiért, könyveiért éveken át börtönben tartották rendszerük egyik megalapítóját, Gyilászt, s azóta is újabb és újabb szerb, horvát, szlovén írókat és tudósokat némítanak el, zárnak rácsok mögé, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy minden államnak tiszteletben kell tartania a gondolat és a szólás szabadságát.

Azok, akik alig pár hónapja Lisszabonban kicsavarták a Republica című napilapot a szocialista újságírók kezéből, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy minden államnak tiszteletben kell tartania a sajtó szabadságát.

Azok, akik mindent megtettek a törökök kisebbségi jogainak megnyirbálására, s azok, akik csapataikkal partra szálltak Ciprusban és görögöket tettek földönfutóvá, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták azt is, hogy minden nemzeti kisebbség jogát tiszteletben kell tartani, és azt is, hogy az államok között fennálló ellentéteket csak békés úton szabad rendezni.

Azok, akik Magyarország prímásának szentül megígérték, hogy ha – kérésükre – elhagyja a hazáját, esztergomi érseki rangját természetesen megőrzi, s pár hónappal utóbb, legtöbbet szenvedett méltóságviselőjük közelgő halálát sem kivárva, annak nyilvános tiltakozása ellenére, azt jelentették be, hogy a magyar egyházfő „lemondott” tisztségéről, most Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy az adott szót mindig respektálni kell.

S azok, akik az elmúlt évtizedben százszor és százszor kijelentették: nem tűrik el, roppant erejükkel meg fogják akadályozni, hogy Dél-Vietnam, Kambodzsa és Laosz fegyveres agresszió áldozatává váljék, most, alig pár héttel védenceik lerohanása után, Helsinkiben ünnepélyesen aláírták, hogy őrködni fognak Európa békéjén és biztonságán.

Ha minden szerződés annyit ér, amekkora az aláírók tisztessége, jóhiszeműsége, őszintesége és szavahihetősége, akkor a fenti példáknál semmi nem mutatja jobban, mi az értéke – az Európai Biztonságról és Együttműködésről aláírt helsinki okiratnak. S csak kiragadott példákról van szó: Észtország, Lettország, Litvánia bekebelezésétől Szolzsenyicin száműzetéséig, az erdélyi magyarság helyzetétől jónéhány nyugat-európai országban élő kisebbség jogainak semmibevételéig, oldalakon át lehetne sorolni, mennyire törődnek a Magas Szerződő Felek a saját aláírásaikkal. Nem, persze, hogy nem egyformák: az Egyesült Államoknak más a politikai rendszere, mint a Szovjetuniónak, és Prágában mások a módszerek, más az ideológia, mint a Vatikánban. De egyben valamennyien megegyeznek: mindegyiküket saját, szűk értelemben vett, vélt vagy valódi érdekeik s nem a mások sorsa, szenvedése vezérli.

Vannak, akik árulásról beszélnek: a Nyugat Helsinkiben végleg „eladta” Kelet-Európát. Nem szólva arról, hogy eladni csak azt lehet, ami valakié, s Kelet-Európa már régóta nem tartozik a Nyugathoz, nem szólva arról, hogy ha árulás volt, akkor az már Jaltában megtörtént, – vajon az elmúlt harminc évben, amikor még nem volt helsinki szerződés, hányszor sietett a Nyugat a kelet-európaiak – a kelet-berlini munkások, a poznani tüntetők, a budapesti forradalmárok, a prágai „revizionisták”, a gdanski sztrájkolók – segítségére? Ha a világhelyzetben semmi sem változik, akkor továbbra sem fogja a kisujját sem megmozdítani, hogy a Szovjetuniót, az ilyen vagy olyan színű diktatúrákat a Helsinki Szerződés tiszteletben tartására kényszerítse. Ha pedig az erőviszonyok kedvezőbbekké válnának számára, akkor a Helsinki Szerződés a Szovjetuniót a legkevésbé sem fogja megakadályozni, hogy beavatkozzék „más országok belügyeibe”.

Vannak, akik bizakodnak; a szerződés szövege, szelleme, ténye – ha fokozatosan is – rá fogja szorítani az oroszokat arra, hogy komolyan vegyék aláírásukat, s nagyobb manőverezési lehetőséget ad majd a népi demokratikus kisországoknak. A farkasokból bárányok lesznek, az engedelmes bárányok megtáltosodnak… Nem szólva arról, hogy az oroszok már több mint három évtizede aláírták az Egyesült Nemzetek Alapokmányát is, az Emberi Jogok Deklarációját is, amelyekben lényegében ugyanaz állt, mint a Helsinki Szerződésben, s ez nem akadályozta meg őket semmiben, vajon a kelet-európai országok vezetői, még ha akarnának is, mit tudnának csinálni a Szerződés papírlapjait lengetve a területüket megszálló szovjet hadosztályok ellenében? S miért akarnának: személyi hatalmuknak a megszállók szuronya a záloga. Bizakodni Helsinkiben aligha reálisabb, mint felháborodni rajta: hány börtönajtó nyílt meg, hány betiltott könyv látott nyomdafestéket, hány szabad választást tartottak, hány kisebbség sorsa fordult jobbra, hány idegen katonát vontak ki a megszállt országokból – Helsinki miatt, Helsinki óta?

„Irtózatos hazudság mindenütt!” – kiáltott fel idestova másfél századdal ezelőtt Európa közepén a könyvtárba lépő Vörösmarty. A könyvek papírja – akárcsak a nemzetközi szerződéseké – rongyból készül, az emberiség elhányt rongyaiból, zsivány ruhájából, hamis bírák és zsarnokok mezéből, rabnépek köntöséből, meggyalázott szüzek és vak koldusasszonyok condráiból, aljas hitszegők gúnyáiból. Dehát nem írtak-e nagy igazságokat is a kétes eredetű papírlapokra? Többnyire nem Magas Szerződő Felek, hanem egyszerű emberek és nagyszerű írók, elemista gyermekek és lángeszű tudósok? A hazugságok tömkelegében, a sötétségben botorkáló, elkeseredett költő azt kérdezi: „Mi dolgunk a világon?” és az egyetlen, amit válaszolni tud rá: „Küzdeni, erőnk szerint a legnemesbekért.” Kongó frázis? Felületes bölcsesség? Üres moralizálás? Több mint százharminc év telt el azóta, s máig sem tudott senki okosabbat kitalálni.

Reménytelen? Annál inkább.

Provokáció^*

Ezt is megértük!

A párizsi Champs-Elysées-n Franciaország legnagyobb és legpatinásabb kiállítási termeiben, a Grand Palais-ban tíz- és tízezrek csodálják meg a magyar festészet klasszikusainak, M. S. mesternek, Bogdány Jakabnak, idősebb Markó Károlynak, Mednyánszky Lászlónak a remekműveit.

Tévedés ne essék: nem magyar kiállítás van Párizsban.

Csehszlovák kiállítás!

A Nagy Palotába belépő látogatót Gustav Husaknak, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkárának üdvözlő szavai fogadják, a kiállítást a hivatalos francia–csehszlovák kultúregyezmény keretében rendezték, és ezt a címet viseli: „A cseh és szlovák művészet tíz évszázada”.

Meg kellett hát érnünk, hogy 1975 novemberére Bogdány Jakabból Jakub Bohdan, Markó Károlyból Karol Marko, Mednyánszky Lászlóból Ladislav Mednansky lett – csak M. S. mester monogrammját nem szlovákosították el, úgy látszik, ezt nem tartották szükségesnek. Ha művel nem is szerepel a kiállításon, a katalógus a szlovák festészet nagyjai között sorolja fel Adam Manucky-Manyokit, azaz Mányoki Ádámot, Rákóczi Ferenc arcképfestőjét.

A kisajátítások alapja az, hogy az említett művészek a mai Szlovákia területén születtek vagy rövidebb-hosszabb ideig ott is tevékenykedtek. Mintha a mai Szlovákia akkor nem a magyar királysághoz tartozott volna (mintha nem siránkoznék ezen éppen eleget a kiállítás katalógusa), s mintha egy művésznél csak az számítana, hol született, s elsősorban nem az: minek vallja magát.

M. S. mesterről, a későközépkori Magyarország legnagyobb festőjéről nem érdemes hosszan vitatkozni. Valójában senki sem tudja milyen nemzetiségű volt – tény az, hogy az akkori magyar Selmecbánya őrizte meg legtöbb művét, s a magyar Genthon István volt az, aki kiásta őt a feledésből.

Bogdány Jakab Eperjesen született és Londonban halt meg – sárosi magyar nemesek sarja volt. Markó Károly Lőcséről indult el Kolozsvárra, Pestre, Kismartonba, Rómába, világéletében magyar volt, 1840-től a Magyar Tudományos Akadémia tagja – a kommunista Magyarországon megjelent Magyar Képzőművészeti Lexikon szerint „a magyar tájképfestészet első nagy hatású, iskolát teremtő mestere”. A magyaré és nem a szlováké.

A legcifrább Mednyánszky (bocsánat: Mednansky) esete. Igaz, a mai Szlovákiához tartozó Beckón született és a neve is szláv hangzású. Szláv, de nem szlovák! Ősei ugyanis lengyelek voltak, akik a XIII. század elején telepedtek át Magyarországra, és II. Endrétől (közismerten szlovák király volt…) kaptak birtokot. P. Brestyánszky Ilona Budapesten 1963-ban megjelent könyve szerint a festő édesanyja a középkori Rák-nemzetség késői utóda, Szirmai és szirma-besnyői Szirmay Mária Anna volt, édesapja és két nagybátyja pedig „vitézül harcolt az 1848–49-es magyar (azóta nyilván: szlovák) szabadságharcban az osztrák elnyomók ellen, a szabadságharc leverése után az idősebbet a császári kormány Magyarországra kinevezett hóhérlelkű főparancsnoka, Haynau, felakasztatta, a legfiatalabb pedig száműzetésben halt meg”. A zseniális, hányatott életű művésznek soha eszébe nem jutott, hogy másnak vallja magát, mint magyarnak, magyarul írta naplóját, képeit kivétel nélkül Mednyánszky-nak szignálta – de mit számít mindez, 1975-re mégiscsak Ladislav Mednansky lett belőle.

A pálinkagőzös szlovák nacionál-kommunistáknak azonban ez sem elég. A kiállítási katalógus bevezetőjének szövege úgy habzik a magyarellenes gyűlölettől, mintha a Kisantant legszebb éveiben írták volna. Hadd idézzünk csak egyet a sok közül: minekutána elpanaszolják, hogy a IX. században Szlovákiát bekebelezte a magyar állam, a következő megjegyzést fűzik hozzá: „Ne tévesszük szem elől, hogy éppenséggel a szlovák környezet magas színvonala jelentette azt a valóságos élesztőt, amelyik arra ösztönözte a magyarokat, hogy felhagyjanak primitív és nomád életmódjukkal, a szilárdabb életforma kedvéért, s így döntő hatást gyakorolt Magyarország belső megszervezésére.” Ha tehát eddig nem tudtuk volna, most megtanulhattuk: valójában mindent a szlovákoknak köszönhetünk. Fölöslegesnek érezzük, hogy megjegyzéseket fűzzünk a megállapítás történelmi hitelességéhez – csak azt kérdeznénk meg halkan és szerényen: mi szükség volt erre a mondatra egy képzőművészeti kiállítás francia közönsége számára készült katalógusban?

Ez a kérdés annál is jogosultabb, mert a katalógus bevezetőjének írói a saját történelmüket illetően furcsa amnéziában szenvednek. Mikor Csehszlovákia 1918–19-es megalapításáról szólnak, csak Liptovsky Mikulas neve jut eszükbe. – Masarykról és Benesről mintha sosem hallottak volna. S mikor a II. világháború eseményeit ismertetik, csak szlovák partizánokról és ellenállókról beszélnek – Tisó József és a Hlinka-gárda mintha sohasem létezett volna. Mit szólnának a magyar kommunisták egy olyan történelmi összefoglalóhoz, amelyik kifelejtené Horthy vagy Szálasi nevét? Még jó, hogy a „prágai tavaszról” nem feledkeznek meg a katalógusírók. Persze, nem Dubček és Smrkovky 1968-as tavaszáról, hanem a „zenélő prágai tavasznak” nevezett hangversenyekről!

Átlátszó történelmi hamisításokra, s még néhány nagy művészünk „elzabrálására” sem volna érdemes sok szót vesztegetni (nem szűkölködünk tehetségekben, adhatunk kölcsön is belőlük a szegényebbeknek) – ha 30 éve nem tömnék teli a fejünket azzal, hogy a kommunista rendszerek véget vetnek az olcsó és hitvány nacionalizmusnak, s a népi demokráciák olyan szerelmesen-szeretőn turbékolnak egymás szomszédságában, mint a galambok. Éppen ezért kíváncsian várjuk: hogyan fognak, hogyan mernek reagálni a budapesti kommunisták prágai és pozsonyi elvtársaik nacionalista provokációjára?! Fognak-e, mernek-e nyilvánosan válaszolni a magyarellenes kirohanásokra, a magyar művészet megcsonkítására – hiszen a kihívás egész Franciaország, az egész világ nyilvánossága előtt történt? Avagy megelégednek-e majd azzal, hogy köszönő levelet írnak a hatalmas és testvéri Szovjetunióhoz, örök hálájukról biztosítva, amiért Kárpát-Ukrajnát magához csatolta, s így elejét vette annak, hogy a Munkácson született Munkácsy Mihályt is a szlovák festészet büszkeségei között mutogassák Párizsban.

Az ellenpélda^*

„Tanácskozásaink végére értünk. Elvtársak, álljunk fel – és ne énekeljük el az Internacionálét!”

Nem, ez a mondat nem hangzott el az európai kommunista pártok kelet-berlini értekezletén. De elhangozhatott volna. Híven tükrözte volna a valóságot.

Először fordult elő, hogy egy nagy nemzetközi kommunista összejövetel végén nem harsant fel az Internacionálé. Külön-külön, a saját országaikban még eléneklik a kommunisták. Együtt már nem.

Külsőség? Külsőség volna az is, hogy azt a rövid, üresen kongó dokumentumot, amelyet egyhangúan elfogadtak, elfelejtették aláírni? Abban a mozgalomban, amelyben minden tapsot, minden köhintést előre megterveznek, az effajta külsőségek többet mondanak, mint a szónoklatok nagyrésze.

Azt a bizonyos alá nem írt záróközleményt – s annál százszorta cifrábbat is – Sztálin ’46-ban vagy ’47-ben aláíratta volna nemcsak Európa, de a világ valamennyi kommunista pártjával. Hruscsovnak ’54-ben vagy ’55-ben elég lett volna egy-két hónapnyi előkészítés. Brezsnyev két esztendőn át gyúrta-gyömöszölte – nem a világ, hanem csupán Európa kommunista pártjait… Miért? Azért, hogy egyáltalán összejöjjenek egy kétnapos tanácskozásra, és a semmitmondó közös nyilatkozatot végül is ne írják alá. Külön-külön talán még hajlandók lettek volna aláírni. Együtt már nem.

Ha nem balzsamozták volna múmiává Lenint, s nem csináltak volna belőle – mint a spirituszba rakott csodabogarakból – kiállítási tárgyat a Vörös Téren, ha eltemették volna egyszerűen, ahogy a közönséges halandókat szokás, akkor most nagyban forgolódnék a sírjában: mivé is lett az a Harmadik Internacionálé, amelyiknek még ő rakta le az alapjait? Mivé is lett Moszkva, a világkommunizmus központja?

Mert tulajdonképpen erről van szó, ez a dolog lényege, ezért volt történelmileg is jelentős a kurta kelet-berlini találkozó.

Harminc évvel ezelőtt Sztálin kijelentette: „Csak a kisujjamat kell megmozdítanom és Tito nem lesz sehol”. Tévedett – az agg eretnek ott feszített Kelet-Berlinben, miközben Sztálin nevét már gondosan kilúgozták a pártdokumentumokból és párttörténetekből. Mégis, abban igaza volt, hogy annak idején a kommunista mozgalomban sikerült teljesen elszigetelnie a jugoszláv szakadárt.

Tizenöt-húsz évvel ezelőtt Hruscsov egymásután hívta össze a világkonferenciákat, hogy Kína kiválását megakadályozza. Nem sikerült. Mao pártja szakított Moszkvával, és vakmerőbben vagy óvatosabban, követte őt Ázsia jóformán valamennyi kommunista pártja.

Brezsnyev már nem is álmodhatott arról, hogy világértekezletet hívjon össze. Maradt, kínos-keserves előkészítés után, Európa. S Kelet-Berlinben kiderült, hogy – ennek is vége. „Az effajta konferenciák – jelentette ki a nem is túlságosan lázadozó francia Marchais – nem felelnek meg korunk igényeinek”. „Javaslom – pötyögtette el szinte csak úgy mellékesen az olasz Berlinguer –, hogy többé ne rendezzünk ilyen összejöveteleket.”

Mit gondolhatott, mit érezhetett Brezsnyev, amikor nyilvánosan, a többi kommunista vezető előtt, az egész világ előtt ilyesmiket vágtak a fejéhez. S ez még nem volt minden. Majdnemhogy ez lett volna a legkevesebb.

Tito kijelentette, hogy ellenez minden beavatkozást, akármelyik párt részéről, egy másik párt ügyeibe. Berlinguer hozzátette: nincs többé vezető párt vagy vezető állam, s megbélyegezte – újra – Csehszlovákia szovjet megszállását. A spanyol Carrillo szemére vetette az oroszoknak, hogy Helsinkiben leültek egy asztalhoz Francóval, és hozzátette: „Üldöztetéseink, szenvedéseink, a katakombák korszakában összekevertük a tudományos szocializmust az áldozathozatal misztikumával és az eleve elrendeltséggel. Mintha egy új egyházunk lett volna, saját mártírjainkkal és prófétáinkkal. Hosszú éveken át Moszkva volt a mi Rómánk. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom volt a Karácsonyunk. A gyermekkorunk volt ez. Most viszont már felnőttek vagyunk…”

Nem furcsa-e: éppen akkor, amikor Rómában, a katolicizmus központjában kommunista vagy kommunistabarát polgármestert választanak – Moszkva véglegesen és visszavonhatatlanul megszűnik a kommunizmus Rómája lenni?!

Valaha, nem is olyan régen, egy valamirevaló kommunista és valamennyi kommunista párt számára a Szovjetunió volt minden: a központ, az útmutató, a világítótorony, a Nagy Példakép. Olyanná válni, mint a bolsevik párt, olyan országot teremteni, mint a Szovjetek Szövetsége – ez volt a cél, a terv, az álom.

S ma? Annak a féltucat pártnak a kivételével, melyek az oroszok megszállta országokban tevékenykednek s amelyek valójában nem is pártok, hanem klikkek, kollaboráns érdekszövetségek – ennek a néhány fióküzletnek kivételével nincs a világnak egyetlen kommunista pártja sem, amelyik olyan társadalmat szeretne megteremteni, amelyik hasonlít a Szovjetunióra!

Ellenkezőleg – s ebben áll a történelmi fordulat –, minden egyes kommunista párt megállás nélkül azt bizonygatja, szinte nyelvét lógatva lihegi: mi nem vagyunk olyanok, mint az oroszok, mi nem olyan rendszert akarunk bevezetni, mint amilyen a szovjet rezsim. Vannak köztük „balosok”, mint a kínaiak vagy az albánok, vannak „jobboldaliak”, mint az olaszok vagy a japánok, vannak hatalmon lévők és ellenzékiek; tulajdonképpen semmiben sem értenek egyet –, kivéve egyvalamit: nem akarnak a Szovjetunióra, a bolsevik pártra hasonlítani.

A Nagy Példaképből a Nagy Ellenpélda lett. A világítótorony kialudt – pontosabban: kiderült, hogy fény helyett ázsiai sötétség árad belőle a négy égtáj felé.

Sonnenfeldt amerikai külügyi szakértő sajnálkozva állapította meg, hogy Moszkva katonai erején kívül semmi mással nem tud kedvezően hatni európai csatlósaira (s még kevésbé azokra, akik nem a csatlósai). De hát mi egyébbel hatna rájuk? Fejlett mezőgazdaságával, a kolhoz- és szovhoz-rendszerrel, amely éhínségbe kergetné az egész népet, ha nem volna amerikai és kanadai gabona-behozatal? Iparával, amelyik a lakosság legelemibb szükségleteit sem tudja megfelelően kielégíteni? Emberséges életviszonyaival? Moszkvában kilenc négyzetméter az egy főre engedélyezett hivatalos „lakterület”! Irodalmával, amely hatvan év alatt három időtálló könyvet vagy színdarabot sem tudott létrehozni – Szolzsenyicin s más üldözöttek, kivégzettek kivételével? Képzőművészetével, amely elüldözte a Kandinszkikat és Chagallokat, hogy a szocialista realizmus fércmunkáit mutogassa helyettük a népnek? Zene- vagy filmművészetével, ahol a valódi tehetségeknek, a Prokofjeveknek, a Sosztakovicsoknak, az Eizensteineknek Zsdanov sietve a fejükre ütött? A szabadságjogok kivirágzásával – ott, ahol még ma is a Gulág és az elmegyógyintézet várja azokat, akik a pillanatnyi pártvonallal nem értenek mindig mindenben egyet? Marad a nyers erő, a valóban hatalmas hadsereg – ezzel még lehet „hatni”, befolyásolni, kordában tartani. De mi köze mindennek a haladáshoz, a szocializmushoz?

Szörnyűbb ítéletet talán még senki nem mondott Moszkváról, mint az olasz kommunisták vezetője, amikor kijelentette: a szocializmust könnyebb megvalósítani az Atlanti Szövetségen belül, mint a Varsói Szerződés keretében. Magyarul: a szocializmus megvalósításának a Szovjetunió nemcsak hogy nem elősegítője, hanem kimondottan akadályozója; a valódi szocializmus megteremtésének nem a szovjet, hanem az amerikai hadsereg a biztosítéka…

Senki sem tudja persze, hogy Berlinguer és euro-kommunista társai milyen szocializmust építenének, ha hatalomra jutnának – alighanem ők maguk sem tudják. Józan ésszel nehéz elhinni, hogy az valami álomvilág lenne – annál kevésbé, mert logikusan vetődik fel a kérdés: ha ilyen lesújtó a véleményük a szovjet kommunistákról, miért nevezik magukat továbbra is kommunistáknak? Miért mentek el egyáltalán Kelet-Berlinbe, s ha alá nem is írták, miért fogadták el szóban azt a zárónyilatkozatot, amely alapjaiban támadja azt a nyugati világot, amelynek – saját bevallásuk szerint is – a szabadságukat köszönhetik?

A mi szempontunkból azonban a legfontosabb nem a nyugati kommunisták magatartásbeli ellentmondásainak a vizsgálata. A döntő az, hogy a kommunista mozgalmon belül a Szovjetunió szinte teljesen elszigetelődött. Tekintélye lehanyatlott, befolyása meggyengült – a kommunista pártokon belül ma már több az ellensége, mint a barátja. A következmények beláthatatlanok, a szovjet vezetésen belül éppúgy mint a Szovjetuniónak és európai csatlós országainak, köztük Magyarországnak, egymáshoz való viszonyában. Mi, akik hajlamosak vagyunk hosszasan és rendszeresen meditálni a Nyugat baklövéseiről, taktikai és stratégiai hibáiról, puhaságáról és dekadenciájáról, nem árt, ha olykor felfigyelünk arra, hogy Keleten sem megy minden úgy, mint a karikacsapás. Nemcsak rossz dolgok történnek a világban. Olykor jók is.

Van még remény.

Közös ügy^*

Az a nyilatkozat, amelyet 34 magyar intellektuel Pável Kohuthoz, a neves csehszlovák íróhoz, a Charta ’77 szóvivőjéhez címzett, az 56-os forradalom óta a hazai értelmiség kétségkívül legjelentősebb kollektív állásfoglalása. Egyéni tiltakozások, egyéni kiállások akadtak az elmúlt 20 évben is, és válaszképpen egyéni retorziók is a rendszer részéről. 1968 augusztusában, a csehszlovákiai fegyveres beavatkozás napjaiban kialakulóban volt otthon egy közös fellépés is, de ezt a hatalom képviselőinek sikerült leszerelniök. Ezúttal nem sikerült. Az állóvíz megmozdult. A hallgató nemzet, 34 bátor leánya és fia hangjával, ismét megszólalt.

Első szava a szolidaritásé azok felé a csehszlovák írók, újságírók, művészek és tudósok felé, akik 1977 első napjaiban a Charta ’77 aláírásával a világ elé tárták országuk és népük gyötrelmes helyzetét, az emberi jogoknak azt a szégyenletes semmibevételét, amely azóta is tart, sőt fokozódik, amióta a Varsói Szerződés csapatai – immár kilenc esztendeje – letiporták az „emberi arcú szocializmus” álmait. Noha a Charta ’77 aláírói (először százan voltak, de néhány nap alatt a számuk háromszázra növekedett) félreérthetetlenül megmondták, hogy nem ellenzéki politikai szervezkedést kívánnak létrehozni, hanem csupán alkotmányos jogaiknak akarnak érvényt szerezni, – Moszkva prágai és pozsonyi helytartói azonnal büntető akcióba léptek ellenük: Csehszlovákiában egymást követik a házkutatások, a denunciálások, a legkülönfélébb zaklatások és letartóztatások. A magyar 34-ek nyilatkozata első mondatában egyértelműen elítéli ezt a repressziót.

De legalább annyira fontos – hacsak nem fontosabb – a rövid nyilatkozat második mondata. Az aláírók akkor, amikor kifejezik azt a meggyőződésüket, hogy „az emberi és állampolgári jogok védelme egész Kelet-Európa közös ügye”, túllépnek a mostani csehszlovákiai eseményeken, s miközben Kossuth Lajos, Ady Endre, Jászi Oszkár, József Attila hagyományaihoz, a közép-európai összetartozás gondolatához nyúlnak vissza, egyúttal előre is mutatnak: szavaikból kiérezhető az a felismerés, hogy Kelet-Európa országainak problémái külön-külön aligha oldhatók meg. Csak együtt, csak összefogva, csak egymást segítve. ’56 rövid és lázas napjainak, a ’68-as Prágának nem volt ideje és alkalma, hogy ezt az alapvető igazságot szavakba formálja. Tisztelet és elismerés a 34 budapesti értelmiséginek, akik felismerték és kimondták!

Az elmúlt hónapokban Kelet-Európában egyre láthatóbban-hallhatóbban mozog a föld. Tavaly nyáron Lengyelországban nagyméretű sztrájkok és munkástüntetések ideiglenes meghátrálásra kényszerítették a kommunista vezetőket, s mikor utóbb megkezdődött a gyári munkások rendőri és bírósági üldözése, Varsóban a legjobb értelmiségiek megalakították a „Munkásvédelmi Bizottságot” és a nagy befolyású, függetlenségére féltékenyen őrködő lengyel katolikus egyház vezetői is felemelték szavukat a hajtóvadászat áldozatai mellett. A Szovjetunióban Szolzsenyicin kiűzetése óta sem szűnt meg az ellenállás: a hatalom minden fenyegetése és provokációja, a börtönök, az elmegyógyintézetek, a koncentrációs táborok sem elegendők már ahhoz, hogy Szaharovnak, az Amnesty International oroszországi képviselőinek és társaiknak valóban haláltmegvető bátorságát megtörjék. A csehszlovákok majdnem tízesztendős küzdelme közismert, de a múlt év végén még az eddig legmegrendszabályozottabbnak vélt, örökké némának hitt Kelet-Németországban is megmozdult valami: mikor a nem is túlságosan élesen bíráló kommunista költőt és zeneszerzőt Wolf Biermannt a hatóságok nem engedték hazatérni Nyugatról, olyan írók és tudósok tiltakoztak nyilvánosan a felháborító intézkedés ellen, akik a múltban számtalanszor tanújelét adták párthűségüknek.

Már-már kínosnak tűnt, hogy magyar hang mindeddig nem volt hallható a szabadság-törekvéseknek és az emberi jogoknak ebben a kórusában. A magyarázat persze kézenfekvő volt: egyrészt mi már 56-ban megtettük a magunkét, s akkor az egész világ magunkra hagyott minket, másrészt valamennyi kommunista ország közül nálunk a legkevésbé elviselhetetlen a helyzet – fennáll a veszély, hogy csak rontana rajta a nyilvános tiltakozás.

Az természetesen igaz, hogy ’56-ban a magyar nép egyedül többet tett, mint több más ország népei együttvéve – de nem kevésbé igaz az is, hogy a világ feledékeny és a múló idő elhomályosítja az emlékeket. S ha, mindenekelőtt ’56-nak hála, a magyar viszonyok ma elviselhetőbbek, mint a többi kommunista ország-béliek, ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ország független volna, s az emberi és állampolgári jogok csorbítatlanok lennének. Ám feltéve, de meg nem engedve, hogy Magyarország a kommunista világ földre szállt Paradicsoma: annál nagyobb megbecsülés illeti a 34-eket, akik nemes önzetlenséggel elsősorban másokért szálltak síkra!

Azt, hogy fellépésüknek milyen azonnali hatása van a magyarországi belső helyzetre, ma még nem lehet lemérni. Mikor ezeket a sorokat írjuk, még nem ismerjük a kádárista hatóságok reakcióját. De ugyan mit is kifogásolhatnak a nyilatkozaton? Egyetlen szóval sem bírálja őket, egyetlen elítélő fogalmazása sincsen a hazai viszonyokról – a kormány és a párt vezetői majdnem hogy elégedettek lehetnek a szövegével, amelyet a nemzetközi szolidaritás, az internacionalizmus hivatalosan oly sűrűn hangoztatott szelleme hat át.

Ha szabad, sőt nemcsak szabad, hanem kötelességszámba is megy a chilei vagy a rodéziai elnyomás ellen tiltakozni, akkor a szomszédos Csehszlovákiában végbemenő jogtiprások ellen szót emelni a nemzeti becsületet szolgálja, és némiképpen enyhíti azt a tragédiát és szégyent, hogy 1968-ban Dubčekék lerohanásában magyar csapatok is részt vettek.

Ami pedig az aláírók személyét illeti, azok között nagyítóval sem lehet egyetlen „ellenforradalmárt”, „reakcióst” vagy „ellenséges elemet” találni. Ellenkezőleg!

Egyikük a kommunista párt legrégibb tagjai közé tartozik és Kádár rabtársa volt Rákosi börtöneiben; egy másikuk kiemelkedő irodalomtörténész; egy harmadik a magyar névnek világszerte elismerést szerző zongoraművész; az írók, a költők, a festők, a kritikusok nemzedékük legtehetségesebbjei közé tartoznak, a filozófusok pedig kivétel nélkül a marxista Lukács György tanítványai.

Hadd tegyük hozzá, hogy a 34-ek nyilatkozatával egyidőben Párizsban megalakult a Charta ’77 alapelveit támogató Nemzetközi Bizottság, amelynek tagjai között olyanok vannak, mint a PEN Klub volt elnökei, Pierre Emmanuel és Heinrich Böll, a Nobel-díjas Alfred Köstler és Saul Bellow, Jean-Marie Domenach, az Esprit főszerkesztője, a magyar költőket rendszeresen publikáló Pierre Seghers kiadó, valamint Graham Greene, Iris Murdoch, Stephen Spender, Friedrich Dürrenmatt, Max Frisch, Johan Vogt, Günther Grass, Simone Signoret, Yves Montand, Mary McCarthy, Arthur Miller, – hogy csak a Magyarországon is legismertebbeket említsük. Aki a hazai 34-ekkel szemben megtorló intézkedésekhez akarna folyamodni, annak tudnia kell, hogy a világ haladó értelmiségének legnagyobbjait hívja ki maga ellen. És szemben találja magát a nyugati kommunisták jelentős részével is, hiszen az olasz, a spanyol és a francia kommunista párt a legélesebben elítélte a Charta ’77 aláíróinak üldözését.

A csehszlovák „kartisták” egész fellépésüket a Helsinki Konferencia zárónyilatkozatára alapozzák. A helsinki egyezményt aláíró országok, köztük Kelet-Európa kommunista kormányai, elkötelezték magukat az alapvető emberi jogok tiszteletben tartására. A Kreml urai, akik ennek a találkozónak a kezdeményezői voltak, az új helyzetet úgy értelmezik, hogy a Nyugat elismerte a csatlós országok bekebelezését, s ezentúl a maguk birodalmában az eddiginél is inkább azt csinálhatják, amit akarnak. Ennek az értelmezésnek megvannak a maga súlyos veszélyei, különös tekintettel a nyugati világ önzésére és passzivitására. De ugyanakkor Helsinki kétélű fegyver: miközben a nagy és kis diktátorok rá hivatkozva az elnyomást fokozzák, Kelet-Európa rab népei a zárónyilatkozatot magasra tartva igyekeznek a holt betűkből eleven valóságot formálni. Nemsokára Belgrádban új értekezlet ül össze, amelynek az lesz a feladata, hogy felmérje a Helsinki óta megtett utat, és számonkérje a zárónyilatkozatot megsértő intézkedéseket. Ami Magyarországot illeti, nem utolsósorban a 34-ek sorsa fogja eldönteni, hogy a budapesti rendszer Belgrádban ott lesz-e a legdurvábban jogtipró kormányok között a szégyenpadon.

A román értelmiségiek is megmozdultak!^*

Négy héttel a magyar 34-ek nyilatkozata után (amelyet lapunk első oldalán ismertetünk), Paul Goma román író Bukarestből az alábbi nyílt levelet intézte a csehszlovák Charta ’77 aláíróihoz:

„Ti, akárcsak a lengyelek, a keletnémetek, a magyarok, a bulgárok, orosz megszállás alatt éltek; mi románok, román megszállás alatt élünk, ami végső soron még fájdalmasabb, még hatékonyabb, mint az idegen megszállás…

Mindenütt a kard uralkodik: nálatok az orosz, nálunk a román kard. Itt az ideje, hogy egyiket is, másikat is visszadugják a hüvelyébe. Annak az ideológiának, amelyik azt állítja magáról, hogy az embert szolgálja, de a valóságban emberfejeket vagdos le, sem az eszmékhez, sem az emberhez semmi köze nincsen.

Szolidáris vagyok veletek, csehek és szlovákok, magyarok, lengyelek és németek, és sok más román értelmiségi ugyancsak veletek érez!”

Néhány nappal utóbb Paul Goma és felesége, Ana-Maria Goma, Carmen és Sergiu Manoliu festőművészek, Emilia és Erwin Gesswein, a bukaresti Filharmonikus Zenekar tagjai, Şerban Ştefănescu, Adalbert Fecher, vasgyári munkások és Nicolai Bedivan közgazdász közös nyilatkozatot írt alá, amelyben kijelentik: a román kormány nem tartja tiszteletben sem az utazás, sem a sajtó, sem a gondolkodás szabadságát, s kérik a Helsinki Egyezményt aláíró 35 ország képviselőit, hogy idei, belgrádi találkozójuk alkalmával tartsanak egy külön összejövetelt, amely az emberi jogok problémáit vizsgálja meg Európa országaiban.

Dogmák és tabuk^*

Közhelyszámba megy, hogy a kommunista országok közül manapság Magyarországon a legelviselhetőbb az élet, vagy ahogyan az ugyancsak sűrűn ismételgetett szellemeskedés mondja: „Magyarország a legkellemesebb barakk a szovjet lágerban”. A megállapítás nem a statisztika mércéjével mért életszínvonalra vonatkozik; az Egyesült Nemzetek, a Közös Piac és a KGST egybehangzó adatai szerint az egy főre eső termelés és jövedelem szempontjából a kelet- és közép-európai tömb országai közül az első helyen Kelet-Németország áll, a másodikon Csehszlovákia; Magyarország csak utánuk következik. Valami másról van tehát szó, mint pénzen vagy más anyagi javakon lemérhető jelenségről; valamiről, ami materiálisan nehezebben meghatározható – arról, amit leginkább az angolszászok „way of life” kifejezése közelít meg. Magyarországon az emberek könnyebben lélegzenek, kevésbé nehezedik rájuk a párt és az állam fojtogató bürokráciája, elnézőbb körülmények között juthatnak mellékkeresethez, viszonylag gyakrabban utazhatnak külföldre – nyugati országokba is –, az általános közérzet oldottabb, és oldottabbak a nyelvek, a szórakozási és kikapcsolódási lehetőségek változatosabbak, s utoljára, de nem utolsósorban, a társadalmak életének egyik legbiztosabb hőmérője: az irodalom és a művészet lényegesen kevesebb beleszólásnak és zaklatásnak van kitéve, lényegesen tarkább, öntörvényeit követőbb és szabadabb, mint a többi, úgynevezett testvérországban.

A továbbiakban csak ez utóbbival, az irodalom világával próbálok meg foglalkozni; az általános helyzet, a jelenségek, az okok és az okozatok elemzéséhez külön tanulmányra volna szükség. De még az irodalom – vagy még pontosabban: az irodalompolitika – egyes kérdéseinek vizsgálatánál is elöljáróban kötelességem megjegyezni: 21 éve élek külföldön, amit látok, azt kívülről látom, s nyilván sokmindent nem látok, sokminden elkerüli figyelmemet, és a kép, ami kialakult bennem, bizonyára nem mentes az aránytalanságtól és tévedésektől. Dehát a belülről szemlélő optikájában is lehetnek torzulások, s mert legjobb tudásom szerint ezzel a problémakörrel más még nem foglalkozott átfogóan – belevágok, a tévedés jogának fenntartásával, a jószándékú kiigazításokat előre megköszönve, s abban a reményben, hogy dolgozatom, fogyatékosságai ellenére is, hozzájárulhat egy későbbi, pontosabb és elmélyültebb szintézishez.

Alighanem felesleges hangsúlyoznom, hogy a mai magyar irodalom életében – a választóvonalat 1956 jelenti, s 1956-on nemcsak magát a forradalmat értem, hanem az azt megelőző három esztendőt is, amikor a magyar írók bátor harcot vívtak a sztálinizmussal, s az azt követő négy esztendőt is, a megtorlások, a kivégzések és bebörtönzések időszakát, amikor sokan hosszú börtönévekre, sokan teljes elhallgattatásra voltak ítélve, nem egy tehetséges író és művész pedig emigrációba kényszerült. Mindennek a részletezésébe lehetetlen itt belebocsátkozni – hadd maradjunk egyszerűen és leegyszerűsítve annál, hogy a mai helyzet felméréséhez az első fogódzó az: mi változott az 1956 előtti időszakhoz képest. Ez a kiindulás természetesen eleve kedvező a mának, hiszen az abszolút rosszat hasonlítja össze a relatíve jobbal, de bármi legyen is személyes meggyőződésünk, s bármily szomorú legyen is az összevetési alap – a nemzetközi és belső adottságok olyanok, amilyenek, és Csehszlovákia példája azt mutatja, hogy az idő haladása nem jár törvényszerűen együtt – a haladással.

Ha egyetlen fogalommal kellene a változást meghatároznom, akkor a dogmák haláláról beszélnék – természetesen nem minden dogma, de mégis egész sor, sarkalatos, megváltoztathatatlannak hitt, alapvető fontosságúnak mondott hittétel kimúlásáról. Első helyen közöttük, s gyűjtőnevével lényegében egy egész sorozatot is magában foglalva a szocialista realizmus áll. A sztálini–zsdanovi ideológiában, az irodalomra és a művészetekre vonatkoztatva, ez volt a törvények törvénye, a célok célja, a csúcsok csúcsa. S az utak útja is – lévén az egyetlen elfogadott, jóváhagyott és megkövetelt útvonal. A szocialista realizmus, Zsdanov megfogalmazása szerint, az a művészeti alkotói módszer, amely a marxizmus–leninizmus alapjain, a kritikai realizmuson túllépve, feltárja az igazságot, s a forradalmi romantika felhasználásával törhetetlen optimizmussal nemcsak a mát mutatja be, de a mában észreveszi és feltárja a jövő csíráit is. Ennek a szocialista realizmusnak a nevében bélyegezték meg a Szovjetunióban Ahmatovát, Sosztakovicsot, Prokofjevet, Eisensteint, s menesztették mennybe a Solohov-szerű írókat – ez volt a hivatalos mérce Budapesten éppúgy, mint Prágában, Bukarestben, éppúgy, mint Varsóban vagy Kelet-Berlinben.

Nos, Magyarországon a szocialista realizmus elmélete megszűnt létezni. Nemcsak az alkotó művészeknek nem jut eszébe, hogy ez a követelmény valaha is létezett – a hivatalos ideológusok és kritikusok szóhasználatából is eltűnt. Nem emlékszem rá, hogy az utóbbi évtizedben egyetlenegyszer láttam volna hazai újságban vagy folyóiratban kinyomtatni, egyetlen funkcionárius buzdított volna valakit a követésére, vagy számonkérte volna valakitől a hiányát. Mintha soha nem is létezett volna, mintha majdnem egy évtizeden át nem ez lett volna a kulcs, amelyre a Paradicsom vagy a Pokol kapui feltárultak.

S a fődogmával együtt a semmibe foszlott alkotóelemeinek nagyrésze is. Elsőnek azt a kiegészítő dogmát említeném, miszerint a népi demokratikus irodalmak példaképe a szovjet irodalom – lévén a szovjet irodalom az egyetlen, amely már meg is valósította a szocialista realizmust, a többiek csak igyekeznek feléje. Ám igyekezhetett bárki a legnagyobb odaadással, tehetséggel vagy szolgálatkészséggel, elérni nem tudta – elérni csak a szovjet művek tudták, még akkor is, ha középszerűek vagy csapnivalóan rosszak voltak. Az 1949-es Lukács-vitában nem volt-e az egyik vád az agg marxista ellen, hogy túlbecsülte a kritikai realizmust (Balzacot, Flaubert-t) és lebecsülte a szovjet irodalmat, azt állítván – horribile dictu –, hogy egy egér akkor sem lesz nagyobb egy elefántnál, ha az egér történetesen a Himalája tetején van, s az elefánt a hegy lábánál. A mai Magyarországon mindez csak mosolyra késztetne – mint ahogy legfeljebb elnéző és halk mosolyra késztetnek a mostani szovjet irodalom, film, zene vagy képzőművészet kötelességszerűen bemutatásra kerülő alkotásai is. De lámpással sem lehetne találni egyetlen olyan megrögzött vagy elfogult irodalmi funkcionáriust, aki azzal merészkednék előállni, hogy a szovjet irodalmat és művészetet példaadónak hirdesse; tudja, hogy elnéző mosoly helyett leplezetlen nevetés fogadná.

A szovjet modell dogmájával együtt szenderült jobblétre a szocialista realizmus egy másik összetevője, a pártosság dogmája is. Ez utóbbi nemcsak azt írta elő, hogy az írónak pártosan, azaz a kommunista párt ideológiájának megfelelően kell tárgyát ábrázolnia, hanem megkövetelte azt is, hogy maga a párt is megjelenjék a műben, egy pártvezető, egy pártszervezet vagy legalább egy helyi párttitkár alakjában. Az 1952-es Déry-vitában a párt akkori főideológusának, Révai Józsefnek az volt egyik fő ellenvetése Déry Tibor Felelet című regénye ellen, hogy a regény rokonszenves, okos, vonzó munkáshőse, Köpe Bálint nem lép be elég korán a Kommunista Pártba – s hónapokig komoly arccal folyt a vita arról: ráér-e 1945-ben belépni, ahogy az író akarta, avagy – miként ezt Révai kívánta – már a harmincas években be kellett volna lépnie? Hol van olyan pártideológus ma, aki hasonló módon s nyilvánosan be merne avatkozni ilyen kérdésbe – egyáltalán hol van olyan pártideológus, aki fel merné vetni, hogy ebben vagy abban a műben a kommunista párt funkcionáriusai nincsenek megfelelő súllyal megjelenítve. Tucatjával jelennek meg regények és novellák, amelyek a pártról tudomást sem vesznek: a pártosság dogmája szélesebb és szűkebb értelmezésében egyaránt eltűnt a múlt süllyesztőjében.

S ez a süllyesztő magába nyelte a társdogmák egész sorát: az úgynevezett pozitív hősét, amely szerint minden mű középpontjában egy kiemelkedő „pozitív” alaknak muszáj állnia, az úgynevezett negatív hősét, amely szerint minden műben egy „gyűlöletet keltő” ellenséges figurát is meg kell jelentetni, a pozitív és negatív szereplők arányának tételét, amely szerint a rokonszenves alakok száma nagyobb kell hogy legyen, mint az ellenszenveseké, a „l’art pour l’art” elvetését, amely szerint minden műnek politizálnia kell, a „formalizmus” visszautasítását, amely szerint minden műnek első látásra-hallásra közérthetőnek kell lennie, a magánélet alárendelését a közéletnek, a kötelező optimizmust, ésígytovább, ésígytovább. Ezek a dogmák nemcsak eltűntek – ha valaki az említett kritériumok alapján próbálna boncolgatni vagy megtámadni egy irodalmi-művészeti alkotást, a hivatalos ideológia volna az, amely rendre intené a vakmerőt. A mai Magyarországon lehet írni (írni és publikálni) politikamentes regényt, nem-szocialista-realista, mégcsak nem is kritikai-realista, hanem anti- vagy szürrealista novellát, szerelmi háromszöggel bíbelődő színművet, kisebb-nagyobb emberi hibákat igényesen vagy igénytelenül kifigurázó vígjátékot, formabontó forgatókönyvet, borúlátó elégiát, mélységesen istenhívő fohászt, nem első, de harmadik olvasásra sem érthető poémát – ezért többnyire nemcsak dorgálás vagy bántódás nem éri az írót, de olykor még nagyobb elismerésben és megbecsülésben is részesül, mint azok a kevesek, akik még mindig a párthűség téglájával verik a mellüket. S ha egy-egy mű súrolja a megengedhetőség határait, akkor a politikus kritika gondosan ügyel arra, hogy ne politikai okokból emeljen kifogást ellene. Az ország egyik legkitűnőbb írójának új regényét politikai okokból éveken át nem engedték megjelenni; aztán, jónéhány nyugati nyelven való publikálás után mégiscsak nyomdafestéket láthatott Budapesten. Ám a párt központi lapjának recenziója óvakodott attól, hogy azokat az elvi ellenvetéseket sorolja fel, amelyek éveken át gátolták a könyv megjelenését; a nemzetközi elismerést kiváltó munkát egyszerűen azzal az esztétikai lefricskázással intézte el, hogy hatástalan, gondolatszegény és unalmas. Ami, ha nem is hízelgő, mégis könnyebben elviselhető, mint egy politikai megbélyegzés. Azt mondhatnánk: a dogmák elhalványulása vagy elhalása arra vall, hogy a megelőző korszak állandó irodalom- és művészetellenes agressziói után a Hatalom többé-kevésbé defenzívába szorult; ez a Hatalomnak is jobb, elvégre korábbi offenzívái során jónéhányszor alaposan megütötte a bokáját, s az íróknak, művészeknek is jobb, mert nyugodtabb légkört teremt a munkához.

Idealizálnám a helyzetet? Azt hiszem, csak a tényeket regisztrálom, és ezek a tények általában kedvezőbbek, mint a többi kommunista országban. Tulajdonképpen – akárcsak magában a társadalomban –, az irodalomban és a művészetekben is egy polgárosodási, vagy visszapolgárosodási folyamat játszódik le, a maga szemmel látható előnyeivel: a mondvacsinált és soha-el-nem-ért „egység” helyett a különféle tendenciák fel- vagy újra fellépésével, a széles és nemcsak a leszűkített szellemi örökség továbbélésével, és párhuzamosan: főként a Nyugathoz kapcsolódó kísérletezéssel – ám a folyamatnak a hátrányaival is, elsősorban a legnagyobb nemzeti és nemzetközi kérdések feszegetésének kikerülésével, ami a múltban a legkevésbé sem jellemezte irodalmunkat, s aminek okát – erről a továbbiakban lesz szó – nem az írókban és művészekben kell keresni. Ami magát a kommunista irodalmat illeti, ez – akárcsak a polgári országokban – legfeljebb egyik irányzata az összirodalomnak, s éppúgy kisebbségi irányzat, mint – mondjuk – Olasz- vagy Franciaországban, sőt még inkább az: a magukat akár meggyőződésből, akár opportunizmusból kommunistának valló írók – szemben az ’56 előtti helyzettel – ma Magyarországon a jelentős íróknak 5 százalékát sem alkotják, minőségileg vagy tényleges szellemi befolyásukat illetően pedig alig valamivel nagyobb a súlyuk a nullánál.

Súlyos tévedés volna természetesen azt hinni, hogy a nagyobb szabadság irányában tett engedmények amolyan fentről jövő mennyei ajándékok, a magyar íróknak és művészeknek valamennyiükért meg kellett és meg kell ma is harcolniok, s ez a harc olykor centiméterenként – egy-egy mondatért, sorért, szóért – folyik. A liberalizálódásnak nevezett, mindennapos, hol előrenyomulással, hol visszaszorulással járó küzdelem egymagában is mutatja, hogy illuzórikus volna azt feltételezni, mintha a pártvezetés szakított volna Lenin alapvető tételével, miszerint az irodalomnak „kis kerékké és csavarrá” kell válnia a párt egy és oszthatatlan mechanizmusában – azaz eszközzé a kitűzött politikai célok elérésében. S ha nincs is olyan magyar pártvezető, aki ezt így, Lenin leplezetlen nyerseségével kimondaná, afelől nem lehet sok kétség, hogy a politikusok fejében ugyanez az utilitárius szemlélet él. Csakhogy – s itt jön a nem lebecsülhető különbség több más ország kommunista irányítóival szemben – a magyar vezetők az 56 előtti éveknek és magának 56-nak a leckéjéből megtanulták, hogy nem mindig az a leghasznosabb, ami első pillantásra annak látszik: a vezérekhez címzett ömlengések, a bajokat és bűnöket eltakaró mindent-szépítgetés, az egyszólamúság, az egysíkú és ezért hitelét-vesztett ábrázolás, a nem-kommunisták elhallgattatása vagy háttérbe szorítása. A magyar vezetők – s ez kétségtelen luciditást mutat – rájöttek arra, hogy a puszta hasznosságnak, a „kerekek és csavarok” beillesztésének szempontjából is eredményesebb a liberalizálás, a „leben und leben lassen” nem éppen osztályharcos langyossága, az állandó oktatgatás és fegyelmezés helyett a lehetőleg békés egymás mellett élés. Ha nem tűnnék esetleg tréfának vagy ugratásnak, akkor legszívesebben azt mondanám, hogy – a fenti meggondolásokból kiindulva – az egész kommunista táboron belül Budapesten valósítják meg leginkább és legtartósabban a „virágozzék száz virág” elvét, amelynek feltalálója Pekingben alig néhány hónap alatt véget vetett.

A virágoknak, mint ismeretes, földre, napfényre és esőre van szükségük – dogmákból ritkán nőnek ki rózsák vagy liliomok. A virágokat általában kertekben termesztik, s a kerteket, mint ismeretes, kerítések szokták körülfogni. S itt érkezünk el a mai magyar irodalmi helyzetnek a dogmák elhalása melletti másik jellegzetességéhez, amely eleve kizárja az idilli konfliktusnélküliséget irodalom és hatalom között, s amelyet nem annyira kerítésnek, hanem – a maoi virághasonlatnak most már búcsút mondva – sokkal inkább a tabuk rendszerének neveznék. Az Új Magyar Lexikon szerint (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1962, 6. kötet) a tabu „a szentnek tartott fogalmak, személyek, tárgyak stb. egyenes megnevezésére, érintésére, ill. a velük való kapcsolatra vonatkozó vallási jellegű babonás tilalom, ill. maga az ilyen szó, név. A primitív embernek a természetfölötti hatalmaktól való félelméből eredő hagyomány. Főként a polinézek között elterjedt, de fellelhető a legtöbb kezdetleges társadalomban élő népnél, s csökevényei a fejlettebb vallásokban is tovább élnek”.

A meghatározás – mint a továbbiakban látni fogjuk – némiképpen hiányos, de kiindulópontnak elfogadható. Ha a dogmák nem kis részétől sikerült is megszabadulnia, a mai magyar irodalmi-művészeti élet – s itt most már csatlakozik a többi kommunista országéhoz (hogy is mondja az Új Magyar Lexikon: „fellelhető a legtöbb kezdetleges társadalomban élő népnél”…) – telistele van tabukkal, szentnek tartott fogalmakkal, személyekkel, tárgyakkal stb., amelyeknek megnevezését (enyhített formában: bírálatát) vallási jellegű babonás tilalom tiltja. S ha megvizsgáltuk, mely dogmák tűntek el, arról sem hallgathatunk, mely tabuk tartják magukat sziklaszilárdan.

Első helyen a Szovjetunió áll. A szovjet államról és pártról, annak mindenkori vezetőiről, bel- és külpolitikájáról, intézményeiről és gyakorlatáról egyetlen bíráló szó le nem írható. Nincs ez ellentmondásban azzal, hogy a szovjet kultúra példamutatásáról szóló dogma elhalálozott; tovább is lehet menni: már az sem kötelező, hogy a Szovjetuniót, mint olyat, bárki is példának tekintse, s az ottani állapotokat Magyarországon lemásolandónak vallja. Egyszerűen arról van szó, hogy a Szovjetuniót semmiféle nyomtatott kritika nem érheti (magánbeszélgetéseknél már más a helyzet), a Szovjetuniónak az aktuális kérdésekben mindig, mindenütt és mindenben igaza van, nyilatkozataihoz és cselekedeteihez semmiféle negatív vagy kétségeket kifejező kommentár nem fűzhető. Ami a múltat, a sztálinizmus korszakát illeti, a XX. kongresszust követően megjelenhetett néhány novella és regény olyan írók tollából, akik Moszkvában voltak emigránsok, s különféle borzalmakon mentek keresztül; de ezzel is csínján kellett bánni: egy volt kommunista külügyminiszter erről szóló emlékiratait elkobozták, s egy másik nagymúltú, idős kommunista vezető önéletrajzát nemcsak megjelenni nem engedik, hanem rendőri házkutatással még a másolati példányokat is elvették tőle. A tabu-helyzet kiterjed a Szovjet Hadsereg 1956-os budapesti és 1968-as prágai szerepére és Magyarország immár 32 éve tartó megszállására: magyar író erről egyetlen elítélő sort nem írhat, s kiterjed a Szovjetunió szövetségeseire és mindenkori barátaira: Husak Csehszlovákiája épp úgy érinthetetlen, amikor írókat börtönöz be, mint Honecker Kelet-Németországa, amikor művészeket száműz. Az igazságtalanságok, gondok, bajok, visszaélések, nyílt vagy burkolt konfliktusok a világ minden pontján szóvá tehetők, de ezekben az országokban hallgatni kell róluk. Ami pedig az olyan államokat illeti, mint Egyiptom vagy Szomália, ezek tabuk addig, amíg jóban vannak Moszkvával, s megszűnnek tabunak lenni, mihelyt a viszonyuk megromlik vele.

Tabuk a magyar kommunista párt vezetői: a párt első titkára, a Politikai Bizottság tagjai, a főbb funkcionáriusok és miniszterek. (Ahogy már Northcote W. Thomas antropológus annak idején leírta: a primitív társadalmakban tabunak számítanak a törzsfőnökök és a papok, s e tény alapja megszerzett javaik és kiváltságaik megőrzése.) Igaz, a régi értelemben vett személyi kultusz eltompult; senkit sem kell versekben vagy regényekben ünnepelni, nevét ütemesen kiáltozni vagy félórán át tapsolni; de bíráló szót ejteni vagy leírni róluk tilos. Vonatkozik ez a hatalomnak azokra a szerveire is, amelyek a kiváltságok védelmét biztosítják: a pártra, mint olyanra, valamint a rendőrségre és a hadseregre. Az ellentmondás itt is csak látszólagos azzal, hogy az irodalmi és művészeti alkotásoktól többé nem követelik meg a párt bölcsességének, vezető szerepének, funkcionáriusainak útmutató ábrázolását; a hozsannázás dogmája megszűnt, az érinthetetlenség tabuja megmaradt.

Mintegy a megelőzőhöz kapcsolódva, tabu a rendszer jellegének feszegetése is. Tilos feltenni azt a kérdést, vajon valóban szocialista-e az a rendszer, amelyik annak nevezi magát. Vajon valóban a munkásosztály van-e uralmon? Valóban szabadok-e azok a választások, amelyeknek eredménye mindig 98-99 százalék körül forog? Valóban a nép nevében beszélnek-e a képviselők, a miniszterek, a párt vezetői? Erre, a saját legalitásukat kétségbevonó kérdéskomplexumra különösképpen érzékenyek a hatalmon lévők. Lukács György tanítványai, az úgynevezett Budapesti Iskola filozófusai, akik nem mentek el az itt felsorolt kérdésekig, hanem csupán a rendszer elbürokratizálódását emlegették, sorra elvesztették tudományos állásaikat. Ha olyan szavaknak, mint jobb- vagy baloldal, még egyáltalán van értelmük, akkor megjegyzendő, hogy a Hatalom kivételesen idegessé válik, mikor a rendszer jellegét nem jobb, hanem balfelől kérdőjelezik meg. Jellemző, hogy az utóbbi tíz év egyetlen irodalmi pörét egy olyan fiatal író ellen folytatták le, aki Darabbér című szociografikus színezetű regényében a Vörös Csillag Traktorgyár munkásainak életét írta le, s ennek kapcsán, a vádirat szerint, olyan következtetésekre jutott, hogy a legnehezebb munkát végző munkásokat az első gyarmatosítási korszak bennszülötteihez lehet hasonlítani, a szakszervezetek a munkások államilag pénzelt ellenségei, s az országban a hatalom egy, a munkásosztály problémáitól távol álló, kiváltságos osztály kezében van. A tabusértő írót, akinek a könyve nyomtatásban meg sem jelent – a kézirat egy példányát a jugoszláv határon „fogták el” –, nyolc havi, felfüggesztett fegyházbüntetésre ítélték „az államrend elleni uszítás” miatt.

Külön kell szólnom egy speciális taburól (bár úgy vélem, hasonló tabukkal más népi demokratikus országok is rendelkeznek egymás vagy a Szovjetunió irányában): az erdélyi magyarok helyzetéről. A probléma történelmi, földrajzi, néprajzi és kulturális összetevői túlságosan mélyre gyökerezők és bonyolultak ahhoz, hogy itt részletesen ismertethetők volnának. Röviden: Erdélyben, amely valaha Magyarország része volt, s amely az első világháborút követő békeszerződések óta Romániához tartozik, a román többség mellett egy több mint kétmilliós magyar kisebbség él (meglehetősen kiterjedt, összefüggő területeken egyébként ők alkotják a többséget), s ez a több mint kétmillió ember – enyhén szólva – nem élvezi állampolgári jogainak teljességét, pontosabban: még a románokénál is csorbítottabbak a jogai – állandó zaklatásoknak és megkülönböztetéseknek, erőszakos elrománosítási politikának van kitéve. Sem szabad közlekedés, sem szabad kultúrcsere nincs az anyaországi és az erdélyi magyarok között, s noha valamennyien kommunista rendszerben élnek, még az újságok, folyóiratok, könyvek, filmek forgalma is szigorúan megrendszabályozott. Kevés kínzóbb és fájdalmasabb problémája van a mai magyarságnak, mint e nyílt és be nem hegedő seb. De Erdély: tabu. A magyar írók, akiket fojtogat a kétségbeesés és a harag, arról szabadon szólhatnak, hogy mi történik a baszkokkal, a ciprusi görögökkel, a dél-afrikai négerekkel, parabolákban, allegóriákban, kosztümös művekben még utalhatnak is Erdélyre, de arról egyetlen direkt sort le nem írhatnak, milyen a mai erdélyi magyarok sorsa. Kiáltani szeretnének és hallgatásra vannak ítélve – nem azért, mintha a magyarországi pártvezetés nem ismerné pontosan a tényeket, hanem azért, mert Romániában is a „testvéri” kommunista párt van uralmon.

Mikor az Új Magyar Lexikon meghatározását idéztem a taburól, megjegyeztem, hogy az némiképpen hiányos. A definició nem tér ki arra, hogy a tabunak valójában két ellentétes jelentése van: egyfelől arra vonatkozik, ami szent, megszentelt, sérthetetlen, másfelől arra, ami veszélyes, nyugtalanító, tilos, tisztátalan. A Szovjetunióval, a párt felső vezetésével, a rendszer jellegével kapcsolatos tabuk az első kategóriába tartoznak; az Erdélyhez fűződő átvezet a második kategóriához. Ebbe a csoportba sorolható az a tabu, ami 1956-ot, az ’56-os magyar forradalmat illeti. Meglehetősen furcsa jelenséggel állunk szemben: az eseményeket követő években, egészen a hatvanas évek elejéig vagy közepéig megjelentek, mindig csak legfeljebb közepes vagy közepesnél is gyengébb betűvetők tollából olyan regények, bemutatásra kerültek olyan színdarabok, készültek olyan filmek, amelyek 1956-tal a Hatalom szempontjából foglalkoztak, az események ellenforradalmi jellegét voltak hivatva illusztrálni. De az utóbbi évtizedben még ezek is jóformán teljesen eltűntek; szerzőik „átképezték” magukat, kevésbé kényes témákkal foglalkoznak, korábbi szolgálataik jutalmaként elfoglalták a különböző irodalmi szervek (az Írószövetség, a PEN Klub szerkesztőségek és kiadók) egyes vezető pozícióit, de ’56 újraérintésétől tartózkodnak, és a Hatalom is úgy látja jónak, ha erről több szó nem esik. Hogy mennyire tabu ’56, arra jellemző, hogy még a párt legfőbb vezetőjének akkor elhangzott beszédeit is tilos publikálni; azokat is, amelyek ugyan már ellenforradalmat emlegettek, de ’56 vezetőinek büntetlenséget ígértek. Egy sztálinista klikk, amely a pártvezetőt azzal akarta kompromittálni, hogy ezeket az egyébként világszerte ismert szövegeket be akarta venni egy dokumentumgyűjteménybe, állásával fizetett merészségéért.

Arra aztán, hogy valaki – nem politikai disszertációban, hanem szépirodalmi műben – olyan képet fessen ’56-ról, ami nem felel meg a hivatalos hagiográfiának, kezdettől fogva gondolni sem lehetett és ma sem lehet. Szólni, nem a napi politika, hanem a költészet vagy az irodalom nyelvén szólni mindarról, ami ’56 valóban volt: a nép megmozdulásáról, egységéről, összeforrottságáról, a párthatalom széteséséről, a rövidéletű szabadság napjairól és éjszakáiról, a felkelt tömegek követeléseiről és vívmányairól, az ország függetlenségéről és szuverenitásáról, semlegességéről, a többpártrendszerről, a munkástanácsokról, a sztrájkjogról, az idegen intervencióról – mindez teljességgel elképzelhetetlen. Véletlen-e ezek után, hogy egyetlen valamirevaló és magára adó író Magyarországon ezt a témát 21 év óta nem érintette? Ám születhet-e öncsonkítás nélkül olyan társadalmi témájú és a teljes igazság igényével fellépő mű, amelynek alkotója éppen a modern magyar történelem legelemibb erejű, legönállóbb ihletésű eseményéről nem nyilváníthatja ki őszinte érzelmeit?

A veszélyes, nyugtalanító, „tisztátalan” tabuk közé tartozik az emigrációs irodalom is. A Nyugaton megjelenő magyar könyvek és folyóiratok túlnyomó többségét nem engedik be az országba, még akkor sem, ha politikamentesek, sőt akkor sem, hogyha véletlenül otthon élő magyar író írta volna őket, akkor semmi akadálya nem volna hazai megjelenésüknek vagy árusításuknak. A Nyugaton élő legjobb magyar írók nevét – s ne feledjük: nem egy leendő klasszikus van köztük – irodalomtörténeti munkák vagy kortársak memoárjaiban meg-megemlítik ugyan, de otthoni olvasó fel nem lelheti őket – még azokat a műveiket sem, amelyeket a II. világháború előtt írtak, egyértelműen szembefordulva az akkori félfeudális-kapitalista rendszerrel. Az a paradox helyzet állott elő, hogy míg a dicséretes liberalizálódás jeleként, a fasizmussal rokonszenvező Céline regénye megjelenhetett Magyarországon, következetesen antifasiszta magyar írók könyvei csak dugáruk lehetnek, amelyeket a Helsinki Szerződés után is úgy kell átcsempészni szülőhazájuk határán, mintha kábítószerek volnának. Ezen az alapvető tényen nem változtat az sem, hogy az utóbbi időkben három-négy emigráns írótól-költőtől taktikai okokból megjelent egy-egy vers vagy könyv Budapesten. Az előbb idézett N. W. Thomas antropológus megjegyzi, hogy a primitív társadalmakban is akadnak az állandó tabuk mellett úgynevezett átmeneti tabuk, amelyeket bizonyos időre vagy bizonyos személyekre fel lehet függeszteni – újraalkalmazásuk aztán a személy magatartásától és a törzsfőnökök kényétől-kedvétől függ…

Egy másik tudós, Frazer, The Magic Art and the Evolution of Kings című művében ismerteti azokat a tabukat, amelyek a kezdetleges társadalmakban egyes nevekhez, főként halottak neveihez kapcsolódnak. A szovjet történelemírásból jól ismert ennek az ősi szokásnak a továbbélése. Ez esetben arról a jelenségről van szó, amelyet a régi primitív társadalmakat tanulmányozó etnográfusok úgy írnak le, hogy az a személy, aki a szent tabukhoz hozzányúlt, maga is tabuvá válik – veszélyes, „tisztátalan” tabuvá –, akinek a veszélyessége abban áll, hogy a többieket a saját példájának a követésére ösztönzi, felkeltvén bennük a féltékenységet és irigységet – miért lenne neki megengedve az, ami a többieknek tilos –, s ezzel mintegy fertőzővé lesz. (Lásd erről Freud: Totem és tabu c. könyvét, Petite Bibliothèque Payot, Paris, 1976, 44. old.) A szovjet társadalomban az ilyen tabusértő tabuk sorsa igen gyakran a fizikai likvidálás volt, de mindenképpen nevüknek kiradírozása a történelemből vagy legjelesebb cselekedeteik teljes elhallgatása. Ez az utóbbi módszer kötelező hatállyal átplántáltatott Magyarországra és a többi népi demokráciára is. Néhány hónappal ezelőtt, angolból fordítva, megjelent egy könyv Budapesten, amely egyebek között az 1919-es magyar proletárdiktatúrával foglalkozik. Ennek a könyvnek egyik mondata az angol szövegben így hangzott: „The Communist avant-garde in Hungary did not bear comparison with that of Russia – men of the calibre of Lenin, Trotsky, Chicherin, Rakovsky, Bukharin and the others”. Magyar fordításban ez a mondat így alakult: „A magyar kommunista avant-garde nem bírja el az összehasonlítást az orosszal – az olyan nagy egyéniségekkel, mint Lenin és munkatársai voltak”. Mint látható: az orosz bolsevik vezetők előtti főhajtás engedélyezve van, sőt természetes – Trockij vagy Buharin nevének említése azonban tabu.

Ami azután az ilyen név-tabuk speciálisan magyar használatát illeti, az elsősorban az 1956-os forradalom kivégzett vezetőit sújtja: Nagy Imrét, Maléter Pált, Losonczy Gézát, Szilágyi Józsefet, Gimes Miklóst, akiknek megbocsáthatatlan bűne, hogy mint kommunisták nyúltak hozzá a szovjet és a magyar kommunista rendszer tabuihoz. De a név-tabuk szigora túlmegy a személyneveken. Ugyancsak néhány hónappal ezelőtt az egyik budapesti hetilap közölte egy jónevű író igen részletes visszaemlékezését arról a megbeszélésről, amely 1955-ben zajlott le a szerző és Magyarország akkori diktátora, Rákosi Mátyás, valamint néhány pártfunkcionárius és két másik író között. A beszámoló a legnagyobb aprólékossággal írja le a helyszínt, a résztvevőket, idézi fel az elhangzottakat, s nincs híján a szókimondásnak sem, mivelhogy éppen azt kívánja érzékeltetni, hogy nemcsak az írók félnek a diktátortól, hanem – s ez a párt tekintélyét nem éppen erősítő jelenség – az ingadozó hatalmú diktátor is fél az íróktól. A szerző megemlíti azt is, hogy a megbeszélés hátterében valami lap-elkobzás állott, de mindjárt hozzá is teszi: már nem is tudja, micsoda. Különös feledékenység – ha tekintetbe vesszük azt, hogy a kitűnő memóriájú író még Rákosi mellényére s egy véletlenül felborított kávéscsészére is emlékszik, no meg azt, hogy az elmúlt 30 évben, mióta csak a sajtó a kommunista párt irányítása és felügyelete alatt áll, csupán egyetlenegyszer koboztak el újságot Magyarországon. Csakhogy ezt a lapot úgy hívják, hogy Irodalmi Újság, ennek a lapnak történelmi szerepe volt az 56-os forradalom előkészítésében, ez a lap november 4-e után nem jelenhetett meg többé Budapesten, s mi több, máig is él – Párizsban, emigrációban. A neve: tabu, nyilván ez az otthon élő szerző furcsa emlékezet-kihagyásának forrása.

Eljutottunk ahhoz a ponthoz: vajon hogyan viseli el az írói, művészi világ javarésze a tabuknak ezt a szerteágazó rendszerét? A néprajzkutatók azt mondják, hogy a primitív társadalmak tagjainak a tabuk természetesnek tűnnek, nekik önkéntesen alávetik magukat, nem is ismerik az okaikat és eszükbe sem jut, hogy firtassák őket. A bökkenő csak az, hogy a magyarok – nem polinézek. Ők nemcsak a tabukat ismerik, hanem pontosan ismerik a tabuk okait is. Számukra a legkevésbé sem tűnnek természetesnek – ellenkezőleg, tudják, hogy természetellenesen vannak rájuk kényszerítve. Történelmük, társadalmi fejlettségük, kultúrájuk színvonala nem primitív törzsek közé sorolja őket, hanem Európa felnőtt nemzetei közé. A tabuk gyűlöletesek és megalázók számukra, s ezen az állapoton csak keveset enyhít a dogmák elhalványulása. Ugyanakkor tudják, hogy egy olyan roppant külső hatalom erőszakolja rájuk mindezt, ahol nemcsak a tabuk rendszere mozdulatlan, de a dogmák nagyrésze is vígan burjánzik tovább. Ezért sokan megértést tanúsítanak belső uraik iránt, akiket a kényszerű import-tabukért alig-alig tesznek felelőssé, a megszűnő vagy eltűnő dogmákért viszont már-már hálásak nekik. 1956 megmutatta, hogy a túlerővel való nyílt szembefordulás reménytelen – s innen veszi eredetét az a felfogás, hogy végül is a mai helyzet az egyáltalán lehetséges helyzetek legjobbika, aminek a tabuk döntögetése csak árthat, visszahozhatja a legmerevebb dogmák uralmát, s ez nemcsak a tabudöntögetőre veszélyes, hanem honfitársaira is, sőt: ha a tabudöntögető kiemelkedő személyiség (tehetsége és népszerűsége miatt maga is mintegy tabuszámba menő nagy író vagy művész), akkor védtelenebb embertársainak talán még többet árt, mint saját magának. Előáll az a helyzet, amelyet Frazer így ír le már idézett művében: „Egy Maori törzsfőnök sohasem éleszti a tüzet a leheletével, mivel szent lehelete átadná erejét a tűznek, az edénynek, ami a tűzön van, az ételeknek, amelyek az edényben főnek, annak a személynek, aki enne az ételből, s ez maga után hozná annak a személynek a halálát, aki enne abból az ételből, amely azzal a tűzzel melegített fazékban főtt, amire a főnök rálehelt a maga szent és veszélyes leheletével”. Nem kis mértékben ezzel a bűvös körrel magyarázható, hogy annyi szent lehelet – nem éleszti a tüzet, s a rendszernek alig-alig van szüksége hivatalos cenzorokra: az öncenzúra elvégzi a magáét. Talán semmi sem jellemzőbb, mint az, hogy a tabuk, amelyeket imént felsoroltam – s e felsorolás bizonnyal hiányos –, ezek a tabuk sehol sincsenek papírra vetve vagy kodifikálva; mégis, mindenki jobban ismeri őket, mintha kőtáblába volnának belevésve.

Másfelől viszont a tabuk utálata, s ugyanakkor kényszerű tiszteletben tartása nehezen vezethet másra, mint súlyos belső konfliktusokra. Nem kell sem pszichológusnak, sem freudistának lenni ahhoz, hogy az embernek eszébe jussanak Freud Totem és tabujából azok az oldalak, amelyeken arról az ambivalenciáról beszél, ami egyrészt a tabuk megszegésére irányuló kísértés, másrészt a tabuk inspirálta félelem között feszül. Elvégre a tabu az ember legmélyebbről jövő vágyai ellen állíttatik fel, s maga az, hogy tabuvá kellett nyilvánítani, bizonyosság arra, mennyire szeretnének megszabadulni tőle az emberek. S ami a kezdetleges lélekben még csak ambivalencia, az a modernben már neurózisba fordul. Megvan a nyugati irodalmak neurózisa, amelyet egyesek a kapitalizmus vagy a fogyasztói társadalom zsákutcájával, mások egy átfogó ideológia hiányával, megint mások a rossz lelkiismerettel magyaráznak; megvan az emigrációs irodalmak neurózisa, amelynek egyik gyökere – a gyökértelenség; s megvan a kelet- és közép-európai irodalmak neurózisa, amely mindaddig fenn is marad, amíg felnőtt népekre, modern tehetségekre – az emberi értelem és a teremtő géniusz teljes semmibevételével – ősidőktől ittmaradt tabukat fognak rákényszeríteni. Lehet-e neurózis nélkül, a kiteljesedés igényével alkotni ott, ahol folyton azt kell figyelni: ez vagy az a szó, mondat, gondolat nem sérti-e meg ezt vagy azt a tabut, ahol egyre azt kell méricskélni, mi a még-kimondható és a már-kimondhatatlan, ahol az alkotó energia egy része annak kiötlésére-kiravaszkodására fordíttatik, hogyan lehetne egy-egy tabut megkerülni vagy túllépni rajta úgy, hogy Odafönt ne vegyék észre. Minden igazi művészi értékű alkotás, amely ilyen körülmények között születik, kettős elismerést érdemel; de maradhatnak-e ártó hatás nélkül ezek a körülmények a legtöbb alkotás művészi értékére?

Végezetül, s most már csak igen röviden, arról: mi lehet az oka, hogy a dogmák rugalmasabban kezeltetnek, a tabuk viszont szívósan ellenállnak a viharoknak és az évtizedeknek? Azt hiszem, nem kell sokáig keresgélni a választ: a dogmák az ideológia előírásai vagy tilalmai, s bármennyire büszke is ideológiájára a rendszer, a valóság az, hogy ez csak külső máz rajta, amelynek megkopása vagy átfestése nem jár különösebb következményekkel. Ha arra gondolunk, hány ilyen átmázolás történt Marxtól Leninig, Lenintől Sztálinig, Sztálintól Hruscsovig és Hruscsovtól napjainkig, s hány átmázolás fog még történni a jövőben, akkor könnyen beláthatjuk, hogy egy-egy dogma élete vagy halála nem kötődik össze a rendszer életével vagy halálával. Nem így a tabukkal! A tabuk a hatalomban gyökereznek, és a hatalom a tabukban gyökerezik. Egyetlen tabut sem lehet megdönteni anélkül, hogy a szomszéd tabu meg ne inogjék – egyetlen tabut sem lehet feladni anélkül, hogy ez az egész hatalmi építményt ne veszélyeztesse. A tabuk mögött nem ide-oda interpretálható ideológiai tételek vannak – hanem az Állam, a Párt, a „raison d’Etat” és a „raison du Parti”, lényegében máig is az a kisebbség, amely hatvan évvel ezelőtt Oroszországban átvette az uralmat a többség fölött, s azóta más országokra is kiterjesztette. Ez pedig tudja, hogy a tűzzel nem szabad játszani – főként pedig az olyan „felelőtlen” elemeknek nem, mint az írók, a művészek, a szellem emberei. Pontosan tudja, s egy percig sem felejti el, hogy amíg a tabukhoz nem enged nyúlni, addig a létét semmiféle komoly belső erő nem veszélyezteti; de ha a tabuk eltűnnének, ő is eltűnnék velük. Alighanem ez a legfőbb tudománya. Talán az egyetlen is. De neki ennyi elég.

Sajnos, a magyar, s a vele egysorsú irodalmaknak is.

Nem megy a fejükbe^*

„… a végső búcsúkor mégsem a BBC hullámhosszán sugárzott elfogultságai, vagy az Irodalmi Újság rosszhiszemű cikkei jutnak eszünkbe. Ha Ignotus Pál nevét halljuk – József Attila személyét, művét asszociáljuk. A Szép Szó fejléce jelenik meg a szemünk előtt, ahol az volt olvasható: »Szerkesztik Ignotus Pál és József Attila«.”

Így ír, hosszabb cikk keretében a halott Ignotus Pálról az Élet és Irodalom hasábjain egy bizonyos E. Fehér Pál.

Olvassuk a nekrológot és arra gondolunk: érdekes, nem megy a fejükbe. Mert nem megy a fejükbe.

Egyszerűen nem megy a fejükbe, hogy az az Ignotus Pál, aki József Attilával együtt szerkesztette a Szép Szót, aki a BBC hullámhosszán a fasizmus és az Irodalmi Újság hasábjain az 56-os forradalom eltiprói ellen hadakozott – ugyanaz az Ignotus Pál volt.

Nem megy a fejükbe.

S azért nem megy a fejükbe, mert – ők is ugyanazok.

Ugyanazok, akik a második világháború küszöbén Moszkvából támadták, gyalázták Ignotus Pált, a Szép Szó szerkesztőjét; ugyanazok, akik kizárták a kommunista pártból József Attilát; ugyanazok, akik a háború után Ignotus Pált – mint kémet, ügynököt, hazaárulót – 7 évre börtönbe zárták; ugyanazok, akik még 1963-ban is így írtak róla a Magyar Irodalmi Lexikonban: „Publicisztikai tevékenysége a hidegháborús körök szolgálatában áll”. A sztálinizmus vaspáncéljában avagy liberálisabb mezben – a fejük, a gondolkodásuk, a lényegük ugyanaz.

S ugyanaz a magatartásuk az emigráns irodalom legjobbjai, a megalkuvásra, egyoldalú engedményekre legkevésbé készek iránt is. Akiket elismernek, méltatnak, magukénak vallanak. Késedelem nélkül, majdhogynem sietősen.

Mihelyt meghaltak.

Erdély dolgában^*

Egy-két év óta több szó esik Erdélyről, mint az elmúlt három évtizedben. Magában Erdélyben is, Magyarországon is, az emigrációban is, a nyugati sajtóban is. Nem mintha az erdélyi magyarok jogainak csorbítása, az erőszakos románosítás az utóbbi években durvábbá vagy szemet szúróbbá vált volna, mint annak előtte. A rendelkezésünkre álló dokumentumok egyöntetűen azt mutatják, hogy ez a politika negyedszázada tart, rendkívül céltudatosan és nem kevésbé ravaszul, – úgy, hogy sokéves szigorításokat rövid és „nagylelkű” enyhítések követnek, majd megint nagyot szorítanak a srófokon, aztán kicsit engednek rajtuk, hogy hamarosan még nagyobbat szorítsanak.

Erdély kérdésének mostani, hangsúlyozottabb napirendre kerülése inkább azzal függ össze, hogy az emberi jogok ügye – főként a Helsinki Szerződés, Carter elnök kezdeményezései, a Szolzsenyicin- és Szaharov-féle mozgalmak, a csehszlovák Charta ’77 és a lengyelországi KOR megnyilvánulásai nyomán – élesebb megvilágításba került világszerte. Ez magyarázza azt is, hogy az erdélyi magyarok bátrabban emelik fel a fejüket, és azt is, hogy a nyugati közvélemény fogékonyabbá vált sérelmeik iránt. Ami Magyarországot illeti, ott a viszonyok konszolidálódtak annyira, hogy az emberek ne csak a saját bajaikkal foglalkozzanak, hanem észrevegyék – végre –, hogy mi történik közvetlen szomszédságukban saját testvéreikkel. Az emigráció lényegében azt mondja ki, amit otthon és Erdélyben az emberek gondolnak, vagy azt segíti szélesebb nyugati visszhanghoz, amit egyesek – kevesek, a legbátrabbak – „odaát” kimondanak.

Megindult hát és folyik a kampány. Persze csak úgy „magyar módra”. Harsány felbuzdulásokat, éles segélykiáltásokat, aprólékos tényelemzéseket sok hónapos nagy csend követ. Aztán megint belehasít egy kétségbeesett sikoly az éjszakába – s megint nagy csend. Átfogó elképzelésnek, átgondolt tervnek, a célok és eszközök pontos felmérésének, a lehetőségek (és a lehetetlenségek) számbavételének, a rendelkezésre álló erők összefogásának és mozgósításának, olyasféle kísérletnek, amely az égő és égető kérdést a világpolitika, s ezen belül a szovjet–román–magyar viszony egészébe illessze – mindennek sehol, semmiféle nyoma nincsen. Ami történik, az ötletszerűen, rapszodikusan, ösztönösen történik, a mélyebb elemzés minden igénye nélkül, szalmalángszerű fellobbanásokkal és patópálos elernyedésekkel. Amúgy „magyarosan”.

Az alábbi soroknak nem lehet igényük, hogy pótolják azt, amit a magyar politikai gondolkodás legjobbjainak – erdélyieknek, otthoniaknak, emigránsoknak – együttes erővel kellene kidolgozniuk: egy erdélyi programot. Legfeljebb néhány gondolatot szeretnének papírra rögzíteni – olyanokat, amelyek a szerzőt már jóideje kínozzák, és nem csekély lelki tusa után nyomatja ki őket, előre számolva azzal, hogy nem fog egyöntetű visszhangra találni. De ahhoz, hogy valami pozitív kialakulhasson, nem elég népszerű jelszavakat ismételgetni, hiúságoknak hízelegni – s meg kell tudni szabadulni bizonyos előregyártott kliséktől is.

Szabálytalan nekrológ^*

Ha úgy tudnék írni, mint ő, akkor azzal búcsúznék tőle, aminek feltalálója és mestere volt: egy „Egyperces novellá”-val. Valamirevaló cigányprímást cigányzenével temetnek a társai.

De hol van az én hegedűm az övétől?! Irodalomtörténeti méltatásra még kevésbé vállalkozhatnék: nem a szakmám, s különben is, jobb azt az utókorra hagyni. Legfeljebb annyit jegyeznék meg: vérbeli író volt. Polaroid, amelyiknek a lencséje beszívja az életet s aztán egy perc múlva (egy évtized múlva – az idő nem számít) jön ki belőle az írói mű. Lehet, sőt biztos, hogy kortársai közül is nem egyet magasabb polcra raknak majd a holnap hűvös műítészei. De még biztosabb, hogy ezeknek nagy része azon a magas polcon csak porosodni fog. Örkénynek talán kevesebb lesz a hódolója – de olvasói mindig lesznek. Írónál ez is számít valamicskét.

Emlékezés helyett máris elmélkedésbe keveredtem. Holott semmi mást nem akarok, mint néhány emléket elmondani. Történeteket, anekdotákat. Ezt sem tenném, ha tudnám, hogy más megteszi helyettem. De egyik-másik esetet csak én ismerem, s ha most nem vetem papírra, akkor sohasem; egyik-másikát sokan ismerik, de odahaza aligha fogják megírni s még kevésbé kinyomtatni. Lássunk neki!

A lila pecsét^*

Az Irodalmi Újság európai főterjesztője, a müncheni Griff Verlag a július–augusztusi számunkból néhány példányt hazaküldött Magyarországra. A címzettek kivétel nélkül a Griff igazgatójának, Újváry Sándornak személyes jóbarátai voltak: Krúdy Zsuzsa, (Krúdy Gyula lánya), Lovászy Mártonné, (az ismert és népszerű író özvegye), Fényes Szabolcs zeneszerző, Kellér Dezső, Földes Péter és Karinthy Ferenc író.

A magyar posta mind a hat példányt visszaküldte a feladónak. Egy lila pecsét a „Retour” szó fölé szegezett nyíllal a feladó címét jelölte meg; a címzettek lakáscímét kék ceruzával áthuzigálták, nevükre ugyanezzel a ceruzával keresztet tettek, s egy másik lila pecsét közölte e civilizált eljárás indoklását is:

Azaz: „Nem engedtetik be, Lausanne-i Egyezmény, 33. cikkely, 2. f paragrafus”.

Álszent műfelháborodás volna a részünkről, ha azt mondanók: túlságosan meglepett minket, hogy az Irodalmi Újságot nem engedik be Magyarországra. 22 év szomorú tapasztalata után Újváry Sándor áldott és ódivatú naívsága kellett ahhoz, hogy lapunkat ne csempészáruként, cipőkitömőnek vagy csomagolópapírnak álcázva, hanem nyíltan, a feladó megjelölésével, az átkötő papírszalagból becsületesen kikandikálva küldje haza a barátainak. A meglepetés inkább az volt, hogy a magyar posta visszajuttatta a példányokat Münchenbe, sőt lila pecsétjével még meg is indokolta a kézbesítés megtagadását.

Utánanéztünk: a Lausanne-i Egyezmény a Nemzetközi Postai Egyesülés 1974-ben aláírt alapokmánya, amely első pontjában kimondja, hogy az aláírók kötelesek biztosítani a postai forgalom szabadságát és a lehető legrövidebb úton eljuttatni mindenféle postai küldeményt a feladóktól a címzettekhez. Az aláírók – köztük a Magyar Népköztársaság is – egyetlen postai területet alkotnak, amelyen belül a kölcsönösség szabályai érvényesülnek, és a postai közlekedés szabadsága garantálva van.

A 33. cikkely azonban, amelyre a lila pecsét hivatkozik, felsorolja azokat a küldeményeket, amelyeket a posta nem köteles felvenni, illetve továbbítani. Ilyenek például a kábítószerek, az éles kések, az élő állatok, a robbanóanyagok, az obszcén vagy erkölcstelen árucikkek, s – itt jutunk el a 2. f paragrafushoz – az olyan termékek, amelyeknek a behozatala és forgalmazása be van tiltva abban az országban, ahová a küldemény irányul.

Az Irodalmi Újság tehát a magyar posta hivatalos pecsétje szerint Magyarországon be van tiltva, oda be nem vihető, ott nem forgalmazható. Ismételjük: több mint két évtized gyakorlata alapján ez nem hat ránk különösebb felfedezésként – írásban viszont először hozzák tudomásunkra. Eddig az volt az úzus, hogy ha egyik-másik számunkból megpróbáltunk hazaküldeni – elsősorban olyan íróknak, művészeknek, irodalmároknak, akik nyugati útjaik során arra kértek bennünket, hogy legalább azokat a lapokat kíséreljük meg eljuttatni hozzájuk, amelyekben személy szerint róluk esik szó –, az újság csak a legritkább esetben jutott el a címzetthez, de hozzánk sem került vissza. Ami egyébként megsértése a Lausanne-i Egyezmény 33. cikkelye 5. paragrafusának – kezdünk szakemberekké válni a postai szabályzatokban –, mely szerint abban az esetben, ha a postai küldeményt nem továbbítják, és a feladónak sem küldik vissza, a címzett országának postája köteles a feladó országának postáját tájékoztatni arról: mi lett a küldemény sorsa. Az Irodalmi Újság gyakorlatában erre eddig nem volt precedens. A hazaküldött példányok egyszerűen eltűntek – sohasem közölték senkivel: hol, kinél és miért.

Most, hogy eljutottunk a „szocialista törvényességnek” arra a fokára, amikor legalábbis az állami posta írásban adja lapunk magyarországi betiltását, a haladásnak ez a vitathatatlan jele néhány újabb kérdést hoz magával. Az Irodalmi Újságot aligha a postai hatóságok tiltották be: erre a világ egyetlen postájának sincs hatalma vagy felhatalmazása. Akkor viszont: ki? Elő a farbával! Európai terjesztőnk a lapot nyílt sisakkal, a feladó és a tartalom megjelölésével küldte haza. Szíveskedjenek ugyanilyen nyíltan közölni velünk azt: melyik az a hatalmi szerv, állami vagy párthatóság, amely a lapunkat betiltotta. Az említett „szocialista törvényesség” nevében szíveskedjenek továbbá nyilvánosságra hozni magát a betiltó intézkedést is: a dátumát, a szövegét – mindenekelőtt pedig az indoklását. Miért nem szabad Magyarországon az Irodalmi Újságot olvasni és terjeszteni? A lapban van a hiba? Talán fasiszta, antidemokratikus, antiszocialista, népellenes, háborúra uszító? Vagy a magyar népben van a hiba? Még kiskorú, még nem elég érett ahhoz, hogy lapunkat olvassa? Ki a farbával: várjuk az indoklást!

A fentiek természetesen nemcsak az Irodalmi Újságra vonatkoznak. Nem egyedül a miénk az a kiváltság, hogy a Magyarországra küldött példányaink nem jutnak el a címzettekhez: osztozik ebben a sorsban a Nyugaton megjelenő magyar újságok, folyóiratok többsége. Éppen ezért a magyar hatóságok rendkívül leegyszerűsítenék, sokkal nyíltabbá és őszintébbé tennék az emigráció irányában annyiszor meghirdetett dialógust, az úton-útfélen (s nemegyszer útszélen) keresett kapcsolataikat, ha becsületesen nyilvánosságra hoznák azoknak a nyugati magyar kiadványoknak és azoknak a Nyugaton élő magyar íróknak a névsorát, akik ki vannak tiltva Magyarországról. Minek játszunk bújócskát, mire jó a felesleges postázgatás, a kapitalista posták gazdagítása a bélyegköltséggel, a hazai posta túlterhelése a visszaküldözgetéssel, a belügyi szervek fárasztása az elkobzással és eltüntetéssel? Ez a lista nyilvánvalóan létezik, és nem a mi borúlátó képzeletünk szülötte: máskülönben hogyan tudná az az egyszerű postai hivatalnok, mire kell a lila pecsétet ráütnie? Miért éppen csak azok nem tudhatnak róla, miért csak azok nem ismerhetik pontosan, akik a „nyersanyagát” alkotják: akik szerepelnek rajta, akiket sújt, akikre tehát elsősorban vonatkozik? Ha a tridenti zsinatnak és IV. Pius pápának már a XVI. században elég tisztessége és bátorsága volt ahhoz, hogy publikálja az Egyház indexét, a betiltott művek listáját – mire várnak a XX. század végén a magyar illetékesek, hogy a saját indexüket nyilvánosságra hozzák? Aztán – akárcsak az egyházi kongregáció – időnként ők is közölhetnék az „expurgatórikus index”-üket: azoknak az íróknak a nevét (többnyire nekrológjuk kíséretében), akiknek megbocsátottak s akiket levettek az indexről.

Amíg ez meg nem történik, addig csak botorkálunk itt, a nagy nyugati sötétségben, ahová egyébként – kell-e mondanunk? – minden magyarországi kiadványt beengednek. Beengednék az indexet is és – netalán a kölcsönösség jegyében – még csak ellenintézkedést sem foganatosítanának. S ha megtennék – ami több mint valószínűtlen –, akkor mi, Nyugaton élő, saját hazájukban indexre tett magyar újságok, folyóiratok, írók és újságírók volnánk az elsők, akik felemelnénk a szavunkat ellene.

„A Bibó-probléma”^*

Nagyterjedelmű cikket közölt a budapesti Kritika folyóirat Bibó-probléma címmel. A cikket az emigráció megtévesztésére állampénzen fenntartott propagandalap, a Magyar Hírek is bő részletességgel átvette 1979. november 3-i számában. A szerző, bizonyos E. Fehér Pál megismétli a Bibó ellen 23 éve hangoztatott hivatalos vádakat: „1956-os tevékenysége (a Nagy Imre-kormányban volt néhány napig államminiszter), az ellenforradalom utáni káros tevékenysége (1957-ben »emlékiratot« juttatott el nyugatra Magyarország helyzete és a világhelyzet címmel) oda vezetett, hogy a bíróság elítélte” –, felrója „harmadikutasságát”, szemére veti, hogy „szellemtörténeti alapozású rendszere képtelen volt (a marxizmus–leninizmus) befogadására” stb.

Idáig rendben is volna a dolog: nincsen semmi meglepő abban, hogy azok, akik egy életen át üldözték-gyalázták-tiporták Bibót, ezt a halála után is folytatják. A baj ezután következik. Mert a cikk nagy része nem erről szól, hanem az ellenkezőjéről: mennyiben volt Bibó kiváló férfiú, nagy tudós, éles elme – röviden: mennyiben és hogyan kell átértékelni az eddig róla alkotott (s a gyakorlatba is átültetett) hivatalos véleményt. Ilyesmiket olvashatunk: „Bibó István életműve méltán kelt figyelmet napjainkban is, elsőrendűen azért, mert a magyar nem marxista gondolkozás egyik legfigyelemreméltóbb egyénisége volt… Kevesen láttak annyira tisztán a múltunkban, mint ő… Racionalizmusa hatalmas valóságtiszteletre szorította őt. Ebben a tekintetben nem ismer alkut… Elsőrendű vitatkozó, s azt külön becsülhetjük, hogy mindig higgadt. Mintha valami más égtájról szakadt volna ide: Macaulay hűvössége, Toynbee udvarias érvelése – ezek az eszményei, szemben a magyar vitastílus hevesebb, hogy ne mondjam: virtusosabb temperamentumával… Egy okos, nagy felelősségtudattal gondolkozó ember portréja bontakozik ki előttünk, aki sokat tudott a kortárs magyar valóságról, sok igazságot mondott ki, s ezeket nem árt megszívlelnünk… Probléma-érzékenysége alkalmassá tette őt arra, hogy a felszabadult ország felszabadult légkörében a magyar társadalomfejlődés legaktuálisabb gondjait vesse fel. Műveltsége és tájékozottsága feljogosította arra, hogy elkerülje a frázisos megoldásokat, s valóban európai színvonalon gondolkozzék… A magyar társadalmi közgondolkodás históriájából – legyen bár szuper igényes a kritika – Bibó 1945 és 48 között írott esszéi semmi esetre sem hiányozhatnak…”

Az ember nem akar hinni a szemének. Melyik Bibó Istvánról van szó? Arról, akit 1948 és 56 között elnémítottak, akit 1956 után letartóztattak s 1958-ban életfogytiglanra ítéltek, akit 6 évi raboskodás után engedtek csak szabadon, akit egy alantas könyvtári állásban koplaltattak, akit sohasem rehabilitáltak, s a legtekintélyesebb egyetemek meghívására sem engedtek Nyugatra látogatni, akinek egy kisebb tanulmány kivételével harminc év alatt egyetlen sorát sem engedték megjelenni – arról, akinek a halálhírét sem a rádió, sem a televízió nem közölte, s valamennyi hazai újság közül is csak egy: ahol a család megfizette, a gyászjelentések rovatában?!

Ez az ember mondott volna ki „sok igazságot”, amit nem árt a rendszernek megszívlelnie? Miért nem szívlelték meg addig, amíg élt, s miért emlegetik tüstént a halála után? Ez az ember volt „alkalmas” és „feljogosított” arra, hogy a „felszabadult ország felszabadult légkörében a magyar társadalomfejlődés legaktuálisabb gondjait felvesse”? Dehát mit csináltak a mai rendszer emberei a felszabadult országból és a felszabadult légkörből – kik fosztották meg Bibót attól a jogtól, amire „alkalmassága”, műveltsége, tájékozottsága, felelősségtudata feljogosította? Avagy van talán egy másik Bibó István is?

A legedzettebb gyomor is felkavarodik: a képmutató dicséreteknél jobban el lehetett viselni a szidalmakat. A mai „vonalasoknál” akkor már becsületesebb volt az öreg, tökkelütött Bölöni György, aki 57 után a Nemzetközi PEN kongresszusain azt bizonygatta, hogy Bibó bebörtönzése igenis helyénvaló a Szovjetunió helytartóinak részéről.

Talán elnézik olvasóink – mi sem Macaulay hűvösségével, sem Toynbee udvariasságával, sem Bibó higgadtságával nem rendelkezünk –, ha kissé csiszolatlanul, de annál kerekebben kimondjuk: a holttest még jóformán ki sem hűlt, és otthon megkezdődött a hullarablás. A sötét sírkertben a lámpást a Kritika és a Magyar Hírek szerkesztői, két javíthatatlan kádári pártszolgálatos, Pándi Pál és Szántó Miklós tartja – a piszkos munkát alkalmazottjuk végzi el. Akinek még azt is van képe megjegyezni, hogy éppen interjút tervezett Bibóval, csak „elkésett vele”, mert Bibó 68 éves korában elhunyt. Micsoda pechje van a himpellérnek: húsz év óta nem interjúvolta meg Bibót – pont akkor akarta, amikor meghalt. Természetesen senki sem tudja megmondani: meddig élt volna Bibó István, ha nem szenvedtetik hat évig börtönben, nem ítélik azután is keserves, hajszolt munkára, nem némítják el, nem fosztják meg a szellemi rangjának kijáró életfeltételektől. Elképzelhető, sőt valószínű, hogy tovább élt volna. Azaz a Pándi Páloknak, Szántó Miklósoknak, E. Fehér Páloknak és Magas Főnökeiknek nem kellett volna Bibó halálát siettetniük – akkor talán az említett interjú is elkészülhetett volna.

Nem akarjuk azt mondani, hogy szellemi koporsók feltörésének, irodalmi-művészeti örökségek megdézsmálásának most vagyunk először tanúi a magyar történelemben. Horthyék megkísérelték Petőfivel – Babits tiltakozott ellene gyönyörű versben – s Adyval is, József Attila írt erről felháborodottan, s joggal, még akkor is, ha sem Petőfi, sem Ady életét nem a fehérlovas tengernagy rendszere rövidítette meg. Ám a gyorsított „rekuperálást” Sztálin fejlesztette a tökélyig: rögvest a legnagyobb szovjet írónak deklarálta Gorkijt, mihelyt megölette, s a legnagyobb költőnek Majakovszkijt, mihelyt öngyilkosságba űzte. Tudom, tudod, tudja, tudjuk, tudjátok, tudják: a mai magyar rendszer „már nem olyan”. De ha a lényegét nézzük: annyira más-e? Az irodalom példáinál maradva, az emigráns magyar írók nem válnak-e „erőltetett menetben” a hazai haladó hagyományok részévé – csak a föld alá kell kerülniök? S őket még az emigráció évei meg is kímélték – ha nem is az irodalmi lexikonok és egyéb budapesti nyomdatermékek szitkától-átkától, de legalább az otthoni „liberalizmus” börtöneitől és cenzoraitól. Bibónak még ez sem adatott meg – s holtában vajon hogyan háríthatná el magától a rágalmaknál is bántóbb dicséreteket?

Persze, ha az ember megpróbál a bibói örökséghez „visszahiggadni”, akkor azt mondhatja: abban, ami most otthon történik, van valami megnyugtató is. Aligha véletlen, hogy a Bibó-problémáról ekkora cikk jelent meg Pesten, röviddel halála után. Olyan cikk, amely „elutasítja” ugyan a „Bibó-legendát”, de „elfogadja a Bibó-valóságot”. Ami magyarul annyit jelent, hogy harmincéves üldözése után is, műveinek betiltása ellenére is (részben éppen ezért) – van otthon egy Bibó-legenda. S van egy Bibó-valóság, amely a rendszernek – probléma. Tanúság volt rá a temetése, amelyen ott volt a magyar szellemi élet színe-java, tanúság az a mohó érdeklődés, amellyel a fiatalok Bibónak Nyugaton megjelent munkáit kérik-keresik-olvassák – és tanúság a Kritika cikke mellett a Magyar Hírek cikk-átvétele, az az átlátszó kísérlet, hogy megpróbálják a Bibó emléke előtt megrendülten tisztelgő nyugati magyarsággal elhitetni: tulajdonképpen a hivatalos Magyarország is osztozik a gyászban.

Ennek a Bibó-valóságnak ezer árnyalat mellett az alapténye az, hogy nem két Bibó István van – az 1948 előtti tudós és az 1956-os politikus, ahogy ezt a hullarablók szeretnék feltüntetni –, hanem egy: ugyanaz írta az 1945 és ’48 közötti, immár klasszikussá vált tanulmányokat, aki 1956-ban Nagy Imre kormányának államminisztere volt – ugyanaz fogalmazta meg 1956. november 4-én az immár történelmivé vált Nyilatkozatot a szovjet beavatkozás törvénytelenségéről és a forradalom haladó jellegéről, aki azután évekig Kádár börtöneiben sínylődött – s ugyanaz vetette papírra a 70-es évek elején a nemzetközi államközösségek bénultságáról szóló könyvet, amely 1976-ban angolul ugyan megjelent, de a saját hazájában, az anyanyelvén ma is kiadatlan.

Egy Bibó van, aki – mindenkié. Csak az övék nem.

Napihír^*

Gerő Ernő 82 éves korában Budapesten meghalt. Fiatalon kapcsolódott be a nemzetközi kommunista mozgalomba. Első jelentős szerepét akkor kapta, amikor Moszkva a Komintern ügynökeként a spanyol polgárháború idején Katalóniába küldte. Hugh Thomas, angol történetíró, A spanyol háború című könyvében „a baljóslatú Gerő”-nek nevezi, aki „Singer”, „Pedro” és „Gere” néven tevékenykedett, besúgók és provokátorok hálózatát szervezte meg, szocialisták, anarchisták és trockisták százainak, vagy inkább ezreinek vére tapadt a kezéhez. Barcelonából Moszkvába került vissza, majd a II. világháború végén Sztálin Magyarországra vezényelte, egyes források szerint még Rákosinál is fontosabb feladatokat bízva rá. Mint a Politikai Bizottság tagja és különböző, főleg gazdasági miniszteri tisztségek viselője az 1945 és ’56 közötti időszak, s az akkor elkövetett visszaélések és bűnök egyik fő szervezője és végrehajtója volt. 1956 nyarán, Rákosi leváltásakor a Szovjetunió őt nevezte ki első titkárként a magyar kommunista párt élére. Október 23-ának estéjén elmondott provokatív rádióbeszédével, a tömegekre való lövetéssel és a szovjet csapatok fegyveres beavatkozásának kérésével a tragikus események kiváltásában övé a legfőbb felelősség. A forradalmi, fölkelt nép dühének láttán Hruscsovék leváltották, s ismét Moszkvába menekült. A hatvanas évek elején tért vissza Magyarországra. Noha a kommunista pártból kizárták, bűneiért sohasem vonták felelősségre, és a Kádár-rendszer magas nyugdíjat, békés és gondtalan öregséget biztosított neki. Budapesti jelentés szerint szívszélhűdésben halt meg. Ez volt az első alkalom, hogy Gerő szívéről valaha is szó esett.

A nagy földindulás

1980. június 3-án elromlott egy komputer. Hamis jelzéseket adott. A dologban nem volna semmi különös: Isten tudja, hány tízezer komputer van a világon, olykor-olykor biztosan elromlik egyik-másik. A dologban a különös, vagy pontosabban: az említésre méltó csupán az, hogy az a komputer, amelyik elromlott, nem akármilyen komputer volt. Egyike volt azoknak, amelyeknek az a feladata, hogy jelezzék: a Szovjetunió támadást indított az Egyesült Államok ellen. A jelzése nyomán az Egyesült Államok védelmi rendszere három percen át fél-készültségi állapotban volt a szovjet rakéták ellen, riasztották a Fehér Ház parancsnoki termét, és a stratégiai légihaderő bizonyos gépeinek automatikusan működésbe léptek a motorjai.

Lehet, hogy negyedórák, lehet, hogy csak percek választottak el minket a harmadik világháború kitörésétől.

Az eset június 7-én megismétlődött. Mint kiderült: már tavaly november 9-én is történt valami hasonló.

Szerencsére, más komputerek mindhárom esetben felfedezték az elromlott komputer tévedését. Szerencsére, az amerikai törvények értelmében valamennyi komputer együttes információja sem elég az atomfegyverek bevetéséhez: erre csak maga az elnök adhat parancsot.

Világos mindebből, hogy pokoli szerencsénk van.

De mi történnék, ha Fortuna szekerének a kereke fordítva forogna? Elvégre az elnök is csak ember, az ő hadi értesüléseinek jó részét – valóságos támadás esetén – mégiscsak a komputerek szolgáltatnák, s az elromlott komputert ellenőrző komputerek is elromolhatnak.

Többszöri pokoli szerencse után – ránk szabadulna a Pokol. Városok ezrei válnának porrá és hamuvá, emberek százmilliói pusztulnának el, megmérgeződnék a levegő egész országok, egész földrészek fölött. Csak néhány gépnek kell elromlania ahhoz, hogy valóra váljanak János Jelenéseinek iszonyatos jóslatai: „És ímé nagy földindulás lőn, és a nap feketévé lőn, mint a szőrzsák, és a hold egészen olyan lőn, mint a vér. És az ég csillagai a földre hullának, miképpen a figefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. És az ég eltakarodék, mint mikor a papírtekercset összegöngyölítik: és minden hegy és sziget helyéből elmozdíttaték.”

Mindezt persze nemcsak – talán nem is elsősorban – a gépek hibái idézhetik a fejünkre, hanem legalább annyira az emberi hatalomvágy, a fanatizmus, az elvetemültség, vagy egyszerűen: egy terjeszkedési akaratból, presztízsokból, avagy puszta félelemből fakadó politikai számítási hiba.

Ritka dolog, hogy a moszkvai Pravda az igazat írja, de abban a cikkében, amelyikben az említett komputer-incidensek nyomán kifejtette, hogy az emberiség feje fölött a fegyverkezési hajsza következtében iszonyú fenyegetés lebeg, nyilván sok az igazság. Az Egyesült Nemzetek Szervezetének legfrissebb jelentése szerint – miközben 570 millió ember nem jut elegendő élelemhez és 1,5 milliárd nem részesül orvosi kezelésben –, a világ kormányai percenként egymillió dollárt költenek fegyverkezésre.

De igazából igaza a Pravdának akkor volna, ha nem hallgatná el, hogy azokat a hibákat, amelyeket az amerikai komputerek elkövettek, szovjet komputerek is elkövethetik. Semmi biztosíték arra, hogy a szovjet gépek tökéletesebbek, mint amerikai társaik, s talán hibáztak is már ugyanúgy, legfeljebb Moszkvában nem szokás nyilvánosságra hozni az olyan dolgokat, amilyeneket Washingtonban nem szokás titokban tartani.

S még inkább akkor volna igaza a Pravdának, ha megírná azt is: a világ nagyhatalmai közül – nemzeti jövedelméhez mérve – melyik költ a legtöbbet fegyverkezésre? Melyik von meg a legtöbbet a saját dolgozóitól – élelmiszerben, ruházkodásban, lakásépítésben, no meg, ami ezzel együtt jár: emberi jogokban – éppen annak a bizonyos fegyverkezési hajszának a fokozására? S melyik az, amelyik hol Budapesten, hol Kubában, hol Prágában, hol Afganisztánban fegyveres beavatkozásaival a majdnem-elpattanásig feszíti a húrt? S ki szavatolja, hogy egy újabb kaland esetén a húr holnap nem fog-e elpattanni, nem zúdul-e ránk az Apokalipszis?

Mi, magyarok – sem egyénileg, sem mint ország – a világ sorsába, szuperhatalmak esetleges összecsapásába beleszólni nem tudunk. Hangunk gyenge, súlyunk pehelynyi, szerepünk nincsen. A tűzhányó szélén folyó haláltáncban – s a kép idillikus, hiszen hol az a tűzhányó, amelyik vetélkedhetnék a nukleáris fegyverek erejével – a magyar népnek egy vágya van, s ha létezik valóban felelős magyar politikus, annak csak egyetlen vezérlő gondolata lehet: kimaradni. Talán túl sötét a felvázolt kép és a „nagy földindulás”, a harmadik világháború, elkerülhető. De ha nem kerülhető el, Magyarországnak abból ki kell maradnia.

Jelenlegi helyzetünkben biztosan benne vagyunk, s nem is annyira a Varsói Szövetségbeli tagságunk, mint az országban elhelyezett szovjet kilövőhelyek és rakéták miatt. Az Atlanti Szövetségnek az égvilágon semmi oka nem volna arra, hogy Magyarországot célpontnak tekintse: ’56 emléke miatt is rokonszenvesek Nyugaton a magyarok, akiket aligha hisz szenvedélyes szovjet-szövetségeseknek, s a jelenlegi rendszerrel is jók a kapcsolatai. De azt nehéz elképzelni annak is, aki nem katonai szakértő, hogy a kedvünkért majd lövetni hagyja magát szovjet atomfegyverekkel – Magyarországról.

Szomszédaink közül Ausztria is, Jugoszlávia is, Románia is atommentes. Az utóbbi tagja a Varsói Szövetségnek, akárcsak Magyarország, mégis el tudta érni, hogy a szovjet csapatokat kivonják a területéről, s nem engedte meg rakéta-bázisok létesítését. A magyar vezetőknek is el kell ezt érniök! Ők ismerik közelről Brezsnyevéket, nem mi – nekik kell tudniok: hogyan. Gazdasági erőfeszítésekkel, hízelgéssel, további hűségeskükkel, vagy lázadozva, avagy zsarolással – ahogy lehet. S úgy is, ahogy nem lehet. Minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon.

Nagy népek átvészelhetnek nagy pusztításokat – nem kívánjuk nekik, az orosz népnek sem. De a mi esetünkben egy egész nemzet életbenmaradásáról van szó. Mert a nemzethalál nem a születés-szabályozás miatt fenyegeti a magyarságot (ezen lehet vitatkozni, ezen lehet változtatni), s nem is az erdélyi román politika miatt (a magyarok száma ott annak ellenére is növekedőben van) – a nemzethalál a magyar földön lévő szovjet atomfegyverek miatt fenyeget!

Ezek miatt kellene hivatott költőinknek a nemzetet riasztaniok. Erről kellene hozzáértő tudósainknak a népet felvilágosítaniok.

Nyugaton egyre szélesebb rétegek, s elsősorban a fiatalok és az ellenzékiek mozdulnak meg a természet védelmére: van, ahol „környezetvédőknek”, van, ahol „ekologistáknak”, van, ahol „zöldeknek” nevezik őket. A levegő, a tenger, a folyók, az erdők, a tavak, a földek tisztaságáért, a szennyeződés és az atomenergia használata ellen verekednek.

Nem volna-e szükség egy ilyen mozgalomra Magyarországon is?

A mi városaink, vizeink, hegyeink-völgyeink annyira tiszták-e?

Nyugatra látogató magyar szakemberek ijesztő képet festenek arról, milyen fölületesek a biztonsági rendszabályok az épülő paksi atomerőműnél. Megkérdezik-e majd a magyar népet – mint a szomszédos osztrákokat –, hogy vállalni akarja-e az ezzel járó kockázatot?

Ma Magyarországon mindazoknak, akik nem tudják, hogy a saját fölös energiáikkal mit kezdjenek, mindazoknak, akik a legnagyobb jószándékkal akadémikus vitákat folytatnak a „rendszer lényegéről”, avagy ilyen-olyan gazdasági reformokról, a fiataloknak, az íróknak, a művészeknek a tömegekre támaszkodva, egyetlen nagy környezetvédő-életmentő mozgalomban volna jó egyesülniük.

S ha e mozgalom mélyén ott volna – nem is a Varsói Szerződésből való kilépés, de legalább az ország atomfegyverektől való megszabadítása, akkor a politikai vezetésnek nemcsak szemet kellene hunynia efölött, de támogatnia is kellene. Feltéve, hogy elsősorban magyarnak, s nem a nemzet sírásójának érzi-tekinti magát.

Egy elmaradt hangverseny^*

Magyarországon néhány hónappal ezelőtt különböző foglalkozású értelmiségiek – jogászok, közgazdászok, építészek, pedagógusok stb. – Szegényeket Támogató Alapot alakítottak, amelynek célja az, hogy az ország lakosságának legszegényebb rétegeit, azt az egymilliónyi embert, akik nyomorban vagy leküzdhetetlennek tűnő gondok között élnek, anyagilag, erkölcsileg – pénzzel, tanáccsal, jogvédelemmel – segítsék.

A megalakulásra nem kértek engedélyt sem a belügyminisztériumtól, sem más hatóságoktól. Az Alapnak többszáz tagja van. Közel negyedszázada ez az első autonóm szervezet Magyarországon.

Kocsis Zoltán, a világszerte ismert nagy magyar zongoraművész szeptember 11-én hangversenyt kívánt adni az Alap, illetve az Alap által támogatott szegények javára, az Iparterv (Ipari Épületeket Tervező Iroda) székházában. A meghívók elmentek – de a címzettekhez nem érkeztek meg. (Mi, itt, Nyugaton, Helsinki, Belgrád és a lausanne-i postaegyezménye alapján a nemzetközi postaforgalom háborítatlanságát szoktuk követelni. Úgy látszik, már az is eredmény volna, ha legalább Magyarországon belül a levéltitok megsértése nélkül, szabadon továbbítanák a postai küldeményeket.)

Szeptember 10-én, a hangverseny előestéjén az Iparterv igazgatója, aki előzőleg rendelkezésre bocsátotta az iroda előadótermét, kénytelen volt ígéretét visszavonni.

Ennek ellenére másnap, szóbeli meghívások alapján, mintegy kétszázan megjelentek az épület előtt. A kaput zárva találták, az épületet rendőrök vették körül. Fél óra telt el így, aztán a rendőrök udvariasan távozásra szólították fel a megjelenteket.

Azt, hogy mintegy egymillió magyar éljen nyomasztó szegénységben, egészen jól elviselik a hazai hatóságok – annál is inkább, mert ezekkel az emberekkel sem a hazalátogatók, sem a külföldi turisták nem szoktak találkozni. Azt, hogy magyar állampolgárok egy Szegényeket Támogató Alapot létesítsenek és főleg működtessenek, már sokkal nehezebb elviselni.

A párizsi Le Monde, amelyik beszámolt Kocsis Zoltán hangversenyének betiltásáról, az okot abban látja, hogy a hivatalos köröket aggasztja, ha sokan megtudják, hogy a magyar társadalom nem olyan igazságos-egalitárius, mint amilyennek állítják. Nyilván ez volt a betiltás egyik oka. De talán méginkább az, hogy egy totalitárius államnak nehéz eltűrnie egy autonóm, azaz tőle nem függő szervezet nyilvános fellépését. Különösen, ha ez a szervezet nem az értelmiség belső kérdéseivel, hanem a szegények problémáival foglalkozik és – elviselhetetlen vétség – még segíteni is akar rajtuk.

Hideg szörnyetegek^*

Szívesen emlegetjük, beszédekben, cikkekben, milyen nagy ’56 nemzetközi irodalma. Ami igaz, igaz: a magyar történelemnek nincs még egy olyan eseménye, amiről ennyi könyv és tanulmány jelent volna meg, a világ szinte valamennyi nyelvén. Persze, lehetséges, hogy a honfoglalásnak vagy a ’48–49-es szabadságharcnak sem lett volna kisebb a visszhangja, ha az akkori hírközlési és hírrögzítési viszonyok nem maradtak volna el a XX. századiak mögött. Az viszont biztos, hogy az ’56-os irodalom többszöröse volna a mainak, ha az események fő- és mellékszereplői odahaza is szóhoz juthattak volna, ha legjobb otthoni íróink, gondolkodóink, történészeink többségének műveiből a cenzúra vagy az öncenzúra nem iktatta volna ki a forradalmat. Ezt tekintetbe véve, nem kell túlságosan elégedetlennek lennünk azzal, ami van – megtölt ez is jó néhány könyvespolcot.

Mégis, mintha volna egy komoly gyengéje ennek az irodalomnak, (s a magam munkáira is gondolok) – akár magyarok, akár nemmagyarok a művelői. Mindarról, ami a magyar határokon belül történt, a szerzők olyan részletességgel számoltak be, ahogyan csak tudtak – a honi események feljegyzése, leírása, taglalása gyakran példamutató szorgalommal történt (s ez nem volt fölösleges vagy lebecsülendő feladat) –, de a forradalom külpolitikai összefüggéseiről viszonylag csak kevés szó esett. Az igényesebb munkák természetesen nem feledkeztek meg róluk, de inkább csak utalások formájában, egy-egy bekezdéssel megemlékezve az ENSZ akkori magatartásáról, Titóról, Szuezről, a küszöbönálló amerikai elnökválasztásról, vagy – valamivel részletesebben – Mikoján és Szuszlov budapesti látogatásáról. Az olvasóban ugyanaz a benyomás keletkezhetett, akárcsak az ’56-os magyarság nem kis részében: mintha Magyarország október 23-a és november 4-e között a világon kívül élt volna – egy sajátos, külön világban, szinte álomvilágban, amelynek a november 4-i hajnali tankdübörgés lett a keserű ébresztője.

A 25. évforduló alkalmából az Irodalmi Újság Melléklete – a maga szerény eszközeivel – kísérletet tesz arra, hogy ’56 történetét némiképpen tágítsa a külvilág felé. Szerény eszközöket nem álszerénységből emlegetek. Tulajdonképpen mindössze néhány dokumentumot közlünk, s ezek bármily újszerűek vagy tartalmasak legyenek is, valójában csak amolyan ablaknyitogatást jelenthetnek, – a téma teljes feldolgozására egy vastag kötet sem volna sok. A magam vázlatos és hiányos bevezetője nem kommentár kíván lenni a dokumentumokhoz – azok magukért beszélnek –, hanem legfeljebb publicisztikai igényű próbálkozás arra, hogy a negyedszázad előtti események kontextusát felvázolja.

Mi volt erre az ’56-os nemzetközi kontextusra a legjellemzőbb? Az enyhülés! Három éve halt meg Sztálin, és az örökség súlyától-súlyosságától megrettent, egymás között is marakodó, otthon és külföldön népszerűségre törekvő utódai egymás után ásták el a grúz diktátor jó néhány csatabárdját. Ázsiai hűbéreseiknél oda hatottak, hogy a halála után 4 hónappal aláírják a koreai, 16 hónappal az indokínai fegyverszünetet; 1955 tavaszán ők maguk írták alá az osztrák államszerződést, ami együtt járt azzal, hogy a csapataikat kivonták Ausztriából, s alig egy hétre rá már Belgrádban levett kalappal követték meg Titót a hat éven át rászórt szitkokért-átkokért-fenyegetésekért. Két hónappal később összeült Genfben – Potsdam, azaz kereken tíz év óta először – a négy nagyhatalom legfőbb vezetőinek a konferenciája, ’55 szeptemberében létrejött a diplomáciai kapcsolat a Szovjetunió és a mindaddig bélpoklosnak, neofasisztának, amerikai csatlósnak bélyegzett Nyugat-Németország között. Ezalatt fennmaradtak régi s keletkeztek új konfliktusok is – egyik tábornak sem volt túl sok illúziója a másik végső céljait illetően –, de a helyi melegháborúktól sem visszariadó jéghidegháborús évtized után Keleten is, Nyugaton is volt bizonyos fellélegzés.

Ebben a nemzetközi helyzetben – s ezt érthető módon ’56 kavargó napjaiban nem tartottuk szem előtt, de érthetetlen módon azóta se gondoltunk rá sokat – a magyar forradalom kétarcú-kétélű-kétértelmű jelenség volt a külvilág számára. Egyfelől édes gyermeke, másfelől veszélyeztetője a nemzetközi enyhülésnek. Édes gyermeke, hiszen az enyhülés nélkül, a vele járó szabadabb légkör, a neki tett engedmények s a hozzá kötődő XX. szovjet pártkongresszus nélkül nem kerülhetett volna sor forradalmunkra. S veszélyeztetője is, hiszen egy darabig megtörte az enyhülési folyamatot, sőt – a világ akkori vezető politikusainak állítása szerint – majdnem egy harmadik világháború kirobbantója lett.

E kettősségből aztán sok minden következett – nem annyira a nyugatiak részéről, akikről még szó lesz a továbbiakban – hanem elsősorban Moszkvában. Hruscsov, aki a szovjet párt élén állt, de semmiképpen sem rendelkezett a Sztálinéhoz hasonlítható teljhatalommal, a maga személyével is ezt a kettősséget példázta. Ő volt valamennyi vezető közül a külső és belső enyhülés legfőbb bajnoka, aki joggal minősíthette a magyarországi fejleményeket a hibás sztálini politika következményeinek – s ugyanakkor könnyen belebukhatott volna a magyar forradalomba, mert ellenfelei hasonló jogossággal állíthatták, hogy az ő desztálinizáló, Tito-barát, Nyugattal egyezkedő politikája nélkül Magyarország ugyanolyan csendes maradt volna, mint amilyen addig volt.

Abból, hogy a magyar forradalom nemzetközi enyhülésre, a hruscsovi politikára, sőt Hruscsov személyi helyzetére veszélyt is jelentett, arra lehetne következtetni, hogy eleve nem volt semmi esélye. Az itt közölt dokumentumok s más források alapján jómagam éppen az ellenkező feltevés felé hajlok. Talán vakmerőnek hangzik 25 év távlatából megkockáztatni, de éppen ilyen messziről nézve egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a Magyar Október győzhetett volna. (Szándékosan beszélek Októberről – novemberben már valóban nem volt semmi remény.) E vélemények egyik legfontosabb alátámasztója Hruscsov akkori személyes elkötelezettsége. Hruscsovnak a sztálinista elemekkel való konfrontációjában érdeke volt, hogy a cseppfolyós magyar helyzet egy adott ponton – s számunkra nem is kedvezőtlen ponton – megszilárduljon. Ez a pont akkor következett be, amikor Hruscsov és megbízottai, Mikoján és Szuszlov úgy látták, hogy a további nyers erőszak inkább ront, mint javít a dolgokon, s bizonyos engedmények árán van még lehetőség békés politikai megoldásra. Dátumhoz kötve, ez a pont október 30-a volt.

Bizonyítékok bőven vannak. A szovjet kormány október 30-i nyilatkozata, mely szerint „kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben résztvevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról”. A Pravda október 31-i – tehát 30-án megfogalmazott – cikke, miszerint „Nagy Imre kormánya megszerezte a nép támogatását”. A kínai pártlapnak egy jóval későbbi, 1963. szeptember 5-én publikált cikke, amely azt írta, hogy „abban a kritikus időpontban, amikor Budapestet a magyar ellenforradalmárok tartották kezükben, a szovjet párt vezetőségének egy ideig az volt a szándéka, hogy folytassa kapitulációs politikáját és átengedje Magyarországot az ellenforradalomnak”, és csak a kínaiak „helyes javaslatainak volt köszönhető, hogy ez nem következett be”. Abban a beszédben, amit 1959. december 2-án a budapesti MÁVAG-ban mondott el, maga Hruscsov is utal arra, hogy a szovjet vezetésben megoszlottak a vélemények. Ha pedig véleménykülönbség van, habozás van, bizonytalanság van, – akkor remény is van. Ezért merem azt állítani, hogy október 30-án ügyünk nem volt reménytelen. Már nem is bizonyítékként, hanem „ráadásként” idézném – hiszen lehetett taktikai szépítés is, de lehetett igaz is – Hruscsovnak azt a kijelentését, amit egy semleges ország nagykövete előtt tett, s amit André Fontaine, a kitűnő francia újságíró ettől a nagykövettől vett át Histoire de la guerre froide című könyvébe (II. kötet, 256. oldal): „Készek voltunk arra, hogy elfogadjunk egy másik Finnországot, de a magyarok kezdték visszahozni a fasizmust”. André Fontaine nem minden gúny nélkül fűzi hozzá, hogy az oroszok könnyen lefasisztáznak bárkit, de az, hogy Magyarországon egy Finnországéhoz hasonló helyzet következzék be – többpártrendszeres belső demokrácia összekötve a Szovjetunióhoz alkalmazkodó külpolitikával –, nem tartozott a lehetetlenségek közé.

Miért billent a mérleg nyelve mégis a fegyveres beavatkozás irányába? Az okok nagyjából ismertek – az itt közölt dokumentumok legfeljebb megerősítik őket. Micsunovics moszkvai jugoszláv nagykövet feljegyzéseiből nyilvánvaló, hogy a szovjet hadsereg vezetői – jellemző módon a cári hadsereg örököseinek tekintve magukat – az intervenciót sürgették a politikai vezetőknél. Enver Hodzsa itt ismertetett könyve legfeljebb az albán pártvezér nyerseségével mondja ki azt, amit a kulisszák mögött, de hasonló energiával a román, a csehszlovák, a bolgár, a kelet-német – s korábbi, rokonszenvező magatartásukat 180 fokos szögben megváltoztatva – a kínai vezetők is követeltek.

De sajátmagunkat csapnánk be, ha elhallgatnánk, hogy volt a mérleg elbillenésének egy helyi, hazai tényezője is. Az úgynevezett „népítéletekre”, az utcai akasztásokra, de elsősorban a Köztársaság téri budapesti pártközpont október 30-i ostromára és az ottani véres leszámolásra gondolok. Igazuk van azoknak, akik a népharag jogosságáról beszélnek; azoknak, akik azt mondják, hogy minden forradalomban vannak ilyen jelenségek; azoknak, akik megjegyzik, hogy a meglepő nem a kilengések ténye, hanem azok valóban alacsony száma volt. Mindez így igaz. De a dolgoknak más volt az optikájuk Budapesten és más Moszkvában, Pesten azokon állt bosszút az utca, akiket a rendszer bűnözőinek tartott? De hát a Kremlben ezerszer nagyobb bűnözők ültek! Sztálin uralma alatt kivétel nélkül – Hruscsovtól Molotovig, Málenkovtól Kaganovicsig – mind könyékig vérezték be a kezüket, másképp nem is maradhattak volna meg a hatalom csúcsain. Ezek az emberek – meghökkenve, dühöngve, gyűlölködve, rettegve – hirtelen úgy érezték, hogy Pesten őket akasztják, a pártközpont előtt őket lövik le.

A hír október 30-án éjjel vagy október 31-én reggel érkezett Moszkvába. Hruscsov ezek után már nem habozhatott. Ha nem akart – és nem akart – megbukni, neki kellett a beavatkozást sürgetők élére állnia. De aligha véletlen, s úgy vélem, a fentieket igazolja, hogy Micsunovics nagykövet feljegyzései szerint a továbbiakban állandóan és szinte eszelősen hajtogatta: „Magyarországon kommunistákat gyilkolnak”. Hogy ezt akkor is ismételgette, amikor már Magyarországon senkit sem gyilkoltak, amikor Nagy Imre, Maléter, Király Béla, Kopácsi helyreállították a rendet – ez már semmit sem változtatott a helyzeten. Akkorra már késő volt – már mozgásban volt a gőzhenger.

Azt lehetne erre mondani, hogy Csehszlovákiában 1968-ban nem voltak népítéletek, az oroszok mégis bevonultak. A párhuzam sántít. A nemzetközi erőviszonyokat tekintve, a Szovjetunió ’56-ban lényegesen gyengébb volt, mint ’68-ban. És lényegesen bizonytalanabb afelől, hogyan fog beavatkozására reagálni a Nyugat. Ha a csehek a magyar ’56-ból megtanulták, hogy mit ne tegyenek, és ez mégsem segített rajtuk – az azért van, mert az oroszok ’56-ban megtanulták, hogy mit tehetnek: nyugodtan bevethetik a tankjaikat, nem kell semmiféle jelentős nyugati retorziótól tartaniok. ’56-ban ezt még nem vehették biztosra – ráadásul akkor nagyon gyorsan, azon melegében kellett dönteniök – ’68-ban már nem vállaltak semmiféle kockázatot, s szép lassan, „hidegen” dönthettek.

Negyedszázad messzeségéből, amikor az események már történelemmé merevültek, higgadtabban, érzelemmentesebben lehet megvizsgálni azt a kérdést is: tehetett-e volna valamit a Nyugat az érdekünkben – és saját érdekében? A Nyugaton akkor szinte kizárólag az Egyesült Államok volt értendő – katonai fölényük vitathatatlan volt, gazdasági erejük kimagasló, befolyásuk az Egyesült Nemzetek Szervezetében uralkodó jellegű. Ráadásul a két másik, akkor legjelentősebb nyugati országot, Angliát és Franciaországot lekötötte a szuezi ügy.

Ami az utóbbit illeti, a magyar közvéleménynek jó ideig az volt a benyomása, hogy Anglia, Franciaország és Izrael a mi forradalmunkat használta ki az Egyiptom elleni intervenciójuk időpontjának megválasztására – feltételezve, hogy a világ figyelmét és a Szovjetunió erejét lekötik a magyar események. Magam is így véltem, s mivel a szuezi intervenció szervezői tagadták ezt, vártam, mikor fognak előkerülni olyan titkos dokumentumok, amelyek majd megcáfolják a hivatalos állításokat. Minden, ami azóta nyilvánosságra került, azt mutatja, hogy a szuezi fegyveres akciót már hetekkel a magyar forradalom előtt elhatározták, és megkezdésének dátumát október 22-én – egy nappal a mi október 23-ánk előtt – határozta meg egy Párizs melletti titkos találkozón Selwyn Lloyd angol, Pineau francia külügyminiszter és Ben Gurion izraeli miniszterelnök. Aznap döntötték el, hogy Izrael október 29-én támadja meg Egyiptomot, az angolok és franciák október 30-án küldik el Nasszernek az ultimátumukat, október 31-én kezdik meg légitámadásaikat, és csapataik november 6-án, az amerikai elnökválasztás napján fognak partra szállni. Nem lehet tehát azt állítani, hogy a három ország döntése kihasználta a magyar forradalmat – hiszen akkor született, amikor arra, hogy Magyarországon forradalom lesz, még senki sem gondolhatott. Más kérdés, hogy a magyar események miatt Anglia, Franciaország és Izrael elhalaszthatták, vagy elejthették volna szuezi terveiket, s így megsegítették volna a felkelt magyar népet azzal, hogy nem osztják meg a Nyugatot és a világközvélemény figyelmét. Dehát ez túl szép lett volna: ha a szuezi akciót már a magyar események előtt és nélkül megtervezték, a budapesti forradalmat még külön ajándéknak vélték terveik végrehajtásához.

S az Egyesült Államok? Azok a dokumentumok, amiket Mellékletünk közöl, sok mindenre fényt vetnek – ismert és kevésbé ismert tényezőkre. Sziklay Andor jóvoltából, aki akkor az amerikai külügyminisztériumban a Hírszerző és Kutató Hivatal magyar osztályának főnöke volt, most először kerül nyilvánosságra az a két beszélgetés, ami 1956. október 25-én és november 4-én folyt le a budapesti Amerikai Követség és a washingtoni Department of State között, s most először foglaltatnak csokorba az amerikai külpolitika akkori legfontosabb irányítóinak kijelentései-véleményei a magyar forradalomról – az események közben, vagy nem sokkal az események után.

Az első, ami világosan megmutatkozik, az az, hogy – a szovjet és kádárista állításokkal szemben – a magyar forradalmat nem az Egyesült Államok szervezték. Ez az események tanúi és résztvevői számára nem újság és nem meglepetés, a történelmi hitelesség kedvéért mégsem árt rámutatni. Tovább is lehet menni: a dokumentumok nemcsak azt teszik kétségtelenné, hogy az Egyesült Államoknak semmiféle szervező vagy kezdeményező szerepe nem volt, hanem azt is, hogy a Magyar Október teljes meglepetésként érte őket – zavarodottan és értetlenül álltak vele szemben. Jellemző az az október 25-i, távgépírón folytatott dialógus, amikor budapesti diplomatáiknak nemcsak utasításokat vagy tanácsokat nem adnak Washingtonból, hanem még azt sem tudják, mit kérdezzenek tőlük! Hruscsov egyszer, még ’56 nyarán, a magyarországi nyugtalanságot kommentálva, azt mondta Micsunovics jugoszláv nagykövetnek, hogy a Nyugat azon mesterkedik, hogy „áttörje a szovjet blokk arcvonalát”. Az amerikai dokumentumok arra vallanak, hogy Moszkva jócskán túlbecsülte a Nyugatot.

A második tanulság az, hogy az Egyesült Államok vezetőinek soha, egy pillanatig eszükbe sem jutott, hogy bármi konkrétat tegyenek a magyar forradalom megsegítésére vagy megmentésére. Kétségkívül rokonszenveztek vele, de ez a rokonszenv nem ment tovább egy-két humanitárius gesztusnál vagy nyilatkozatnál. Hathatós segítségre, a Szovjetunió kezének lefogására sem elképzelésük, sem tervük, sem szándékuk nem volt.

Ezt a passzivitást általában Jaltával szokták magyarázni, azzal, hogy Jaltában, 1945 februárjában – még a második világháború befejezése előtt – az amerikaiak és az oroszok felosztották egymás között a világot, és Magyarország a szovjet érdekszférába került. Ez a magyarázat pontatlan: a Jaltában elfogadott híres Nyilatkozat a Felszabadított Európáról a tengelyhatalmak csatlósainak éppenséggel nem új csatlósságot, hanem „szabad választások alapján álló, felelős kormányokat” helyezett kilátásba. Nem maga Jalta, hanem a Jaltát követő három év gyakorlata hozta létre azt a szituációt, amit később a Nyugat – katonai és gazdasági fölénye ellenére – tudomásul vett: Kelet- és Közép-Európa országainak bekebelezését a szovjet tömbbe. Így aztán az, ami a pontatlan Jalta-meghatározás mögött van, mégis igaz: az 1948-ra kialakult európai helyzetet, a kettéosztott Európát a Nyugat véglegesnek, vagy legalábbis belátható időn belül megváltoztathatatlannak fogadta el.

Az amerikai passzivitás második magyarázata az szokott lenni, hogy a véletlenek szerencsétlen összjátéka következtében Eisenhower éppen elnökválasztás küszöbén állt, és az megbénította cselekvőképességét, Dulles külügyminisztert pedig a magyar forradalom kellős közepén szállították kórházba, sürgős rákoperációra, s így az amerikai felső vezetésben senki nem volt, aki bátran kezdeményezhetett vagy dönthetett volna. Ez a magyarázat már aligha meggyőző. Ugyanezekben a napokban, a szuezi ügyben, saját szövetségeseivel, Angliával és Franciaországgal szemben az amerikai külpolitika hallatlanul aktív és hatékony volt. A Biztonsági Tanácsban Cabot Lodge, az Egyesült Államok állandó megbízottja keresztülhúzta az angolok és franciák időnyerési kísérleteit; Pearson kanadai külügyminiszternek, aki olyan megoldást javasolt, ami nem alázza meg túlságosan Angliát és Franciaországot, Dulles kíméletlenül azt felelte, hogy ez pillanatnyilag lehetetlen; Eisenhower pedig a két szövetséges országgal kapcsolatban „olyan őrmesteri hangot használt, amilyent a Fehér Házban Grant tábornok óta nem hallottak”. (New York Times, 1956. november 3.) Az amerikai külpolitika tehát nem volt megbénulva – legfeljebb Szuez szenvedélyesen foglalkoztatta, Magyarország pedig nem.

A passzivitás harmadik magyarázata – Eisenhower is hivatkozik rá – Magyarország földrajzi helyzete: ha akartak, sem tudtak volna katonai segítséget küldeni Ausztria vagy Jugoszlávia semlegességének megsértése nélkül. A történelem azt mutatja, hogy a nagyhatalmakat, ha valamit igazán akarnak, az ilyen meggondolások ritkán szokták visszariasztani. S ha csapatok küldése nehéz is lett volna, ez még nem magyarázza az energikus politikai fellépés elmaradását.

A negyedik magyarázat: a magyar ügybe való beavatkozás egy harmadik világháborút zúdíthatott volna az emberiségre. A kockázat valóban fennállt – senki sem tudja megmondani, mi történt volna erőteljes amerikai fellépés, különösen pedig amerikai katonai mozdulatok esetén. A kérdést azonban másképpen is fel lehet tenni. Nem állt-e fenn egy harmadik világháború kockázata a berlini légihíd idején, a három évig tartó koreai háború alatt, vagy a kubai rakétaválság alkalmával? Az Egyesült Államok mind a három esetben vállalta a kockázatot. Az igazi kérdés tehát nem az, hogy a magyar forradalom megsegítése harmadik világháború veszélyével járt-e, avagy sem, hanem az: a kelet- és közép-európai országok a világnak azon pontjai közé tartoznak-e, amelyekért az Egyesült Államok hajlandó háborús rizikót vállalni. A magyar ügy, s azóta a cseh ügy is megmutatta, hogy nem.

Mindezt tekintetbe véve hadd kanyarodjak vissza oda: tehetett-e volna mégis valamit a nyugati világ – az Egyesült Államok – Magyarországért? Az akkori helyzet átgondolása, egyes, azóta bekövetkezett események ahhoz a meggyőződéshez vezetnek, hogy igen. A kezdeményezések, a lehetőségek hosszú sora maradt teljesen kihasználatlanul – olyan próbálkozásoké, amik hatással lehettek volna a – mint említettem – éppen habozó, bizonytalankodó, megoszlott szovjet vezetésre. Akkor még nem volt „vörös vonal” azaz közvetlen telefonkapcsolat Washington és Moszkva között, de a diplomáciai csatornák éppúgy léteztek, mint most. Így aztán szinte elképesztő, hogy a magyar forradalom tizegynéhány napja alatt az amerikai külügyminiszter mindössze egyetlen közvetlen üzenetet küldött Moszkvába, azt az egyébként helyes megnyugtatást, hogy az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot vagy a szovjet tömb bármely tagját potenciális katonai szövetségesének – azaz, ha az oroszok kiengedik Magyarországot a maguk szövetségi rendszeréből, az amerikaiak nem kívánják majd a sajátjukéba bevonni.

De ezen a megnyugtatáson kívül, amit egyébként az orosz vezetők úgyis aligha hittek el, még mennyi minden egyébbel lehetett volna próbálkozni!

Lehetett volna fenyegetőzni. Elsősorban katonai beavatkozással – még akkor is, ha a valóságban erre nem gondoltak. Leegyszerűsítés volna a világpolitikát pókerjátszmához hasonlítani – de tudomásul kell venni azt, hogy egy pókerjátszma elemei is hozzátartoznak. Nem utolsó sorban a blöff. A szuezi ügyben az oroszok mesterien blöfföltek. A konfliktus kezdetén a baráti Egyiptomot nemcsak hogy nem segítették meg, hanem azonnal kivonták onnan a Nasszernek leszállított repülőgépeiket és kölcsönadott pilótáikat. De mihelyt látták, hogy az Egyesült Államok nem támogatja Angliát és Franciaországot, egyszerre hősökké váltak, és elkezdtek azzal fenyegetőzni, hogy szovjet önkénteseket küldenek Egyiptom megsegítésére. A magyar ügyben a Nyugatnak eszébe sem jutott hasonló blöffel megpróbálkoznia.

Lehetett volna – s most már legkevésbé sem blöffszerűen – diplomáciai és gazdasági szankciókat kilátásba helyezni – a diplomáciai kapcsolatok megszakításától kezdve az akkor éppen újjáéledő kereskedelmi kapcsolatok befagyasztásának fenyegetéséig.

Lehetett volna éppen ellenkező megközelítéssel, vagy a fenyegetéseket javaslatokkal kombinálva, Magyarország semlegesítését ajánlani, bizonyos, hasonló vagy más jellegű engedmények ellenértékeként a Nyugat részéről.

Lehetett volna az Egyesült Nemzetek Szövetségében aktívabbnak lenni, és még a második szovjet beavatkozás előtt egy ENSZ delegációt bejuttatni Magyarországra.

S még november 4-e után is lehetett volna legalább egy ideig keményebbnek maradni – mint például Afganisztán esetében –, abból kiindulva, hogy az eltökéltséggel, a szankciókkal hátha sikerül egy kompromisszumos, talán finnpéldájú megoldást kicsikarni.

De Gaulle mondotta egy alkalommal s nem is panaszosan, hanem csak a tényt leszögezve: „Les Etats sont des monstres froids” – az államok hideg szörnyetegek. Semmi mással nem törődnek, mint a saját érdekeikkel. Minden állam, mindig és kizárólag a saját érdekeit nézve, önzőn cselekszik; a probléma legfeljebb az, hogy nem mindig ismerik fel, mi a valódi érdekük, s így egyik-másik cselekedetük, vagy a cselekedeteiknek elmaradása sajátmaguk ellen fordul. A legkevésbé sem állítom – ki állíthatná? –, hogy az Egyesült Államok másféle magatartása biztosan megmentette volna a magyar forradalom ügyét –, de annyi talán állítható, hogy a nagyfokú passzivitással nem szolgálták a saját érdekeiket sem. A magyar forradalom páratlan alkalom volt Európa s az egész világ arculatának a megváltoztatására, vagy legalább egy változás megkezdésére: kár volt még csak meg sem próbálkozni a sikerre segítésével. Talán az egész világ erőviszonyai másként alakultak volna.

Mi, magyarok, otthon, ’56-ban édeskeveset tudtunk mindarról, ami körülöttünk történt – Moszkva habozásairól és belviszályairól, Washington rokonszenvező tartózkodásáról s a nem-kommunista világ jóindulatú tapsainak tulajdonképpeni értéktelenségéről. Hogyan tudhattuk volna például azt, hogy „rosszul választottuk meg” felkelésünk időpontját, mert éppen akkorra már a szuezi intervenció volt beütemezve? Vagy azt, hogy mikor mi bízni kezdünk a helyreállt belső rendben és kibontakozásban, Hruscsov alig párszáz kilométerre tőlünk éppen Titónál van, és a forradalom fegyveres letörésének részleteit beszéli meg vele? Sikereinktől eléggé megrészegülve, bekötött szemmel és tele illúziókkal jártunk-keltünk. A legkülönfélébb tévedések áldozatai voltunk. Mikor az orosz csapatok megkezdték Budapest kiürítését, voltak, akik azt hitték, hogy legyőztük a Szovjetuniót. Mikor Mao Ce-tung, Tito, Gomulka első, bíztató táviratait megkaptuk, voltak, akik azt hitték, hogy szövetségesekre leltünk bennük. Mikor a Biztonsági Tanács tárgyalni kezdte a magyar ügyet, voltak, akik azt hitték: az ENSZ segíteni fog – még majd csapatokat is küld. A legelterjedtebb, legáltalánosabb és legsúlyosabb tévedés az volt, amelyik az Egyesült Államok segítségében bízott. Eisenhowernek 1952-ben, első választási kampánya során, az egyik jelszava a „liberation”, a kelet-európai országok felszabadítása volt – négy esztendőn át ezt az ígéretes szót tömték a nyugati rádiók Kelet- és Közép-Európa népeinek a fülébe. Nem meglepő, hogy a hazai magyar tömegek elhitték – feltehetően még azok a Nyugaton élő magyarok is elhitték, akik közvetlenül az amerikai funkcionáriusok mellett dolgoztak, máskülönben csak felelőtlenséggel lehetne megmagyarázni az akkori Szabad Európa Rádió harcra-ellenállásra-kitartásra buzdító adásait.

Csakhogy 1956 már nem 1952 volt – közben meghalt Sztálin és megkezdődött az enyhülés –, a propaganda-gépezet üresen forgott tovább, és a négyéves jelszó ismételgetése már emigráns vágyálom volt és nem politikai valóság. A magyar „epizód” – mint ahogy e fejtegetések elején utaltam rá – bevallatlanul is a világméretű enyhülés fékezőjének tűnhetett még az amerikai elnök szemében is. Így történt meg, hogy az, akinek a „felszabadítási” jelszava a magyar tömegek egyik legfontosabb mozgatója volt, tíz nappal egy önmagát felszabadító nép forradalmának leverése után már így nyilatkozott: „Az Egyesült Államok kormánya nem javasolja és soha nem is javasolhatta azt, hogy egy védtelen lakosság nyílt forradalmat kezdjen olyan hatalom ellen, amit legyőzni nem képes”.

A nyugati segítségben való hit illúzió volt, s ami ennél is keservesebb: történelmünk tele van hasonló illúziókkal. Egyetlen nép sem mentes az álmodozástól és a tévedéstől, de mi e téren valószínüleg világrekorderek vagyunk. Rákóczi biztosra vette, hogy XIV. Lajos segíteni fog neki – s utóbb a török Portára számított. Mikor a cári hadsereg ’49-ben elözönlötte Magyarországot, Kossuth és kormánya gyönyörű kiáltványban fordult Európa kormányaihoz és népeihez: „Büszke angol nép, tűrni fogod-e ezt az alkotmányos szabadság elleni merényletet?… Francia Köztársaság, elfelejtetted-e azokat az elveket, amelyeken rendszered felépült?… Ébredjetek fel, óh, Európa népei és nemzetei! Szabadságotok ügye Magyarország földjén dől el…” Károlyi Mihály hasonló naivitással az antanthatalmak megértésében hitt, Horthy a tengelyhatalmak erejében. Mindig büszkék voltunk hűségünkre szövetségeseinkhez és megvetettük azokat, akik „átálltak”. Mintha a történelem elemi iskola volna, ahol a tanító bácsi a jókat megjutalmazza és a rosszakat megbünteti.

Hibás választásainknak, baklövéseinknek, csalódásainknak mély gyökerei kell legyenek. Alighanem oda nyúlnak vissza, hogy több mint négy évszázada jóformán nincs magyar külpolitika. Hogyan is volna, hiszen Mohács óta nincs önálló magyar állam – a néhány hónapos vagy éves kivételek nem voltak elegendők egy elmélyült külpolitikai műveltség megteremtésére. Az Árpád-házi királyoknak, az Anjouknak, Mátyásnak még volt külpolitikájuk, volt koncepciójuk – kemények voltak és engedékenyek, szövetségeket kötöttek és bontottak fel, tudtak hűségesek és hűtlenek lenni, ahogy ezt az ország érdekei követelték. Erdélyben maradt meg egy ideig valami ebből a tradícióból – egyebütt nem.

Az ’56-os forradalom nem volt sem tévedés, sem illúzió – elemi erejű robbanás volt. Külpolitikai illúzióvá akkor vált, amikor az egyik, távoli világhatalom segítségének reményében nem tudott megállni és valami kompromisszumra jutni a területét elfoglaló másik világhatalommal. Egész pontosan: nem tudta konszolidálni az a kompromisszumot, amit Nagy Imre október 29–30-án elért. Nagy Imrét sok bírálat érte, amiért gyenge volt, határozatlan volt, késlekedő volt. Lehet. De hogy a forradalom lázas napjaiban ő volt az a magyar politikus, aki legvilágosabban mérte fel az oroszok erejét és veszélyességét, az biztos. Amíg csak remény volt arra, hogy a szovjet vezetéssel békés megoldást találjon, mindent elkövetett a megegyezés érdekében, még azon az áron is, hogy a tömegek nem értik meg, vagy Moszkva megbízottjának mondják. Végső eszközökhöz, a Varsói Szerződésből való kilépéshez, a semlegesség kinyilatkoztatásához csak akkor folyamodott, mikor a határokon átözönlő szovjet csapatok világossá tették, hogy megegyezésre már semmi remény.

’56 külpolitikai leckéje – ha ugyan vannak a történelemnek megtanulható leckéi – nem a nemzeti önsajnálkozás, hogy „egyedül vagyunk” (mindenki egyedül van), nem is a vádaskodás vagy siránkozás, hogy „cserben hagytak minket” (mást is, egymást is), nem a melldöngetés, hogy akkor „mi voltunk a világ közepe” (azelőtt is, azóta is már annyi más „közepe” volt a világnak) hanem az, hogy ha egyszer, valaha lesz önálló magyar külpolitika, annak majd átgondoltnak, hűvösen számítónak, érzésmentesen realistának kell lennie. Semmi másra nem kell és nem szabad tekintettel lennie, mint az ország érdekeire. Sem arra nem szabad törekednie, hogy más ura legyen, sem azt nem szabad elfogadnia, hogy más csatlósává váljék. Üres fenyegetéseknek éppúgy nem szabad felülnie, mint híg ígéreteknek vagy szentimentális frázisoknak. Akármilyen kíméletlenül hangzik is: amíg a világ „hideg szörnyetegek”-ből áll, neki is azzá kell válnia. Ezt sem azoknak nem lesz jó elfelejteniök, akik majd abban – az egyelőre illuzórikus – országban élni fognak, sem azoknak, akik ma és mindaddig a megszületésén próbálnak munkálkodni.

Lengyel töredékek^*

Jaruzelski tábornok, lengyel miniszterelnök, a lengyel kommunista párt főtitkára, a lengyel hadsereg főparancsnoka 1981. december 13-án hadiállapotot rendelt el – a saját népe ellen. Átvette a hatalmat – saját magától, csak azért, hogy keményebb kézzel bánhasson – saját honfitársaival.

Aki látta Jaruzelski tábornokot a televízióban, az megfigyelhette, hogy egyenruháján a kitüntetések száma nemigen marad el Göring marsall uniformisa mögött. Ennek ellenére – akárcsak Göring esetében – Jaruzelski tábornok kimagasló haditetteiről nem sokat tud a történelem. Azt azonban el kell ismerni, hogy december 13-i puccsát kitűnően készítette elő és hajtotta végre. Győzelmesen sújtott le az ágyukban békésen alvó munkásokra, szakszervezeti vezetőkre, írókra, művészekre, tudósokra. Revolveres, géppuskás, harckocsis milicistái órák alatt letartóztatták, börtönökbe, internálótáborokba hurcolták a hálóinges-pizsamás, fegyvertelen emberek tízezreit.

Dél-amerikai, afrikai, ázsiai puccsoknál el-eldördül néhány lövés, meg-megölnek néhány embert. Lengyelországban december 13-án minden a legnagyobb csendben-rendben ment. Gyilkolni csak pár nap múlva kezdtek, amikor is sztrájkoló vagy gyáraikat védő munkásokat tanítottak meg néhány sortűzzel arra, hogy mi az igazi szakszervezeti szabadság.

Egyes nyugati kommentátorok azt latolgatták: vajon Jaruzelski tábornok a saját elhatározásából, az oroszok tudta nélkül, esetleg – jó hazafiként – az oroszok akarata ellenére cselekedett-e. Nem lett volna ésszerűbb a kérdést megfordítani: ha az oroszok tudta nélkül vagy akarata ellenére cselekedett volna, vajon hány óra telt volna el addig, amíg a szovjet hadsereg megindult volna, hogy leverje Jaruzelski tábornokot?

Más kommentátorok – kevésbé naivak – azt fontolgatták: vajon Jaruzelski, a jó hazafi, az oroszok tudtával bár, de nem a kisebbik rosszat választotta-e? A saját, nemzeti puccsával nem az orosz beavatkozásnak vette-e elejét? Csak a jövő fogja megmutatni azt, hogy Jaruzelski rendszere mennyire lesz jó vagy rossz a lengyeleknek. Egyelőre nagyon rossz. Semmivel sem kevésbé erőszakos, jogtipró, diktatórikus, mint például a csehszlovákiai helyzet volt a Szovjetuniónak és csatlósainak katonai beavatkozása után. Egyelőre Jaruzelski tábornok a »kisebbik rosszat« nem a lengyeleknek, hanem az oroszoknak biztosította: elvégezte a piszkos munkát, megkímélte a szovjet vezetést attól, hogy maga avatkozzék be fegyveresen Lengyelországban.

Technikai kivitelezésében akármilyen sikeres volt is a puccs, egyvalamitől nem tudta megkímélni a szovjet tömböt. Éppen katonai jellegénél fogva, napnál fényesebben megmutatta a politikai csődöt, a kommunista párt csődjét. Ha a lengyel párt tényleges erőt jelentett volna, akkor miért lett volna szükség a fegyveres erőkre? A magyar kommunista párt ’56-ban napok alatt semmivé foszlott. A lengyel pártnál – amelynek nem felkeléssel-forradalommal, hanem csupán egy szakszervezeti mozgalommal kellett szembenéznie – ez a folyamat több mint egy évig tartott. De az eredmény ugyanaz volt. A párt, mint politikai erő, megszűnt létezni. Maradt a nyers erő, a hadsereg – pontosabban a milícia, mert a puccs végrehajtó szerve az államvédelem volt, a katonák csak asszisztáltak hozzá.

A puccs előtti napon a Gazeta Krakowska című napilap részletesen ismertette Jerzy Wiatrnak, a Központi Vezetőség Marxista–Leninista Intézete igazgatójának előadását. Wiatr a fennálló lehetőségek közül a legjobb megoldásnak azt tartotta, ha a kommunista párt feladná a hatalom monopóliumát, és békésen megosztaná a hatalmat a nemzet más erőivel, a Szolidaritással és az Egyházzal.

Jerzy Wiatr lehetett ugyan a Marxista–Leninista Intézet igazgatója – valójában a marxizmus–leninizmus alapfokú szemináriumán is meg kellett volna buknia. A hatalmat nyugodtan megoszthatja egy olyan párt, amelyiknek a tömegek között többsége van: megteheti nagylelkűségből, a felelősség megosztása miatt, vagy azért, hogy kormányzási bázisát szélesítse. Megoszthatja a hatalmat – szükségből – olyan párt, amelyiknek komoly bázisa van, de nincs többsége: koalíciót alkotva biztosítja a parlamenti többséget. De mit oszthat meg – mi megosztanivalója van egy törpe kisebbségnek – olyannak, amilyen a lengyel párt volt –, amelyiknek a szavazatait szabad választás esetén optimálisan 5-6%-ra becsülték? Egy jó marxista–leninistának illenék tudnia, hogy egy törpe kisebbség a hatalmat nem megosztja, hanem megragadja. Ahogy Lenin tette 1917-ben, s ahogy azóta minden kommunista országban történt.

De Lenin a nyers erőszakot párt-sztaniolba burkolta, s ezt a receptet alkalmazták 1917 óta mindenütt. Most történt meg először, hogy a nyers erőszak csomagolta be saját magába a pártot. Azt eddig is mindenki tudta, hogy a hatalmon levő kommunista pártok mögött ott vannak az erőszakszervek; de most Lengyelországban a párt elé kerültek.

Az esemény nem jelentéktelen – sötét árnyékot vet a kommunista pártok jövőjére. Nemcsak azt ismeri el nyíltan, hogy a párt fölösleges kolonccá vált, paraziták, korrupt elemek, karrieristák érdekszövetségévé, mégpedig olyan érdekszövetséggé, amelyik válságos helyzetekben még tehetetlen is – hanem azt is megmutatja, hogy a nyers erőnek, amire támaszkodott, milyen könnyű tőle megszabadulnia. Ami ma Lengyelországban történt, holnap megtörténhet Romániában, Bulgáriában vagy – a Szovjetunióban. S ha a hatalomra került katonai diktátorok aztán – alibinek – újjászervezik a pártot, ez a lényegen mitsem változtat.

Magyarországon jó ideje találgatják, ki lesz majd Kádár utóda. Lehetséges, hogy az illetőt Czinege Lajosnak hívják? (Azoknak a tájékoztatására, akik esetleg nem tudnák: Czinege tábornok a magyar hadügyminiszter.) Lehet, hogy a kádárizmust a czinegizmus fogja követni?

Mikor Reagan elnök tíz nappal a puccs után bejelentette, hogy az Egyesült Államok felfüggeszti élelmiszerszállításait Lengyelországba, a hivatalos lengyel hírügynökség, a PAP ezt olyan beavatkozásnak minősítette a lengyel belügyekbe, „amilyenre még nem volt precedens”. Boldog Lengyelország, amelynek belügyeibe a legnagyobb beavatkozás egy amerikai elnök beszéde és az élelmiszerszállítások leállítása volt!

Mindenki, aki az iskolában azt tanulta, hogy:

1697-ben Nagy Péter cár neveztette ki II. Ágostot lengyel királlyá;

a XVIII. században Oroszország még három másik lengyel király megválasztását erőszakolta ki;

az utolsó lengyel királyt, Poniatowsky Ágost Szaniszlót II. Katalin cárnő ültette trónjára;

1772-ben Oroszország, Poroszország és Ausztria felosztotta egymás között Lengyelországot;

1793-ban bekövetkezett Lengyelország második és 1795-ben harmadik felosztása, minek következtében a független lengyel állam megszűnt létezni;

az oroszok vérbe fojtották az 1794-es, 1831-es és 1863-as lengyel nemzeti felkeléseket – tízezreket deportáltak Szibériába, ahol egész lengyel falvak voltak a XIX. század végéig;

1924 és 1940 között Sztálin kiirtotta a lengyel kommunista párt szinte teljes vezetőgárdáját;

1939-ben Hitler és Sztálin felosztották maguk között Lengyelországot. Guderian német és Krivosein szovjet tábornok szeptember 19-én egymás mellett vonultatta fel díszszemlén csapatait Breszt–Litovszkban;

1939 és 1943 között a német nácik lengyel állampolgárok millióit hurcolták el kényszermunkára, éhhalálba, gázkamrákba;

1943-ban a nácik felfedezték a katyni tömegsírt: 4143 lengyel tiszt holttestét, akiket az oroszok végeztek ki;

1945 után a Szovjetunió olyan rendszert kényszerített – mindmáig – Lengyelországra, amelyet a lengyel nép túlnyomó többsége nem akart és nem akar…

Mindenki, aki az iskolában ezt tanulta, most visszakérheti a tandíját. A PAP hírügynökség cikkéből ugyanis kiderül, hogy mindez semmiség volt, csupa jelentéktelen epizód a lengyel történelemben – az orosz, a porosz, az osztrák, a német, a szovjet gyarmatosítás-országfelosztás-emberirtás talán nem is nevezhető beavatkozásnak a lengyel belügyekbe, vagy ha igen, akkor amolyan elhanyagolható mennyiségnek. Az a beavatkozás, amelyik minden korábbit felülmúl – amelyikre nem volt precedens –: Reagan beszéde és az amerikai élelmiszerszállítások felfüggesztése volt.

Mindez a legkevésbé sem kívánja azt bizonygatni, hogy az Egyesült Államok és legközvetlenebb szövetségesei soha nem avatkoztak bele – Reagan-féle intézkedéseknél komolyabban is – a lengyel belügyekbe. Maradjunk az utóbbi négy évtized példáinál.

A második világháború után megengedték Sztálinnak, hogy a jaltai egyezményt megszegve Lengyelországot csatlósállammá alakítsa át. Megengedték Sztálinnak azt, amit Hitlernek nem engedtek meg! Anglia és Franciaország majdnem teljesen felkészületlenül háborúba lépett, amikor Hitler megtámadta Lengyelországot – de a háború befejezésekor, amikor a Nyugat erősebb volt, mint a Szovjetunió – egyszerűen lemondtak annak a Lengyelországnak a függetlenségéről, amelyért saját katonáik és civiljeik milliói áldozták fel az életüket.

1975-ben, a korcs Helsinki Egyezményben a Nyugat még legalizálta is ezt a helyzetet.

A népszerűtlen, roskatag, a lengyel munkások sztrájkjait sorozatosan fegyverrel leverő varsói kormányokat a Nyugat 27 milliárd dollár kölcsönnel támogatta.

1980 nyara óta, amióta a Szolidaritás mozgalma megszületett, alig volt olyan nyugati politikus, aki – rokonszenvező szavak kíséretében – ne jelentette volna ki, hogy ha az oroszok közvetlenül vagy közvetve interveniálnak Lengyelországban, a Nyugat bizony semmit sem tud tenni a lengyelek megsegítésére.

Mi ez a negyven éve tartó közömbösség, lemondás, a fait accompli-k utólagos tudomásulvétele, sőt az előzetes biztosítás (bátorítás) arra, hogy minden bűncselekmény büntetlen marad – az eltűrése annak, hogy minden nemzetközi egyezményt, Jaltát, az ENSZ alapokmányát, az Emberi Jogok Deklarációját, a Helsinki Egyezmény betűit egyoldalúan és következmények nélkül meg lehet szegni – mi ez, ha nem beavatkozás Lengyelország (és nemcsak Lengyelország hanem egész Közép- és Kelet-Európa) belügyeibe? Csak ennek a beavatkozásnak éppen fordított az előjele, mint az oroszokénak. Az eredmény ugyanaz. A kettő együtt alkotja, jelenti az „eredményt”. Nem volna-e becsületesebb a „belügyekbe való beavatkozás” vagy „be-nem-avatkozás” hipokrita fogalmát törölni a nemzetközi politika szótárából? A gyakorlatból úgyis törölve van – mióta világ a világ.

Alig néhány héttel a lengyel puccs előtt százezres tömegek tüntettek több nyugat-európai nagyváros utcáin az amerikai Pershing-rakéták európai földön való felállítása ellen. A derék pacifisták, többségükben fiatalok – akik nem elégednek meg azzal, hogy egyénileg megtagadják a fegyveres katonai szolgálatot (ez szent joguk) – tömegekbe verődve téglákat emelgettek, zászlókat lengettek, jelszavakat skandáltak, s az ember szívesen rokonszenvezett volna velük, ha – mondjuk – Nyugat-Berlinből megpróbáltak volna átvonulni Kelet-Berlinbe is, és ott folytatni a tüntetésüket a szovjet SS 20-as rakéták ellen, amelyeknek európai földön való felállítása nem csupán terv, hanem valóság. Nyugaton tüntetni: ehhez nem kell nagy bátorság. Még ahhoz sem kellett volna, ha ugyanezek a derék pacifisták a lengyel puccs után kimentek volna Amszterdam, Koppenhága vagy Bonn utcáira tüntetni – a lengyel tábornokok ellen. De akárhogy nézte az ember a televíziót, sehol sem látta őket. Mármint a pacifistákat. Így aztán az emberben óhatatlanul felvetődött a kérdés, hogy ezeket a derék pacifistákat, akiknek nagy többsége kétségkívül jószándékú fiatal, nem mozgatja-e valaki a háttérből. S mert monstre-tüntetéseikre – a nyugat-európai kormányok befolyásolására, megfélemlítésére – éppen a lengyel puccs előtt került sor, felvetődik az a kérdés is, hogy az időpont megválasztása puszta véletlen volt-e, s a jószándékú pacifisták nem a lengyel hadiállapotot bejelentő decemberi plakátokra hasonlítanak-e, amelyeket már szeptemberben kinyomtattak – a Szovjetunióban?

Az a langyosság, amellyel a lengyel puccsra a német közvélemény reagált, valószínűleg nem független a „lieber rot als tot” – versikét harsogó pacifista tüntetések hatásától. De mit szóljon az ember a hatalmon lévő nyugat-német politikai vezetők nyilatkozataihoz? Futnak a pénzük után, a szó szoros és átvitt értelmében. A márka-milliárdok után, amiket Gierek és Kania rendszerébe beletömtek, s Willy Brandt az „Ostpolitik” délibábja után, Schmidt kancellár… valójában csak ő tudja, mi után és mi elöl fut.

S mit szóljon az ember az olyan cikkhez, amilyet december 21-én a Spiegel hasábjain közölt a főszerkesztő, Rudolf Augstein? A nyájas olvasó megtudhatja Augsteintól, hogy „az első világháború után Lengyelországban bevezetett demokrácia szemmel láthatólag nem felelt meg az ország szociális helyzetének” – értsd: a lengyelek nem voltak érettek a demokráciára, s vajon ma megértek-e rá… Nem úgy, mint Augstein honfitársai, akiknél az első világháború után bevezetett demokrácia mire is vezetett?… s akik közül, furcsa módon, az Elbától nyugatra lakók tudnak élni a demokráciával, az Elbától keletre lakók viszont szemmel láthatólag még éretlenek rá. S miközben a maga kényelmes főszerkesztői székéből Augstein megleckézteti a Szolidaritást és Lech Walesát – arra nem felejt el emlékeztetni, hogy a második világháború után a lengyelek „elvették területünk egyötödét”. Függetlenül attól, hogy a második világháborút talán mégsem a lengyelek robbantották ki, hanem Augstein nemzete, függetlenül attól a dúlástól, amit a hitleri hadak Lengyelországban végeztek (ha más nem, akkor Willy Brandt varsói térdre borulása még élhetne a német emlékezetben) – a Spiegel főszerkesztője ne tudná, hogy az új európai határokat nem a lengyelek húzták meg? Nekik legfeljebb nyugaton adták, kétötödét sem annak, amennyit keleten elvettek tőlük az oroszok. Magyar ember könnyen megérti, hogy minden országcsonkítás fájdalmas. De a németekére alighanem sohasem került volna sor egy bizonyos Hitler Adolf nélkül. Így aztán mikor Augstein azt írja, hogy „egy nyugtalan Lengyelország mindig háborús veszélyt jelent Európa számára”, az olvasónak az az érzése, hogy mellébeszél. Hacsak nem hazabeszél…

Tavaly októberben, mikor a Szolidaritás meghívta a kongresszusára a magyar szakszervezeteket, Gáspár Sándor, a Szakszervezeti Tanács főtitkára levelet írt Lech Walesának. Nem fogadta el a meghívást, kioktatta Walesát arról, milyenek is az igazi, szabad, demokratikus szakszervezetek, megrótta, amiért fiatal és tapasztalatlan ember létére nem merít a több évtizedes magyar szakszervezeti tapasztalatokból – de hozzátette (és ez az a mondat, amiért a különben érdektelen levél bejárta a világsajtót – a Le Monde például első-oldalas címben idézte): kész, hogy bármikor megbeszélje-megvitassa Walesával „a szakszervezetek szerepét és hivatását a nemzetközi követelmények és a hagyományos lengyel–magyar barátság szellemében”. Mióta Walesát a milicisták elhurcolták, mióta Jaruzelski tábornok fogva tartja – várom, mikor fog megszólalni a hagyományos lengyel–magyar barátság szellemében Gáspár Sándor, hogy a bajban lévő lengyel szakszervezeti vezetőnek – amennyire lehet – segítsen. Az olasz, a spanyol kommunista pártok, a legkülönbözőbb szakszervezeti vezetők felemelték a szavukat. A hivatalos Magyarország hallgat.

Hallgat? Már több mint egy éve alattomos, irányított lengyel-ellenes propaganda folyik Magyarországon. Azt akarja a magyar néppel elhitetni – s nem minden eredmény nélkül –, hogy a lengyeleknek azért nincs mit enniök, mert nem dolgoznak (mintha az országot nem a párt- és államvezetés tette volna tönkre, mintha a Szolidaritás megalakulása a bajok okozója lett volna és nem válasz a már meglévő bajokra); a lengyelek jobban tennék, ha a magyarok példáját követnék, ahelyett, hogy sztrájkolnának (mintha a sztrájkokkal nem éppen azt akarták volna elérni, hogy a tehetségtelen vezetéstől megszabaduljanak, és legalább a gazdasági életben elérjenek valami szabadságot) – nekünk, magyaroknak ebből vagy abból az árucikkből most azért van kevesebb, mert a lengyeleket kell segítenünk (mintha Magyarország maga is nem kapna jócskán nyugati hiteleket).

Ez a felülről sugalmazott lélekmérgezés olyan országban folyt és folyik, ahol a hivatalos politika a „proletár internacionalizmus” elvét hirdeti. A valóság azt mutatja, hogy ennek az agitációnak az irányítói a proletárokat elnyomó intenacionálé részvényesei. Szégyene volna a magyarságnak, ha bedőlne nekik, ha visszhangozójává válnék a lengyelellenes jelszavaknak. Ha már a magunk gyarmati helyzetében annyira sem tudunk segíteni, amennyire a második világháború idején a lengyel menekülteket segítettük a németek ellenében, legalább arra vigyázzunk – a magunk, a saját jövőnk érdekében is –, hogy Báthory, Rákóczi, Bem hagyományai után ne Brezsnyev, Jaruzelski, Kádár népe legyen belőlünk.

A moszkvai nagy cirkusz^*

Letartóztatták a moszkvai cirkusz igazgatóját. A vád: korrupció. Az ember az első pillanatban nem is érti: miért kell egy cirkuszigazgatót megvesztegetni. Potyajegyért? Aztán kiderül: nem a nézők vesztegették meg, hanem az artisták. Az igazgató, Anatolij Kolevjatov döntötte el, hogy kik vegyenek részt a nyugati turnékon. Melyik műlovarnő lépjen fel Párizsban, melyik bűvész varázsoljon elő a kalapjából békegalambokat Washingtonban. A döntés attól függött, ki milyen ajándékot hozott az útról az igazgatónak. Anatolij Kolevjátov az ékszereket szerette: aranyat, platinát, gyémántot. A mai bizonytalan világban jobb biztos értékekre alapozni – a korrupciót is.

Tulajdonképpen sajnálom a moszkvai cirkuszigazgatót. Sajnálom, hiszen semmi egyebet sem tett, mint a legrégibb orosz hagyományok egyikét ápolta. Nemrégiben olvastam egy angol utazó beszámolóját az 1830-as évek Oroszországáról. Volt akkoriban I. Miklós cárnak egy teljhatalmú minisztere, bizonyos Kleinmichel gróf. Ma a nevére sem emlékszik senki (van ez így néha teljhatalmú miniszterekkel) – pedig ő verette le (már akkor is!) a lengyelek felkelését –, a múlt század derekán élet és halál ura volt az orosz birodalomban. Nos, erről a Kleinmichelről írja az angol utazó, hogy „nyíltan lopta az állam pénzét – minden cári kegy, kitüntetés, a Szent Anna vagy a Szent Sztanyiszlasz Rend, minden kinevezés, ezredesi, tábornoki, nagyköveti rang, minden társadalmi előremenetel attól függött, ki mennyire vesztegette meg a grófot”. Nem tudom, mi mindent lehetett a moszkvai cirkuszigazgatónál az ajándékékszerekkel elérni, de annyit biztosan nem, mint Kleinmichel grófnál akkor – és egyes pártvezetőknél mostanában.

Sajnálom az igazgatót azért is, mert bár a korrupció nem tartozik a legdicséretesebb tulajdonságok közé – abban az embertelen rendszerben, amely több mint hatvan éve terpeszkedik el az orosz birodalom fölött, egyike azoknak a kapcsolatoknak, amelyek emberinek nevezhetők. Az orosz munkás, paraszt, mérnök odaadja a munkáját az államnak, és a munka ellenértékének csak a töredékét kapja vissza; a többit elnyeli a látható és láthatatlan bürokrácia, a rossz szervezés, a túlhajtott fegyverkezés: ez az, amit marxista terminológiával egyszerre lehet kizsákmányolásnak és elidegenedésnek nevezni. A vesztegető viszont pontosan tudja, mit kap a pénzéért-ékszeréért, s ha csinálja, ez annyit jelent, hogy megéri neki. Ráadásul, egy olyan világban, ahol a szülők nem bíznak a gyerekekben és a gyerekek a szülőkben, a tanárok a diákokban és a diákok a tanárokban, a munkatársak egymásban és a párt a saját tagjaiban, – egy ilyen világban a korrupció a bizalom jele. A cirkuszigazgató minden papír vagy szerződés nélkül – az különösen fontos lehetett, hogy ne legyen írásos nyoma a dolognak – megbízott a kardnyelőben: ha visszajön a londoni útról, hozza neki az előre kialkudott arany cigarettatárcát. És az oroszlánszelídítő is megbízott a cirkuszigazgatóban: tudta, hogy ha elég értékes lesz a kölni útról ajándékba hozott gyémántgyűrű, akkor legközelebb Stockholmban is ő lesz a ketrecben a fenevadakkal. Tulajdonképpen senki sem vesztett az ügyön, mindenki csak jól járt vele, és inkább azt kellett volna letartóztatni, aki besúgásával megtörte a bizalomnak ezt az évek óta jól működő bűvös körét.

Az imént az orosz hagyományokat említettem. Egy pillanatig sem kívántam azt mondani, hogy a korrupció csak Oroszországban létezett vagy létezik, s még kevésbé, hogy orosz találmány. A szó maga latin, ami arra vall, hogy a fogalmat már a régi rómaiak is ismerték; ősi hieroglifák és papírtekercsek arról tanúskodnak, hogy már az egyiptomi és kínai civilizáció fénykorában is virágzott. Pár hónappal ezelőtt tekintélyes amerikai szenátorokat, képviselőket buktattak le araboknak álcázott állami ügynökök: kisebb-nagyobb, de inkább nagyobb összegekért neves politikusok hajlandók lettek volna a legkülönbözőbb kedvezményeket kijárni megvesztegetőiknek. És ki tudja – ez volt egyébként a nem túlságosan elegáns eljárás egyik gyenge pontja –, hogy ha a szenátorok öltöztek volna be araboknak, vajon a lebuktatóik mind ellenálltak volna-e a kísértésnek?

A probléma csak az, hogy 1917-ben Leninék azzal kerültek hatalomra, hogy ők majd megszüntetik a cári világ, a kapitalista bűnbarlang különböző hibáit-vétkeit-visszaéléseit – egyebek közt az olyasfajta korrupciót is, amilyet az említett példák közül Kleinmichel gróf jelképezett – s mára sikerült a korrupciót olyan méretűvé fejleszteniük, hogy már nemcsak közéletet szövi át teljesen, de még az olyan a kapitalista világban magánjellegűnek számító kérdések is általa kapnak választ, hogy ki juthat húshoz, lakáshoz vagy motorbiciklihez. És sikerült ezt a korrupció-hálózatot testvéri módon a népi demokráciákra is kiterjeszteniük – Magyarországra is, ahol persze a múltban is létezett, de méretei meg sem közelítették azt, amiről Kenedi János nemrég Párizsban megjelent, Tiéd az ország, magadnak építed című regénye ad képet.

Mindezt tudva, még jobban sajnálom a moszkvai cirkuszigazgatót. Ha a rendszerben minden és mindenki korrupt, miért éppen egy cirkuszigazgatótól várják el, hogy ne legyen az? És ha az, akkor a sokmillió lebuktatható közül miért éppen őt zárják börtönbe? És itt elérkeztünk az igazi problémához – ahhoz, amiért Anatolij Kolevjakov a leginkább sajnálatra méltó.

A nyugati újságok szerint egész Moszkva arról beszél, hogy a cirkuszigazgató jó barátságban volt Brezsnyev lányával, Galina Brezsnyevával, akinek az első férje cirkuszi erőművész volt. A letartóztatás ezek szerint nem egyszerűen a cirkuszigazgatót büntette, hanem a Brezsnyev-családot s magát Brezsnyevet vette célba. Erre mutat az is, hogy a cirkuszi botránnyal egyidőben és hasonló, korrupciós vádak miatt állítólag Brezsnyev fiának is le kellett mondania külkereskedelmi miniszterhelyettesi funkciójáról.

A beavatottak még azt is tudni vélik, hogy a valódi célpont nem is Brezsnyev, aki már alig él, és olyan beteg, hogy célbavenni sem érdemes. Valójában az örökösödési háború indult meg, s mert két főrivális van – az egyik, a 75 éves Kirilenko Brezsnyevnek és a Brezsnyev-családnak a lejáratásával akarja „megfúrni” azt, akit Brezsnyev az utódjául szemelt ki: a 70 éves Csernyenkót. Lehetséges, hogy így van, mint ahogy az ellenkezője sem lehetetlen: egy olyan rendszerben, ahol minden a kulisszák mögött történik, minden elképzelhető és mindennek az ellenkezője is. Még azt sem lehet mondani, hogy túl nagy jelentősége van az ügynek – nem a cirkuszigazgatóra gondolok, akinek aztán ahhoz, hogy ki lesz a következő vezér, a világon semmi köze sincsen –, hanem az örökösödési harcra. Lenin végrendeletbe adta, hogy semmiképpen se Sztálin legyen az utóda – mégis Sztálin lett, és negyedszázadba telt, amíg a nép egyáltalán értesülhetett a lenini végrendeletről. Sztálin helyét egy triumvirátus foglalta el: Málenkov, Molotov és Berija; ki sejthette volna, hogy utóda – és Sztálin kitelepítője a Lenin-mauzóleumból – az a Hruscsov lesz, akit akkor csak a temetés megszervezésének nem éppen kiemelkedő feladatával bíztak meg. S egy nappal Hruscsov bukása előtt kinek jutott volna eszébe, hogy legközvetlenebb munkatársa, védence, bizalmi embere: Brezsnyev fogja őt megbuktatni? A legkevésbé Hruscsovnak – különben nem ment volna nyugodtan vakációzni a Krím-félszigetre. Így aztán még találgatni sincs értelme, ki lesz a Kreml következő uralkodója. Abban a Nagy Cirkuszban, ahol az egész élet kötéltánc, ahol a kötéltáncosok alatt nincs háló, és aki leesik, a nyakát töri, ahol a késdobálók a partnereiket nem körüldobálják, hanem a szívük felé hajigálják a pengéket, ahol a bohóc, aki tegnap még guggolva táncolt a Főnök előtt, holnap már Főnök lehet, ahol az ostorcsattogtatásra fegyelmezetten lépdelő lovak egyszer csak széttapossák az idomítót a porondon (és a közönség mindehhez még ütemesen tapsol is) – ebben a Nagy Cirkuszban, ahol minden vérre, valódi vérre megy –, a jövő kiszámíthatatlan.

S mert a jósolgatás éppúgy értelmetlen, mint az előzetes pozícióharc – különösen értelmetlennek tűnik a moszkvai cirkuszigazgató letartóztatása. Ürügynek szolgálni valamihez, már egymagában sem lélekemelő; de a Semmi ürügyének lenni – ennél a szerepnél még egy kiöregedett hasbeszélő is jobbat érdemelne.

Ki kit győz le?^*

Kezdettől fogva pesszimista voltam a lengyel eseményeket illetően. ’80 nyarán Kanadában ért az első nagy megmozdulások, a munkás-szervezkedés, a Szolidaritás megszületésének a híre. Vendéglátóm – maga is lapszerkesztő – arra kért, hogy írjak egy gyors kommentárt a nyomás előtt álló újságjába. Nincs most kezemügyében a cikk, a részleteire nem emlékszem, de arra igen, hogy a konklúziója az volt: a Szovjetunió nem fogja megengedni, hogy egy kommunista országban szabad szakszervezetek tevékenykedhessenek, hogy a sztrájkjog ne csak papíron, de a valóságban is létezzék, hogy a kommunista párttal párhuzamosan és attól függetlenül egy másik, autentikusan népi hatalmi központ is kialakuljon.

Több mint egy éven át az események újra és újra rám cáfoltak. A sztrájkjogot törvénybe iktatták Varsóban, a Szolidaritást elismerte a párt és a kormány, nemcsak a munkásoknak, hanem a parasztoknak is engedélyezték a szervezkedést, emlékműveket emeltek olyan munkások dicsőségére, akik a kommunista hatalom sortüzeiben vesztették életüket, vádeljárás indult tegnapi pártvezérek és egyéb hatalmasságok ellen, új pártfőnökök és miniszterek egyenrangú félként tárgyaltak szakszervezeti vezetőkkel, hozzájárultak egy nagyszabású és marxista–leninistának egyáltalán nem nevezhető szakszervezeti kongresszus megrendezéséhez, Lech Walesa egymásután látogathatott el Rómába, Párizsba – s ha mindez nem is ment huzavona, akadályok és moszkvai „ellengőz” nélkül, mégiscsak ment, folytatódott, előrehaladt. Napról napra arra kellett gondolnom: ideje, hogy sutba dobjam pesszimizmusomat – úgy látszik, nincs olyan szabály, ami alól ne volna kivétel.

De bármi történt is, egyszerűen nem tudtam a borúlátástól megszabadulni. Leginkább azok érthetnek meg, akik – akárcsak én – végigélték az ’56 október–novemberi napokat. Akik november 3-án még reménykedtek. Akik a negyedikére virradó éjszaka békésen aludtak, amíg az ágyúdörgés fel nem ébresztette őket. Ami akkor belénk ivódott, az nem valami nagy politikai bölcsesség, nem valami éles és csalhatatlan előrelátás – hanem egész egyszerűen a bizalom teljes hiánya, a „fekete leves” nagy leckéje volt. A pesszimizmus.

S ha mindezt most papírra vetem, az a legkevésbé sem azért van, hogy dicsekvőn hozzáfűzzem: „Lám, 1981. december 13-a igazolta a félelmeimet”. Hanem azért, hogy megjegyezhessem: most kezdek optimista lenni. Gondolom, őrültségnek hangzik – hiszen Jaruzelski katonai puccsa jobban sikerült, mint ahogy valószínűleg szervezői és felbújtói maguk is remélték, a szakszervezeti vezetők többsége börtönben vagy internálótáborban, a Szolidaritás betiltva, a sajtó, a rádió, a televízió a legszigorúbb felügyelet alatt, az ország továbbra is hadiállapotban, egyre több katolikus papot is lefognak, az egyetemek rektorait, dékánjait egymásután váltják le –, hol van itt ok az optimizmusra?

Akármilyen furcsán hangozzék is: mindabban, amit felsoroltam. A katonai puccs kivitelezésében – technikailag – valóban sikeres volt. Megóvta a Szovjetuniót attól, hogy neki magának kelljen fegyveresen beavatkoznia. Jóformán egy éjszaka leforgása alatt lefejezte a lehetséges ellenállási gócokat. A hadsereg – egyesek várakozásával ellentétben – engedelmeskedett parancsnokainak. Elszigetelt sztrájkmegmozdulások voltak ugyan, de nem tört ki általános sztrájk: az emberek munkába álltak. A puccsisták és idegen főnökeik meg lehettek elégedve: minden úgy ment, mint a karikacsapás. A sikerük teljes volt.

Azóta kiderült: a kudarcuk teljes. Több mint négy hónap telt el, és a hadiállapotot még mindig fenn kell tartaniok – sokkal tovább, mint ’56-ban Magyarországon, ’68-ban Csehszlovákiában. Az ellenszegülőket továbbra is statáriummal fenyegetik. De hiszen ezek a híres győztesek – félnek a legyőzöttektől!

Ezer politikai foglyot hazaengedtek? Több mint kétezer még mindig raboskodik! A parasztszakszervezet elnökét „megdolgozták” a börtönben, s aztán felléptették a televízióban? A munkásszakszervezeti vezetők közül mindmáig senkivel sem sikerült hasonló „eredményt” elérniük! Ha katolikus papokat zaklatnak vagy fognak le, az azért van, mert az Egyház határozott feltételekhez köti a komolyabb tárgyalások megkezdését a kormánnyal. Lassacskán fél éve lesz a diadalmas puccsnak, és ezzel a kormánnyal saját országában jóformán senki sem áll szóba. Vannak katonai szövetségesei, vannak tankjai és gépfegyverei, van flottája és légihadereje, vannak egyenruhás televíziós bemondói, vannak cenzorai, van hatalma – csak népe nincsen, 35 millió alattvalója van – de a pretóriánus gárdán kívül hívei nincsenek. Lehet, hogy ez a kormány szeretne dialógust kezdeni. Csak éppen nincs kivel. Jaruzelski tábornok sorra utazgat Moszkvába, Kelet-Berlinbe, Prágába, Budapestre. Úgy viselkedik, mintha Lengyelország miniszterelnöke volna. Pedig csak az országé. Nem a lengyeleké.

A lengyel nép – a május elsejei tömegtüntetések is ezt mutatják – folytatja, amit 1980 augusztusában megkezdett. Más körülmények között – más eszközökkel. De a leghalványabb jele sincs annak, mintha ez a nép behódolt volna. Legfeljebb ugyanabban a harcban új fejezet kezdődött.

Az a zseniális ötlet, hogy a Szovjetunió nemzetközi presztizsét megkímélendő, lengyel belügyesekkel és katonákkal hajtsák végre a puccsot, talán nem is volt olyan zseniális. Egy idegen hadsereg tankjaira támaszkodva hatalomra kerülni, nem valami dicsőséges vállalkozás – láthattuk Kádár nehéz kezdeteiből. De a Gauleiternek rögtön vagy később – a saját honfitársai irányában – marad egy kibúvója: az intervenció mindenképpen megtörtént volna – nélküle is –, ő majd igyekszik enyhíteni a külföldi megszállás szigorát. Fennáll egy cinkos összekacsintás lehetősége a helytartó és a nép között – a megszálló háta mögött. Jaruzelski azzal, hogy a piszkos munkát maga végezte el, jóidőre, talán végleg megfosztotta magát ettől a lehetőségtől. Lehet – még ezt is fel tudom tételezni –, hogy el akarta kerülni az olyasfajta vérengzést és terrort, ami a magyar ’56-ot és bizonyos mértékig még a csehszlovák ’68-at is követte. Bármily kegyetlennek tűnjék is: ezzel sem könnyített a maga helyzetén, s mert a rendszer, amelyet képvisel, olyan, amilyen – ha a mostani holtpontról ki akar mozdulni, vagy a terror felé kell hajolnia, ami még mélyebbre süllyeszti, vagy engedményeket kell tennie – és ez új válság felé sodorhatja.

A történelem tele van meglepetéssel. De ha ennek a közhelynek az ismeretében most mégis az optimizmus irányában leng ki kopottas iránytűm, az azért van, mert a lengyelek magatartása, okosságuk, egységük, ellenállásuk megható, felemelő, példamutató. Ki kit győz le? – tette fel annak idején a kérdést Lenin. Nos, a lengyel nép még sínyli a diktatúrát, és bizonytalan, mikor fogja lerázni magáról. De az már biztos, hogy a diktatúra nem győzte le. 35 millió emberrel Európa kellős közepén sok mindent lehet csinálni. Sok mindent, de nem mindent. Ahhoz, hogy gyarmatosítóikat legyőzzék, kevesen vannak; de ahhoz, hogy azok mindenkinek megtörjék a derekát: sokan.

Államosítás

A „hazacsalogató lap” néven ismert budapesti Magyar Hírek május elsejei számában olvashatók az alábbiak: „A Magyar Írók Szövetségének az új alapszabályában tisztán, világosan és pozitív értelemben van jelenleg, ami a régi alapszabályban is benne volt, csak még mintegy negatív formában, ez pedig körülbelül úgy hangzik, hogy a Magyar Írószövetség tagja lehet a határokon túl dolgozó, alkotó, erre érdemes magyar író a művelődési miniszter hozzájárulásával”.

A negatív alapszabály tehát pozitívba fordult, ami olyasmi, mint mikor a matematikában mínuszt mínusszal szoroznak, és egyszer csak, hoppla, plusz lesz belőle. Ha egy mínusz költőt, aki Dallasban él, megszoroznak egy mínusz prózaíróval, aki Lisszabonban dolgozgat, kijön belőlük egy (vagy két) plusz író-költő, aki érdemes arra, hogy a budapesti írószövetség tagja legyen.

Persze, csak a művelődési miniszter hozzájárulásával. Nesze neked, bárhol élő magyar tollforgató, aki azt hitted, hogy az az egyesület, amely magát a Magyar Írók Szövetségének nevezi, valamiféle autonóm testület. S ennek értelmében maga döntheti el, hogy valakit – mondjuk: egy Nyugaton élő magyar írót, akit példának okáért Márai Sándornak hívnak – írónak tart-e, magyar írónak tart-e, s elég jó magyar írónak tart-e ahhoz, hogy felvegye tagjai sorába, vagy sem. Szó sincs róla! Ha ez a bizonyos írószövetség, amelynek vezetőségében a magyar betű olyan óriásai vannak, mint Jovánovics Miklós vagy Dobozy Imre, úgy vélekednék, hogy Márai Sándor nem magyar író, vagy nem elég „érdemes” arra, hogy a Szövetség felvegye tagjai közé, akkor nincs semmi probléma, akkor minden a legteljesebb rendben van. De ha ez a Szövetség, amelynek vezetőségében jeles írók is vannak, esetleg úgy vélné, hogy Márai Sándor több, mint harminc éves számkivetettségében is magyar író és bekerülhetne a Szövetség tagjai közé, akkor ehhez még a művelődési miniszter áldására volna szükség. Végső soron tehát nem Márai Sándor művei, nem is a hazai írók kollektívája, hanem a budapesti művelődési miniszter dönti el, hogy Márai Sándor magyar író-e, és ha igen, megfelel-e azoknak a követelményeknek, amelyek valakit az írószövetségi tagság Olimposzáig emelnek. S mivel végső soron a miniszter dönt, az emberben felvetődik a kérdés: mi szükség van mindehhez az írószövetségre?

Mint ahogy felvetődik az a kérdés is: melyik nyugati magyar írónak van szüksége arra, hogy ennek az írószövetségnek a tagja legyen. Ha az otthoniak a helyzetük adta okokból tagjai a párt- és államvezetés által ellenőrzött, Bajza-utcai egyesületnek, az teljességgel érthető és megérthető. De a Nyugaton élő magyar írónak mi oka volna miniszteri engedéllyel „államosíttatni” magát?

Azzal lenne belőle magyar író, hogy a művelődési miniszter taggá ütné az írószövetségben?

Jobb író válnék belőle, ha a miniszter írószövetségi taggá avatná?

Megadatnék neki, ami a hazai íróknak, még egy Illyés Gyulának sem adatik meg: az, hogy minden műve szabadon, csonkítás és öncsonkítás nélkül odakerüljön a magyar olvasók kezébe?

S ha nem, akkor hát miért válnék – lenini meghatározással – csavarrá a pártállam gépezetében?

Hangvétel^*

Fekete Sándornak, a budapesti Új Tükör főszerkesztő-helyettesének nem tetszik az, hogy az írószövetség decemberi közgyűlésén elhangzott felszólalásáról az Irodalmi Újság megjegyezte: a Rákosi-idők hangvételét elevenítette fel. Terjedelmes cikkben válaszol, jól elnáspángolja lapunkat, továbbá a hazai szamizdatot és az emigrációnak azt a részét, amelyiket nem kedveli.

A hosszú eszmefuttatás tulajdonképpen variáció azokra a témákra, amelyeket a rendszer vezető kultúrpolitikusai-propagandistái unos-untalan ismételgetnek. Ha velük nem szoktunk minderről vitatkozni, még kevésbé kívánunk a beosztottjaikkal. Maradjunk csupán annál: vajon Fekete Sándor (a továbbiakban többnyire F. S.) hangvétele annyira idegen-e a Rákosi-időkétől, mint ahogy maga állítja – s talán el is hiszi. Az írószövetségi beszédéről már megírtuk, mit gondolunk – nézzük a cikkét.

A címe: Emigránsok, kint és bent. Az emigráns szónak ilyen pejoratív értelemben való használata magában is a Rákosi-korszakot idézi. Így már Kádárék sem használják egy idő óta. A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy ezt a mellékízes emigrációzást nem Rákosiék találták ki. Így beszéltek a Habsburgok Rákócziékról, Kossuthékról, így beszéltek Horthyék a bécsi, londoni, párizsi, New York-i (no meg moszkvai) emigránsokról, Károlyi Mihályról, Jászi Oszkárról, Lukács Györgyről, Bartók Béláról – ha szabad nekünk, szerény emigráns-utódoknak néhány nevet megemlítenünk a nagy elődök közül. S ahogy most F. S. „felelős és bátor” magyaroknak azokat az emigránsokat nevezi, akik „hazautazgatnak” és „kulturális cserét” folytatnak a rendszerrel – az imént felsoroltak, akik a maguk idején nem utazgattak haza és nem folytattak semmiféle cserét I. Károllyal, Ferenc Józseffel vagy Horthy Miklóssal – az akkori uralkodó körök szemében ugyanúgy felelőtleneknek és gyáváknak számítottak. Nekünk nincs, sohasem volt – hogyan is lehetne – kifogásunk azok ellen, akik hazalátogatnak vagy kulturális cserével foglalkoznak; csak éppen azt tartjuk Rákosi-ízű érvelésnek, ha valaki azokat az emigránsokat, akik másként vélekednek és cselekednek, kitaszítja a „felelős és bátor” magyarok sorából.

F. S. cikkének három alcíme közül kettő így hangzik: Fanatikus elmék és Az önámítók. Természetesen azokról van szó, akikkel a cikkíró nem ért egyet. Lehetnek-e ezek mások, mint fanatikusak és önámítók? Bizony lehetnek! Ami a kinti emigránsok egy részét illeti, azok – F. S. szavaival – „negyedszázados elfogultságaik és sistergő szenvedélyeik rabjai”, a „józan” emigrációval szemben „erkölcsi terrort gyakorló mennydörgők”, „az osztályharc kiéleződésének emberei”, „a megbékélés ellenségei” és akiket F. S. „benti emigránsok”-nak nevez, azok: gyermetegen önhitt gyanúsítók, a többieket áltatni akarók, a nyugati utcákon hasukon-hátukon hirdetőtáblákat hordozó „szendvicsemberekre” emlékeztetők, a nárcizmus betegei, „szolipszista, narcisztico-fanatico próféták”, akikről, az Új Tükör főszerkesztő-helyettese ezt a higgadt, szeretetteljes és elfogulatlan portrét festi: „Kiül az arcukra a próféták önimádata, megszállott tekintetük elárulja, hogy nem ismerik a kételyt, a vívódást, a valósággal való birkózás nehézségeit”. Nemde, milyen messze került a cikkíró a Rákosi-idők hangvételétől?!

Mikor Fekete Sándor egy otthon élő, világszerte publikált magyar írót azzal támad, hogy „Nyugaton kiadott munkáiért több kemény valutát kap, mint amennyit én (F. S.) életemben láttam” – ez még lehet a tehetségben elmaradó kolléga természetes irigysége; amikor hozzáteszi, hogy az író munkái „csak azért jelenhetnek meg Nyugaton, mert errefelé ütnek”, ez még csak valótlanság, hiszen a szóbanforgó író előbb lett otthon, a Magyarországon megjelent írásai alapján híres, mint Nyugaton; de mikor F. S. ehhez még azt is hozzáteszi, hogy az említett írónak „a nyugati propaganda függvényeként kell működnie” – akkor ennek az állításnak minősítését olvasóinkra bízzuk. A Rákosi-időkben veszélyes vád volt, s ha ma – remélhetőleg – nincsenek súlyos következményei, az nem F. S. hangvételén múlik.

Sorolhatjuk tovább is: „Negyedszázados fejlődésünk egyik legértékesebb eredménye – beszéljünk egyszer erről is –, hogy fokozatosan elsajátítottuk a társadalmi valóság józan, fanatizmus nélküli megítélésének készségét”. Nem voltak-e Rákosiék is állandóan megelégedve önmagukkal?

1956-ban „a kor nagy szocialista költőjét nyilvánosan sztálinizmussal vádolták és kiutasították az irodalomból, egy szennylapban, amely elhazudta olvasói elől, hogy e költő vállalta a legnehezebb terheket a Rákosi-diktatúra elleni eszmei harcban”. A költő, aki mellett F. S. ilyen mértéktartóan, s ugyanakkor ilyen vakmerően, teljes mellel, megalkuvást nem ismerve kiáll – véletlenül a saját főszerkesztője az Új Tükörnél. A helyettes odahízeleg egyet a közvetlen fölöttesének: tudjuk, ez nem a Rákosi-korszak privilégiuma – de annyira idegen-e tőle, amennyire F. S. gondolja?

Szerencsére, Fekete Sándor nemcsak hivatali főnökét védi meg, hanem a magyar népet is, amelyet – szerinte – a szamizdatosok azzal feketítenek be, hogy el van butítva, nem gondolkozik. A legkevésbé sem feladatunk a szamizdatosok nevében vagy helyettük érvelni – hadd közelítsük meg a kérdést a magunk oldaláról.

Örömmel látjuk, hogy F. S. rendszeresen olvassa az Irodalmi Újságot – két számunkból is idéz. Szeretnénk megkérdezni: hogy is van ez? Szeretnénk, ha elmagyarázná nekünk: miért olvashatja ő, és miért nem olvashatja a többi otthoni magyar? Lehetséges, hogy vannak első- és másodosztályú magyar állampolgárok? Néhány tucat első- és tízmillió másodosztályú?

Milyen kritérium alapján kapja kezébe lapunkat Budapesten Fekete Sándor, és milyen kritérium alapján nem kaphatják meg annyian mások? Vannak odahaza – nagyon kis számban – érett és megbízható magyarok, és – nagyon nagy számban – éretlenek és megbízhatatlanok? És ki dönti el, hogy ki az a néhány „eszes magyar” és ki az a rengeteg „buta magyar”? Azaz – és itt most már többről van szó, mint a hangvételről – kik tartják valójában kiskorúnak a hazai magyarok millióit: az Irodalmi Újság szerkesztői vagy a hazai szamizdatosok – avagy F. S. és a rendszer irányítói, meg kiváltságosai?

Hol sírjaink domborulnak^*

A Magyarok Világszövetségének nevezett budapesti szervezet elnöksége a következő Felhívással fordul „a világ magyarjaihoz”:

„Kedves honfitársaink!

A magyarságot tizenötmilliós népként emlegetjük. Sok százezernyi azoknak a száma, akik a szülőföldtől távol élnek, s egyre több azoké, akiknek örök nyugvóhelyét országhatárok, tengerek, óceánok választják el a Kárpát-medencétől.

Sok helyütt már csak a sírfeliratok jelzik: magyarok éltek itt, magyarok, akiknek nem adatott meg, hogy utolsó útjukra ott kísérjék őket, ahol első lépéseikkel próbálkoztak, különböző körülmények között elhagyni kényszerült, de a szívnek mindig kedves hazai földön.

Voltak köztük nemzetünk nagyjai, történelmünk, irodalmunk, tudományunk, művészetünk jelesei. Az Óhaza számon tartja pályájukat, ápolja emléküket, s ha ismeri sírjaik helyét, azokat a körülményekhez képest – számos esetben a külföldön élő lelkes magyarok közreműködésével – gondozza is. Az Óhaza azonban – miként sokszor életükben sem – nem tud gondoskodni a nemzet valamennyi, távolban pihenő fiáról.

Az élőkhöz, az ottélőkhöz szólunk:

Felhívjuk a világ magyarságát, különösen az egyházakat és az egyesületeket, hogy kutassák fel, keressék meg a magyar sírokat, s múltunk, jelenünk megbecsülése jeléül gondozzák, tartsák rendben azokat, s időnként helyezzék el rajtuk a kegyelet virágait.

Ne feledjük el a korhadt kopjafák és omladozó keresztek alatt idegen földben porladókat!

Nemzetünk ereje nemcsak a jelenben van, hanem a jelen és a múlt összefogásában is. A múlt tisztelete, neves és névtelen halottaink megbecsülése, emlékük, sírjuk gondozása messze a szülőhazától megsokszorozza erkölcsi erőnket.”

Nehéz elérzékenyülés nélkül olvasni ezt a Felhívást. Lám, mi mindenre van gondja a Magyarok Világszövetségének! Nem elég, hogy a kommunista párt és kormány fiókintézményeként propaganda- és devizagyűjtő munkát fejt ki, nem elég, hogy a belügyi hatóságok fedőszerveként számon tartja, káderezi, kartotékozza a Nyugaton élő magyarokat, még a halottakkal is törődik. S mivel előbb-utóbb valamennyiünkből halott lesz, és többségünkben valószínűleg nyugati temetőkben kerülünk örök nyugalomra, felemelő az a tudat, hogy ott, hol sírjaink domborulnak – ha esetleg hálátlan unokáink nem borulnának le, majd leborul a Magyarok Világszövetsége, vagy azok, akiket erre Felhívásában felkér. Mondja csak ezekután valaki, hogy ez a derék Világszövetség nem szolgálja meg azokat a forint-milliókat, amelyeket az állam a dolgozókból sajtol ki, s amelyekkel a szövetség vezetőinek állandó külföldi utazgatásait, a szövetség lapjának, a Magyar Híreknek és alaposan felduzzasztott apparátusának létezését, valamint a külföldi javakban dúskáló vendéglátásokat lehetővé teszi.

A feladat, amit a Világszövetség elnöksége addig is, amíg magunk nem válunk a sírgondozás haszonélvezőivé, ránk ró, nem könnyű. Magyar sírok fölött omladozó kereszteket még valahogy csak lehet találni a nyugati világ temetőiben, de korhadt kopjafákat már kevésbé. Akár elhiszik ezt nekünk a Világszövetség kitűnő elnökségének tagjai, akár nem, a korhadt kopjafa itt Nyugaton – hiánycikk. Megnyugtató, hogy a Felhívás olvasójának az az érzése: a szövegbe se tulajdonképpeni célfeladatként került bele, hanem olcsó magyarázkodásként, érzékenyebb nyugati magyar szívek megrezegtetésére. Hadd lássák azok a Nyugatra szakadt honfitársak, hogy a Világszövetség vezetői jó magyar emberek: nemcsak azt tudják, mi a csárdás, a gulyás és a délibáb – azt is tudják, hogy mi a kopjafa. A baj csak az, hogy amikor ezt a jó-magyarságot imígyen kell bizonygatni, sőt egyáltalán bizonygatni kell, az már gyanús. Sőt, már nem is gyanús…

Korhadt kopjafák egyébként, tudomásunk szerint, főleg Erdélyben találhatók. Éppen ezért meglehetősen érthetetlen, hogy a Magyarok Világszövetsége a Felhívásával miért csak azokhoz a magyarokhoz szól, akik a szülőföldjüktől távol élnek – miért nem azokhoz is, akik a szülőföldjükön élnek, Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban. S akik közül elsősorban az erdélyieknek, a felvidékieknek és a kárpátaljaiaknak többre volna szükségük, mint egyszerű Felhívásra, ahhoz, hogy az omladozó keresztek és a korhadt kopjafák alatt porladók sírjait megfelelően ápolhassák: a magyar állam nyílt kiállására a védelmükben. A híres házsongárdi temetőben magyar sírfeliratok százait, talán ezreit hamisították át románra azért, hogy Kolozsvár „ősi román múltját” ezzel bizonyítsák, s az ilyen, vagy az ehhez hasonló visszaéléseknek se szeri, se száma. Nem volna-e helyesebb, ha a Magyarok Világszövetsége előbb az illetékes román hatóságokhoz fordulna sírgondozási ügyben, mintsem hogy velünk kerestesse itt Nyugaton a kopjafákat?

De még mielőtt az ország határain túltekintene, a Világszövetségnek mindenekelőtt a határokon belül illenék körülnéznie. Elvégre a Felhívásban emlegetett 15 millió magyarba – a hazai magyarság is beletartozik. Otthon talán nincsenek olyan magyarok, „akiknek nem adatott meg, hogy utolsó útjukra ott kísérjék őket, ahol első lépéseikkel próbálkoztak”, akiknek a sírjait még fel kell kutatni ahhoz, hogy el lehessen helyezni rajtuk „a kegyelet virágait”?

Hol van Nagy Imre, Maléter Pál, Losonczy Géza, Szilágyi József, Gimes Miklós, hol van az ’56-os forradalom után kivégzett többszáz fiatal és nem-fiatal magyar sírja? „Az Óhaza – mondja a Felhívás – nem tud gondoskodni a nemzet valamennyi, távolban pihenő fiáról”. Rendben van. De miért nem tud, vagy legalább miért nem enged gondoskodni a nemzet otthon megölt fiairól? Miért van az, hogy 25 évvel a haláluk után még mindig jeltelen sírban kell feküdniük, még a családjuk sem tudhatja, hol vannak eltemetve, még legközelebbi hozzátartozóik, az anyák, az özvegyek, a gyermekek, az unokák sem gondozhatják, kereshetik fel a sírjaikat? A magyar történelemben nem volt ritka a testvérharc, a gyűlölködés, a kivégzés sem; de a halottak, a holttestek elleni kérlelhetetlen harcot a mostani rendszer honosította meg. Mit tesz a Magyarok Világszövetsége, hogy ennek vége legyen?

A kérdés persze szónoki. A Világszövetség és magas Elnöksége nem tesz semmit, nem is tehet, hiszen – mint említettük – nem egyéb, mint a kommunista párt, a kormány és a belügyi hatóságok függvénye. A hatalmi szervek sem akarnak semmit sem tenni, nekik viszont számolniok kell azzal, hogy nemcsak a fegyverek néznek vissza, hanem a halottak is, és azzal, hogy ez a probléma él, napirenden tartják a kivégzettek családtagjai, a nyugati magyarok, bizonyos nemzetközi fórumok, s ami nem kevésbé fontos: az otthoni fiatalság, amely az utóbbi években mind jobban és jobban érdeklődik ’56 valódi története iránt. Így aztán ezek a hazai hatalmi szervek egyrészt szájpropagandájukban fel-felreppentik azt a hírt, hogy „Nagy Imrééket nemsokára rehabilitálni fogják” (amiből egy szó sem igaz), másrészt – főleg az utóbbi időben, ami a fiatalság érdeklődésének és kérdezősködésének közvetett bizonyítéka s azt mutatja, hogy az eddigi hazudozás egyre nehezebbé válik – be-befogják hivatalos tollforgatóikat, hogy „nemhivatalosan” kezdjenek kicsit megbocsátani – a halottaknak.

Míg múlt év őszén, a forradalom 25. évfordulója alkalmából a Népszabadság cikksorozata csak szitkot-átkot szórt Nagy Imrére, Gyurkó László nemrég megjelent Kádár-életrajzában ezeket lehetett olvasni: „Történelmileg a legtragikusabb Nagy Imre sorsa volt, akit három társával együtt halálra ítéltek és kivégeztek; a per többi vádlottját börtönbüntetésre ítélték. Minden politikai perben vitatható az ítélet helyessége. Viszont bizonyos, hogy ez a bírósági eljárás nem koncepciós koholmány volt, mint a Rajk-per. Hogyan jutott el Nagy Imre, aki negyven évig volt kommunista, élete egyharmadát a Szovjetunióban töltötte, aki eleinte maga is ellenforradalomnak nevezte az eseményeket, november 4-ig, az akasztófáig, azt még tisztázni kell. Tragédiája kétségtelen, mint az ország tragédiája is, melynek egyik okozója volt.”

Akárcsak az egész könyv, minden mondat és a mondatok egymásután fűzése csupa átlátszó, vásári ügyeskedés, nyálas és nyálazó álbátorság, lelkiismeretlen tekergés. Négy embert kivégeztek ugyan, de a többi vádlottat „csak” börtönre ítélték. Minden politikai per ítélete vitatható, de azért a Nagy Imréé „jobb” volt, mint Rajké, mert nem volt „koncepciós koholmány”. Nagy Imre tragédiája kétségtelen, de hát ő meg „egyik okozója” volt az ország tragédiájának. (Még ha így volna is – mi lett a többi „okozókkal”, Rákosival, Gerővel, Farkassal, no meg a teljes szovjet vezetéssel?) S noha Gyurkó nem Nagy Imrének, hanem Kádárnak az életrajzát írja – Nagy Imre útját tartja tisztázandónak, s nem azt: hogyan jutott el Kádár attól az ígéretétől (ami a könyvben meg sincs említve), hogy Nagy Imrééknek a hajuk szála sem fog görbülni – Nagy Imréék kivégeztetéséig. Nem is szólva arról: hogyan lehetett valakit, akinek az életútja még tisztázásra vár, felakasztatni? De túl a tudatos zavarosságon, a szemforgató álszenteskedés házi feladata világos: az eddigi, egyre elfogadhatatlanabbnak mutatkozó „áruló Nagy Imre”-portrét próbáljuk meg az elfogadhatóbb „tragikus” portrévá átfesteni.

Ugyanezzel a mutatvánnyal kísérletezik a Nagy Imre-per egy másik kivégzettjével, Gimes Miklóssal kapcsolatosan a Vigilia 1982. augusztusi számában egy másik párttollnok, Király István. Király, aki állítólag irodalomtörténész, szakmunkák helyett nyilatkozatokkal árasztja el a hazai sajtót. Tavaly a Kritika, most a Vigilia hasábjain magyarázza a múltját, ami sok fáradságot és sok papírt vesz igénybe, ha meggondoljuk: volt ő már híve Hitlernek, Horthynak, Rákosinak, Nagy Imrének, aztán megint Rákosinak, Gerőnek, Farkasnak, Kádárnak – mindegyiknek akkor és addig, amikor és ameddig az illetőnek magasan tündökölt, vagy látszott tündökölni a csillaga; ahogy a Kritikának adott interjújában elpanaszolja, még a sztálinista Révai József is viszolygott tőle, köpönyegforgatónak tartotta. (A mai hazai szellemi közélet süllyedésére kevés dolog jellemzőbb, mint az, hogy Király, akinek egyetlen említésre méltó tudományos műve sincsen, a magyar irodalom egyetemi tanára azon a katedrán, ahol valaha Horváth János adott elő, és a nagymúltú, katolikus Vigilia ilyen embertől közöl hosszú okfejtéseket a magyar – és nem a német vagy a szovjet – hazafiságról.)

Nos, Király – a maga múltját idézgetve, mosdatgatva – Gimes Miklósról is beszél, akit – színigaz – ismert. Ezeket mondja: „Volt, aki megszenvedte a változást. Egy tragikus sorsot említenék erre, a Gimes Miklósét. Gondolkodó ember volt, önmagával vívódva, gyötrődve jutott el – doktrinér, absztrakt gondolkodói hajlamainak megfelelően – az egyik végletből a másikba. Elvontsága, életidegensége kilendítette az érintő irányába, szubjektív becsületessége azonban nem kérdőjelezhető meg.”

Azt nem mondja meg Király, a Vigilia olvasóinak maguktól kell kitalálniok, hogy Gimes Miklóst kivégezték, méghozzá a Kádár-rendszer végezte ki. De, mint a szövegből látható – és ez a nem-hivatalosan hivatalos taktikázásban az újdonság –, akárcsak Gyurkó Nagy Imrének, Király is már-már hajlandó elnézni Gimes Miklósnak, hogy „megszenvedte a változást” – magyarul: felakasztották. Elnézi még azt is, hogy a többesszámba (felakasztották) ő, Király István is beletartozik.

Amennyire tudjuk, Gyurkó nemzetgyűlési képviselő, Király pedig tagja a Magyarok Világszövetsége elnökségének. Mivel könyveikben, nyilatkozataikban különösen kényesek jellemükre, bátorságukra, vajon mi akadályozza meg őket abban, hogy az egyik a Parlamentben, a másik a Világszövetség elnökségi ülésén, ahol a sírgondozás most olyan időszerű kérdéssé vált, szót emeljenek az ’56-os forradalom jeltelen sírban lévő kivégzettjeinek minden embert megillető, névvel jelölt sírbahelyezéséért? Ha a halálos ítéletek helyessége „vitatható”, ha a kivégzettek sorsa „tragikus”, ha Nagy Imre útját „még tisztázni kell”, ha Gimes Miklós „szubjektív becsületessége nem kérdőjelezhető meg” – akkor milyen jogon, akárcsak a ma Magyarországon érvényben lévő törvénykezés milyen paragrafusa alapján fosztják meg őket attól, hogy egyszerűen – sírjuk legyen?

Az 1983-as esztendő a Nagy Imre-per és a kivégzések 25. évfordulója. A Magyarok Világszövetsége, úgy is, mint a sírkarbantartási ügyek specialistája, felkészülhet arra, hogy ez a kérdés itt, Nyugaton nagyon sűrűn és nagyon sok helyütt fog elhangzani. Ezt a kérdést semmiféle liberalizálódás, semmiféle gazdasági mechanizmus nem mossa ki a magyarság tudatából, annak ellenére, hogy egy negyed század telt el azóta, sőt annál kevésbé, hiszen negyed százada megválaszolatlan, s mint a Magyarok Világszövetségének Felhívása oly helyesen megjegyzi: „A múlt tisztelete, neves és névtelen halottaink megbecsülése, emlékük, sírjuk gondozása… megsokszorozza erkölcsi erőnket”. Erkölcsi igényeinket ugyancsak.

Addig, amíg ennek a problémának nem lesz elfogadható, megnyugtató megoldása, a Magyarok Világszövetsége elnökségének Felhívására a magunk részéről egy másik, lényegesen rövidebb felhívással válaszolnánk:

„A Nyugaton lévő magyar sírokkal mi majdcsak elboldogulunk valamiképpen.

Törődjenek Önök az otthoni neves és névtelen sírokkal!”

Speciális akciószakasz

„Nem mindennapi esemény volt megismerni a BM Forradalmi Rendőri Ezred speciális akciószakaszának tevékenységét, és a végrehajtást elősegítő speciális felszereléseket, fegyverzetet.

Bemutatták többek között az úgynevezett oszlatóék alkalmazását, a vízágyú működését. A programban szerepelt elfogási akció, elbarikádozott bűnözők ártalmatlanná tétele.

A sikeres akciók végrehajtásához a különleges feladatoknak megfelelő speciális fegyverzeti és ruházati eszközöket használtak: hangtompítós géppisztolyt, távcsöves puskát, vakítógránátot, éjjellátó készüléket, arcvédős bukósisakot, műanyag védőpajzsot és Titán-védőmellényt.

A bemutató látványos része volt az önvédelmi karatebemutató, a távcsöves kispuskával és géppisztollyal tartott lövészet, amelyen a gyakorlatot csípőből leadott tüzelési móddal kellett végrehajtani.”

A fenti gazdagon illusztrált cikk a budapesti Igaz Szó című lap 1981 szeptemberi számában jelent meg. A lappéldány megkésve jutott el hozzánk, de még mindig korábban, mint a tízmillió hazai magyarhoz. Az Igaz Szót „a magyar néphadsereg politikai magazinjá”-t ugyanis nem lehet az újságárusoknál megvenni – az úgynevezett „zárt sajtó”-hoz tartozik, csak a hadsereg és a belügyi szervek káderei olvashatják.

Aligha véletlen, hogy a Speciális akciószakasz című cikk az ’56-os forradalom 25. évfordulójának küszöbén került közlésre. Egyszerre akart megnyugtatás és a többi egység kádereihez intézett figyelmeztetés lenni: a BM Rendőri Ezredének speciális akciószakasza készenlétben áll, ha az évforduló alkalmából bárki is moccanni merészelne – legyenek a többi egységek is éberek.

Felemelő olvasmány a speciális akciószakasz felszerelésével, fegyvereivel, látványos gyakorlataival – hacsak röviden is – megismerkedni. A magyar nép nyugodtan élhet: a speciális legényeknek van vízágyújuk – akárcsak lengyel kollégáiknak, akiknek vízágyús tevékenységét a lengyel munkásokkal és diákokkal szemben a televízió közvetítésével már az egész világ megcsodálhatta. Van vakító gránátjuk, éjjellátó készülékük, arcvédő bukósisakjuk, műanyag védőpajzsuk és Titán-védőmellényük, és van hangtompítós géppisztolyuk is, élénk cáfolatául annak, hogy hangfogót általában a banditák szoktak használni – a törvényes rend őrei hangosan szokták puffogtatni a fegyvereiket.

„Sikeres akcióik végrehajtásához” a hazai speciális rendőrlegények tudnak csípőből tüzelni és alkalmazni tudják – megint csak a lengyel milicistákhoz hasonlóan – az oszlatóéket is (hadd hívjuk fel külön is erre a speciálisan szép új magyar szóra az Anyanyelvi Konferenciák tudós vagy poétalelkű résztvevőinek figyelmét).

Felvetődhet persze a kérdés: kibe, milyen tömegbe kívánnak oszlatóékkel belehasítani, kikre akarnak hangtompítósan lőni, milyen elbarikádozott „bűnözőket” készülnek ekkora erőbevetéssel ártalmatlanná tenni, milyen csoportokra, felvonulókra fogják alkalomadtán vízágyújuk vastag sugarait ráömleszteni?

Az utóbbi években folyton – sőt, vízágyús kifejezéssel: folyvást – azt hallhattuk-olvashattuk, hogy Magyarországon teljes a „konszenzus” a kormány és a nép között, a választási eredmények 99-98%-os egyetértést mutatnak a párttal és jelöltjeivel. A megmaradó 00,02% ellen gyakorlatozik ilyen buzgón a „speciális akciószakasz”, „speciális fegyverzetével és ruházati eszközeivel”?

Vagy talán maguk a vezetők sem hiszik el saját propagandájukat, s ezért költenek a nép pénzéből súlyos milliókat a nép ellen alkalmazható különleges fegyverekre, a speciális janicsár-csapatra?

Lehetséges volna, hogy miközben úton-útfélen a kormány és a nép egységéről szónokolnak – valójában és egész egyszerűen: félnek?

Kisebbségek^*

Erdélyben megmozdult valami. Pontosabban: valakik megmozdultak. Bátor emberek 1981 végén Ellenpontok címmel sokszorosított szamizdat folyóiratot indítottak, melynek célja – saját megfogalmazásuk szerint – „a kelet-közép-európai emberi jogfosztottságnak – és ezen belül az erdélyi magyarság politikai, kulturális elnyomásának – ismertetése”. A folyóirat első számainak tartalmát az Irodalmi Újság 1982. 4. számának 3. oldalán röviden jelezte. 1982 októberében, az Ellenpontok 8. számában két olyan dokumentum látott napvilágot – mostani számunk 4.-5. oldalán teljes egészében átvesszük őket –, amelyeket túlzás nélkül történelmi jelentőségűnek érzek. Az egyik: Memorandum a helsinki értekezlet megállapodásainak betartását ellenőrző madridi konferencia résztvevőihez; a másik: Az Ellenpontok szerkesztőségének programjavaslata a romániai magyarság jogfosztott helyzetének megváltoztatása érdekében.

Ha – természetesen az adott keretek között – történelmi jelentőségűnek merem mondani őket, az azért van, mert tudomásom szerint a második világháború befejezése, vagy legalábbis a párizsi békeszerződés aláírása óta először történt meg, hogy – a Memorandum esetében – az erdélyi magyarok egy csoportja nemzetközi fórumhoz fordul, és egy pártatlan nemzetközi bizottság létrehozását kéri, olyan bizottságét, amely nemcsak megvizsgálná a romániai magyarság helyzetét, de az egyes vitás kérdésekben döntési joggal és ellenőrzési hatáskörrel is rendelkeznék; a Programjavaslat esetében először történt meg, hogy az erdélyi magyarok egy csoportja nem kéri, hanem követeli alapvető állampolgári és nemzetiségi jogainak intézményes tiszteletbentartását. Ezzel a két dokumentummal új helyzet teremtődött az erdélyi magyarság jogaiért folyó – és mindeddig meglehetősen langyosan folytatott – küzdelemben.

A román kommunista rendőrállam azonnal felismerte a dokumentumok jelentőségét. Erőszakszervei november elején lecsaptak azokra, akiket az Ellenpontok szerkesztőinek, a Memorandum és a Programjavaslat szerzőinek véltek. Őrizetbe vettek és kihallgattak több magyar értelmiségit, köztük az erdélyi magyar irodalom egyik legtehetségesebb költőjét, Szőcs Gézát; néhányukat, így Szőcsöt, Tóth Károly tanárt és feleségét súlyosan bántalmazták, s azzal engedték őket szabadon, hogy a lakhelyüket nem hagyhatják el – feltehetőleg bírósági eljárást akarnak indítani ellenük.

A súlyos jogtiprások hírére megmozdult a magyarországi értelmiség is. November 20-án Budapesten 71 aláíró Nyilatkozatot küldött Lázár Györgynek, a Magyar Népköztársaság miniszterelnökének, a Magyar Írók Szövetségének és a Magyar PEN Klubnak; felhívtak mindenkit, hogy tiltakozzék a romániai hatóságok eljárása ellen, követelték az esetleg még őrizetben levők szabadon bocsátását és a rendőri zaklatások beszüntetését. (A Nyilatkozat szövege és az aláírók teljes névsora a 4. oldalon olvasható.) Az aláírók között – a magyarországi szamizdat kiemelkedő alakjai mellett – országos hírű írók, költők, szobrászok, színészek, tudósok, világhírű zeneművészek és filmrendezők vannak.

Abban a tanulmányomban, amelyik Erdély dolgában címmel pontosan négy évvel ezelőtt, az Irodalmi Újság 1979. január–februári számában jelent meg, azt írtam, hogy az erdélyi magyarok jogainak kivívásában a magyarság – nem katonai értelemben – három hadtesttel rendelkezik.

Az első maga az erdélyi magyar nép. Hozzátettem – elnézést, amiért saját írásomból idézek –, hogy „senki és semmi a helyszínen vívott harcot nem pótolhatja. Azok, akik az élére álltak, mindannyiunknál jobban tudják, milyen áldozatot és milyen kockázatot vállaltak. De tudják azt is, hogy áldozat és kockázat nélkül nincs változás és haladás. Minél többen csatlakoznak hozzájuk a romániai magyarság soraiból, annál reménykeltőbb a bátorságuk, a harcuk”.

Az Ellenpontok, a Memorandum, a Programjavaslat megszületése azt mutatja, hogy a fokozódó elnyomás és uszítás fokozódó ellenszegülést és kiállást váltott ki a romániai magyarság soraiban. Harcuk új szakaszba lépett – a Király Károly szimbolizálta egyéni fellépéstől eljutottak a kollektív megnyilvánulásokig, a kommunista párt vezetőségéhez címzett kérelmektől a nemzetközi fórumok segítségében bízó követelésekig. Ahogy a rendőrakciók jelzik, a szélesedő frontban szerepet vállaló erdélyi magyarok veszélyeztetettsége is megnövekedett. Mindezt tudva, különös elismerés és tisztelet, s egyben fokozott védelem illeti meg azokat, akik az emberi és kisebbségi jogokért folyó – Erdélyben, a helyszínen folyó – küzdelem új formáit megteremtették, abban részt vesznek, azért biztonságukat, testi épségüket, egészségüket, sőt életüket kockáztatják. Nekik, mindenekelőtt nekik köszönhető, hogy az „erdélyi kérdés” a feledés homályából ismét előtérbe került, hogy a világsajtó az utóbbi hetekben nagy cikkekben foglalkozott az erdélyi magyarok helyzetével, s nekik köszönhető az is, ha a problémakör – remélhetőleg – eljut a nemzetközi fórumok elé is.

A második hadtest: a hazai magyarság. Tudjuk, hogy az utóbbi években mennyire megnőtt a hazaiak érdeklődése és érzékenysége az erdélyi magyarok helyzetét illetően; de tudjuk azt is, hogy néhány kivételtől eltekintve az aggodalom vagy a rokonszenv alig nyilatkozott meg másban, mint sajnálkozásban vagy a románok szidásában. A hetvenegyek Nyilatkozata az első nagyméretű kollektív állásfoglalás. Amikor azt szeretnénk hinni, hogy talán nem az utolsó, akkor nem a 71 aláíróra gondolunk – ők most, és többen közülük korábban is megtették, amit a lelkiismeretük parancsolt –, hanem azokra, akik a Nyilatkozatot nem írták, vagy időhiány, kontaktushiány miatt nem írhatták alá. Tulajdonképpen az ilyen vagy ehhez hasonló Nyilatkozat alatt tízmillió hazai aláírásnak kellene lennie. Az erdélyi magyaroknak állandóan, folyamatosan érezniük, tudniuk kellene, hogy a hazai magyarság szolidáris velük.

Vonatkozik az aktivizálódás szükségessége a harmadik hadtestre, a Nyugaton élő magyarokra is. Nekünk van a legkönnyebb dolgunk, de nagy tevékenységgel mi sem dicsekedhetünk. Itt is csak néhányak és néhányszor mozdulnak meg. Az új helyzetben, az új, Erdélyből származó hivatkozási anyaggal a kezünkben, elemi kötelességünknek kell tekinteni, hogy az Ellenpontok szerkesztőinek a madridi konferencia résztvevőihez intézett Nyilatkozata el is jusson a madridi konferencia minden nyugati résztvevőjéhez. Azokban az országokban, ahol élünk, a mi sürgős feladatunk, hogy szorgalmazzuk: a külügyminisztériumok, az illető országok madridi delegációi foglalkozzanak vele, tűzzék a konferencia napirendjére! A mi feladatunk az is, hogy befogadó országainkban tájékoztassuk a kormányokat, a parlamenteket, a képviselőket, a szenátorokat, az emberi jogokat védő szervezeteket, az Amnesty International csoportjait arról a veszélyről, ami a nyilatkozat vélt vagy valódi szerzőit, családjukat, barátaikat fenyegeti, és mindent megtegyünk, hogy az illetékes nyugati szervek a román hatóságok tudomására hozzák: figyelik cselekedeteiket, és további jogtiprásaik, esetleges megtorló intézkedéseik nem maradnak következmények nélkül.

Említett cikkemben foglalkoztam a magyar állam magatartásával is. Nem írhattam mást, mint azt, hogy a magyar állam semmiféle konkrét eredményt nem ért és nem ér el az erdélyi magyarság védelmében, megelégszik olyan szemfényvesztő áleseménnyel, mint Kádár és Ceauşescu sokat emlegetett 1977-es találkozója, amelyet nemcsak javulás nem követett, de a helyzet azóta is egyre romlott.

Az utóbbi évek megmutatták, hogy a magyar vezetést alázatos szovjet-hűsége megakadályozta abban is, hogy valamiféle elfogadható megegyezésre jusson Ceauşescuékkal, és abban is, hogy a hazai közvélemény előtt, a kétoldali román–magyar kapcsolatok viszonylatában és a különböző nemzetközi fórumokon fellépjenek velük szemben.

A magyar kormány a Helsinki Egyezmény egyik aláírója, a helsinki értekezlet betartását ellenőrző madridi konferencia egyik résztvevője. Mikor kitűnő erdélyi magyar értelmiségiek a szabadságuk, talán az életük kockáztatásával azt kérik, hogy a madridi konferencia foglalkozzék a romániai magyar kisebbség helyzetével – a magyar kormánynak kellene az elsőnek lennie, amelyik ezt a kérést támogatja. Nem tudunk arról, hogy ez megtörtént volna.

Mikor erdélyi magyar demokratákat magyarságuk és demokratikus nézeteik miatt őrizetbe vesznek, s megkínozzák, mozgási szabadságukban korlátozzák őket, a magyar kormánynak közbe kellene járnia Bukarestben emberi jogaik védelmében. Ki tud arról, hogy ez megtörtént volna?

Mikor 71 kiváló magyar értelmiségi Budapesten szolidaritási nyilatkozatot ír alá az üldözött erdélyi magyarok mellett, a magyar sajtónak, rádiónak, televíziónak közölnie-közvetítenie kellene ezt a nyilatkozatot; a címzetteknek – a miniszterelnöknek, az Írószövetségnek, a magyar PEN Klubnak – foglalkozniok kellene vele, válaszolniok kellene rá. Ki hallott arról, hogy ez megtörtént volna?

Valami mégis történt. 1982 márciusában, a bukaresti Sport és Turisztikai Kiadónál megjelent Erdélyről egy vadul magyarellenes könyv egy Ion Lăncrănjan nevű pártírnok tollából. A könyvvel e számunk 2. oldalán Illyés Elemér részletesen foglalkozik – itt csak annyit, hogy aligha látott volna nyomdafestéket a legfelső román párt- és állami vezetés jóváhagyása nélkül.

Nos, erre a könyvre válaszolt – vitázva válaszolt (nyilván a legfelső magyar párt- és állami vezetés jóváhagyásával) – a budapesti Valóság című folyóirat októberi számában, majd a televízióban és a rádióban is Száraz György író-újságíró; a Valóságban megjelent cikket a Magyarok Világszövetségének export-lapja, a Magyar Hírek is átvette, méghozzá első, második, harmadik oldalán, mintegy ezzel is hangsúlyozva a Nyugaton élő magyarok felé: íme, a hazai politikai vezetés szembe mer szállni a román vezetéssel, ki mer állni az erdélyi kérdésben.

Száraz György meglehetősen puha válaszcikkét végigolvasva kiderül, hogy – a szerző jószándékától függetlenül – mitől gyúlt haragra, miért táltosodott meg egyszerre a magyar vezetés. Lăncrănjan felségsértést követett el! Könyvében – bár névtelenül, de félreérthetetlenül – két helyen belekötött Kádár Jánosba.

A hazai sajtó, rádió, televízió válaszadásából nem nehéz a következtetést levonni. Több mint két évtizede több, mint kétmillió magyart alapvető jogaitól fosztanak meg Romániában, s ezt a magyar párt és állam vezetői szótlanul tűrik. De egy román zugíró megfricskázza Kádárt, és erre azonnal válaszoltatnak. Szónoki a kérdés: mi fontosabb nekik – kétmillió magyar sorsa, vagy Kádár személyi megbántottsága?

Közvetlenül az Ellenpontok, a madridi konferenciához intézett Nyilatkozat, a Programjavaslat feltételezett szerkesztőinek-szerzőinek letartóztatása és a budapesti hetvenegyek Nyilatkozata után történt még valami Magyarországon, amit már az időbeli összecsengés miatt sem lehet az említett eseményektől elvonatkoztatni. A párt hivatalos lapja, a Népszabadság 1982. december 11-i számában Rényi Péternek, az újság főszerkesztő-helyettesének (valójában tényleges főszerkesztőjének, Kádár bizalmi emberének) aláírásával terjedelmes cikket közölt a hazai szamizdatosok, és személy szerint Konrád György ellen. A cikk olyan hangot üt meg, amilyet a pesti sajtó Nagy Imréék kivégzése óta nem használt. Azt állítják, hogy a magyar szamizdatosok mögé – akár akarják, akár nem – „óriási arzenál, rendkívüli hatalom sorakozik, gazdasági és politikai, katonai és propaganda-apparátusával a Nyugat minden szocializmusellenes, antikommunista potenciálja és tartaléka”, a szamizdatosok „nem is akármilyen hatalmakkal kötődnek így össze, erőkkel, akik a maguk hatalmi szférájának kiterjesztése érdekében nem riadnak vissza attól, hogy súlyos károkat okozzanak az érintett népeknek”. Arról, hogy ki mögött (mondjuk: a Népszabadság mögött) milyen hatalom áll, hogy elsősorban melyik az a hatalom, amelyik szféráját állandóan kiterjesztgeti, és súlyos károkat okoz az érintett népeknek (mondjuk: az afgánnak vagy a lengyelnek, hogy csak a legfrissebb példáknál maradjunk), aligha érdemes vitatkozni – a kérdés, amiről most szó van, az: milyen súlyosak, és diktatórikus rendszerben milyen súlyos következményekkel járhatnak az „imperialista központok”-kal való „összekötődés” vádjai, amiket a Népszabadság cikke tartalmaz. A következmények súlyosságát egyébként már a cikk címe is jelzi: Nem babra megy a játék.

S hogy a játék – vagy legalábbis, amit a Népszabadság cikke annak nevez – nem babra megy, ezt az mutatja a legjobban, hogy három nappal a cikk megjelenése után a rendőrség megszállta ifjabb Rajk László lakását, közismert és legkevésbé sem titkos „butik”-jából elvitték az ott fellelhető szamizdat-kiadványokat, a sokszorosító gépeket, és rövid időre bekísérték ifjabb Rajk Lászlót és több más, fiatal értelmiségi társát.^*

A magyar párt és a magyar rendőrség ezek szerint ugyanazt cselekszi, mint a román párt és a román rendőrség; mindnyájan magyar szamizdatosokat üldöznek. Rényi Péter, a pesti Lăncrănjan, ugyanazt tette, mint bukaresti kollégája: írásával a magyarüldözést készítette elő. S ő ráadásul a saját nemzetbelijei ellen.

Hogy az összekapcsolás nem erőltetett, azt Rényi cikkének azok a részei bizonyítják, amelyekben a petíciók aláírása, az aláírások gyűjtése, „ez ellen vagy az ellen” tiltakozók felé vág, és kijelenti: „tudja meg mindenki, hogy különféle emberbarátinak és nemzetinek feltüntetett gesztióiknak a legkonokabb békeellenes csoportok törekvései adnak hatalmi nyomatékot”. Magyarra fordítva, az emberbaráti gesztió: a Szegényeket Támogató Alap, a nemzeti gesztió: az erdélyi magyarok védelmében történt 71 aláírás – ami alig három héttel előzte meg a Nem babra megy a játékot. Megpróbálni segíteni a hazai szegényeken, szolidaritást vállalni az Erdélyben üldözött magyarokkal, ezek szerint nem más, mint a legkonokabb békeellenes csoportokat szolgálni. Ezt is megértük!

Kádár, Rényi és társai azt állítják, hogy a szamizdatosok, a „szetások”, a különféle másként-gondolkodók – Magyarországon törpe kisebbséget jelentenek. Igaz-e, vagy sem: ezt csak szabad választások tudnák tisztázni. De feltéve, hogy igaz, akkor is: üldözésük nem más, mint kisebbség-üldözés. Hogyan hihetnénk el, hogy a határokon kívüli magyar kisebbségnek őszinte védelmezői lehetnek azok, akik a határokon belül a saját magyar kisebbségüket üldözik? A budapesti kisebbség-üldözők nem ellenfelei, hanem cinkos partnerei a bukarestieknek.

Mi lehet az oka a hazai keményedésnek?

Túl népszerűvé és befolyásossá váltak – főleg a fiatalság köreiben – a szamizdatosok?

A pártvezetés nem tudja elviselni, hogy mind többen és mind nyíltabban a szemére vetik: hány százezren nyomorognak a „szocialista tábor” minta-országában, s mennyire tehetetlen az erdélyi – és hozzátehetjük: a felvidéki – magyarság ügyében is?

A közvélemény figyelmének Erdély felé fordulását akarják a pártvezetők kihasználni a saját belső ellenzékük felszámolására?

A növekvő gazdasági nehézségek miatt és az újabb nehézségek küszöbén el akarják némítani az ellenzéket?

A lengyel gombóc akadt (nekik is) a torkukon, a KOR és a Szolidaritás árnyától nem tudnak szabadulni?

A „liberális”-nak és „magyarbarát”-nak híresztelt Andropov felé hajlonganak – a KGB-s Andropov módszereit utánozva?

A választ ők ismerik – mi csak találgathatunk.

Mi legfeljebb annyit látunk, hogy – akárcsak Ceauşescuék – ők is idegesek.

Mintha félnének.

Mintha a romló helyzetben egyre inkább kísértené őket ’56 tanulsága: valójában ők vannak kisebbségben.

Félreértések

Hurrá! Harmincöt ország képviselői szeptember 9-én a spanyol fővárosban végre aláírták a madridi konferencia záróokmányát Európa biztonságáról és a kölcsönös együttműködésről. Az aláírás ünnepi aktusát három évi kemény tárgyalás előzte meg. Egy-egy mondaton – mondaton? szón! – néha hetekig, hónapokig vitatkoztak.

A fontos az, hogy végül is sikerült mindenben megegyezniök. Az okmányt aláírta valamennyi európai ország (Albánia kivételével, amelyik nem volt hajlandó részt venni az értekezleten) és a nem-európai országok közül az eurázsiai Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok. Európa biztonsága, a leszerelés fokozódó üteme, az aláírók kölcsönös együttműködése, az emberi jogok kiteljesedése öreg kontinensünkön ezzel nagy lépést tett előre.

Augusztus 31-én, tíz nappal a madridi záróokmány aláírása előtt a szovjet légierő egyik vadászgépe lelőtt egy Boeing 727-es dél-koreai utasszállító repülőgépet, amelyik betévedt a Szovjetunió területe fölé. Mikor a gép eltűnt, Moszkva első nyilatkozata úgy szólt: fogalma sincs, milyen gépet keresnek. A második úgy: igen-igen, valami gép valóban arrafelé repült, de aztán elhagyta a szovjet légi teret. Több nap, pontosabban: a gépet lelövő szovjet pilóta és a parancsnoksága közötti párbeszéd japán magnófelvételének lejátszása kellett ahhoz, hogy a szovjet hatóságok kijelentsék: az utasszállító gépet valóban ők lőtték le. A gép – tették hozzá – kémfeladatot teljesített, és mivel nem engedelmeskedett a figyelmeztető jelzéseknek, nem volt mit tenni, meg kellett semmisíteni. Ezt ugyan a szovjet hatóságok már akkor is tudták, amikor azt mondták, hogy fogalmuk sincs, milyen gépet keresnek rajtuk – legfeljebb akkor még nem tudták, hogy a japánok szalagra rögzítették a pilóta szavait: „A célpont megcélozva”, „A célpont elpusztítva”. A „célpont”-tal együtt 269 ember is elpusztult.

Reagan elnök szabadságát megszakítva nyilatkozatot tett, amelyben a Szovjetunió eljárását „barbár cselekedetnek” nevezte. Pár napra rá, szeptember 6-án televíziós beszédet mondott, amelyben ezekkel a szavakkal fordult országa polgáraihoz: „Ne ringassátok magatokat tévedésekben: a Szovjetunióról van szó – az egész világ ellenében, egy olyan társadalom barbár eljárásáról, amely tagadja az egyén jogait, s amely állandóan arra tör, hogy uralma alá hajtson más nemzeteket… mint ezt Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, Afganisztán példája is mutatja”. Az Egyesült Államok ENSZ-beli fődelegátusa a szovjet vezetőket „szégyenletes és tudatos hazudozóknak” minősítette.

Cheysson francia külügyminiszter sem volt mértéktartóbb. Madridban, a föntebb említett konferencia záróülésén tartott beszédében ezeket mondotta: „Az emberi jogok megsértésének hosszú listájához most még hozzá kell tenni ezt a brutális, minősíthetetlen, meghökkentő, hihetetlen cselekedetet – azt, hogy egy katonai gép rálőtt egy civil gépre, és ezzel felelőssé vált 269 férfi és nő haláláért”.

Anélkül, hogy itt magának az elpusztított Boeingnak az ügyével próbálnánk foglalkozni (a legfontosabb dolgokat: megfontolt cselekedetről volt-e szó, vagy a gép jellegének megítélésében tévedés történt-e, milyen katonai illetve politikai szinten hozták meg a tűznyitás döntését – mindezt egyelőre úgyis csak találgatni lehetne) – maradjunk az egyszerűbb, sőt a legegyszerűbb kérdésnél: ha az amerikai elnök vagy a francia külügyminiszter szeptember 6-án, illetve 8-án a Szovjetuniót ártatlan embereket legyilkoló, barbár, brutális, hazug országnak tartotta, olyan országnak, amelyik nem ismeri el az egyén jogait és arra törekszik, hogy más nemzeteket leigázzon, akkor szeptember 9-én miért írtak alá ugyanezzel az országgal egy ünnepélyes szerződést az emberi jogoknak és a nemzetek függetlenségének tiszteletbentartásáról?

Vagy enyhítve a kérdést: ha már három éve tárgyaltak erről a madridi szövegről, nem lehetett volna-e, a jóízlés, az illem kedvéért, még egy kicsit várni? Miért volt olyan égetően sürgős ez az aláírás?

A madridi megállapodás tulajdonképpen az 1975-ös Helsinki Egyezmény folytatása, kiegészítése. Emlékezetes, hogy a helsinki tárgyalásokat a szovjet vezetők kezdeményezték, éveken át ők szorgalmazták – a nyugatiak feleslegeseknek vélték, elvégre – mondották – minden, ami ott megvitatásra kerülhet, az emberi jogok, a kollektív szabadságjogok, a gazdasági kapcsolatok fokozása, az országok közötti területi kérdések békés és nem fegyveres rendezésének elve – már régóta benne van az Egyesült Nemzetek alapokmányában, az Emberi Jogok Deklarációjában – éppen elég volna azokat tiszteletben tartani, mi a csudának van szükség újabb papírokra. De Moszkva erősködött (elég átlátszó módon főleg azért, hogy európai területi hódításait ez az egyezmény legalizálja), és a nyugatiak végül is beadták a derekukat (talán abból kiindulva, hogy erre a frisskeletű egyezményre hivatkozva egyet-mást el lehet majd érni, bizonyos fejlődés fog bekövetkezni jogtiszteletben, nemzetközi enyhülésben, kereskedelmi együttműködésben, leszerelésben).

A Helsinki Egyezményben néhány, nüansznak nevezhető részlettől eltekintve, lényegében minden benne van abból, ami most a madridi megállapodásban olvasható. Lehet, hogy Helsinki egyet-mást valóban eredményezett a kelet-közép-európai országok belviszonyaiban, utazási lehetőségekben, családegyesítésben – bár az is lehet, hogy ez a kevés Helsinki nélkül is bekövetkezett volna. Ugyanakkor 1975, azaz a szuperünnepélyes aláírás óta (a finn fővárosban csak úgy hemzsegtek az államfők, a miniszterelnökök, a pártvezérek), ami az emberi jogokat illeti:

1. A Szovjetunióban az Andropov vezette KGB szívós, alapos, könyörtelen munkával szétmorzsolt minden olyan demokratikus csoportot, megmozdulást, kísérletet, amelyik éppen Helsinkibe helyezte reményét, az Egyezmény pontjaira próbált támaszkodni. A Szolzsenyicinnel szemben már korábban alkalmazott módszerhez folyamodva, írók, művészek, történészek, szociológusok egész sora került Nyugatra, sok olyan is, aki otthon akart maradni – miközben az Egyezmény szövegével ellentétben nem engednek kivándorolni tíz- és tízezreket, akik el szeretnének jönni. A Béke Nobel-díjas Szaharovot Moszkvából Gorkijba deportálták. Egy 1983-as statisztika 215 olyan asszonyról és férfiről tud, akiket politikai vagy vallási meggyőződésük miatt szovjet pszichiátriai intézetekben „kezelnek”.

2. Csehszlovákiában, ahol ugyancsak a Helsinki Egyezményre hivatkozó jogvédelmi csoportok alakultak, a hatóságok felszámolták őket, tagjaikat megfosztották kenyerüktől vagy börtönbe vetették.

3. Lengyelországban 1981 decemberében a föld alá kényszerítették a lengyel kormány által legálisnak elismert Szolidaritást, noha a Helsinki (és most a madridi) Egyezmény biztosítja a szakszervezeti szabadságot; pert készítenek elő a lengyel értelmiség négy kiemelkedő alakja, a KOR négy vezetője ellen; az Írószövetséget és a PEN Klubot, amelyek nem politikai, hanem szakmai egyesületek, néhány nappal a madridi aláírás előtt egyszerűen feloszlatták.

4. Kelet-Németországban a határőrök továbbra is úgy lövik le azokat, akik át akarnak jutni a berlini falon vagy a határon, mint a nyulakat.

5. Hogy Romániában mennyire tartják tiszteletben az egyének és a kisebbségek jogait, arról állandóan szó esik ezeken a hasábokon – balesetnek álcázott gyilkosságok, az Ellenpontok szerkesztői elleni brutalitások csak a legutolsó példák a megszámlálhatatlan sok közül.

Gazdasági téren tagadhatatlanul volt fejlődés: Helsinki óta a Nyugat annyi dollármilliárdot tömött a kelet-közép-európai országokba, amilyen „kölcsönökre” még alig volt példa az emberiség történetében – barátok között sem, hát még magukat legalábbis vetélytársaknak valló társadalmi rendszerek között. Nem kell gazdasági szakértőnek lenni ahhoz, hogy az ember meg legyen győződve: ezeknek az összegeknek a nagyrészét a Nyugat sohasem fogja visszakapni.

Ami azután a Helsinki Egyezmény első helyen említett feladata volt, azaz Európa biztonsága, a „haladás” alighanem itt a leglátványosabb. 1975 óta a Szovjetunió nemcsak konvencionális fegyvereit duzzasztotta a nyugat-európai fegyverkészlet többszörösére, de európai területét telistele rakta azokkal az SS 20-as rakétákkal, amelyeknek a fő jellegzetessége az, hogy hatósugaruk következtében nem a „Nagy Ellenség”, az Egyesült Államok ellen irányulnak, hanem Nyugat-Európa országai ellen. Az ellen a Nyugat-Európa ellen, amellyel a Szovjetunió 1975-ben a helsinki biztonsági egyezményt megkötötte. Az enyhülésnek, a megnövekedett bizalomnak ezt a nyolc esztendejét a szovjet vezetők nem töltötték semmittevéssel. Ma már – ha az Egyesült Államok retorziós ereje nem fékezné őket – órák, de talán percek alatt szétzúzhatnák a Helsinki Egyezményben biztonságáról megnyugtatott Nyugat-Európát. De nem is kellene – őrültség is volna részükről – szétzúzniok: a Helsinki óta végbement erőeltolódás következtében – amerikai védelem nélkül – egyszerűen túszukká, csatlósukká, gyarmatukká tehetnék.

Ha két ember, két üzem, két vállalat szerződik egymással, és az egyik nem tartja be a szerződést, akkor a másik felmondja.

Az ésszerűség nevében ezt kellett volna tenni a Helsinki Egyezménnyel is, legkésőbben akkor, amikor a Szovjetunió elkezdte az SS 20-asokkal célbavenni Franciaországot, Nyugat-Németországot, Olaszországot, Angliát.

Ez nem jelenti azt, hogy az emberiség életbenmaradását vagy pusztulását eldöntő olyan kérdésekről, mint az atomfegyverek korlátozása, a leszerelés, a különféle fegyveres erők csökkentése, ne folyjanak tárgyalások Genfben vagy egyebütt. Hacsak lehet, kössenek egyezményeket is, olyanokat, amelyek igazságosak, kölcsönösségen alapulók és főleg: ellenőrizhetők – megszegésük esetében pedig szankcionálhatók. Azaz pontosan ellentétei a helsinki vagy a madridi ál-megegyezéseknek.

Mikor az egyéni vagy kollektív jogokat sértő néhány jelenséget – nagyon hézagosan-hiányosan – föntebb megemlítettem, magyarországi példát nem hoztam fel. Tény, hogy a magyar helyzet az utóbbi tíz évben több vonatkozásban is kedvezőbb volt más kommunista országokénál. Az otthoni demokratikus ellenzék tagjai között vannak, akik ezt összefüggésbe hozzák a Helsinki Egyezménnyel – legalább, mint hivatkozási alappal. Lehet, hogy így van, – akik otthon élnek, azoknak ezt jobban kell tudniuk –, a külhoni szemlélő ’56 riasztó tanulsága mellett inkább a magyar gazdaságnak kölcsönzött újabb és újabb dollármilliókkal hozná kapcsolatba. Valószínű, hogy ennek is, annak is volt szerepe a helyzet viszonylag kedvező alakulásában.

Akárhogyan is, idén, 1983-ban, a Helsinki Egyezmény kilencedik évében, a madridi aláírást közvetlenül megelőző hónapokban és követő napokban – az eddigi respektált vagy megtűrt egyéni és kollektív jogok durva megsértésével – a visszaélések egész sorozatát követték el Magyarországon:

1. Többéves, nagyjából türelmes magatartás után a hatóságok lehetetlenné tették ifjabb Rajk László „butik”-jának a működését, a hazai szamizdat kiadványainak árusítását.

2. A Szegényeket Támogató Alapot, amelyet évek óta ugyancsak „elfogadtak”, most lényegében megfojtották.

3. Betiltották az addig hatóságilag is elismert pacifista Dialógus Békecsoport nyárra tervezett nemzetközi találkozóját – a Budapestre érkezett nyugati pacifista fiatalokat kitoloncolták Magyarországról.

4. Csoóri Sándortól egy évre megvonták a publikálás jogát, amiatt az előszó miatt, amit Duray Miklós könyvéhez írt. A könyv (és az előszó) nem Magyarországról, nem a magyar rendszerről szól, hanem Csehszlovákiáról, azaz egy idegen államról, s ezen belül is a csehszlovákiai magyar kisebbség sérelmeiről.

5. Püski Sándorral, a Duray-könyv New-York-i kiadójával a helyi főkonzul útján közölték, hogy idén ne látogasson Magyarországra, ne vegyen részt az Anyanyelvi Konferencián sem, amelynek pedig 1970 óta állandó munkatársa. Eszerint Csehszlovákiában védeni a magyar anyanyelvet és a magyar anyanyelvűeket – a budapesti hatóságok szemében elítélendő cselekedetnek számít.

6. A hollandiai Mikes Kelemen Kör idei szeptemberi találkozójára – korábbi döntésüket megváltoztatva – a hazai hatóságok nem engedték ki a konferencia két budapesti meghívottját, Mészöly Miklóst és Fehér Mártát. Hosszú-hosszú évek óta ez az első eset, hogy a Mikes Kör összejövetelére senkit se engedjenek ki Magyarországról.

7. A Krónika című televíziós adás sugárzása miatt – az adás a magyar hadsereg tragikus sorsáról számolt be a II. világháború idején – leváltották a Magyar Televízió igazgatóját (aki pedig maga is pártember volt) és egy másik pártfunkcionáriust neveztek ki a helyére.

8. Politikai okokból leváltották a legbátrabbnak számító, de a rendszer alapjait kétségbe nem vonó, elsősorban a fiatal nemzedéket megszólaltató folyóirat, a Mozgó világ főszerkesztőjét, Kulin Ferencet.

9. A Tájékoztató című szamizdat folyóirat a 3. szám megjelenése után kénytelen volt tevékenységét beszüntetni.

10. A Fiatal Írók József Attila Körének megtiltották, hogy konferenciát rendezzen a kisebbségek helyzetéről és a nemzeti kérdésről Közép-Európában.

11. Demszky Gábort, a független AB szamizdat kiadó egyik vezetőjét Budapesten a nyílt utcán négy rendőrlegény véresre verte – agyrázkódással kellett kórházba szállítani.

Mindez az utóbbi pár hónapban, sőt pár héten történt. S mindezzel párhuzamosan a Népszabadság – a szovjet párt elsőszámú magyarnyelvű szócsöve – egyes hazai másként-gondolkodók és egyes nyugati magyar írók és folyóiratok ellen olyan hangot használ, ami az utóbbi tíz évben mintha kiment volna már a divatból.

Helsinki ide, Madrid oda, hirtelen – egész pontosan 1982 decembere óta – fokozódik az „ideológiai osztályharc” Magyarországon. A hideg szelek majdnem biztosan Moszkva felől fújnak – és a magyar vezetés ezt a széljárást figyeli-féli-követi. Nincs olyan nemzetközi okmány, olyan hét-, sőt harmincöt pecsétes egyezmény, ami ezen változtatna.

Bush amerikai alelnök, miután szeptemberben bejárta Észak-Afrikát, Jugoszláviát, Romániát és Magyarországot, körútja utolsó állomásán, Bécsben egy sajtókonferencia során kijelentette: félreértés van a Helsinki Egyezmény körül, amelyet az Egyesült Államok nem azért írt alá, hogy szentesítse a status quo-t, azaz Európa kettéosztottságát – ellenkezőleg, az Egyesült Államok elveti ezt a megosztottságot. Ugyanolyan ez a félreértés, tette hozzá, mint ami a jaltai konferenciát árnyékolja be: annak sem az volt a célja, hogy Európát befolyási övezetekre ossza.

Az alelnöknek minden bizonnyal igaza van. A történészek, akik jobbról-balról megvizsgálták, bonckés alá vették a jaltai egyezményt, kivétel nélkül arra a megállapításra jutottak, hogy szó sincs benne Európa érdekszférákra osztásáról. Nem kételkedünk abban sem, hogy mikor az Egyesült Államok aláírta a Helsinki Egyezményt, nem szentesíteni akarta Európa kettéosztottságát, hanem közelebb akarta hozni egymáshoz Keletet és Nyugatot.

Világos tehát, hogy akik akár Jaltáról, akár Helsinkiről az ellenkezőjét állítják, nem a valóságot mondják, hanem félreértésben leledzenek.

Mint ahogy az is világos, hogy azoknak, akik Európában – Kelet-, Közép- vagy Nyugat-Európában – élnek, immár negyven éve ez a félreértés – a valóság.

Egy erdélyi magyar pap halála^*

Pálfi Géza székelyudvarhelyi plébános 1983 karácsonyán a szentesti misén megemlítette a hívők előtt, hogy Magyarországon a karácsony hivatalos ünnep, míg Romániában még karácsony vasárnapján is munkanapot rendeltek el. Másnap reggel a székelyudvarhelyi titkosrendőrség elhurcolta, és félholtra verte. Az ütéseket különös gonddal és szakértelemmel a májára irányították, amely ennek következtében a szó szoros értelmében szétrepedt. A fiatal, 43 éves papot beszállították a marosvásárhelyi kórházba, ahol kéthónapi kezelés után meghalt. A boncolás eredményét államtitoknak nyilvánították, és Pálfi Géza halotti bizonyítványán az áll, hogy májrákban halt meg. Temetésén, tüntetésszerűen, 206 pap jelent meg.

Noha közvetve az okozta a halálát, hogy a magyar és a román viszonyokat Magyarország javára hasonlította össze, nincs tudomásunk arról, hogy a budapesti kormány vagy a Lékai bíboros vezette magyar katolikus egyház vizsgálatot kért, vagy tiltakozott volna Pálfi Géza meggyilkolása ügyében. A halálhírt egyetlen magyarországi lap sem közölte.

Annál nagyobb visszhangja volt az ügynek a francia sajtóban. Jelentést adott ki róla az AFP hírügynökség, cikket írt a Le Matin, a Le Monde, a La Croix, a Réforme. A baloldali-katolikus Le Croix megjegyzi, hogy egy esztendőn belül ez már „a második politikai gyilkosság. 1983-ban egy, a rendszert bíráló protestáns lelkészt gázolt halálra egy »félresiklott« teherautó”.

Az ugyancsak baloldali beállítottságú protestáns Réforme felháborodott hangú cikkében megemlíti a Hargita-megyei Páll Béla esetét is. Páll Béla ditrói matematikatanár Illyés Gyula temetésekor véletlenül Budapesten tartózkodott, és elment a temetésre. Hazatérése után nem sokkal nyoma veszett, a hozzátartozói sem tudták, hol van. Végül kiderült, hogy koholt politikai vádak alapján egy bukaresti bíróság 6 évi börtönre ítélte.

Évfordulók^*

Furcsa, de így van: minél jobban ellustítja az agyunkat, annál sűrűbben apellál az emlékezetünkre ez a mai világ. A számológépek felszámolják a fejszámolást, a diktafonok és az írógépek a kézírást, a különféle komputerek a gondolkodást – s ugyanakkor alig van olyan nap, amikor valami régmúlt eseményre, évfordulóra ne emlékeztetnének a tömegkommunikációs eszközök. Az évforduló fogalma persze nem modern találmány – ősidők óta létezik; évfordulók az ünnepnapok, a születésnapok, a névnapok, koronázások, trónfosztások, forradalmak, győztes csaták, nemzeti gyászok történelemkönyvekben őrzött dátumai. De ahogy dollárban, frankban vagy forintban – manapság évfordulókban is infláció van. Alig lehet úgy kinyitni a rádiót, a televíziót vagy a napilapokat, hogy valaminek-valakinek a kerek évfordulójára ne emlékeztetnének: a tizedikre, a századikra, az ötszázadikra.

1985 első felében a 40-es szám a legdivatosabb. 40 éve volt Jalta, 40 éve halt meg Roosevelt, 40 éve tűnt el a föld színéről Hitler és a Harmadik Birodalom, 40 éve dobták le az első atombombát, 40 éve kapitulált Japán, 40 éve ért véget a II. világháború. Igaz, ami igaz, kevés esztendő nyomta rá úgy a bélyegét az egész emberiség történetére, mint 1945. Részben már folynak, részben előkészületben vannak a nagy ceremóniák – vannak és lesznek szép ünnepi szónoklatok, látványos demonstrációk, katonai parádék, csak éppen mintha a szív hiányoznék belőlük; az érthető, hogy az egykori vesztesek a vereségükre nem szívesen gondolnak vissza –, de négy évtized alatt a győztesek akkori mámora is alaposan elpárolgott.

Győztesek? Vesztesek? Még tíz év sem kellett ahhoz, hogy kiderüljön: a világ eddigi legnagyobb háborúját nem minden esetben azok nyerték meg, akik megnyerték, és nem minden esetben azok veszítették el, akik elvesztették. Clio, a történetírás múzsája nyilván a győztesek között jegyezte fel Csehszlovákiát, Lengyelországot s talán még az utolsó órákban mindig átállni tudó Romániát is, a vesztesek élén Németországot, Olaszországot, Japánt. Nos, csak meg kellene kérdezni a mai lengyeleket, cseheket, románokat, azonnal kiderülne, mennyire érzik „győzteseknek” – a mai nyugatnémeteket, olaszokat, japánokat: mennyire érzik veszteseknek magukat. Sztálin készséggel aláírt minden olyan okmányt, ami garantálta az emberi jogokat, a nemzetek szabadságát, az országok függetlenségét – ezt nyilatkoztatta ki az Egyesült Nemzetek alapokmánya, valójában ez szerepelt (papíron) még a jaltai megállapodásban is – de ugyanakkor – Gyilasz feljegyzései szerint – cinikus éleslátással azt mondta Titónak: „Ez a háború elüt a múlt háborúitól. Ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a maga társadalmi rendszerét. Mindenki, amennyiben hadserege képes erre, a maga rendszerének szerez érvényt.” Ez az alapvető tény lett száz- és százmilliók jövendő sorsának kulcsa – így lettek a náci szörnyeteg támogatóiból és legfőbb szövetségeseiből győztesek, egyes legázolt áldozataiból vesztesek.

Attól, hogy Magyarország Hitler szövetségese volt, még lehetne ma Ausztria vagy Finnország helyzetében. De nekünk – leginkább a keletnémetekhez és bolgárokhoz hasonlóan – „sikerült” megdupláznunk a vereségünket: a háborúban is, a háború után is a vesztesek közé tartoztunk. Kár volna újra és újra képzeletben átírni a történelmet: „mi lett volna, ha…”; kár volna az „ősi magyar átkot” emlegetnünk, siránkoznunk vagy szitkozódnunk – ez sem az elmúlt 40 évre nem ad vigaszt, sem az elkövetkező évtizedekhez erőt.

Maradjunk a ténynél, a kettős vereségnél, annál is inkább, mert a hivatalos történetírás mind a kettőt győzelemmé igyekszik átmázolni. Az elsőt – felszabadulássá, a másodikat – a szocializmus építésévé. 1945 április 4-e valóban lehetett volna felszabadulás – átmenetileg és annyiban az is volt, hogy a német gyarmattá vált ország területéről a szovjet hadsereg kiverte az utolsó náci és nyilas csapatokat. Dehát miféle felszabadító az, amelyik a nép megkérdezése nélkül, sőt – ahogy ’56 megmutatta – a nép óriási többségének akarata ellenére még mindig ott van a „felszabadított” országban, s nemcsak ott van, de ő ott igazi úr – végső soron minden és mindenki tőle függ? És ki nevezhetné józan ésszel szocializmusnak azt, ami 40 év óta Magyarországon végbement, vagy azt, ami a mai helyzetet jellemzi? A ’45-öt követő időszakkal kapcsolatosan annál jogosultabb a kérdés, mert az utóbbi néhány évben valami különös „ellengőzt” figyelhetünk meg. Sőt, ha a magyar nyelvtan nem kifogásolná a többes szám használatát, ellengőzökről is beszélhetnénk. Az egyik ellengőz mintegy körülveszi és fel akarja szippantani a múltból azt, amit eddig kitagadtak vagy letagadtak. Könyv jelenik meg például Budapesten Politikai pályák címmel, és ebben – bírálattal elegyítve – meleg szavak olvashatók Kéthly Annáról, Bán Antalról, Nagy Ferencről, Kovács Imréről, Barankovics Istvánról, Sulyok Dezsőről, Schlachta Margitról, Pfeiffer Zoltánról, Rajk Lászlóról; cikk jelenik meg a Népszabadságban, amelyik a pártpolitika helyességét egy Bibó-idézettel akarja igazolni. Ami kevésbé jelentős – inkább csak ízléstelen –, hogy elég meghalni és máris „szalonképessé” válnak emigránsok, kivégzettek, elnémítottak, bebörtönzöttek. Fontosabb az a hamisítás, ami a „portrékkal”, a tárgyilagos idézgetéssel azt a látszatot szeretné kelteni, hogy a ’47-et és ’56-ot követő időszak – nézeteltérések korszaka volt, amikor is helyes, kevésbé helyes vagy helytelen felfogások békés, demokratikus harcot vívtak egymással – ki fölülkerült, ki alulmaradt, dehát ez már a múlt, „szeressük egymást, gyerekek”. A szolgaságnak, a vérnek, a gyásznak, a széttört életeknek és gerinceknek azokat az évtizedeit, amelyekhez nincs még egy hasonló sem a magyar történelemben, valamilyen kellemes mesedélutánná átalakítani: ez az ellengőz egyik változata.

A másik ennek az ellenkezője. Egy budapesti pártfunkcionárius, akit éppen a mostani kongresszus emelt be a Politikai Bizottságba, s akit a nyugati sajtó egy része – talán kissé elsietve – már Kádár utódjaként emleget, februárban, Budapest felszabadulásának 40. évfordulóján mondott beszédében válaszolt azoknak, akik manapság számonkérő hangsúllyal emlegetik az ötvenes éveket. Ő büszkén vállalja őket, még akkor is, ha voltak akkortájt bűnök, bajok, tévedések – de micsoda változások is voltak! Az érvelés nem új, már Lenin is sűrűn hajtogatta, hogy nincs forradalom áldozatok nélkül, meg hogy minden születés vérben-szennyben történik, s vajon ki az, aki emiatt ne szeretné a szülőanyját. A baj nem is az anyával van, hanem – a gyerekkel. Azért mert az anyja vérben-szennyben szülte – egy torzszülöttet nem kell feltétlenül csodálni. S ha a forradalmak többnyire áldozatokkal járnak is – ami Magyarországot illeti, az áldozatokat világosan látni, de hol maradt a forradalom?

Változások voltak, ez igaz – közöttük a legelfogadottabbak: a köztársaság kikiáltása, a földreform, a nagyipar és a nagybankok államosítása, a közoktatás demokratizálása még akkor, amikor nem volt egypártrendszer. Ami azután történt, az egy idegen, elmaradt diktatúra kényszerű és nem egyszer túllihegő másolása volt, egy olyan diktatúráé, amely mindmáig közelebb áll ahhoz, amit keleti despotizmusnak, mint ahhoz, amit szocializmusnak fogad el a civilizált emberiség.

Nem túl sötét-e a kép? Nem sommás-e az ítélet? Hiszen a mai Magyarországon viszonylag tűrhetően élnek az emberek, az elégedetlenség, ha növekvő is, nem hangos, a durvább elnyomás „csak” egy kisebbséget sújt, az általános közérzet nem mondható a rendszerrel szemben felforgató szándékúnak. A kérdés csupán az: mennyiben köszönhető mindez az úgynevezett „szocializmusnak”, és mennyiben – az ellenkezőjének? Kívülről nézve az a benyomás, (ám lehet, hogy belülről nézve még inkább az), hogy mindaz, ami jó vagy pozitív az utóbbi időkben Magyarországon, abból ered, amiben a magyar rezsim eltávolodott a szovjet példától, és annyira jó és pozitív, amennyire közeledett a nyugatihoz, hogy szörnyű szóval azt ne mondjam: a kapitalistához. Vonatkozik ez a mezőgazdaságra éppúgy, mint a nagyiparra, a kisiparra, mint a kereskedelemre, a tudományos életre, mint az irodalomra vagy a művészetekre. Ez nem azt jelenti, hogy a nyugati módszerekben nincs rossz vagy visszás, mindössze azt, hogy – ha egyik-másik foka korhadt is a mélyből való kimászáshoz – úgy látszik – mégiscsak ez az egyetlen létra. S ha a kis Magyarország példája nem volna eléggé meggyőző, akkor érdemes arra a pezsgésre figyelni, ami az óriás Kínában mostanság tapasztalható.

A rendszer, amelyik a 40. évfordulón nem is annyira a háború végét, mint saját magát ünnepli, válaszút előtt áll. A gyarmati helyzetet – önéletének egyetlen alapját – nem bolygatva, megpróbálhatja kihasználni azt, hogy a sűrűn változó szovjet vezetőknek nagyobb gondjaik vannak, mint Magyarország, és közismert cikcakkjaival bár, de mégiscsak a „nyugatosodás” útját keresheti: ez az egyik lehetőség. A másik: a visszakanyarodás a szovjet modellhez. Az elsőnek az a tagadhatatlan veszélye számára, hogy nem lehet csupán a gazdasági életben „liberalizálni” – ez óhatatlanul együtt jár az emberi jogok kiterjesztésével. De a „szovjet út” még veszélyesebb: lezülleszti a gazdaságot, elkeseríti a népet, a költő szavával: Ázsiába tolja át az országot.

Az 1956–58-as terrort követő negyedszázad óta a rendszer három relativitásra építi a propagandáját; arra, hogy az emberek jobban élnek, mint a Horthy-világban, jobban, mint a Rákosi-időkben és jobban, mint a Szovjetunióban és a többi népi demokráciában. Hogy mindez elsősorban ’56-nak köszönhető, arról persze hallgat. De akárhogyan is, a szovjet modellhez való visszakanyarodás a harmadik relativitást egyhamar semmivé foszlatná. A másik kettőből pedig nem lehet már sokáig élni. Egyre kevesebb azoknak a száma, akik a Horthy- meg a Rákosi-korszakra emlékeznek. Akármilyen rossz is Magyarországon a születések statisztikája – a halálozásoké annál „jobb”. Azok, akik a negyvenes-ötvenes éveket felnőttként vagy akár fiatalként élték át, ma már hatvan felé járnak, vagy túl vannak a hatvanon. Az ország lakosságának többségét azok alkotják, akik ’45, s nemsokára azok, akik ’56 után születtek. Őket történelmi összehasonlításokkal „etetni” nem lehet. A jelenben élnek, több kenyeret és több szabadságot akarnak. Nem azt nézik: mikor mi volt, és ma hol mi rosszabb – azt nézik (és az utóbbi két évtized lazításai nyomán nemcsak találgatják, hanem pontosan tudják is), hogy mi az, ami másutt – Nyugaton – fejlettebb, dinamikusabb, egészségesebb. Ők a jövő, az igazi harc értük, körülöttük folyik. És ezt a harcot – mindmáig – a rendszer elvesztette. Ha visszakanyarodik a keleti elmaradottság felé, még inkább el fogja veszíteni.

A budapesti Felsőoktatási Szemle 1984. novemberi számában adatokat közöl arról a felmérésről, amelyet az 1983/84-es tanév első félévének végén bonyolítottak le a Műszaki Egyetemen. Tömegével vannak ebben a közvéleménykutatásban érdekes adatok. Például az, hogy a mérnökhallgatók 68%-a úgy látja: „a KGST-n belüli munkamegosztás – azaz a magyar népgazdaságnak a szovjet tömbhöz való szoros odakapcsolása – nem felel meg mindenben célkitűzéseinknek”. Vagy az, hogy a megkérdezettek 63%-a szerint a tájékoztatás nem nyújt kielégítő információt olyan kérdésekről, mint „pl. a Szovjetunió belső társadalmi-gazdasági helyzete, a Varsói Szerződés fegyverkezési politikája, a KGST-problémák stb.” Arra a kérdésre, fontosnak tartják-e, hogy egy műszaki szakember szilárd marxista világnézettel rendelkezzék, 1976-ban a hallgatók 77%-a, 1978-ban 66%-a, 1983-ban 15%-a válaszolt igennel…

De a legérdekesebb a közvéleménykutatást ismertető cikk utolsó mondata. Így hangzik: „Pozitív tényezőnek kell tekinteni, hogy a hallgatók egy része (talán 15-20%-a) ideológiailag és tudatosan is elkötelezett rétege a szocializmusnak; minden téren aktívak, elvhűek, politikusak.” Ha a pártos tolvajnyelvet magyarra fordítjuk, a mondat annyit jelent: a műszaki egyetemi hallgatók 80-85%-a nem elkötelezett híve annak, amit Magyarországon szocializmusnak neveznek. Összesen 15-20% is csak „talán”. S ezt a pártkommentátor már pozitív tényezőnek tekinti!

Nem tudom, hogy más egyetemeken és a nem-egyetemi (tehát kevésbé kiváltságos) ifjúság soraiban, milyen eredménnyel járna ugyanez a közvéleménykutatás. De egyvalamit tudok: a sok-sok 40-es évforduló közt idén van 40. évfordulója az első szabad, demokratikus magyarországi választásnak is. Akkor, 1945 őszén a kommunista párt 17%-ot kapott. A szám kísértetiesen hasonlít a Műszaki Egyetem legfrissebb felmérésének eredményéhez. Azzal a különbséggel, hogy akkor biztos volt, most csupán „talán”. Biztos legfeljebb annyi benne, hogy a párt 40 év után legjobb esetben is ott tart a fiatalság körében, ahol 1945-ben országos méretekben tartott. Ünnepelheti akármilyen harsányan az elmúlt négy évtized eredményeit, történelmi változásait, saját uralmát – ma épp úgy, mint akkor, csak törpe kisebbségét, még egyötödét sem képviseli annak a népnek, amelyik felett uralkodik.

Választgatunk, választgatunk…^*

Akár hiszi a nyájas olvasó, akár nem – Magyarországon a választásokat megint a Hazafias Népfront nyerte meg.

Az esemény nem lebecsülendő – gondoljunk csak arra, hogy a Népfront 1949 óta minden választást megnyer! Mutasson bárki is a nyugati világban egyetlen olyan pártot, amelyik hasonló győzelem-sorozattal büszkélkedhet!

Egyszer, valamikor a hatvanas években, Franciaországban egy Gaulle-ista képviselő azt mondta: „Hacsak nem követünk el valami hibát vagy ostobaságot, akkor a század végéig uralmon maradunk”. Úgy látszik, valamit elkövethettek – hibát vagy ostobaságot vagy mind a kettőt, mert már 1974-ben nem az ő pártjukból, 1981-ben pedig egyenest az ellenzékükből, a szocialisták soraiból került ki a köztársasági elnök és a parlament többsége is.

A Népfront 36 év óta nyilván semmiféle hibát, ostobaságot nem követett el, ezért olyan folyamatosak a választási győzelmei. 1949-ben az első titkára Rajk László volt (a nyájas olvasó talán emlékszik rá: az a Rajk László nevű kommunista vezető, akit még ugyanebben az évben felakasztottak), 1954-es kongresszusának ünnepi szónoka Nagy Imre (az a Nagy Imre, akit négy évvel később ugyancsak felakasztottak) –, de ezek az elhanyagolható személyi epizódok mit sem változtattak a Népfront politikai vonalának következetességén és helyességén. 1949 és ’53 között szilárdan támogatta Rákosit, 1953 és ’55 között Nagy Imrét, ’55 elejétől ’56 nyaráig megint Rákosit, ’56 nyarától ’56 októberéig Gerőt, ’56 október 23-tól november 4-ig Nagy Imrét és a forradalmat, november 4-e után Kádárt.

Minden bizonnyal ennek a bátor, elvi politikának volt köszönhető, hogy a magyar népi tömegek mindvégig rendületlenül kitartottak mellette. Viszonylag leggyengébb eredményét az 1949-es választáson érte el (úgy látszik, akkor még nem ismerték eléggé a szavazók), a választási részvétel csak 94,7%-os volt, és az érvényes szavazatoknak mindössze 95,6%-a esett a Népfrontra. Az egyik legszebb eredményét az 1958-as választás hozta: a szavazók 98,4%-a járult az urnák elé, és az érvényes szavazatok 99,6%-a lett a Népfronté. Az eredmény hitelességéhez vagy őszinteségéhez nem férhet kétség: alig két évvel az ’56-os forradalom és a szovjet intervenció után a magyar nép – amely, mint közismert, a forradalom napjaiban ugyanilyen arányban adta tanúbizonyságát pártszeretetének és szovjetbarátságának – megragadta az első alkalmat, hogy végre szabadon kinyilatkoztassa: a forradalom egy törpe kisebbség, alig 1-2% műve volt.

A nagy 1958-as tanúságtétel után, a hatvanas évek végétől a rekord-lelkesedés valamicskét lehiggadt – ez lehet az oka annak, hogy 1980-ban a szavazók száma 97%-ra „zuhant le”, és az idei választáson már csak 93,9% ment el szavazni, ami valóban alacsony szám – és nem titkolt ellenzékiség jele is – a szovjet világban. Alacsony, alacsony – de hol van az a nyugati konzervatív, szocialista, liberális, radikális, centrista, kommunista, agrár, demokrata, republikánus, royalista vagy ökologista párt, amelyik ne nyalná meg a tíz ujját, ha ilyen eredményt érne el?

Kákán csomót keresők esetleg azzal az ellenvetéssel élhetnek: a Hazafias Népfront példátlan sikersorozatában talán szerepe van annak, hogy – egyedül ő indul a választásokon. Üres, rosszindulatú ellenvetés! Először is: mindenki tudja, hogy Magyarországon nincsenek többé ellentétes osztályok, mindenki ugyanazt akarja (ez igaz is: minél többet keresni, lakáshoz-házhoz jutni, Nyugatra látogatni) –, így aztán nincs alapja a többpártrendszernek, vetekedő listáknak a választásokon. Másodszor – és ez a nagy újítás, mivel az első érv a szovjet gyakorlatból már több, mint hatvan éve ismert – a mostani magyarországi választásoknak az volt a jellegzetessége, hogy a magyar és kelet-európai gyakorlatban az egypártrendszer bevezetése óta először – minden képviselői és tanácstagi mandátumért legalább két jelöltnek kellett fellépnie. Nincs elírásról szó: nem lehetett, hanem kellett!

Az, hogy „minden mandátumért”, kissé módosítandó. A 387 országgyűlési képviselői mandátum közül 35 az úgynevezett „országos listán” szerepelt – tehát nem helyi választás útján került betöltésre –, és ennek a 35 jelöltnek nem volt ellenfele. A „normális” képviselőjelöltek rózsaszínű szavazócédulája helyett erre a 35-re világoskék szavazócédulán kellett szavazni. Már ez a színkülönbség is mutatta, hogy mások, mint a többiek. Kik ők? A kommunista párt, a különböző társadalmi szervezetek, nemzetiségek és egyházak vezetői (a katolikus egyház kivételével: Lékai prímást talán a pápa tanácsolta el a parlamenti szerepléstől).

Naiv ember megkérdezhetné: ennek a 35-nek miért nem volt ellenjelöltje? Naiv ember megjegyezhetné: egy Churchill, egy Roosevelt, egy de Gaulle, egy Adenauer, egy Nenni el sem tudott volna képzelni olyan választást, ahol ellenfél nélkül lépett volna fel (magukról a választókról nem is beszélve), és az is előfordult, hogy valamelyikük megbukott. De naiv ember nem tudja, hogy mindezek a világnagyságok – kerti törpék ahhoz a 35-höz képest, akik a Hazafias Népfront ellenfél-nélküli listáján tündököltek. Churchill, Roosevelt, de Gaulle, Adenauer, Nenni – egyik-másikuk csupán a második világháborút nyerte meg, Amerikát húzta ki a gazdasági válságból, Franciaországot a mélypontról, Németországban végbevitte a „gazdasági csodát”, Olaszországban része volt az antifasiszta ellenállásban és a demokrácia megteremtésében – mik ezek az érdemek ahhoz képest, amit a magyar kommunista pártnak és segédcsapatainak jelenlegi vezetői tudnak felmutatni? Ez utóbbiakkal szemben ellenjelölteket állítani – egyenesen sértésszámba ment volna.

Naiv ember azt mondhatná: jó-jó, de mi van az emberi egyenlőséggel, az állampolgári egyenjogúsággal. De naiv ember nem olvasta Orwell regényét, az Állati Gazdaságot (ami pedig most jelent meg Budapesten szamizdatban, és Párizsban – hadd csináljak neki propagandát – az Irodalmi Újság kiadásában.) Ha olvasta volna, naiv ember tudná: mielőtt a disznók átvették a hatalmat a Gazdaságban, az volt a jelszavuk: „Minden állat egyenlő.” Miután övék lett a hatalom, ez a jelszó oda módosult: „Minden állat egyenlő, de vannak állatok, akik egyenlőbbek.” S igaz, hogy az Állati Gazdaság Budapesten is, Párizsban is illusztrálva jelent meg – a mostani magyarországi választások a rajzillusztrációkon túl a 35 „egyenlőbb” listájával bizonyára tény-illusztrációt is akartak nyújtani hozzá.

De ha 35 embernek nem is volt ellenjelöltje, a további 352 mandátumért mégis csak két vagy több jelölt versengett. Természetesen – hiszen van-e ennél természetesebb? – minden jelöltnek alá kellett írnia, hogy elfogadja a Hazafias Népfront programját, amit viszont a Magyar Nemzet 1985. június 7-i száma szerint „az MSZMP XIII. kongresszusán elfogadott politikai irányvonal alapján alakítottak ki” – azaz valójában a kommunista párt programja. Nem úgy, mint az elmaradott Nyugaton, ahol minden jelöltnek, pontosabban minden pártnak más és más programja van. A magyar kommunista pártnak és függvényének, a Hazafias Népfrontnak erre az a válasza: ha programok között nem is, de emberek között már lehet választani – és ez haladás, ez kiterjedtebb demokrácia. A Népszabadság így ír Választások után című, 1985. június 11-i cikkében: „A mostani választások arra a kérdésre is választ adtak, hogy a korábbinál demokratikusabb módon is igazolódik-e a legfontosabb célokkal való egyetértés. Nincs-e olyan kockázata a demokratizmus kiterjedésének, hogy túlságosan előtérbe kerülnek partikuláris érdekek, netán személyes ambíciók nyernek támogatókra; a népképviseleti szervek nem tükrözik a társadalom összetételét, avagy ellenzéki nézetek szószólói okozhatnak zavart. A jelölőgyűlések és még inkább a választási eredmények bizonyítják, hogy a demokratikusabb választási rendszer nem hordoz magában ilyen veszélyeket…”

Elérkeztünk a lényeghez. Nem a „partikuláris érdekekre” gondolok – nincs az az ország, ahol ilyenek ne volnának –, nem is a „személyes ambíciókra” – furcsa ott szónokolni ezekről, illetve ezek ellen, ahol csak személyek és nem programok között lehet választani és ahol 35 személy ambícióját eleve kielégítik –, s mégcsak nem is az ellenzéki nézetek szószólóira: ifjabb Rajk László és Tamás Gáspár Miklós sikertelen fellépése a jelölőgyűléseken, amiről az Irodalmi Újság legutóbbi száma beszámolt, megmutatta, hogy a párt hatékonyan ki tudja küszöbölni ezt a „kockázatot”. A lényeg az az állítás, hogy a mostani választási rendszer „demokratikusabb”.

A középfok két – egymással homlokegyenest ellenkező – dolgot jelölhet. Jelentheti azt, hogy az eddigi választási rendszer is demokratikus volt, de a mostani – még demokratikusabb; a Népszabadság köreiben nyilván így gondolják. De jelentheti azt is, hogy eddig nem volt elég demokratikus, és most demokratikusabb lett. Egyik úgy igaz, mint a másik. Hogy lett volna eddig demokratikus, ha egyetlen párt volt, egyetlen lista és egyetlen jelölt? És miért lenne attól demokratikusabb, ha két vagy több jelölt van ugyan, de egyetlen párt, egyetlen program, egyetlen politika? Mi a különbség az ország számára, ha ezt az egyetlen, előre meghatározott politikát Pityi Palkó vagy Nulla Elemér képviseli a parlamentben? Legyünk optimisták. Tételezzük fel, hogy egyszer, valamikor feláll egy képviselő az országgyűlésnek nevezett pártintézményben, és nem azt a beszédet mondja el, amit előre meg kellett írnia, be kellett mutatnia és jóvá kellett hagyatnia – hanem a nemzet nagy, életbe vágó kérdéseit teszi szóvá. Jellemző az eddigi országgyűlések tagjaira, hogy az elmúlt 36 évben ez egyetlenegyszer sem fordult elő. De tegyük fel, hogy valamikor a jövőben egyszer megtörténik. Ez nem azon fog múlni, hogy két vagy három jelölt közül választották meg, hanem azon, hogy lesz-e az illetőnek – egyetlen embernek a 387-ből – annyi bátorsága és becsülete, hogy azt mondja magának: történjék velem akármi, nem hallgathatok tovább.

De van annak a szónak, hogy „demokratikusabb”, egy nem nyelvtani, hanem mélyebb jelentése is. A rendszernek azt az állítólagos célját fejezi ki, hogy szépen, lassan, fokozatosan, néhány évtized alatt demokráciára neveli a magyarságot. S ez a jelentése a legsértőbb, a legmegalázóbb. Azt rejti magában – és nem is nagyon rejtegeti –, hogy a magyar nép még nem érett meg a demokráciára, egyelőre csak „demokratikusabb” választásokra méltó, öt év múlva talán még demokratikusabbakra – és így tovább, a XXI. századig, esetleg azon is túl. Ennél jobban lenézni, megvetni saját népét aligha tudná a rendszer. S ennél jobban megvallani a félelmét a néptől – semmiképpen sem tudná. Az eddigi, egy listás, egy jelöltes választási módszernek megvolt az az „előnye”, hogy arra lehetett hivatkozni: a szovjet módszer kényszerű, szolgai lemásolása. A mostani, a „demokráciára nevelő”, nemcsak cirkuszi mutatvány, de egyben leköpése a népnek.

A magyar nép az 1945-ös választásokon megmutatta, hogy pontosan tudja, mi a demokrácia és azt is, hogy tud élni a szabad és titkos választás nyújtotta jogokkal és kötelességekkel. (Ennek a választásnak egyébként – tisztán a demokrácia szabályait nézve – a legnagyobb haszonélvezője a Kommunista Párt volt, amelyik egy pár száz főnyi kis klikkből 17% szavazattal az ország egyik nagy pártja lett.) Megmutatta 1956-ban is, amikor napok, sőt órák alatt elsöpörte a diktatúrát, az egypártrendszert, és – különben Kádár János teljes egyetértésével – megteremtette az új, parlamentáris demokrácia alapjait. Ennek a népnek és sok más vele hasonló sorban élő népnek nem nevelésre, hanem szabadságra van szüksége ahhoz, hogy országaikban demokráciát teremtsenek.

Ami a magyarságot illeti, Széchenyi jelmondatát: „Egy népnél sem vagyunk alábbvalóak”, a pártnak most sikerült arra átalakítania: „Minden szabad népnél alábbvalóak vagyunk”. A nyugatnémetek 12 év náci uralma, az olaszok negyedszázad fasiszta uralma, a spanyolok és a portugálok Franco és Salazar több évtizedes diktatúrája után egyik napról a másikra tudták: mi a demokrácia – a magyaroknak isten tudja meddig kellene tanulgatniok azt, hogy „demokratikusabbak”, „még demokratikusabbak” – és az idők végeztével talán egyszerűen demokraták legyenek. Persze, tekinthetnénk ezt beismerésnek is a mostani vezetés részéről: annak a beismerésének, hogy egy kommunista rendszer jobban elszoktatja az embereket a demokráciától, mint egy náci vagy egy fasiszta – több időre van tehát szükség, hogy visszataláljanak hozzá. Meglepne, ha a rendszer ezt akarná magáról elfogadtatni…

De ha így volna, akkor meg különösen lélekvidító az a kérdés: ha a magyar népnek még iskolába kell járnia ahhoz, hogy valamikor vizsgát tehessen a demokráciából, akkor – ebben az iskolában kik a tanárok? A pártkongresszusi határozatokból, a Népszabadság cikkeiből az derül ki: a demokrácia oktatói Magyarországon azok, akik a népet idestova négy évtizede diktatúrában, egypártrendszerben tartják, a demokrácia professzorai azok, akik idegen szuronyokra támaszkodva a népet idestova négy évtizede megfosztják a demokráciától! Szép kis iskola ez, a 35, ellenjelölt nélküli, kékcédulás „egyenlőbbel” mint tanári karral és néhány százezer funkcionáriussal meg bürokratával, rendőrrel meg határőrrel mint folyosói felügyelőkkel és pedellusokkal.

A tanévek sajnos hosszúnak ígérkeznek. Addig fognak tartani, amíg – marxista terminológiával – egyszer talpára nem állítják a felfordított gúlát. Akkor majd a jelenlegi vagy jövőbeli vezetők fognak beiratkozni a magyar nép iskolájába demokráciából. Gondolom, felveszik őket. Elvégre a demokrácia azért demokrácia, mert eleve senkit sem rekesztenek ki belőle.

A középszer alkonya^*

A budapesti Esti Hírlap május 24-i számában Morvay István avatott tollából cikk jelent meg az aznap befejeződött fővárosi pedagógiai tanácskozásról.

– Van egy jó mottóm a cikkedhez – mondta előzőleg az újságírónak egy régi ismerőse, egy tehetséges, nagy tapasztalatú nevelő. – „Ha elátkozza százszor középszer, mégis győztes, mégis új és magyar”.

„Az ismert Ady-sorok szellemes megcsavarása – folytatja Morvay – Grósz Károly beszédének arra a mondatára vonatkozott, amelynek elhangzása után először tört ki »nyílt színi« taps a zsúfolt nézőtéren.

Ebben az országban az elmúlt évtizedekben a középszerűség lett a norma – mondta a Budapesti Pártbizottság első titkára.

Ez a megállapítás, amelynek megfogalmazásából kicsengett a középszerűség szemlélete elleni tiltakozás, harmonizált azzal a célkitűzéssel, amelyet Dr. Mezei Gyula, a Fővárosi Tanács művelődésügyi főosztályának vezetője hangoztatott egy minapi beszélgetésben: »Az iskolákban mozduljon meg valami«.”

„Bizony igencsak ideje van ennek a megmozdulásnak – folytatja az újságíró –, és megvan a lehetősége is. És nemcsak az iskolákban, hanem az élet más területein is. Ismét csak Grósz Károlyt idézve: »A legfontosabb az elképzelések következetes végrehajtása«.”

Ennyi eredetiség láttán-hallatán az olvasó megnyugvással veszi tudomásul, hogy a Budapesti Pártbizottságnak nincs valami középszerű, pláne kisszerű első titkára. Az az ember, aki olyan újmódi kijelentéseket tesz, mint például „A legfontosabb az elképzelések következetes végrehajtása”, több fejjel kiemelkedik középszerű kádertársai közül. Kiemelkedett már februárban is, amikor azzal vonta magára a figyelmet, hogy büszkén vállalta a sztálini korszakot, sajnálatos, de a nagy társadalmi változások mellett nem lényeges bűneivel együtt, kiemelkedett – pontosabban: kiemelték – márciusban is, amikor bekerült a Kádár-párt Politikai Bizottságába és Titkárságába. Úgy fest, hogy hiába átkozza őt akár Pusztaszer, akár középszer – ha talán nem is újabb és magyarabb, mint Ady Endre volt –, de (egyelőre) mindenképpen győztes.

Annyira győztes, hogy az Esti Hírlap cikkírója meg sem elégszik két Grósz-idézettel. Rádupláz. „Grósz Károly beszédének még két gondolatát idézném – folytatja, kissé feleslegesen használva a feltételes módot, hiszen a következőkben nem „idézné”, hanem idézi –, amelynek (mármint a két Grósz-gondolatnak) testet öltését elengedhetetlennek tartom. Az egyik: »A legfontosabb a teljesítmény elvének elfogadtatása…« A másik gondolat ekkép formálódott szavakká: »A segítségüket kérem, nem a megértésüket. A megértés ma már kevés a társadalom szemléletének megváltoztatásához«.”

Grósz megrázóan originális gondolatai tehát a fentiekből következően „szavakká formálódnak” – „csodálatos, csodálatos falu”, mondaná Karinthy –, és ami ma valóban elengedhetetlen Magyarországon, az az, hogy a grószi gondolatok „testet öltsenek”.

De mi történik azokkal, akikben mégsem öltenének testet ezek a magasztos útmutatások? Az újságírónak erre is van válasza. „Azoknak pedig – írja –, akik nem képesek változtatni megcsontosodott szemléletükön, át kell adniuk helyüket a bátran és rugalmasan gondolkodni merők számára. És ennek a szemléletváltásnak meg kell nyilvánulnia a nevelés folyamatában és a társadalomépítő munkában egyaránt.”

Magyarul: nemcsak a Grósz-gondolatokat meg nem valósító pedagógusoknak kell félreállniok, nemcsak egyes iskolaigazgatókat kell kirugdalni, ha nem hajtják végre következetesen a grószkárolyi határozatokat – ennek az aranyszabálynak a „társadalomépítő munkában” is érvényesülnie kell.

De hát ki áll ma Magyarországon a „társadalomépítő munka” élén? S nemcsak ma, de évtizedek óta? És ha „ebben az országban az elmúlt évtizedekben a középszerűség lett a norma” – ezért ki a normafelelős, ki tűrte, ki pártfogolta ezt? Az ország népszerű és szeretett „János bácsija” megkapta – a pártzsargon kifejezésével – az „első figyelmeztetést”. „Azoknak, akik nem képesek változtatni megcsontosodott szemléletükön, át kell adniuk helyüket a bátran és rugalmasan gondolkodni merők számára.” És mint a cikk idézeteiből kiderül: ki gondolkodik ma bátrabban és rugalmasabban Budapesten, mint Grósz Károly?

Nyilván ezzel a kimagasló képességével érdemelte ki egy rövid kis cikkben a négyszeres idézést – az általa olyannyira kedvelt sztálini korszak „személyi kultuszának” egy régóta eltűnt s most hirtelen újra feltűnő jelentkezését a hazai sajtóban.

Lehet, hogy az újságíró tud valamit, amit mások még nem tudnak otthon és külföldön? Azt, hogy nemcsak az iskolákban, hanem „az élet más területein is” „igencsak ideje van” megmozdulnia valaminek? Vagy elmozdulnia valakinek?

Meg kell a szívnek hasadnia^*

A szovjet televízió dokumentumfilmet mutatott be Jurij Andropovról, abból az alkalomból, hogy a volt pártfőtitkár most lett volna 71 éves. Aki háromig számolni tud, az tudja, hogy – Faludy György immár klasszikus megfogalmazásával – „a hulla csak ürügy”, a filmnek semmi köze a nem éppen kerek születésnaphoz; egyetlen célja az volt, hogy Gorbacsov, az új pártfőtitkár megmutassa: ő nem a Brezsnyev–Csernyenko, hanem az Andropov-féle vonal folytatója kíván lenni. Így értékelte a filmet az egész nyugati sajtó, s bizonyára a szovjet nézőközönség is. Ám nem így a hazai újságok és a budapesti televízió, amelyik sietve átvette a moszkvaitól: olyan „andropovista” lihegésbe kezdtek, amely nem sokkal maradt el az egykori „személyi kultusz” hozsannázásai mögött.

„Népünk barátja volt” – írja beszámolójának vastagbetűs címében Lengyel László, a Vasárnapi Hírek moszkvai tudósítója. „Közvetlen volt, szeretett beszélni az emberekkel, szerette megosztani gondolatait, kikérni mások tanácsát – meséli Lengyel –, meg tudta érteni az embereket, ugyanakkor nagy meggyőző erővel beszélt velük.” S ami külön öröm, és nyilván nagy megtisztelés: „Felhangzik a filmben a Rákóczi-induló is, a Magyar Filmhíradó jól ismert szignálja, és megjelennek az 1954-ben készült filmkockák: Jurij Andropov, a Szovjetunió budapesti nagykövete átadja megbízólevelét. Elhangzik, hogy nagyon tetszett neki Budapest, szerette Magyarországot és a magyar népet. Itt tanult meg felelős döntéseket hozni a nehéz történelmi pillanatokban.”

S ez sem minden, keblünk tovább dagadhat, hiszen a dokumentumfilm egyik szereplője – Kádár János. „Kádár János, az MSZMP főtitkára – olvashatjuk a moszkvai tudósításban – a dokumentumfilmben egyebek között elmondja, hogy nagyra becsülte Jurij Andropov elvi, politikus, nem sablonos hozzáállását a politikai kérdésekhez. »A legsúlyosabb időket élte át nálunk – mondotta –, azt az időszakot, amikor a párt és az állam széthullott. Megélte az ellenforradalom legszörnyűbb vérengzéseit, amikor a nyílt utcán ölték meg a kommunistákat vagy a haladó gondolkodású embereket, s akkor ment el tőlünk, amikor már lábra álltunk«.”

Az Élet és Irodalom első oldalán Máriássy Juditot már-már szétfeszíti a boldogság. Hála a dokumentumfilmnek, „Andropov és családja járt nálam – rebegi –, hogy megismertessen azzal a fiúval, akit tanárnője Juraként emlegetett, aki szépen énekelt és néha verseket írt, akinek otthonában sok a könyv, s a könyvespolcon fia fényképe mellett Kádár Jánossal közös képe is megtalálható, úgy, keret nélkül, ahogy az enyémen a családi fotók mellett néhány barátomé”. Máriássy Judit „végre látta” azt, ami eddig hiányzott az életéből: azt a szobát, ahol a szovjet párt mindenkori első titkára dolgozik, sőt Andropov dácsáját is valahol Moszkva környékén.

Ennyi közvetlenség, humanizmus és magyarbarátság láttán nem kell-e a szívnek meghasadnia? A cikkírók legfeljebb arról feledkeznek meg, hány évig állt ez a kiváló férfiú a rettegett KGB élén, s hogyan nyilvánult meg végtelen emberszeretete a hazájából száműzött Szolzsenyicin, a Gorkij városába deportált Szaharov, az ideggyógyintézetekben meggyötört és a Gulágban sínylődő, pusztuló ezrek, tízezrek irányában. No meg arról, hogy az alkalmi költő és széphangú énekes milyen „felelős döntéseket” tanult meg Magyarországon „a nehéz politikai pillanatokban”, s habár „nagyon tetszett neki Budapest”, milyen szerepe volt Budapest szétlövetésében, és amíg nálunk volt, amíg Kádárék „lábra álltak”, hány magyar hazafi végezte életét akasztófán. S ha könnyekig megható is, hogy Kádár Jánossal közös képe ott volt a könyvespolcán – miért hiányzott erről a polcról egy közös fénykép Nagy Imrével is –, mondjuk, arról az 1956. november elsejei megbeszélésről, amikor a magyar forradalom miniszterelnökét biztosította: a szovjet csapatok elhagyják Magyarországot, csak a kivonulás részleteit kell még megtárgyalni.

Egy kis jó ízlés, újságíró elvtársak, egy parányi megbecsülés az olvasók irányában! Akik a dokumentumfilm láttán nyilván arra gondoltak: mennyire másképp alakult volna hazánk sorsa, ha Jurij Andropov valamivel kevésbé szerette volna a magyar népet…

A Pordea-ügy^*

Lapzártakor kaptuk kézhez a londoni Sunday Times 1985. december 29-i számát, amelynek első oldalán héthasábos cím alatt részletes beszámoló közli a nagy tekintélyű angol lapnak azt a megállapítását, hogy Gustave Pordea, az Európai Parlament képviselője a kommunista Ceauşescu-rendszer ügynöke.

A továbbiakban röviden összefoglaljuk a Sunday Times cikkének főbb állításait.

Gustave Pordea, aki 1916-ban született az erdélyi Dés városában, a II. világháború után Hágában volt román diplomata, majd 1947-ben Franciaországban menedékjogot kért és kapott. Párizsban újságírói és lektori tevékenységet folytatott. A román kémszervezet, a DIE (Departamentul de Informaţii Externe) szolgálatába állt, amelynek egy ideig úgynevezett „alvó”, azaz nem tevékeny, tartalékban tartott ügynöke volt; a 70-es évek elején Ion Mihai Pacepa, a kémszervezet egyik bukaresti vezetője „aktivizálta” őt, és befolyásszerzésre használták nyugati intellektuális körökben. Pacepa, aki 1978-ban Nyugatra menekült és jelenleg az Egyesült Államokban él, levélben tanúsította ezt a tényt.

Körülbelül egy évvel az Európai Parlament 1984-es választásai előtt – 36 éves párizsi tartózkodása után – Pordea kérte és megkapta a francia állampolgárságot. 1983 decemberében Bécsbe utazott, az ötcsillagos Bristol-hotel 378-as szobájában szállt meg; ugyanaznap Bukarestből Bécsbe érkezett a román kémszervezet magas állású tagja, Costel Mitran. Mindketten két napig tartózkodtak az osztrák fővárosban; december 13-án és 14-én a Bristolban találkoztak. Mitran megbízta Pordeát, hogy valamelyik francia politikai párt listáján jusson be az Európai Parlamentbe. Pordea azt válaszolta, hogy erre egyetlen mód van: ha megvásárol magának egy képviselőjelölti helyet. Mitran közölte, hogy e célra 500 000 dollár áll a rendelkezésére.

Párizsba visszaérkezve, Pordea megpróbált rákerülni a liberális UDF és a Gaulle-ista RPR közös listájára, de onnan visszautasították. Ekkor különböző szervezetek, a Fondation pour l’Europe és a Moon-szekta útján a szélsőjobboldali Nemzeti Fronttal keresett kapcsolatot – sikertelenül. Végül egy, a Sainte Clotilde templomban tartott zártkörű mise után, amelyen a Nemzeti Front vezetője, Jean-Marie Le Pen és felesége is részt vett, egy koktélparti keretében Madeleine de Solliers grófnő bemutatta Pordeát a Le Pen házaspárnak.

Egy héttel később, a grófnő meghívta Madame Le Pen-t és közölte vele, hogy Pordea barátai hajlandók félmillió dollárt fizetni, ha Pordea megkapja az ötödik vagy hatodik helyet a Nemzeti Front választási listáján. Mikor Madame Le Pen ezt elmondta a férjének, az – anélkül, hogy tudta volna: honnan származik a pénz – kijelentette: „Pordea a negyedik lesz a listán”.

Így is történt. Néhány napon belül, a genfi Darier Bankban 4 millió francia frank lett letéve. Pierre Darier, a bank főnökének a fia 1984. május elején és május 21-én Párizsba utazott, és mindkét alkalommal a 36 Avenue Théophile-Gautier egyik hatodik emeleti lakásában egy-egy millió frankot adott át Madame Le Pen-nek, aki a pénzt továbbította férjének. A nagy összegeknek a Nemzeti Front könyvelésében semmi nyoma nincsen.

Két nappal a második millió átnyújtása után, a Nemzeti Front beterjesztette képviselőjelölti listáját a francia belügyminisztériumba. Pordea a listán a negyedik helyen szerepelt.

Az 1984. június 17-i Európai Parlament-választásokon a Nemzeti Front a vártnál nagyobb sikert aratott, a szavazatoknak 11%-át kapta meg és 10 képviselője jutott be a strasbourgi parlamentbe, köztük természetesen Pordea is.

Arról, hogy Pordea a román kémszervezet ügynöke, nem a Sunday Times írt először. Közvetlenül az európai választások előtt a francia Szocialista Párthoz közel álló Le Matin című napilap Le Pen pártjának különös 4. jelöltje címmel cikket közölt, és anélkül, hogy a vesztegetési ügyet említette volna, azt állította Pordeáról, hogy a Ceauşescu-rendszer ügynöke.

Le Pen azt válaszolta, hogy a vád rágalom, és Pordeát azért vette fel a listájára, hogy az Európai Parlamentben „a kelet-európai népek szószólója” legyen. Pordea – három hónappal a cikk megjelenése után – beperelte a Le Matin-t. A tárgyalás előtt, 1985. február 1-jén a francia újság újabb cikket közölt, és ezúttal a volt román kémfőnök, Pacepa levelére hivatkozva, megismételte a vádat. Pordea emiatt a cikk miatt is perelt – és mindkét pert megnyerte, mert Pacepa, aki Amerikából átutazott ugyan Párizsba, hogy tanúskodjék, végül – biztonsági okokból – nem jelent meg a tárgyaláson.

A Sunday Times cikkében ismerteti ennek a két pernek a történetét is, hozzátéve, hogy tudósítója, Jon Swain személyesen beszélt Pacepával és egy hivatalos francia személyiséggel is, aki Párizsban találkozott a volt román kémfőnökkel; Pacepa a francia funkcionáriusnak is, a Sunday Times tudósítójának is megerősítette: Pordea román kém. Az angol lap, amelyik tudja, hogy francia laptársa bizonyítékok hiányában elvesztette pereit Pordea ellen, s amelyik a Le Matin cikkeinél sokkal részletesebb adatokat közöl, feltehetően szilárd bizonyítékokkal rendelkezik, ha a súlyos vádakat nyilvánosságra hozta.

Mindeddig nekünk, magyaroknak, a Pordea-ügy csak fordulatos kémtörténet volna, amely egyrészt a Ceauşescu-rezsim módszereire, másrészt a francia szélsőjobboldal korruptságára és a kettő összefonódására vet fényt – ha nem lenne magyar vonatkozása is. Méghozzá elsőrendű magyar vonatkozása.

Gustave Pordea az Európai Parlamentben mindeddig egyetlen határozati javaslatot nyújtott be, és ennek a határozatnak a célja az erdélyi magyarság megbélyegzése volt. A javaslatot alig három hónappal megválasztása után terjesztette elő, s noha elfogadására nem volt remény, feladata nyilvánvalóan a hangulatkeltés volt a képviselők között – az erdélyi magyarok ellen. Pordea határozati javaslatának szövegét teljes terjedelmében közöljük; olvasóink láthatják, hogy Pordea szerint az erdélyi magyarokat nemcsak nem üldözi a Ceauşescu-rendszer, hanem valójában még kivételezett helyzetük is van, s nem őket nyomják el, hanem ők azok, akik „követelőző” magatartást tanúsítanak és mesterségesen a feszültség légkörét tartják fenn a román néppel szemben. Mit sem törődve azzal, hogy a budapesti hatóságok sehol sem lépnek fel az erdélyi magyarok védelmében, Pordea még a Magyar Népköztársaság kormányát is azzal vádolja, hogy támogatja a romániai magyar kisebbséget.

A Pordea-ügy kipattanása után minden magyar – az ország határain belül és kívül – joggal várja: mi lesz a budapesti kormány válasza az eseményekre? Hogyan reagál a magyarországi kommunista párt és kormány arra, hogy Ceauşescu pártja és kormánya, amely a Magyar Népköztársaság uralkodó pártjának testvérpártja, illetve katonai szövetségese, a Sunday Times szerint, félmillió dollárt költött egyik ügynökének az Európai Parlamentbe való bejuttatására, és ennek a pénznek eddigi egyetlen látható felhasználási célja és „eredménye” – az erdélyi magyarok elleni propaganda volt? Nyilvános ügyről lévén szó, minden magyar elvárhatja a budapesti kormány nyilvános fellépését a Pordea-ügyben!

Ugyanakkor mindazok a magyarok, akik azoknak a nyugati államoknak szavazópolgárai, amelyek tagjai az Európai Parlamentnek, sürgősen és joggal fordulhatnak a befogadó államok európai képviselőihez, hogy kérjék: az Európai Parlament indítson vizsgálatot a Pordea elleni vádak dolgában. Mindazok a magyarok, akik olyan államokban élnek, amelyek dollárral vagy más hitelekkel támogatják Ceauşescu diktatúráját, sürgősen és joggal fordulhatnak a befogadó államok kormányához és képviselőihez, azzal a kéréssel: indítsanak vizsgálatot, mire használja fel a bukaresti rendszer a Nyugatról kapott pénzeket. És az otthoni magyarok sürgősen és joggal fordulhatnak a kommunista párthoz, a kormányhoz, az országgyűlési képviselőkhöz, nyilvános és határozott állásfoglalásra szólítva fel őket az erdélyi magyarokat létükben fenyegető, azok ellen még Nyugaton is rágalomhadjáratot viselő Ceauşescu-rendszerrel szemben.

Mondatok a zsarnokságról^*

A budapesti Új Tükör 1985. novemberi 10-i számában Aczél György tollából hosszabb cikk jelent meg Az Értől az Érig címmel. A címről a gyanútlan olvasónak Ady verse jut az eszébe, Az Értől az Óceánig, s azt gondolja, valamiféle Ady-megemlékezésről van szó. Téved. A hazai kultúrvilág (volt?) főnöke nem Adyra, hanem Illyés Gyulára emlékezik. A gyanútlan olvasó tulajdonképpen megkönnyebbül: még szerencse, hogy nem Arany Jánosról szól a cikk – akkor még az Értől az Aranyérig lett volna talán a címe.

A terjedelmes, a hetilap három oldalát betöltő marxista–leninista méltatás nem sok újat mond az illyési életmű eddigi marxista–leninista „kiértékeléseihez” képest. Megtudjuk belőle, hogy noha a költő „életművét nem sajátíthatja ki senki” – mégis: „Illyés a szocializmus költője, nagyhatású írója volt”. Magyarul: senki nem sajátíthatja ki őt – a Párt kivételével.

Ilyen és ehhez hasonló logikai-ideológiai bukfencek után jut el az olvasó a megemlékezésnek ahhoz a részéhez, ahol mégiscsak valami újra bukkan – és nem is akármilyen újdonságra. Aczél György azt írja: „Kifejezte (Illyés) a szabadság beszűkülésének légszomját is, az Egy mondat…-ban elemi erővel kiszakadó panasz-szavakat a „zsarnokság” ellen; „hol zsarnokság van, / mindenki szem a láncban – mondatja vele az önmagával szemben is kíméletlen keserűség”.

Tekintsünk el az apróságoktól – attól az eufemizmustól, ami azt szeretné elhitetni, hogy Illyés csupán „a szabadság beszűkülésének légszomját” fejezte ki nagy versében, és nem a zsarnokság iszonyatát (a kettő nem azonos – légszomj és gyilkos terror – enyhén szólva nem ugyanaz); tekintsünk el attól, hogy az Egy mondat a zsarnokságról elsősorban mégsem önkritikai költemény, kíméletlen keserűség (inkább úgy lehetne mondani: az álarctépő leleplezés és megbélyegzés) nem annyira a költővel „önmagával szemben” hangzik el üvöltés- és vádirat-szerűen, hanem azzal a rendszerrel szemben, amelyiket a mai rendszer – a különbségek ellenére is – elődjének tekint. Az újdonság Aczél György írásában nem a finomkodó enyhítgetés, hanem az, hogy egyáltalán megemlíti a verset. Ez a vers ugyanis 30 esztendeje tiltott-betiltott mű Magyarországon. Az olvasó el is csodálkozhat: tulajdonképpen honnan ismeri Aczél György? Illyés otthon megjelent köteteiből, Összes Költeményeiből aligha: a hivatalosan nem létező cenzúra mindenhonnan kiirtotta. Lehet, hogy Aczél, az egykori színész még 1956-ban tanulta meg, akkor, amikor az Irodalmi Újság 1956. november 2-i, hazai számában megjelent? S azóta is szavalgatja magának otthon, négy fal közt, hogy el ne felejtse? Vagy – miután az emigrációba kényszerült Irodalmi Újság azt a bizonyos november 2-i számot fakszimilében kétszer újra kinyomtatta – talán ezeknek a példányoknak egyikét őrzi és olvasgatja? Vagy Nagy Ernő könyvét, A forradalom sajtóját, vagy más nyugati magyar antológiát, összeállítást, amiben a vers ugyancsak megjelent? Egy tény: Aczél György ismeri azt a verset, amit tízmillió hazai magyarnak nem szabad ismernie. De hát – ahogy ezt már Orwell megírta az Állati Gazdaságban – mindenki egyenlő, legfeljebb vannak, akik „még egyenlőbbek”.

Aczél nemcsak ismeri a verset, hanem ismeri és kommentálja a vers első – és mindmáig egyetlen – hazai megjelenésének történetét és három évtizedes meg-nem-jelenésének okait is. Ezt írja: „E vers miatt… vita támadt Illyéssel. Nem művészi értékét, nem is a hatalom elviselhetetlen torzulásaira figyelmeztető igazát vitattuk. Ez a vers azonban akkor visszafelé volt érvényes. A fegyverek dörgése közepette jelent meg először az Irodalmi Újság hasábjain, akkor, amikor a szocializmus legalapvetőbb vívmányai kockán forogtak – és utána is még hosszú és nehéz út állt előttük. Nem Illyésen, nem is a versén múlt, hogy a mű akkor az indulatok robbantói, továbbszítói – a reménytelenség hirdetői – kezében válhatott fegyverré”. Magyarul: a vers művészi értéke vitathatatlan, mondanivalója igaz – baj csak az volt, hogy megjelenésekor, azaz 1956. november 2-án „visszafelé” volt érvényes. Visszafelé? Hát igen: a sztálini, Rákosi-féle rendszerre – az „ihlette” a költőt. De csak visszafelé? Két nappal a vers megjelenése után, 1956. november 4-én nem a Zsarnokság vagy – hogy az Új Tükör jelenlegi főszerkesztőjének abból a verséből idézzünk, amelyik ugyanabban az Irodalmi Újság-számban jelent meg, mint Illyés verse – „a lánctalpas Hatalom” fosztotta-e meg a népet, az országot a szabadságtól? Aczél szerint nem Illyésen múlt, hogy az Egy mondat a zsarnokságról a fegyverek dörgése közepette jelent meg az Irodalmi Újság hasábjain és megjelenése után a reménytelenség hirdetőinek kezében válhatott fegyverré. Először is: a vers megjelenésekor, ’56 novemberének első napjaiban semmiféle fegyverek nem dörögtek Magyarországon – ezek azok a napok voltak, amikor Kádár János az újjáalakult kommunista párt nevében forró szavakkal üdvözölte „népünk dicsőséges felkelését, amely kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét”. Másodszor: Illyés verse alatt az a dátum szerepel: 1950. Az valóban nem Illyésen múlt, hogy a vers 1950 és ’56 között nem jelent meg, mint ahogy az sem rajta múlt, hogy ’56 után – harminc év óta – „előrefelé” is betiltották. De az igenis rajta múlt, hogy 1956. november 2-án az Irodalmi Újság megjelentette! Senki nem kényszerítette rá, hogy elővegye az íróasztalfiókból, elvigye az Irodalmi Újság szerkesztőségébe és odaadja közlésre. Boldog örömmel tette – nem „a reménytelenség hirdetői” kedvéért (akkor azokat Rákosinak, Gerőnek, s pár órával később Münnichnek, Kádárnak hívták) – hanem egy jobb, szabad jövő reményében.

Aczél György most azt írja: „A költő és az ország közösen megtett útjának nagyságáról tanúskodik, hogy a vers ma már harmonikusan illeszkedik be az illyési életműbe, történelmünkbe… Tudtuk és elfogadtuk, valljuk ma is, hogy Az építőkhöz címzett üzenet (Illyésnek a Sztálinvárost építő munkásokhoz intézett verse), az új honfoglalás vállalása, s a zsarnokságról szóló „egy mondat” együtt hiteles, csak együtt lehet meggyőző és költőien igaz!”

Hurrá! – mondja az olvasó –, s legfeljebb azt nem érti, hogy ha ez így van, ha e két vers csak együtt hiteles, meggyőző és költőien igaz, akkor Illyés verseinek hazai gyűjteményében miért van bent Az építőkhöz és miért nincs bent az Egy mondat a zsarnokságról? Ám jobb későn, mint soha: az Irodalmi Újság szerkesztősége várja Aczél György, a Szépirodalmi Könyvkiadó vagy az Új Tükör levelét, amiben elkérik tőle… a hazai másodközlés jogát.

Valaminek történnie kell^*

A múlt év augusztusában a budapesti kormány véglegesen elkötelezte magát a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszernek Csehszlovákiával való közös megépítése mellett. A magyar közvélemény jelentős része, köztük tekintélyes tudósok, művészek, írók éveken át tiltakoztak ez ellen a létesítmény ellen, amely megfontolt és megindokolt véleményük szerint nemcsak a közvetlen környezetet fenyegeti, hanem milliók egészséges ivóvizét is, s amelynek következtében Magyarország 30 kilométeres szakaszon elveszíti a Dunát, mint természetes határfolyót. A budapesti kormány nem vette figyelembe a tiltakozó mozgalmat – a legjelentősebbet 1956 óta –, nem rendelt el népszavazást az ügyben, ahogy azt Ausztria tette, ahol is a lakosság elvetett egy hasonló tervet – hanem meghajolt a csehszlovák kormány akarata előtt.

A múlt év őszén Budapesten rendezték meg az Európai Kulturális Fórumot. Úgy festett, hogy a 35 delegációnak nem sikerül közös zárónyilatkozatot elfogadnia. A kudarc elkerülésére a magyar küldöttség egy általánosságokban mozgó szöveget terjesztett elő – megszavazása nyilvánvaló presztízs-nyereséget jelentett volna a találkozót megrendező kormány számára. A 35 delegációból 34 akceptálta a szöveget – a 35.-nek, Romániának a vétója megakadályozta az elfogadását. A román küldöttségnek csak egy oka volt a vétóra – az, hogy a Magyar Népköztársaságot még egy viszonylag jelentéktelen sikertől is megfossza. A hazai sajtó beszámolt ugyan a szavazásról – csak éppen azt nem írta meg, hogy a 35. szavazó, a zárónyilatkozat megakadályozója – Románia volt.

A két ügy természetesen nem egyforma. De van bennük közös vonás is. A „testvéri” Csehszlovákia kormánya rákényszerít Magyarországra valamit, amit a magyar közvélemény ellenzett és a magyar hatóságok sem szorgalmaztak túlságosan. A „testvéri” Románia kormánya keresztülhúz valamit, amit a magyar közvélemény nem ellenzett volna és ami a magyar illetékeseknek fölöttébb fontos volt. Negyven év óta „megszoktuk”, hogy Magyarország a Szovjetunió gyarmata és a legfontosabb kérdésekben Moszkva mondja ki a döntő szót. Most – úgy látszik – oda jutottunk, hogy azok az országok is diktálhatnak nekünk, amelyek éppúgy szovjet gyarmatok, mint mi. Magyarul: gyarmatok gyarmatai leszünk. Nehéz megalázóbb helyzetet elképzelni. Felvetődik a kérdés: mire szolgálnak a nevezetes gazdasági sikerek, mire szolgál az annyit emlegetett konszenzus a nép és a párt között, „kirakat”-szerepünk a keleti tömbben, „jóhírünk a nagyvilágban” – ha Kádárék ilyen alázatosan fejet hajtanak Husák és Ceauşescu rossz hírű, gyenge lábakon álló rendszere előtt?

Ez a kérdés akkor is jogosult volna, ha egyfelől Magyarország, másfelől Románia illetve Csehszlovákia között csupán gazdasági vagy külpolitikai ellentétek állnának fenn. Tudjuk, hogy a helyzet nem ez. Két olyan szomszéd országról van szó, amelyekben összesen több mint 3 millió magyar él, a magyar népnek – a nyugati magyarságot is beleszámítva – több mint 20 százaléka. Ha ennek a több mint 3 millió magyarnak emberi és kisebbségi jogait a csehszlovák és a román állam tiszteletben tartaná, akkor még érthető is volna a budapesti kormány bizonyos engedékenysége Prága–Pozsony és Bukarest irányában. A helyzet azonban ennek éppen fordítottja. Mind Csehszlovákiában, mind Romániában lábbal tiporják a magyarok egyéni és kollektív jogait. A magyarországi rendszernek éppenhogy nem engedelmesnek, hanem határozottnak és keménynek kellene mutatkoznia északi és keleti szomszédja felé.

Annál is inkább így van ez, mert a bős-nagymarosi kapituláció ellenére a szlovákiai magyarok sorsa semmit sem javult – megbízható értesülések szerint majdnem ugyanolyan rossz, mint az erdélyi magyaroké –, Romániában pedig az elmúlt hónapokban elképesztő módon fokozódott a magyarellenes hajsza. Azért használom az általánosító „magyarellenes” szót, mert ez a hajsza már nem elégszik meg az egymagában is tűrhetetlen, az erdélyi magyarokat sújtó, a fennmaradásukat veszélyeztető elnyomással, hanem átterjed az összmagyarságra – a szövetséges, „baráti”, kommunista magyarországi rendszer elleni fellépésekre is.

Csak néhány példa a legutóbbi hónapok eseményeiből.

A Contemporanul című bukaresti folyóirat Dr. Vasile Cristian, Dr. Augustin Deac és Dr. Nicolae Edroiu aláírásával terjedelmes cikket közölt A történelem-hamisítás veszélyes játéka címmel – magyar fordítását rákényszerítették az Előre című erdélyi magyar lapra is – a cikk durva támadás a Budapesten megjelent Történelmi atlasz ellen. Az atlasznak az a bűne, hogy nem ismeri el a román nép őseinek, a dákoknak dicső múltját és területi jogait az idők kezdetétől „a kárpát-dunai-pontusi térségre”. A tudós doktorok hozzáfűzik: „Persze ez a megengedhetetlen mulasztás, nyilvánvaló hamisítás nem véletlen. Olyan célokat követ, amelyeknek semmi közük a történelmi igazsághoz, a tudományos kutatás etikájához, s nyíltan szólva, el akar hitetni olyan ferdítéseket, amelyekkel – sajnálatunkra – a Magyar Népköztársaságban megjelent más történeti jellegű munkákban is találkoztunk az utóbbi időben.” A célpont félreismerhetetlen: nem egyszerűen egy könyvről van szó, hanem a Magyar Népköztársaságról.

A cikk 1986. január 12-én jelent meg az Előrében. Négy napra rá, január 16-án egy másik romániai magyar lapnak, A hétnek kellett átvennie egy cikket a Contemporanulból. Ezúttal két másik doktor – ha ennivalóban vagy ruhaneműkben van is, doktorokban nincs hiány Romániában – Constantin Botoran és Ion Calafeteanu írt tanulmányt Revizionista eszmék a Magyar Tudományos Akadémia egyik kiadványában címmel. A román cikkírók egy, az MTA kiadásában, Ránki György történész szerkesztésében, Hungarian History – World History címmel megjelent tanulmánykötetet, és ezen belül is Gosztonyi Péter tanulmányát pécézik ki, amely – egyebek közt – az 1940-es bécsi döntést „döntőbíráskodás”-nak merészelte nevezni, ahelyett, hogy „diktátum”-nak nevezte volna. A tanulmányköteten és Gosztonyi tanulmányán túl persze az igazi célpont a kommunista vezetés alatt álló Magyar Tudományos Akadémia, és az Akadémián túl – a Magyar Népköztársaság.

Egy hétre rá, január 19-én az Előre – megint csak a Contemporanulból átvéve – egy majdnem könyvnyi terjedelmű cikksorozatot kezdett publikálni (és közölt folytatásokban, heteken át), A román nép egységes fejlődésének koordinátái Dácia ősi földjén címmel. A cikksorozat fő mondanivalója az, hogy Erdély mindig is Románia szerves része volt – s amikor éppen nem volt az, akkor ezt a történelmi és természetes egységet a magyarok erőszakossága bontotta meg.

Január végén egy új doktor lépett a színre, bizonyos Florin Constantiniu, akinek a România literarăban megjelent cikkét A hét január 30-i száma reprodukálja. A cikk címe: A történelem „kiigazítása” és Balogh Sándornak a budapesti Külpolitika 1985/4. számában megjelent, az 1946-os párizsi béketárgyalásokról szóló cikkét támadja. Dr. Constantiniu ezzel az alig leplezett fenyegetéssel zárja eszmefuttatását: „Sajnálatos, hogy az utóbbi időben a Magyar Népköztársaságban különböző történészek és közírók jelentkeztek, akik vita tárgyává teszik a második világháború utáni békeszerződésekben kijelölt határokat, holott ismeretes, hova vezetett a nem túlságosan távoli múltban a revizionista, fasiszta, revanspolitika, milyen következményekkel járt és mennyi kárt okozott az emberiségnek, beleértve a magyar népet is.” Értsd: mert valaki egy adatszerű tanulmányt írt az 1946-os párizsi békeszerződésről, az már revizionista, sőt fasiszta; értsd továbbá: a Magyar Népköztársaságban fasiszta és revanspolitikát élesztő, az egész emberiséget, s ezen belül a magyar népet végzetesen veszélyeztető írások jelennek, jelenhetnek meg.

Az Előre még be sem fejezte a szép című A román nép fejlődésének egységes koordinátái Dácia ősi földjén cikksorozat közlését, mikor február elején belekezdett A Horthy-fasiszta terror Románia északnyugati részén, 1940 szeptembere – 1944 októbere című szöveggyűjtemény sorozatos ismertetésébe. Ezt a könyvet olyan sok doktor írta és szerkesztette – szám szerint 15-en –, hogy helyhiány miatt engedtessék meg eltekintenünk a felsorolásuktól. Nem nehéz kitalálni, miről beszélnek a tanulmányok: a „horthy-fasiszta” magyarok vadállati kegyetlenkedéseiről, vérengzéséről, gyilkosságairól a visszacsatolt Észak-Erdélyben. Szó esik bennük sok mindenről és sok mindenkiről – csupán (az előbbiekben említett cikkekhez hasonlóan) Antonescu és a Vasgárda neve nem szerepel sehol…

Világos a fenti példákból, hogy egy központilag szervezett és irányított kampánnyal állunk szemben, amely összevissza támad mindent, ami magyar: múltat és jelent, erdélyieket és magyarországiakat, kommunista budapesti kormányt és nem-kommunista emigrációt. Azt lehetetlen kitalálni, milyen intézkedéseket készít elő – de azt lehetetlen nem látni, hogy Románia határain belül hangulatot kelt és gyűlöletet szít az ott élő magyarok ellen, és a határokon túl beleköt abba a kormányba, amellyel baráti-együttműködési és katonai szerződés fűzi össze.

Mi Budapest válasza erre a kampányra? Semmi. Nem azt hiányolom, hogy a bukaresti doktor elvtársak szóáradatára nem felel hasonló szóözönnel – bár néhány rövid válasszal a helyükre kellene rakni őket és megbízóikat –, hanem azt, hogy semmiféle kidolgozott politikának – úgy is mondhatnám: ellenállásnak vagy (miért is ne?) ellentámadásnak – még csak halovány jele sincsen az erdélyi magyarok védelmében.

Ellenkezőleg: a hivatalos Magyarország – lapul, sőt nem egyszer a hivatalos Románia védőjének kéretlen szerepét tölti be.

A Nemzetközi PEN Klub januári New York-i kongresszusán, annak a nyilatkozatnak a tárgyalásánál, amely a romániai magyarság helyzetével foglalkozott, a hivatalos magyar delegátus volt az, aki a szöveg enyhítéséért verekedett. A hazai sajtó, a kongresszusról beszámolva, egyetlen szóval sem említette, hogy a nagy tekintélyű nemzetközi szervezet, ha enyhített formában is, megbélyegezte a romániai hatóságok magyarellenes politikáját.

A budapesti Európai Kulturális Fórumon a hivatalos magyar küldött bátorsága odáig ment, hogy kijelentse: „Nekünk, kulturális felelősséggel élő embereknek, véleményem szerint, abba az irányba kell igyekeznünk befolyásolni a saját kormányunkat, közvéleményünket s a ma már minden országban ott ható, világerőt jelentő intellektuális lelkiismeretet, hogy ezek a csoportok – az egymással szomszédos országokban élő nemzetiségek – ne elválasztó, de éppen ellenkezőleg: egymáshoz közelítő erők legyenek.” Azaz: nem a bukaresti kormányt, hanem a budapestit, no meg a világ intellektuális lelkiismeretét kell „befolyásolni” – a budapesti kormányt (a szövegből kivehetően) arra, hogy a magyarországi, kisszámú és a legkevésbé sem zaklatott román kisebbséget tartsa tiszteletben.

A Népszabadság 1985. november 19-i számában ismerteti bizonyos Szűrös Mátyásnak, a kommunista párt Központi Bizottsága titkárának Hazánk és a nagyvilág című könyvét. Az ismertetésben ezt olvassuk: „A szomszédainkkal való baráti kapcsolatokról, azok fejlődéséről szólva (Szűrös) nem hallgat el egy írásban talán ritkábban, szóban – egymás között(!) – azonban már gyakrabban emlegetett kérdést: a határainkon túl élő magyarok ügyét. Pártunknak ez ügyben vallott, a nemzetiségi kérdés lenini elveivel egyező álláspontját elemezve megállapítja: azt szeretnénk, ha a magyarok jó állampolgárai lennének annak az országnak, amelyben élnek, s lehetőséget nyernének önmaguk megvalósítására, nyelvük, kultúrájuk fenntartására. Nem követeléseket, hanem két- és többoldalú jogos igényeket fogalmaz meg, hangsúlyozva, hogy e téren magunknak kell jó példával elöl járnunk.” Azaz: az erdélyi és szlovákiai magyarok nem jó állampolgárai Romániának és Csehszlovákiának – ezt legfeljebb csak szeretnénk… – (úgy látszik, ők nyomják el a románokat és szlovákokat); nem követeljük, hogy lehetőségük legyen nyelvük, kultúrájuk fenntartására – ezt is csak szeretnénk – és nem Bukarestnek, Prágának és Pozsonynak vannak e téren elsődleges tennivalói, hanem Budapestnek kell „jó példával” elöl járnia – a magyarországi románokat, szlovákokat kevésbé üldöznie… „Pártunk”, mint látható, ahelyett, hogy a határokon túl élő magyarokat védelmezné, a saját mellét veri és érveket szolgáltat Ceauşescuéknak és Husákéknak.

Hosszan lehetne folytatni a példákat. Az egész világsajtó foglalkozott a Pordea-üggyel (l. az Irodalmi Újság legutóbbi számának 4. oldalát) – azzal a váddal, miszerint a román kormány félmillió dolláros vesztegetéssel bejuttatta az Európai Parlamentbe egy Pordea nevű ügynökét, s ez a Pordea ott az erdélyi magyarságot denunciálja. A hazai újságokban erről az ügyről egy sor sem jelent meg, annak ellenére, hogy Pordea beadványa nemcsak az erdélyi magyarokat, de a Magyar Népköztársaságot is célba veszi. Idén, január 5-én egy Sepsiszentgyörgy melletti erdőben felakasztva megtalálták Visky Árpád, 40 éves erdélyi színész holttestét. Még a tárgyilagosságára fölöttébb ügyelő párizsi Le Monde is ezt a címet adta az eseményről beszámoló cikkének: Egy magyar színész gyanús „öngyilkossága” Romániában. Visky – vendégszereplései révén – Magyarországon is ismert volt, így aztán a hazai sajtóban is több nekrológ jelent meg róla. De egyik sem merte kimondani, hogy 1983 novembere és 1984 szeptembere között magyarsága miatt a Securitate börtönében sínylődött, s azt sem, hogy „öngyilkosságának” körülményei – enyhén szólva – gyanúsak.

Az ember egyszerűen nem érti, mit akarnak a hazai kormány- és pártszervek elérni ezzel a nagy diszkrécióval, avagy a papoló félrebeszéléssel a lenini nemzetiségi elvekről. Nem akarják még inkább elmérgesíteni a helyzetet? De hát ez a helyzet már így is teljesen el van mérgesedve, és – mint a Contemporanul cikkeiből vagy Visky Árpád tragédiájából látható – a meghunyászkodó hallgatás nem használ, hanem árt: további támadásokra és bűntettekre bátorítja az agresszorokat. Az erdélyi és szlovákiai magyarok sorsán Budapest mostani magatartása pontosan annyit segít, mint amennyit 1938-ban München segített Hitlerrel szemben Csehszlovákiának. Az egyetlen védelem a nemzetközi nyilvánosság volna – ezért használtam az előbbiekben azt a két szót, hogy „ellenállás” és „ellentámadás”. A magyarországi kommunista pártnak és kormánynak elemi kötelessége volna a Varsói Szerződés államainak összejövetelein, az Egyesült Nemzetek Szervezetében, a Helsinki Egyezmény aláíróinak tanácskozásain nyíltan és nyilvánosan napirendre tűzni a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek ügyét. Kötelessége volna jegyzékben követelni számukra az autonómiát, vagy ha ezt megtagadják tőlük, akkor – igenis – a határok békés kiigazítását, etnikai alapon. Moszkva az, amelyik nem engedi meg a nyilvános fellépést? Hát csak hetvenkedni szabad, cinkos kacsintgatással arról, hogy Gorbacsov nálunk tanulgatja a gazdasági reformot, de sem meggyőzni nem lehet őt, sem egyetlenegyszer ellentmondani neki – 3 millió magyar védelmében? Mivel tudná „megbüntetni” ezt az ellentmondást? Megszállná Magyarországot?

Lenini elvek ide vagy oda: az elnyomás nem internacionalizmus, és az önvédelem nem nacionalizmus. Az előbbiből leckéket adni, az utóbbitól óvni elsősorban nem a magyar közvéleményt kellene a hazai ideológusoknak, hanem a kommunista Romániát és a kommunista Csehszlovákiát. A magyar közvélemény egyre döbbentebben és ingerültebben figyeli, mi történik a magyarokkal ezekben az országokban, és egyre kritikusabban nézi saját főnökeinek gyávaságát. Ez kap visszhangot a hazai szamizdatban, ez mutatkozott meg a budapesti kulturális „anti-fórumon” és a New York-i PEN-kongresszus nem-hivatalos magyar részvevőinek felszólalásaiban, ez olvasható ki a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ellen tiltakozó sok ezer aláírásból és a Bethlen Gábor Alapítvány felhívásából, ez volt érezhető a Himnuszt, a Szózatot és a Székely Himnuszt éneklő budapesti fiatalok március 15-i felvonulásán, amit gumibotokkal vertek szét a rendszer hős rendőrei.

„Gyáva népnek nincs hazája” – mondogatták nekünk ifjúkorunkban. A hazai rendszer egyre jobban rá fog döbbenni arra, hogy – gyáva kormánynak nincs népe. Az erdélyi és szlovákiai magyarok helyzete túlment a közvélemény türelmi határain. Már nem elég az, hogy „egymás között” szabad „emlegetni” a kérdést. Akár a kormányzattal, akár annak ellenében valaminek történnie kell.

Dialógus^*

Figyelemre méltó újítással lepte meg olvasóit – és lepett meg bennünket is – a budapesti Új Tükör című hetilap. Március 9-i számában egy teljes oldalon fénymásolatban átvette az Irodalmi Újság 1986. 1. számának 3. oldaláról Csurka István felszólalásának szövegét, amely eredetileg tavaly ősszel a betiltott budapesti kulturális anti-fórumon hangzott el. A fénymásolat olyan hűséges, hogy még a Numismatica Hungarica cég hirdetése is rajta van – Nagy Imre és Maléter Pál arcképével. A további két oldalon azután a hetilap három főszerkesztő-helyettesének egyike, Fekete Sándor válaszol a felszólalásra, alaposan kioktatva Csurkát és néhány nyilat eregetve az Irodalmi Újság felé is.

Csurka István sokkal jelentősebb író annál, semhogy szüksége volna az Irodalmi Újság védelmére; majd válaszol Feketének, ha akar, és ha – hagyják. Ami lapunkat illeti, Fekete Sándor talán elnézi nekünk, ha lényegesnek nem nevezhető megjegyzéseit egyszerűen tudomásul vesszük, de nem kívánunk velük vitatkozni.

Annál érdekesebbnek, mondhatnók: úttörőnek tartjuk magát a kezdeményezést. Egy Budapesten élő író Budapesten elhangzott felszólalása először Párizsban jelenik meg – onnan fakszimilében átveszi a maga kommentárjaival egy budapesti újság, s az átvétel során a magyarországi olvasók értesülhetnek arról is, amiről az otthoni sajtó mindeddig egy sort sem írt, arról ugyanis, hogy a Budapesti Kulturális Fórum idején volt egy anti-fórum is, szabad szóval, nem hivatalos beszédekkel. Bizonyára lesznek, akik ezt a körforgást kissé bonyolultnak vélik majd – elvégre egyszerűbb lett volna, ha a budapesti anti-fórumról elsőnek a budapesti sajtó számolt volna be, és Csurka felszólalása először otthon jelent volna meg. De ne keressünk a kákán csomót! Ha egyes bátor hangú hazai írások-felszólalások hazai megjelenésének az az ára, hogy előbb az Irodalmi Újságban jelenjenek meg, és – bármiféle kommentárral, akár dicsérővel, akár elmarasztalóval – Párizsból kerüljenek másodközlésre Budapesten, mi a dialógusnak ezt az újfajta, kezdeti és némiképpen kezdetleges formáját is dicséretesnek és folytatásra érdemesnek tartjuk.

Mivel lapunkban egyre sűrűbben jelennek meg otthon élő írók, kritikusok, szociológusok munkái, csak üdvözölni tudnánk, ha a jövőben minden ilyen publikációnkat átvenné és kommentálná a hazai sajtó. Vonatkozik ez egyébként a Nyugaton élő magyar szerzők nálunk – vagy más nyugati lapban – megjelenő írásaira is, feltéve természetesen, hogy az átvételre méltatott szerző hozzájárul a hazai közléshez.

A dialógusnak ezen a meglehetősen eredeti, kissé rögös, de semmiképpen sem lezárandó útján talán hamarosan eljuthatnánk oda, hogy az Irodalmi Újság teljes egészében megjelenhetnék Magyarországon – és az Új Tükör esetleg átalakulhatna az Irodalmi Újság kommentárjává. Ki tudja: a budapesti hetilap olvasóinak – és egyáltalán: a hazai olvasóknak – nagy többsége talán nem is tiltakoznék túl hevesen ez ellen a megoldás ellen…

Szomorú Párizs^*

Ezzel a címmel ír úti beszámolót Timár György az És május 2-i számában. Elmondja, hogy tizennegyedszer járt Párizsban (mint a magyar dolgozók átlaga…), de ez volt az első eset, hogy szomorúnak találta a várost. Párizs nem a „választási csinnadratta” miatt hatott rá szomorúan, bár azt is végigélte benne és látta, hogy – jórészt a televízióban – a riporterek, kommentátorok, helyzetelemzők, szóvivők, hivatásos találgatók és sugalmazók – „a dicséretükre szóljon” – mindent elkövettek, hogy megszolgálják fizetésüket (nem úgy, mint Magyarországon, ahol a hasonló foglalkozásúak köztudomás szerint szembe szoktak fordulni azokkal, akik fizetik őket), és látta, illetve hallotta azt is, hogy az utca embere kereken kimondta, miszerint teljesen mindegy, ki győz. (Megintcsak nem úgy, mint Magyarországon, ahol köztudomás szerint sorsdöntő fontosságú, hogy ki győz a választásokon…)

Timár nem a választások miatt találta szomorúnak Párizst, hanem a gazdasági válság miatt – amiatt, hogy két-három éve még vidám fiatalok táncos-énekes csoportokban kéregettek a metróban, most viszont csak egy-egy magányos kéregetővel-koldussal találkozott, továbbá elszomorította az is, hogy egy fekete bőrű, értelmes arcú, amolyan 30-32 éves „nyizege” (?) férfi megijedt tőle a metró folyosóján, s csak akkor nyugodott meg, amikor rájött, hogy Timár részéről „nem fenyegeti veszedelem” (nem úgy, mint az átlag-párizsiak részéről, akiknek manapság egyik kedves időtöltése, hogy négereket vernek, rabolnak ki, tesznek el láb alól a párizsi metró folyosóin).

Ugyancsak szomorúvá tette őt az, hogy a Párizs melletti Nanterre egyetemén, ahol néhányan összegyűltek, írók, fordítók, egyetemi emberek, hogy meghányják-vessék a magyar irodalom franciaországi helyzetét, a teremben mindössze két (kettő!) diákot látott, akit a téma érdekelt, vagy akit a tanára gyöngéden rávett a megjelenésre. Timár ebből feltehetően arra a következtetésre jut, hogy Párizsban mindössze két (kettő!) diák van, akit a magyar irodalom érdekel – vagy talán még kettő sincsen –, holott juthatna az ellenkező következtetésre is: milyen megnyugtató, hogy mindössze két diák megy el egy olyan összejövetelre, ahol a magyar irodalmat ő képviseli…

A cikkből az derül ki, hogy leginkább azért találta szomorúnak Párizst a szerző, mert erős rasszista, „fasizoid”, Le Pen-ista hangokkal-propagandaszövegekkel találkozott. Talán érdemes lett volna megjegyeznie, hogy a de Gaulle-féle választási rendszer alapján 25 éven át egyetlen Le Pen-féle, szélsőjobboldali képviselő sem jutott be a francia parlamentbe, s azt, hogy most 35-en bekerültek, a baloldal, köztük a francia kommunista párt által megszavazott választási szisztéma tette lehetővé…

Timár a párizsi rasszizmus iszonyatos méreteire nemcsak a maga tapasztalatait meséli el, hanem tanút is hív maga mellé, Somlyó György, a magyar irodalom gondjait Nanterre-ben, teljes érdektelenségben meghányó-vető „kollégája” személyében. Somlyónak Párizs szívében, egy buszban, „egy hátborzongató élménye” volt. Ült a buszon és egyszer csak az egyik utas elordította magát:

– Meg fogunk ölni minden külföldit! Minden arabot, minden zsidót, minden nyomorékot!

Egy bátor, kétgyerekes fiatalasszonynak, aki odaszólt neki, hogy ilyesmit senkinek nem áll jogában mondani, „a kissé hibbant fasiszta” azt válaszolta:

– De még mennyire, hogy van!

Az egész jelenetben a legszörnyűbb az, hogy a fiatalasszonyon kívül a buszban sem a vezető, sem az utasok egyetlen szót sem szólnak, „behúzzák a nyakukat, még csak nem is sápítoznak”.

Igen, az élmény valóban hátborzongató – noha pár megjegyzést megkíván.

Az egyik az: ha valóban így volt, miért nem szólalt meg, miért nem kelt a fiatalasszony védelmére – Somlyó György? Ehhez sem francia állampolgárság, sem különösebb nyelvismeret nem kell: két pofon megtette volna a magáét. Ez az ügybuzgó pártmunkás a fasiszták elleni harcban gyávább volna egy kétgyerekes párizsi fiatalasszonynál?

A másik: az egész jelenetből valószínűleg egy szó sem igaz. Párizsban, egy buszban ilyen aljas, ostoba és elvetemült kijelentést alighanem csak Somlyó hallott. Az a Somlyó, aki tavaly az Ésben nagy „csinadrattával” közreadta Cs. Szabó László egy neki címzett, ismeretlen, ultra-balos levelét, és mikor Párizsból jóindulatúan figyelmeztették rá, hogy a levél szerzője nem lehetett Cs. Szabó, újabb lepedőnyi cikkben szemétkosár-tölteléknek minősítette névtelen jóakaróját. Csak akkor hátrált meg, amikor a levél valódi írója, Kéry László jelentkezett, s akkor is úgy, hogy mindenkitől elnézést kért, csak a párizsi levélírót szidalmazta tovább. Amiből világos az alaptétele: a névvel jelzett hazugság többet ér, mint a névtelen igazság. Ennyit Timár György koronatanújáról. S befejezésül még annyit: úgy hírlik, hogy Párizs polgármestere, aki egyben Franciaország miniszterelnöke is, és aki jól tudja, hogy a francia élet tele van megoldatlan problémával – munkanélküliség, idegenellenesség, alkoholizmus, kábítószer-fogyasztás stb., stb. – most kettőzött erőfeszítéseket tesz, hogy Párizs szomorúságát mielőbb eloszlassa vagy legalább csökkentse. Rettegve gondol arra, hogy ha a mostani közállapotok nem javulnak, Timár György esetleg nem jön el – tizenötödször is Párizsba.

Szigorúan titkos!^*

A Beszélő című budapesti szamizdat folyóirat 15. számában két bizalmas Tájékoztatót közöl a múlt őszi budapesti Kulturális Fórum munkájáról. A szövegekből kivehetően ezek a jelentések a Fórumon résztvevő hivatalos magyar küldöttek művei felsőbb szervek számára, és a Szigorúan titkos! megjelölést hordozzák.

Nem érdemes részletesen foglalkozni velük – csak egyetlen motívumot szeretnénk kiragadni belőlük, azt, ami Erdélyre és a magyar–román viszonyra vonatkozik.

Az első Tájékoztatóban, amely az 1985. október 15. és november 1. közötti eseményeket ismerteti, ez áll: „Amerikai szervezetek több memorandumot juttattak el a nyugati küldöttekhez (és a magyar küldöttséghez is) az erdélyi magyarság helyzetéről. Ezt a kérdést azonban a Fórumon senki sem említette.”

Érezhető a jelentéstevő elégedettsége: amerikai szervezetek szóba hozták ugyan az erdélyi magyarság helyzetét – de a Fórumon ezt senki sem említette! Hogy a magyar küldöttségnek lett volna kötelessége napirendre tűznie, ez nyilván eszébe se jutott.

A Kulturális Fórum negyedik hetéről szóló Tájékoztatóban ez olvasható: „1985. november 5-én a Kulturális Fórumon résztvevő román küldöttség vezetője Köpeczi Béla elvtársnak, a budapesti román nagykövet Horn Gyula elvtársnak adta át szóban a román párt- és állami vezetés üzenetét, amely éles hangnemben kifogásolja, hogy a jobboldali magyar emigrációs szervezetek a küldöttségek között Romániát becsmérlő, rágalmazó anyagokat terjesztenek az országban élő magyar nemzetiség sorsáról. Számára felmerül a kérdés, hogyan lehetséges ilyen anyagok behozatala és terjesztése Magyarországon. Emlékeztet a magyar félnek a Kulturális Fórum házigazdájaként, illetve a szocialista egyeztetőkön vállalt kötelezettségeire, arra, hogy az ilyesfajta cselekedeteket megakadályozza. Mivel ilyenekre mégis sor került, elvárja a felelősségre vonást, a magyar állásfoglalást az ilyen rágalmazókkal szemben.

Az üzenet azt is tartalmazza, hogy az elmúlt időszakban a magyar állami könyvkiadók számos, Románia történelmét meghamisító, rágalmazó könyvet jelentettek meg, amelyek csak a revansista, nacionalista köröket ösztönzik.

Köpeczi és Horn elvtárs válaszában hangsúlyozta, hogy Magyarország az összes résztvevő egyetértésével megállapított ügyrendi szabályok szerint maradéktalanul eleget tesz vállalt kötelezettségeinek, különleges figyelmet fordít a Kulturális Fórumon kívüli, a szocialista országok ellen irányuló esetleges rendezvények megakadályozására, mint ezt az ún. ellenfórum esete is példázza. Értetlenségüket fejezték ki a román felvetés hangneme és tartalma miatt. Aláhúzták, hogy – mint ez a román fél előtt is ismert – a magyar párt- és állami vezetés sohasem azonosította magát a jobboldali emigráció nacionalista, soviniszta törekvéseivel, azokat elítéli.”

Figyeli-e, megfigyeli-e az olvasó a két magatartás közötti különbséget? A román kommunisták – több mint kétmillió erdélyi magyar elnyomói – támadnak: vádolnak, tiltakoznak, felelősségre vonást követelnek. A magyar kommunisták, Köpeczi, a miniszter és Horn, a párt-külpolitikus védekeznek, magyarázkodnak, mosakodnak. Elhatárolják magukat attól a magyar emigrációtól, amely ugyan se jobb-, se baloldali, se nem soviniszta, se nem nacionalista, csak éppen megpróbálkozott azzal, hogy a Kulturális Fórum résztvevőinek figyelmét felhívja az erdélyi magyarság sorsára. Nem a magyarellenes román politikát ítélik el, hanem a magyarokat védő emigrációt.

Csoda-e, hogy az erdélyi magyarság helyzete egyre rosszabb lesz? Csoda-e, hogy az idézett két Tájékoztató nem kerülhet a magyar közvélemény elé? Hogy mindegyik élén ott áll: Szigorúan titkos!

Előre!

A budapesti Heti Világgazdaság az Előre című romániai magyar napilap alapján ismerteti Nicolae Ceauşescu elvtárs „feladatmeghatározó útmutatásait” a román mezőgazdaság fejlesztésére. Az új jelszó: „Példás szorgalommal példátlan hasznot”, és Nicolae Ceauşescu nem áll meg a jelszó kiadásánál – konkrét meglátásaival, szinte azt mondhatnók: látomásaival is megajándékozza Románia parasztságát. Felfedezte például azt, hogy a selyemhernyó-tenyésztés rendkívül jövedelmező lehet, sőt azt is, hogy „a selyemhernyónak az eperfalevél a kedvenc tápláléka”, és ennek nyomán elrendelte, hogy Romániában 1990-ig 64 millió eperfát kell telepíteni. Rájött arra is, hogy „kis befektetéssel, nagy hozzáértéssel – sok húst” lehet produkálni – nem borjút, marhát vagy sertést ugyan, de – házinyulat. Minek következtében az új román ötéves terv 50 milliós házinyúl-állomány kialakítását tűzte ki céljául.

De legeredetibb felfedezése az, hogy „a túlságosan energiaigényesnek ítélt gépjárműves szállítást” ló- és ökörfogatokkal lehet helyettesíteni. Így aztán a tervek szerint az igáslovak számát az 1985. évi mintegy 201 ezerről az évtized végéig 290 ezerre, míg az igásökrökét a tavalyi 45,6 ezerről 190 ezerre növelik Romániában.

Autók, teherautók, traktorok helyett – ló- és ökörfogatok! Hiába, újra meg újra rá kell döbbennünk, hogy sem Ceauşescu zsenialitása, sem a technika fejlődése nem ismer határokat!

Ifjú szívekben^*

Miért hátra nézzünk, miért ne előre?

Már 15 év sem kell, és az emberiség – feltéve, hogy addig nem pusztítja el önmagát – belép a XXI. századba. 15 év múlva annak a gyakran használt szónak, hogy „századforduló”, megváltozik a tartalma: már nem az 1900, hanem a 2000 körüli éveket fogja jelenteni; a „századvég” nem Viktória és Ferenc József korát, hanem – a miénket.

Ha hátra nézünk, ez a már búcsúzkodó század történelmi-politikai szempontból a legdicstelenebbek egyike a magyar históriában. Első két évtizedében másodhegedűsök voltunk egy tehetségtelen karmester zenekarában; nem akartuk, de akaratlanul is elvesztettük az első világháborút; Károlyi elvetélt és Kun Béla gyászos forradalmát a fehérterror, a ország területének egyharmadra zsugorodása, négymillió magyarnak más államokba kerülése és egy negyedszázad korlátolt, vitézkötéses vergődése követte; nem akartuk, de vérben, gyászban, romok közt elvesztettük a második világháborút is; 1945 után, az idegen megszállás alatt sarjadni kezdő demokráciából hamarosan az lett, amit a megszálló hatalom eleve csinálni akart belőle – előbb vaskezű terror, aztán (most már 30 év óta) akasztófákkal induló, gyeplőlazítással folytatódó, de továbbra is és mindenképpen gyarmati helyzetben lévő ország.

Hacsak a most következő tizennégy évben valami nagy változás (vagy valami csoda) be nem következik, ennek a XX. századnak egyetlen olyan eseménye volt, amire az ország és a nemzet büszke lehet, amire a világ előtt nemzetközileg is egyedülálló fegyvertényként hivatkozhat – ami a XXI. század magyar történelmének alapköve: az 1956-os forradalom.

Tízegynéhány nap – egy teljes évszázad több mint 36 000 napjából (s ez a rövid felegyenesedés is tragédiába torkollik): bizony, nem mérték nekünk bőkezűen a szabadságot, a függetlenséget, az önrendelkezést az istenek.

De mi maradna a XX. század végén önbecsülésben és a világ szemében a magyarokból – 1956 nélkül?

A hatalom budapesti letéteményesei a XXI. század közeledtével akkor követik el a legsúlyosabb politikai-lélektani hibát, amikor ugyanúgy acsarkodnak ’56 ellen, mint ahogy azt 30 évvel ezelőtt tették. Amikor azt hiszik, hogy a „gulyáskommunizmus”, a „reform-szocializmus” tényleges vagy vélt eredményeivel, felületes és hízelgő kapitalista sajtójával, magas rangú külföldi látogatóival, vagy fogsort-csináltató germán turistáival, ezzel a tetszés szerint nagyítható délibáb-nyugati színesfotográfiával el lehet takarni, odébb lehet tolni, meg lehet kerülni ’56-ot.

Nem lehet. S nemcsak azért nem, mert ’56 nélkül nem volna nagyobb szabadság, jobb élet, több utazási lehetőség, mint amennyi a többi kommunista országban van. Ez csak amolyan „hála-tényező” lenne, s a hála sem az egyes embereknek, sem a népeknek nem erős oldala.

Elnézést a fellengzős hasonlatért, de ’56 úgy nélkülözhetetlen a nemzeti öntudatnak, mint ahogy a Szaharában nem lehet száz évig víz nélkül menetelni.

Persze, nehéz a helyzetük azoknak, akiket éppen ’56 eltiprása rakott az ország élére, s a fegyveres idegen beavatkozás nélkül ki tudja, ma hol volnának, mi lett volna belőlük. Nehéz a helyzetük saját magukkal és moszkvai megbízóikkal szemben is.

De hát ők már annyit ügyeskedtek, helyezkedtek, „buliztak” harminc év óta, otthon is, a Kelet felé is, a Nyugat felé is, és annyit hivalkodnak az ügyességükkel – ’56 volna az egyetlen pont, aminél a találékonyságuk elhagyta őket?

Nem az általános revideálásról beszélek, ehhez valóban nincs elég erejük és nincs felhatalmazásuk. De például az emberiesség legelemibb követelményével, Nagy Imrének és társainak, az ’56 után százával kivégzetteknek a sírjaival kapcsolatosan már tehettek volna olyan gesztust, ami nem járt volna különösebb kockázattal a részükről, nagy ügyességükben már találhattak volna olyan formulát, amivel ez a kérdés többé-kevésbé megnyugtatóan megoldódnék.

Az évek múlásával – hátralévő éveik rövidülésével, a gazdasági gondok növekedésével, a belső ellentmondások és ellentétek fokozódásával – saját érdekükben állna, ha az ’56-ot sújtó átkaikból feladnának egyet-kettőt.

Ehelyett mintha az ellenkezője történnék.

Az idei március 15-i békés ifjúsági felvonulás durva rendőri szétverése mintha főpróba és elrettentés akart volna lenni arra az esetre, ha október 23-án valaki mozdulni merészelne.

Az egyik hetilap most nyáron, az évforduló „előkészítésére” ötrészes cikksorozatot közölt, olyan hangon, mintha 1957–58-ban, a megtorlás éveiben, és nem 1986-ban írták volna.

Az egyik pártvezető és a főnöki tisztség egyik utód-(ön?)jelöltje a párt ideológiai folyóiratában a minap azt dörögte el, hogy ’56 értékelésében senki ne várjon semmi újat.

S alig pár hónappal az évforduló előtt elkoboztak-felfüggesztettek egy – kommunisták szerkesztette – rangos vidéki folyóiratot, mert – úgy látszik – magukra vették, amit egy fiatal költő egy harminc évgyűrűs júdásfáról és a homály ezüsttallérokkal kitüntetett követeiről írt.

Egy újdonsült miniszterhelyettes, az említett lapbetiltást indokolandó, azt nyilatkozta, hogy a szegedi irodalmi folyóirat magatartása „a kialakult társadalmi közmegegyezést” sértette.

Mi az a kialakult társadalmi közmegegyezés? Mikor alakult ki? Milyen intézményes formákat öltött? Ki egyezett meg kivel? És miben egyeztek meg? Milyen szabad akarat megnyilvánulások (választások, népszavazás, avagy királyválasztás a Duna jegén) szentesítették a „megegyezést”?

A rendszer – úgy tűnik – saját vágyálmainak bűvöletében él (néhány írástudó ember – az idézett vers a szegényes alkuvások véneinek-ifjainak nevezi őket – ad alája konszenzus elméleteket) – de hát akkor mi szükség van rendőri gumibotokra, az ’56-ot gyalázó cikkekre-nyilatkozatokra?

Ha valóban van valamiféle közmegegyezés, ha ennek alapján biztonságban érzik magukat, akkor miért nem a további megbékélésen munkálkodnak, miért nem tesznek engedményeket egy immár 30 éve lezajlott esemény megítélésében – három évtized elteltével miért a további merev szitkozódás, a könyörületet és a legelemibb humanizmust sem ismerő gyűlölködés?

Akik azon az október 23-án a Műegyetem vagy a Tudományegyetem zászlói-táblái alatt fiatal egyetemistákként vonultak Budapest utcáin, azok ma 50-55 évesek. Legtöbbjük lassacskán nagyanya-nagyapa lesz.

Akik ’56-ban születtek, azok ma 30 évesek. Legtöbbjük házasember – hamarosan anya-apa lesz, ha ugyan már most nem az.

Immár a harmadik nemzedék indul útjára ’56 óta.

Az elsővel, az ’56-os fiatalokkal – éppúgy, mint a szüleikkel – valami történt. Nem annyira az esemény szépségének, történelmi kiemelkedőségének, mint inkább a bukás keserűségének és a reménytelenségnek az íze maradt meg a szájukban. Nagy többségükben „procul negotiis” – másutt kerestek kárpótlást. A munkában, a családban, és nem utolsósorban az anyagi érvényesülésben. Anélkül, hogy általánosítani lehetne, mégis, ez az a nemzedék, amelyik fiainak-lányainak nemigen mesélt „arról az októberről” – még a kérdéseik elől is kitértek.

De a fiúk-lányok, a harmincévesek s a náluk valamivel idősebbek és valamivel fiatalabbak nemzedéke már más. Talán azért is, mert az általános helyzet rosszabb, az anyagi érvényesülés lehetőségei kisebbek, de talán még inkább azért, mert azt a félelmet, amit szüleik és nagyszüleik ’49 és ’53, ’57 és ’60 között a bőrükön éreztek, ők nem ismerték; ez a nemzedék visszatér a közérdeklődéshez, jobban, mint az elődei.

Ők azok, akikkel „baj van”. Ők azok, akik március 15-én felvonulnak, és az ő költőik írják azokat a verseket, amelyek miatt be „kell” tiltani egyes folyóiratokat; ők azok, akik aláírásokat gyűjtenek egy, a természeti környezetet veszélyeztető vízlépcső ellen, akik egyetemi vitában sarokba szorítják a szerkesztőket leváltó, írókat elhallgattató funkcionáriusokat, akik vallási kisközösségekben szóvá teszik az egyházi hierarchia élén állók megalkuvásait, akik szamizdat folyóiratokat adnak ki, akik állják a rendőri beavatkozások, a hivatali visszaélések, a pénzbüntetések, az állásvesztések ütéseit. És ők azok, akik mindent tudni akarnak ’56-ról, akiknek szükségük van ’56-ra, mert fiatalok és magyarok, és a XX. századból nem csak vert hadak, elpusztult seregek, különböző színű, törvényesített tömeggyilkosságok, más-más ideológiájú idegen urak előtt alázattal főt hajtó vagy dilettáns módon szembeszegülni próbáló politikusok képét akarják átvinni a XXI. századba, hanem valamit, amire büszkék lehetnek, amivel annyi botlás, bűn, balszerencse után a civilizált világ előtt „lemostuk a gyalázatot”. Amit nem lesütött szemmel, hanem emelt fővel adhatnak át azoknak, akik ma éppen elkezdenek gyerekcipőikben tipegni. S amit annál is inkább át akarnak adni – úgy érzik, hogy át kell adniok –, mert a fél-eredmények és a fél-engedmények őket nem tévesztik meg: ’56 alapvető vívmányai-követelései máig kielégítetlenek. A független, semleges és demokratikus Magyarország – nem létezik.

„Ifjú szívekben…”. Ady saját magáról mondta – mi ’56-ról is elmondhatjuk. A vén huncutok és a gonosz ostobák próbálkozásai hiábavalóak. ’56 élete „millió gyökerű”. Szó szerint az: a mai és holnapi fiatalok millióinak szívében gyökerezik.

Fejtő Ferencbe,^*

az összmagyar szellemi élet egyik legnagyobb alakjába mar bele bizonyos E. F. P. a Népszabadság hasábjain. Nem tetszik neki Fejtő egy glosszája, amelyik a bécsi Europäische Rundschauban jelent meg, s amelyben egyebek közt azt merészelte mondani: „nem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon a cenzúra erősen központosított”. Ami – miként a Tiszatáj és Csurka István esete is mutatja – nyilvánvaló rágalom…

„Nyílt titok – írja E. F. P. –, hogy Fejtő Ferenc, a harmincas években a magyarországi progresszió egyik képviselője, József Attila szerkesztőtársa 1949-től nyíltan szemben áll a kommunistákkal.” Ennél a nyílt titoknál van egy még nyíltabb titok is: Fejtő Ferenc 1949-ben a Rajk-ügy miatt szakított a hazai rendszerrel. Tudja ezt nyilván E. F. P. is – és ha az 1949-es dátumot mégis emlegeti, az magyarul csak egyet jelenthet: ő továbbra is egyetért azzal, amivel Fejtő már akkor nem értett egyet – Rajkék letartóztatásával és kivégzésével. Ha nem így volna, akkor talán még E. F. P.-ben is volna annyi szemérem, hogy nem emlegetné az 1949-es esztendőt.

Fejtőről az utóbbi évek során egy vaskos könyv jelent meg Budapesten, és különböző szöveg-válogatásokban nem egy régi tanulmányát közölték. E. F. P. szerint ezért hálásnak kellene lennie, mint ahogy nyilvánvalóan minden elhallgattatott írónak, minden ártatlanul bebörtönzött vagy kivégzett állampolgárnak hálásnak kell lennie a rendszer irányában, ha egyszer újra megjelenhet, ha kiengedik a börtönéből, vagy ha halála után rehabilitálják.

S mert E. F. P. szerint Fejtő nem hálás, ezért most – a párt nevében – keményen megfenyegeti őt: „mi sem tudunk felejteni, s nem is óhajtunk felejteni”.

Éppen ez a baj, nemde? Akárcsak a Bourbonok: sem felejteni nem tudnak – sem tanulni.

Semmiféle jogi lehetőség?^*

A Mozgó Világ 1986. júniusi számában Baló György hosszú interjút közöl Köpeczi Béla művelődésügyi miniszterrel. Köpeczi – hivatalánál fogva – elsősorban kulturális kérdésekről nyilatkozik, de beszél másról is, nem egyszer dicséretre méltó őszinteséggel. Kimondja nyíltan, hogy „az ország állapota különbözik attól, ami 10 vagy 15 esztendővel ezelőtt volt. A rossz közérzetnek ma sokkal több olyan mozzanata van, ami nem egyszerűen hangulattal magyarázható, hanem az ország gazdasági helyzetével, annak ellentmondásaival, az alacsonyabb életszínvonallal, a rosszabb életkörülményekkel és ezzel együtt a rosszabb kulturális viszonyokkal függ össze…” Elmondja, hogy az új Nemzeti Színház felépítésével kapcsolatos társadalmi gyűjtés szinte teljesen kudarcba fulladt – az összköltségek egyharmadára számítottak, de ennek az egyharmadnak mindössze az egyötöde jött össze –, vagy ahogy az interjúkészítő formulázza: a beruházás tervezett költségeinek egyhuszada sem.

Baló György ezután igen erőteljesen felveti a magyar határokon kívül élő nemzeti kisebbségek kérdését:

– Egyetért azzal, hogy ez hovatovább belpolitikai feszültségtényezővé válik Magyarországon?

Köpeczi erre is egyenes választ ad:

– Természetesen, és már régóta.

– De növekvő mértékben – mondja az újságíró.

– Igen – feleli Köpeczi, és hozzáteszi, amit még kevesen mondtak így ki nyilvánosan Budapesten. – Nem tudunk az utóbbi időben előbbre jutni a kulturális kapcsolatok fejlesztésében általában – és nemcsak a nemzetiségi vonatkozásban – a Román Szocialista Köztársasággal, és úgy tűnik, hogy az utóbbi időben ezen a területen még inkább szűkül az együttműködés lehetősége…

Az újságíró – aki már korábban megjegyezte, hogy a közvélemény a magyar kormány magatartását olyannak tartja, ami „nem produktív, nem produkál eredményeket, de hallani nagyon drasztikus véleményeket is” – most egy lépéssel tovább megy:

– Ön nem tart attól a veszélytől, hogy a mai magyar értelmiségnek értékes tagjai szembefordulnak a kormányzattal a román–magyar kapcsolatok helyzete miatt?

Köpeczi, aki eddig hangsúlyozta, hogy maga is erdélyi származású, hogy a helyzet mind a magyar, mind a román népre nézve veszélyes, aki elismerte, hogy emiatt Magyarországon már régóta nagy a feszültség – hirtelen hivatalos emberré, pártpropagandistává válik. Támadásba lendül – a hazai ellenzék ellen.

– Ez az ellenzéki irányzat ugyanis – mondja – magát a szocializmust teszi felelőssé azért, hogy a nemzeti kérdést nem tudta mindenütt megfelelően megoldani. Mintha – sok minden más kérdéshez hasonlóan – itt is nem egy súlyos örökségről lenne szó, mintha a szocializmuson belül nem jelentkezhetnének nacionalista irányzatok is, más ellentmondásokkal együtt. Könnyű persze a felelősséget most a magyar vezetésre áthárítani és elhitetni, hogy csak egy szavunkba kerülne és minden megváltozna. Az emberek többsége nem tájékozott arról, hogy mi a tényleges helyzet és melyek a lehetőségeink, s ezért könnyen befolyásolhatók.

– Illetve fogékonyak az iránt az érvelés iránt – teszi hozzá az újságíró –, hogy „kérem szépen, ez a politika, amit a magyar kormány folytat, nem hoz eredményeket, mert hiszen mi a példamutatás politikáját igyekszünk folytatni (a magyarországi kisebbségek irányában), miközben ott megszorító intézkedések követik egymást”. Erre könnyű fogékonynak lenni.

Noha az eddigi beszélgetésből is világos, hogy a teljes magyar közvélemény jelentős része a budapesti kormányt hibáztatja, Köpeczi megint azt az ellenzéket kezdi ostorozni, amelyikről más alkalmakkor csak azt szokták mondani, hogy jelentéktelen, elszigetelt, a közvéleménytől elkülönült csoportocska.

– Van valami rosszhiszeműség ebben az oppozíció által terjesztett képben – mondja –, amely elsősorban a magyar kormányt teszi felelőssé azért, hogy mi történik a romániai magyarsággal. A rosszhiszeműség abban áll, hogy nem hajlandó számolni azokkal a jogokkal és lehetőségekkel, amelyek nemcsak a magyar, de bármely kormány rendelkezésére állnak, bárhol a világon, amikor a nemzetiségi kérdésről van szó.

És a miniszter eljut védekezésének, mentegetőzésének leghajmeresztőbb pontjához:

– A párizsi békeszerződésben semmiféle jogi lehetőséget nem kaptak sem az egyes országok kormányai, sem a nemzetközi szervezetek, hogy a nemzetiségi kérdéssel foglalkozzanak.

Az ember nem akar hinni a szemének. Az erdélyi magyarság védelmében tehát azért nem léphet fel a magyar kormány, mert erre a párizsi békeszerződés semmiféle jogi lehetőséget nem ad! Mintha a párizsi békeszerződés felhatalmazná a román kormányt – és bármely más kormányt – a magyar vagy bármely más – kisebbség üldözésére! Mintha a párizsi békeszerződés volna a kisebbségi és emberi jogok forrása és meghatározója!

Lehetséges, hogy egy magyar miniszter sohasem hallott volna az Egyesült Nemzetek alapokmányáról, vagy az Emberi Jogok Deklarációjáról, vagy a Helsinki Egyezményről, amelyeket Románia aláírt, illetve elfogadott, s amelyek mind jogi alapot és lehetőséget adnak az egyének és a kisebbségek védelmére?

Lehetséges, hogy egy kommunista miniszter – ha már az úgynevezett szocializmust, azaz a kommunista államok politikáját szóba hozta – ne ismerné Marx, Lenin (és Ceauşescu személyes használatára: Joszif Dzsugasvili Sztálin nemzetiségügyi népbiztos) műveit a kisebbségi kérdésről – a kisebbségek, a nemzetiségek jogainak biztosításáról?

Nincs épeszű ember, aki azt hinné, hogy a budapesti kormánynak és pártnak „csak egy szavába kerülne és minden megváltozna” Erdélyben. A probléma nem ez a „tévhit”, és nem is a hazai ellenzék „rosszhiszeműsége” – a probléma az, hogy a budapesti kormány sem a nemzetközi fórumokon, sem a Varsói Szerződés keretein belül egyetlen szót sem szól két és fél millió magyar védelmében.

Ám ha egy felelős magyar miniszter erre „semmiféle jogi lehetőséget” nem lát, akkor miért háborog afölött, hogy a közvélemény elsősorban a magyar kormányt teszi felelőssé azért, hogy mi történik a romániai magyarsággal?

Teszt^*

A budapesti pártlap munkatársa tesztet íratott egyik gimnázium 24 tanulójával, akik egy évvel az érettségi vizsga előtt állnak. Azt akarta megtudni, hogy tizenegy esztendőnyi tanulás után milyen válaszokat adnak különböző, az általános műveltséget és tájékozottságot vizsgáló kérdésekre. A gimnázium régi munkás-kerületben van, a válaszadók – a tesztkészítők szerint – eleven eszű, kritikus szellemű fiúk.

Az eredmény szomorú. Az még hagyján, hogy hétévi orosztanulás után 24-ből egyetlenegy akad csak, aki ezt a pár sort: „Sajnálom, külföldi vagyok. Magyar. Bocsánat, ön milyen nyelvet beszél?” – szabatosan le tudja fordítani oroszra; ez még lehetne valamiféle oroszellenes belső ellenállás megnyilvánulása is – bár, ha már muszáj oroszul tanulni, akkor helyesebb volna jól megtanulni. De mit szóljunk ahhoz, hogy 24-ből megint csak egyetlen fiú tudja, milyen nyelvet beszélnek Belgiumban, egyetlenegy, hogy hol van a Brandenburgi Kapu, a fele osztály nem tudja, mi Szlovákia fővárosa, senki sem tudja, milyen pártállású Mitterrand francia elnök stb.

De a legelszomorítóbb mégsem ez. A tesztelő újságíró megkérdezi: „Hol élnek a székelyek? Nevezz meg egy székelyföldi várost”. 24 érettségi előtt álló magyar fiatalból pontos választ csak kettőtől kap!

Hogy mégis valami vigasztaló legyen a képben: Hámori Csabának, a KISZ KB első titkárának a nevét az osztály kétharmada ismeri, és azt, hogy mi volt Ronald Reagan eredeti foglalkozása, kivétel nélkül mindenki tudja.

Persze, felvetődhet a kérdés: a 24 gimnazista tesztje nem volt-e egyben a jelenlegi hazai közoktatás, a hazai sajtó, a hazai tájékoztatás tesztje is? Vajon ugyanez volna-e az eredmény, ha ennek a 24 eleven eszű fiúnak valamivel kevesebbet beszélnének a gimnázium falai között Hámori Csabáról, valamivel kevesebbet gúnyolódnának újságokban és televízióban Ronald Reagan eredeti foglalkozásán, és valamivel többet tanítanának, szólnának – a székelyekről?

De hát minden rendszernek megvan a maga fontossági értékskálája.

Múlt és jövő^*

„Soha ilyen évforduló nem volt, mint ez a harmincadik.” Három nagy európai országból kaptunk részletes beszámolót – Angliából, Franciaországból és Olaszországból (olvasónk a további oldalakon találkoznak velük) –, mindegyik valami ilyesféle mondattal kezdődik, vagy ezt a tényt mutatja. De azok a hírek, amelyek más európai országokból vagy a tengeren túlról érkeztek szerkesztőségünkbe, ugyanezt sugallják. Soha ilyen méretű ünnepségek, sajtó-, rádió- és televízió-megemlékezések, soha ennyi méltató szó a nyugati közéleti emberek, írók, művészek, tudósok részéről!

Pedig hát nem ez volt az első kerek évforduló – az ember keresi az okot, az okokat: miért ez a mostani felbuzdulás, miért nem találkoztunk hasonlóval az ötödik, a tizedik, a huszadik, a huszonötödik évfordulón? Nyilván sokrétű a válasz, elmélyültebb tanulmányozást és nem rövid cikket érdemelne. Sommázva és nagyon leegyszerűsítve: valahogy úgy tűnik, hogy három évtized kellett ahhoz, hogy a magyar ’56 megérjen a világ tudatában és a világ – a nyugati világ – megérjen ’56 jelentőségének megértésére és befogadására. S nem általánosítva három évtized, hanem ez a három évtized kellett – a csehszlovák ’68, Szolzsenyicinnek, Szaharovnak és társaiknak fellépése, a lengyel ’80–81, az afgán ellenállás és még sok más kisebb-nagyobb esemény –, hogy a nyugati világ ne csak egyszerű és egyszeri, dicséretre és elismerésre méltó, de mégiscsak rövid, átmeneti fellobbanást lásson ’56-ban, hanem világtörténelmi eseményt, egy hosszú és még befejezetlen eseménysorozat bátorságában és (igenis!) eredményességében mindmáig felül nem múlt kiindulópontját. Úgy látszik, a nyugati világnak három évtized, ez a három évtized kellett ahhoz, hogy felmérje: ha egyszer, valamikor egész Európa – valóban európai lesz, ha egyszer, valamikor a világ – új világháború nélkül – megszabadul a nácizmus utáni kor legerősebb és legagresszívebb diktatúrájától, akkor abban elévülhetetlen érdemei lesznek a magyar ’56-nak, a kis Magyaroszágnak.

Köszöntötte a magyar októbert a Times, a Neue Zürcher Zeitung, a Le Monde, a New York Times – ugyanakkor az ismert világlap, a Békés Megyei Népújság 1986. november 5-i számában azon gúnyolódott, hogy ’56 nyugati megünneplése „kínos kudarcba” fulladt, (hol tudnák ezt jobban, mint Békéscsabán?), és azon, hogy otthon nem volt tömegmegmozdulás, legfeljebb „a főváros néhány lakásában páran összejöttek és gyertyafény mellett dúdolgattak”. Az embernek az a benyomása, hogy a szelíd és megértő politikai és rendőrhatóságok felajánlották ugyan, hogy akik akarnak, ünnepi megemlékezést rendezhetnek az Operában, tömeggyűlést a Népstadionban, vagy fáklyásmenetben felvonulhatnak az egykori Sztálin-szobor helyére, hogy ott elhelyezzék a szobordöntők emlékére a nemzeti büszkeség koszorúit – de ezekre a nagylelkűen javasolt, már-már elvárt megmozdulásokra nem akadt jelentkező. Valóban olyan ostobának tartják a hazai közvéleményt, és különösképpen az ’56-tal rokonszenvező, az ’56-ra felnéző fiatalokat és nem-fiatalokat, hogy bedőljenek a legócskább provokációnak – akkor menjenek tüntetni vagy felvonulni, amikor már hetek, sőt hónapok óta fokozott készenlétben álló, gumibotos, vízifecskendős kopók várnak a „fogadtatásukra”? Igazuk volt azoknak, akik lakásokban, gyertyafény mellett dúdolgattak – azoknak, akik a szívükben ünnepeltek!

Az évforduló nyilvános megünneplését elvégezte helyettük a Hatalom. Ahogy Nyugaton, Magyarországon sem volt soha akkora nyilvánossága ’56-nak, mint most, a harmincadik évfordulón. Cikkek százait közölték az újságok, legalább 6-7 könyv jelent meg a különböző kiadóknál, a televízió hat alkalommal sugárzott egyórás műsort az évforduló alkalmából. Hogy ez a párt- és állami propaganda ’56 ellen szólt, ’56-ot, az „ellenforradalmat”, Nagy Imrét és a forradalom vezetőit-résztvevőit gyalázta? Hát aztán! Akinek szeme van láthatta-olvashatta, akinek füle van, hallhatta-kihallhatta a szitkok és átkok mögül a félelmet és az akaratlan tiszteletadást. A Hatalom három évtizeden át arra játszott, hogy a magára és a népre parancsolt csönddel, a más vonatkozásokban nem egyszer bevált agyonhallgatással kitörölheti a korábbi nemzedékek emlékezetéből, az új nemzedékek tudatából ’56-ot. Úgy látszik, hogy akárcsak a Nyugatnak, neki is harminc év kellett, hogy felmérje ’56 igazi jelentőségét. De utánalövéses utóvédharcával csak azt bizonyítja hazafelé is, kifelé is, hogy ’56-ot nem lehet megkerülnie. S bizonyítja azt is, mennyire átmeneti jelenség ő a nemzet történelmében: merevségével és kíméletlenségével a régit, a visszahúzót (saját szóhasználatával: a reakciót) képviseli az újjal, az igazzal – a haladással szemben. ’56 alapköveteléseit, a szabadságot, a függetlenséget, a demokráciát, a semlegességet szidalmazva, a mártírok sírjait rejtegetve ez a Hatalom képviseli mindazt, ami elavult és pusztulásra ítélt Magyarországon: 70 évvel a Habsburg-birodalom felbomlása után a gyarmati függőséget és megalázkodást Európa közepén, a tekintély nélküli tekintélyuralmat, gyermeteg kétjelöltes választásaival – több mint száz évvel a magyar parlamentarizmus megszületése és több mint 40 évvel az 1945-ös szabad választások után – a népakarattól való rettegést, a kapitalizmust utánozgató felemás reformjaival – legalább félszázaddal a modern gazdaságok mögött kullogva – a dilettantizmussal vegyes kiváltság-védelmet, röviden: mindazt, amit egy idegen szuronyokra-tankokra támaszkodó klikk-uralom jelent.

Tulajdonképpen köszönet járna a rendszer nagyméretű, ’56 ellenes megemlékezéseiért. Ha még szükség volt rá, akkor most megmutatta: maga is érzi, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Indokolt gazdasági siránkozásaival, a dollár-, márka-, frankkölcsönök utáni kilincseléseivel, a rossz és egyre romló közhangulat beismerésével, teljes perspektívátlanságával, az erdélyi és szlovákiai magyarok sorsa fölötti közömbössége és tehetetlensége miatti elkeseredés felszításával már eddig sem hagyott sok kétséget efelől; az ’56 elleni kampányával a sokat emlegetett belső válságot csak tovább mélyítette. Hiábavaló önvigasztalás azt ismételgetnie, hogy ’56 – a múlt, és a rá való nyilvános megemlékezése az erő jele. Az igazság ennek az ellenkezője. ’56 nem a múlt, hanem a jövő. Nem mögöttünk van, hanem előttünk.

Hol élnek a püspök urak?^*

Az Új Ember című budapesti katolikus hetilap 1986. november 2-i számában közli a Magyar Katolikus Püspöki Kar nyilatkozatát a katonai szolgálatról. „Az utóbbi időben többször hangzott el a vád a Magyar Katolikus Püspöki Kar ellen itthon, méginkább külföldön nyilvánosan is – kezdődik a nyilatkozat –, hogy nem törődik azokkal, akik egyéni lelkiismeretükre hivatkozva megtagadják a katonai szolgálatot és ezért az állami törvények értelmében büntetésben részesülnek.” A Püspöki Kar visszautasítja ezt a vádat, és hangoztatja, hogy magatartása a II. Vatikáni Zsinat tanításának alapján áll. „A zsinati tanításból következik – jelenti ki –, hogy a katonai szolgálatot nem lehet elutasítani vagy elítélni.” Igaz, a zsinati okmány arra is kitér: „Méltányosnak látszik, hogy a törvények megértően intézkedjenek azokról, akik lelkiismereti okokból nem fognak fegyvert, de készek békés formában szolgálni az emberek közösségét” – de a magyar Püspöki Kar sietve hozzáteszi: „A Magyar Népköztársaság alkotmánya értelmében minden állampolgárnak kötelessége a haza védelme. Az eddig történt megbeszélések is megerősítették, hogy hazánkban a katonai szolgálat kifejezetten a haza védelmére, a béke fenntartására, a közbiztonság megerősítésére irányul.”

A magyar püspököket a legkevésbé sem zavarja az, hogy a katonai szolgálatot megtagadók jelentős része mélységesen hívő katolikus fiatalok soraiból kerül ki; az ő védelmük helyett a Magyar Népköztársaság büntető törvényeit veszik védelmükbe. Nem zavarja őket az sem, hogy a Varsói Szerződés értelmében a magyar hadsereg a hivatalosan is egyház- és vallásellenes szovjet főparancsnokságnak van alárendelve. A béke, azaz a Pax Sovietica védelmében tőlük akár le is mészároltathatják magukat a magyar fiatalok.

Lelkiismeretének megnyugtatására a Püspöki Kar nyilatkozata megjegyzi: „Öröm mindnyájunk számára, hogy az elmúlt 40 esztendőben minden feszültség ellenére Európában nem volt háború…” Lehetséges, hogy a magyar püspökök valamennyien 1956 után született kamaszok vagy harminc év alatti ifjak? Mert ha nem, akkor hogyan nem vették észre, hogy Európában, sőt Magyarországon az utolsó harminc évben igenis volt háború: harminc évvel ezelőtt a Szovjetunió gépfegyverekkel és tankok ezreivel, nyílt háborús eszközökkel verte le a magyar forradalmat és az ellenállók soraiban a magyar néphadsereget is?!

Hol élnek a püspök urak? Azt, hogy hogyan élnek, nem kérdezzük. Aligha túlságosan rosszul. És jólétük nincs is veszélyben. A Népszabadság 1986. október 23-i száma szerint a budapesti kormány szóvivője üdvözölte a Püspöki Kar nyilatkozatát, amely – mint mondta – „egyértelmű eligazítást ad az ifjú hívőknek” és „összhangban van a katolikus egyház államalapító István királyunk óta képviselt történelmi hagyományaival”.

Az ezeréves egyházi hagyomány a mindenkori hatalom kiszolgálását jelentené? Van mire büszkének lennie a Magyar Katolikus Püspöki Karnak!

Valami történik?^*

Több mint egy évvel ezelőtt, az Irodalmi Újság 1986. 2. számában a vezércikknek az volt a címe: „Valaminek történnie kell”. A cikk az erdélyi és a szlovákiai magyarok súlyosbodó, a magyar etnikum fennmaradását veszélyeztető helyzetéről szólt és így végződött: „A magyar közvélemény egyre döbbentebben és ingerültebben figyeli, mi történik a magyarokkal ezekben az országokban és egyre kritikusabban nézi saját főnökeinek gyávaságát. Ez kap visszhangot a hazai szamizdatban, ez mutatkozott meg a budapesti kulturális »anti-fórumon« és a New York-i PEN-kongresszus nemhivatalos magyar résztvevőinek felszólalásaiban, ez olvasható ki a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ellen tiltakozó sok ezer aláírásból és a Bethlen Gábor Alapítvány felhívásából, ez volt érezhető a Himnuszt, a Szózatot és a Székely Himnuszt éneklő budapesti fiatalok március 15-i felvonulásán, amit gumibotokkal vertek szét a rendszer hős rendőrei… Az erdélyi és szlovákiai magyarok helyzete túlment a közvélemény türelmi határain. Akár a kormányzattal, akár annak ellenében valaminek történnie kell.”

Az Irodalmi Újság nem rendelkezik prófétai adottságokkal. Ha mégis azt mertük kinyomtatni a lap első oldalán, hogy valaminek történnie kell, az egyszerűen azért volt, mert a hazai közvélemény türelemvesztésének, a vezetőkkel szembeni elégedetlenségének jelei nemcsak Budapesten, hanem Párizsban is érzékelhetők voltak. A helyzet tarthatatlanná vált, és itt nemcsak a szlovákiai és főként az erdélyi magyarok helyzetére gondoltunk – mert az már régóta tarthatatlan –, hanem a Kádár-féle politikai garnitúra helyzetére: a hallgatásra, a gyáva lapulásra is.

Azt írtuk: valaminek történnie kell, és azóta valami történt. Megjelent otthon az Akadémiai Kiadónál egy háromkötetes kollektív munka, Erdély története címmel és ez a tudományos kiadvány minden eddiginél durvább visszhangot váltott ki Romániában. A szerzőket és a sok éves előkészítést igénylő mű felső támogatóit nem érhették meglepetésként a bukaresti támadások. Jómagam körülbelül két évvel ezelőtt beszélgettem egy Nyugatra látogató neves magyar történésszel, és mikor szóvá tettem a budapesti párt- és állami szervek vétkes hallgatását az erdélyi magyarok dolgában, azt válaszolta: „Várj – majd mikor az Erdély története megjelenik…”

Csak helyeselni lehet, hogy komoly magyar történészek tudományos érvekkel megcáfolják a bukaresti nacionál-sztálinista áltudósok hőbörgéseit, a dáko-román elméletet, amely szerint a mai román nép „elődei”, a dákok és a rómaiak immár több mint 2500 éve élnek Erdély földjén, megcáfolják erre az „ősi román területre” vonatkozó egyéb történelemhamisítások sorozatát. Ugyanakkor nem hiszem, hogy helyes volt a vita súlypontját a történelmi kérdésekre áttolni az aktuális kérdések helyett. Mert bármennyire fontos is, hogy mi volt és kik éltek Erdélyben 2000 és főleg 1000 év óta, sokkal fontosabb, hogy mi van ma, és mi történik azokkal, azzal a több mint kétmillió magyarral, akik ma ott élnek. A történelmi vita nem helyettesítheti, legfeljebb kiegészítheti a politikait.

Az impérium-gőzös román pártvezetés egyébként azonnal észrevette, hogy a történelmi disputa kedvező talaj a számára – nem az igazság felderítésében (mit törődnek ők a tényekkel, tudományos érvekkel, adatokkal?), hanem a magyarellenes hangulatkeltésben. Megkezdődött a nyomorgó román nép pénzén eltartott, különböző „doktorok”, „professzorok”, „akadémikusok” lepedő nagyságú tanulmányainak közlése az Erdély története és az azt kiadó Magyar Tudományos Akadémia ellen, amely „megsérti a román nép múltját, nemzeti hagyományait, sok évezredes kultúráját, becsületét, hősiességét”. Elvégre, ha ennivaló, szén, tűzifa, benzin és szabadság nincs is a Román Szocialista Köztársaságban, a nacionalizmus szításával talán mégiscsak össze lehet kalapálni valamiféle, a magyarok elleni propagandahadjáraton alapuló nemzeti egységet. Kiválóan megérezte ezt a helyi zsebdiktátor, Nicolae Ceauşescu: ő maga is leereszkedett a történelmi vita arénájába és Conducator-i (Duce-i, Führer-i) délcegségében odaállt „akadémikus” mezei hadainak élére. Február 27-én beszédet mondott „a magyar és német dolgozók tanácsá”-nak elkeresztelt sóhivatal gyűlésén, és többek között ezeket jelentette ki: „Nehéz megérteni horthysta, fasiszta, soviniszta, közöttük rasszista tételek felelevenítését. Hogyan képzelhető el, hogy egy tudományos akadémia hozzájáruljon más népeket sértő írások és munkák megjelentetéséhez? Milyen tudomány ez? Kinek szolgál az ilyen úgynevezett tudomány, ha nem a legreakciósabb imperialista köröknek?”

Nem érdemes azon elmélkedni, kik a soviniszták és a rasszisták, azok-e, akik megpróbálnak egy megsemmisítéssel fenyegetett népet megvédeni, vagy azok, akik ezt a népet felőrléssel, pusztulással fenyegetik. Az mindenesetre több, mint elgondolkodtató, hogy a „testvéri”, „szocialista” Románia első számú vezetője a szomszédos, vele egyforma rendszerben élő, egyazon katonai szövetségben lévő Magyarország Tudományos Akadémiáját horthyzmussal, fasizmussal vádolja. A most kialakult helyzetben a rossz az, amit már említettem: a Ceauşescunak adott lehetőség, hogy a „sértett nemzeti önérzet” hangoztatásával maga mögé sorakoztasson olyan románokat is, akik egyébként megvetik és gyűlölik őt. A jó viszont az, és ebben pozitív szerepe van az Erdély történetének, hogy a két ország közötti ellentét kezdi megmutatni igazi arculatát: a nyílt politikai antagonizmust, és a vitába-konfliktusba a mai Románia legfőbb vezetője is bekapcsolódott.

Bekapcsolódtak végre-valahára, nagynehezen és vontatottan, a mai Magyarország politikai vezetői is. Első jelként és nyilván az ő biztatásukra (mert másként hogyan is történhetett volna?) a múlt év végén nyilatkozatot adott ki a magyar katolikus Püpöki Kar és a protestánsok képviseletében a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa – fájdalmukat, aggodalmukat és féltésüket fejezve ki az erdélyi magyarok sorsa fölött. Mintegy varázsütésre – vagy talán inkább pártutasításra – a magyar sajtó azóta is tele van a katasztrofális román gazdasági helyzetre és az erdélyi magyarok gondjaira-bajaira célozgató cikkekkel. Köpeczi Béla művelődési miniszter – egyébként az Erdély története szerkesztője – akinek a Mozgó Világ tavaly júniusi számában még volt képe azt mondani, hogy rosszhiszeműség – a hazai demokratikus ellenzék rosszhiszeműsége – a magyar kormányt felelőssé tenni az erdélyi magyarság sorsáért, mivel „a párizsi békeszerződésben semmiféle jogi lehetőséget nem kaptak sem az egyes országok kormányai, sem a nemzetközi szervezetek, hogy a nemzetiségi kérdéssel foglalkozzanak”, most, 1987. május 5-én a Petőfi Népe című lapnak adott nyilatkozatában kijelentette: „A határokon kívüli magyarság ügyével joggal törődünk, de úgy véljük, hogy ezt felelősséggel kell tennünk.” Ami arra vall, hogy alig 11 hónap alatt nemcsak a felelősség született meg, hanem a jog is.

És megszólalt – ha nem is Budapesten, de Stockholmban, királyi látogatásainak egyikén – a szomszéd országokban élő több mint 3 millió magyar sorsának „néma leventéje”, Kádár János is. Egy sajtókonferencián a maga utánozhatatlan modorában ezeket mondotta: „Mi úgy gondoljuk, hogy a Romániában élő jelentős számú magyar kisebbség akkor jár el helyesen, ha tisztességes állampolgára Romániának és a románokkal együtt boldogulásáért dolgozik, de szerintünk joga, hogy a magyar nemzetiség nyelvét, kultúráját őrizhesse. És éppen ez idő szerint eltér a magyar és a román álláspont, ismert és ténybeli dolog, hát én már világnézetemnél fogva is optimista vagyok, és én abban bízok, hogy közös nevezőre jutunk ez ügyben is. A kérdés nagyon felelős kezelése kívánatos. Itt szavazó és döntőbírákat nem keresünk, ez a mi kettőnk ügye.”

Ne foglalkozzunk a kádári stílus szépségeivel, a „ténybeli dolog”-gal és a kérdés „kezelésé”-vel. Kezdjük a példátlan inszinuációval: az első számú budapesti pártvezető nem abból indul ki, hogy az erdélyi magyarokat üldözik, hanem ezeket az üldözött embereket biztatja arra, hogy legyenek tisztességes állampolgárai Romániának (talán tisztességtelenek?!), és dolgozzanak Románia boldogulásáért. Melyik Romániáért? A Ceauşescu-féléért, amelyik a megsemmisítésükre törekszik? Kádár nem azt mondja, hogy mit akar és mit fog tenni, hanem azt, hogy – optimista. Mintha az erdélyi magyarok sorsa nem a tetteken, hanem az ő optimizmusán vagy pesszimizmusán múlnék. „Nemzetiségi” nyelvről és kultúráról beszél – mintha az erdélyi magyaroknak a magyar nem nemzeti nyelve és kultúrája volna. Azt mondja, hogy a magyar és a román álláspont „ez idő szerint” eltér egymástól. Ez idő szerint? Mióta tart „ez idő”?

Kicsinyített fakszimilében közlünk ebben a számunkban két dokumentumot. Mind a kettő az Irodalmi Újságban jelent meg. Az egyiknek a címe Segélykiáltás Erdélyből, és a londoni Observer cikkét ismertette; a másiké Az erdélyi memorandum – az az Erdélyből Nyugatra került felhívás, amelyen az Observer cikke alapult, s amelyet az Irodalmi Újságnak sikerült magyar eredetiben megszereznie és publikálnia. Ez volt az első, részletes, tényekkel teli szöveg, amelyik az erdélyi magyarok helyzetére felhívta az ország és a világ figyelmét. Ez volt az első, amelyiknek a szerzői – életveszélyes kockázatot vállalva – tájékoztattak a mind elviselhetetlenebbé váló terrorról, a Duna-deltába történő deportálásokról, a kolozsvári magyar egyetem megszüntetéséről, a nagyenyedi kollégium felszámolásáról, a magyar nyelv használatának betiltásáról a hivatalokban, a papokat, lelkészeket, tanárokat sújtó börtönbüntetésekről, a Magyar Autonóm Terület feloszlatásáról és „a likvidálás legvadabb eszközéről”, románok százezreinek erőszakos betelepítéséről színmagyar területekre.

Ez a dokumentum 1963. július 15-én jelent meg az Irodalmi Újságbanban. „Ez idő szerint” – mondja Kádár. De ez az idő legalább 30 éve tart! Az Irodalmi Újság minden száma eljut a magyar párt és az állam vezetőihez. 1963 júliusa óta 24 év telt el, és azóta hány cikk, tanulmány, dokumentum jelent meg nálunk és az emigráció más kiadványaiban! 24 év óta sem Kádár, sem egyetlen más hazai politikus nem mondhatja, hogy nem tudott arról, mi történik Erdélyben: ha nem lettek volna közvetlen értesüléseik (ami magában is szégyen lett volna), akkor a nyugati magyar sajtóból tudniok kellett. És ami azóta történt, népelnyomásban, magyar értelmiségiek meggyilkolásában, félholtra verésében, emigrációba kényszerítésében, a magyar nyelvnek és kultúrának irtásában, román tömegek betelepítésében, a magyar népesség arányszámának visszaszorításában – mindezért Kádár és társai is felelősek, és ezt a három évtizedes történelmi felelősséget soha semmi nem fogja lemosni róluk.

De hát mit is tehettek volna? Hadd kérdezzem meg: most, amikor kezdenek megszólalni, most mit tehetnek? Ha semmit, akkor miért nem hallgatnak továbbra is? Ha pedig valamit, akkor miért hallgattak eddig, miért nem szólaltak meg korábban?

„Jobb későn, mint soha?” Mindenesetre jobb. De ez a „későn” milliók szenvedésébe, jóvátehetetlen veszteségekbe került. És ma is fennáll a gyanú, hogy a mostani, kései megszólalás – a közvélemény nyomásának enyhítése mellett – nem azért történik-e, hogy az ország egyre romló gazdasági helyzetéről olcsó magyarkodással eltereljék a figyelmet. Nem először történnék így Trianon óta.

Azt mondja Kádár, hogy bízik: majd „közös nevezőre” jutnak Romániával, „ez a mi kettőnk ügye”, „itt szavazó és döntőbírókat nem keresünk”. Hogy milyen ez a „közös nevező”, már tudjuk – neki kellene a legjobban tudnia: pontosan tíz évvel ezelőtt, 1977-ben kétszer is találkozott Ceauşescuval, volt nagy pompa, hűhó, csókolózás, pohárköszöntő, ünnepélyes, írásos megegyezés – olyan „közös nevező”, mint annak a rendje. Azután Ceauşescu úgy átverte őt, ahogy akarta: nemcsak folytatta, hanem fokozta, politikájának alapelemévé tette a magyarüldözést.

Ezzel a paranoiás, megalomániás népnyúzóval (az erős kifejezések nem tőlem származnak – a mértéktartó Le Monde használta őket 1987. május 24–25-i számának vezércikkében, Gorbacsov bukaresti látogatása alkalmából) semmiféle „közös nevező” nem létezik. Igenis, szavazó és döntőbírákra, igenis, nemzetközi fórumok beavatkozására van szükség! Ha sem a háborút, sem az erdélyi magyarság további pusztulását nem akarjuk, akkor a jelenlegi romániai politikai adottságokat tekintetbe véve más lehetőség nincs is.

Mikor Gorbacsov helyettese, Ligacsov április végén Budapesten járt, a sajtóértekezletén a Los Angeles Times tudósítója megkérdezte tőle: van-e mód a Szovjetunió közvetítésére a Varsói Szerződés két tagja, Magyarország és Románia között a nemzetiségi kérdésben felmerült véleményeltérésben? Ligacsov ezt válaszolta: „Ami Erdélyt, illetve a nemzetiségi kérdést illeti, ezt a testvéri Magyarországnak és Romániának kell eldöntenie. Mindkét ország baráti, ugyanaz a társadalmi rendszere, s ez reményt ad a nézeteltérések, a félreértések megoldására. A Szovjetunió nem lép fel döntőbíróként, de erre nem is kérték.” Vegyük tehát tudomásul, hogy a Szovjetunió szerint Magyarország és Románia között csupán „nézeteltérések” és „félreértések” vannak, és Moszkva nem hajlandó közvetíteni. Hogyan is tehetné – nincs még egy ország a világon, amelyik annyi népet, nemzetet, nemzetiséget nyom el, Magyarországtól Csehszlovákián, Lengyelországon, a balti államokon, Kazahsztánon, Grúzián, Mongólián keresztül Afganisztánig, mint a Szovjetunió. Hogyan teremthetne a saját táborán belül precedenst az emberi és nemzeti jogok védelmében?

De vannak más kis és nagy országok, vannak más nemzetközi fórumok is. Biztató, hogy Ceauşescut ma már a Nyugat úgy látja, ahogy azt a Le Monde-ból idéztem. Biztató, hogy az Egyesült Államok 6 hónapra felfüggesztette a Romániának nyújtott gazdasági kedvezményeket – azokból úgysem az ország lakossága, hanem csak a Conducator és a családja húzott hasznot. És bíztató, hogy Kádár bávatag stockholmi kijelentéseivel szemben az európai biztonság és együttműködés kérdéseivel foglalkozó bécsi találkozó március 3-i ülésén Magyarország társszerzőként csatlakozott Jugoszlávia és Kanada javaslatához, amely „szorgalmazza a nemzetiségi kisebbségek jogainak és jogos érdekeinek védelmére a helsinki folyamat dokumentumaiban és más idevágó nemzetközi rendelkezésekben vállalt kötelezettségek teljesítését”.

Ez a dicséretre méltó magyar diplomáciai gesztus gyökeresen ellentmond Kádárnak, annak, hogy „nem keresünk szavazó és döntőbírókat”. Jelzi ez azt, hogy Kádár tekintélye és hatalma hanyatlóban van, azt, hogy Magyarország vezetésében talán – magyarok is szóhoz fognak jutni. Az út csak egy lehet: az ENSZ-hez, a Helsinki Egyezményt ellenőrző fórumokhoz, az emberi jogokat tiszteletben tartó államokhoz, kormányokhoz kell fordulni.

És ha a Conducator azt mondja erre, hogy „horthyzmus”, „fasizmus”, „sovinizmus”, „rasszizmus”, ha egyes otthoni, fiatalabb, értelmesebb és nemcsak a maguk karrierjével törődő politikusoknak esetleg komplexusaik volnának, hogy jaj, csak a nacionalizmus bűnébe ne essenek, akkor hadd emlékeztessek valamire. Mikor 1918 decemberében Gyulafehérvárott az erdélyi románok nemzetgyűlése puccsszerűen kimondta egész Erdély csatlakozását Romániához, a pergamenre írt határozat még meg sem érkezett Bukarestbe, amikor a baloldali, radikális Jászi Oszkár már tiltakozott ellene. A baloldali Károlyi Mihály volt az, aki 1919 márciusában visszautasította a Trianon árnyékát előrevetítő Vix-jegyzéket, és ha az 1919-es proletárdiktatúrának egyetlen érdeme van, akkor ez az, hogy fegyverrel védte az országot a csehszlovák és román intervencióval szemben. Trianont nem a magyar progresszió – Trianont Horthyék írták alá. A neofasiszta Ceauşescuval a „közös nevezőben” csak a szovjet tankon Budapestre érkezett, a Nagy Imréék kivégzését szolgaian végrehajtó, „optimista” Kádár reménykedik. A magyar haladás – ha valamiben, akkor csak önmagában, a maga nemzetközi aktivitásában és a haladó világban bízhat.

Paszternak^*

Borisz Paszternak, a nagy orosz költő és regényíró 1957 novemberében az olasz Feltrinelli kiadónál megjelentette Doktor Zsivágo című regényét – minekutána saját hazájában egyetlen kiadó sem volt hajlandó a könyvet publikálni. 1958-ban a Szovjet Írószövetség elnöksége, „tekintettel Borisz Paszternak politikai és erkölcsi lezüllésére, és arra, hogy a szovjet néppel, a szocializmussal és a béke ügyével szemben az árulás bűnét követte el”, egyhangú határozattal megfosztotta őt „a szovjet író rangjától”. Tizenöt napon át egymást követték a tömeggyűlések, amelyek megbélyegezték az „árulót”; írók, újságírók, politikusok és „egyszerű olvasók” százai szidalmazták a „renegátot”; a szovjet kormány rákényszerítette, hogy utasítsa vissza a Nobel-díjat. Két év múlva bekövetkezett haláláig egyetlen sora sem jelenhetett meg a Szovjetunióban.

1987. május 27-én a hivatalos szovjet TASSZ hírügynökség közölte, hogy „Borisz Paszternakot, az irodalmi Nobel-díj kitüntetettjét teljes mértékben rehabilitálták. A Moszkva melletti Peredelkinóban Paszternak Múzeumot fognak létesíteni, kiadják az író teljes életművét, és a szovjet kormány felkérte az UNESCO-t, hogy a költő születésének századik évfordulóját, 1990-et nyilvánítsák nemzetközi Paszternak-évvé.”

A lecke nagy, és nemcsak Moszkvára, Budapestre is érvényes. Nemzetközi vagy nemzeti keretek közt, a századik születésnapokon lehet, s talán lesz is Nagy Imre-év, Bibó István-év, Szabó Zoltán-év, Márai Sándor-év, Faludy György-év.

Hruscsov-év, Brezsnyev-év, Andropov-év aligha. A szovjet politikusok nevei tetszés szerint behelyettesíthetők magyar kollégáik neveivel…

Aki nélkül nem lett volna ’56^*

Azt, amit most írok, harminc évvel ezelőtt kellett volna megírnom. A Nagy Imréről szóló könyvemben – abban lett volna a helye, meg a Tisztító Viharban, amit Aczél Tamással együtt írtunk. De akkor nem lehetett. Akkor Vásárhelyi Miklós börtönben volt. A Nagy Imre-perben kirótt ötéves büntetését töltötte. Ha megírom azt, amit most mondandó vagyok – talán rásóznak további öt vagy tíz évet. Tanácsosabb volt hallgatni – sőt: hallgatni kellett.

Mondják, ma más idők járnak, s hogy ma már mindent el lehet mondani Magyarországon is – majdnem annyit, amennyit nem lehet elmondani, és ez igazán nem kevés –, aztán meg a Rákosi-időkről olyan divattá vált leleplezéseket publikálni, hogy több mint három évtized elmúltával miért is lehetne baja valakinek abból, ha leírják, hogy Rákosi Mátyás megbuktatásában mekkora szerepe volt.

Tudom, a cikkem címe kicsit „blickfangosan” hangzik, lesznek, akik majd túlzónak találják, de nem baj: én így gondolom, és nagyon régóta így gondolom. És örülök, hogy végre-valahára, így, „blickfangosan” világgá – vagy inkább, szerényebben: országgá kürtölhetem. Mert attól tartok, hogy csak kevesen tudják, és ezek a kevesek is egyre kevesebben vannak. Egyre többen vannak közülünk – odaát.

Persze, ’56 sok minden és sok mindenki nélkül nem következett volna be – Sztálin, Rákosi és Gerő nélkül, a Mindszenty-per és a Rajk-per nélkül, a kulákisták és a kitelepítések nélkül, Hruscsov és Tito nélkül, Nagy Imre nélkül, a pesti diákok és munkások nélkül, de hát nem történelemkönyvet írok – így aztán mégiscsak jobb lesz a cikk címét kicsit szűkebbre fognom. ’56-ot otthon mindenki a magáénak, vagy jobb esetben a magáénak is mondta, a szocdemek, a kisgazdák, a „klerikálisok”, az ellenzéki kommunisták, a felkelő alakulatok, a munkástanácsok – még sorolhatnám –, és tulajdonképpen mindenkinek igaza volt. Egy két-három százalékos töredéktől eltekintve, ’56 mindenkié volt. De abban ma már talán teljes az egyetértés – kinti és hazai munkák többségéből legalábbis ezt látom –, hogy ’56 előkészítésében, sajátságos helyzetüknél (és a totalitáriánus rendszer sajátságos helyzeténél) fogva a „nagyimristáké” volt a döntő szerep. Az már a történelem furcsa, de nem egyedülálló fintorai közé tartozik, hogy azok, akik ’56-ot előkészítették, valójában nem forradalmat akartak, hanem békés, nyugodt, reformista fejlődést, dehát – nagy elődöket felemlítve – a francia enciklopédisták sem gondoltak XVI. Lajos lefejezésére. Vásárhelyi Miklós is megelégedett volna annyival, hogy Rákosi, Gerő, Farkas Mihály és társaik eltűnjenek a süllyesztőben – ha valamit nem kívánt, az a fegyveres harc, a kiontott vér, a barikádok és a rombolások voltak, és ha október 23-án reggel bejelentették volna, hogy Nagy Imre lett a miniszterelnök és Kádár a párt főtitkára, akkor örömében felbontott és a barátaival megivott volna egy üveg badacsonyit. De nem jelentették be…

’46-ban ismertem meg, akkor, amikor 22 éves fejjel odakerültem a Szabad Néphez. Ő már az „öregek” közé tartozott, nemcsak azért, mert már 27 éves volt, hanem főképpen azért, mert majdnem évtizedes illegális párt-múlt állt mögötte, Ságvárival, Losonczyval, Kállaival, Donáthtal részt vett a Márciusi Front munkájában, jó barátság fűzte sok szociáldemokratához és népi íróhoz. Hamarosan ő lett a szerkesztőbizottság titkára – Révai, Horváth Márton és Losonczy Géza után a negyedik ember a lapnál. De mert Révai többnyire a pártközpont fellegeiben székelt, és Géza – megannyi vonzó emberi tulajdonsága mellett – a legjobb akarattal sem volt rohammunkásnak nevezhető, Vásárhelyi igazából a második helyet töltötte be.

A „fordulat éve” – Benjámin László önmarcangoló, szép szavával: a „pilleszárnyú” sikerek – mindannyiunkat megszédítettek, nem utolsósorban Losonczyt és Vásárhelyit. Ahogy ma mondanák, erősen „begőzöltek”, egy vagy két éven át nem volt könnyű szót váltani velük.

Aztán különös dolgok történtek, a Rajk-per után Losonczyt kinevezték miniszterelnökségi, majd kultuszminisztériumi államtitkárnak, Vásárhelyit pártfőiskolára küldték és utána nem a Szabad Néphez került vissza, hanem a Rádió igazgatója lett. Kifelé mindez jól hangzott, előléptetésnek tűnhetett, de mi ott, ha nem is tudtuk, de valahogy éreztük, hogy mikor valaki a pártvonalról az állami vonalra kerül át, az inkább felfelé bukik, mintsem felfelé lép. Volt a szerkesztőségben egy súlyos pszichopata, egy titokzatos, vagy titokzatosságot játszó kíméletlen alak, bizonyos Betlen Oszkár – sem a pozíciója, sem a funciója nem volt eléggé világos, csak annyit lehetett tudni róla, hogy „régi elvtárs”, politikai fogolyként megjárta Mauthausent, a csehszlovák pártból került át a magyarba (akárcsak Farkas Mihály), nekem mindig az volt és ma is az a gyanúm, hogy ő intrikálta ki a laptól Losonczyt is, Vásárhelyit is, mint nem igazán „megbízható elemeket” – eltávolítva azokat, akik útjában álltak a főszerkesztői fotel elérésében. Az sem lepne meg túlságosan, ha egyszer kiderülne, hogy Losonczy börtönbe-távolításában is szerepe volt.

Hogy Vásárhelyi mégsem került börtönbe – legközelebbi barátai, az úgynevezett „debreceniek” majdnem mind odajutottak, Zöld Sándor pedig öngyilkos lett –, az szinte csodának számít. De egyre lejjebb csúszott, ami a funkciókat illeti: a Rádiótól a Művelt Nép-hez, onnan a Vengrija–Hungary című orosz, illetve angol nyelvű, teljesen súlytalan és érdektelen folyóirathoz. Harmadosztályú temetés volt ez egy olyan ragyogó eszű, ritka műveltségű, energiától duzzadó embernek, mint ő. De, ahogy a kínaiak mondják: nincs olyan rossz, amiben valami jó ne volna – vele is az történt, ami Losonczyval a szabadulása után. Azok lettek, akik voltak: egyszerű, közvetlen, szerény modorú, melegszívű emberek.

A Nagy Imre-per vádirata folyton a „Nagy Imre–Losonczy csoport”-ról beszél, még a mai pártkiadványok is egyre csak ezt emlegetik – én is az imént „nagyimristákat” írtam. De ezek – szavak. Összefoglaló fogalmak, ha úgy tetszik. És mint ilyenek, leegyszerűsítések. Van itt egy mítosz, amelyiknek a szétoszlatása, a valóság pontos felderítése és elemzése még a jövő történészeire vár, egy mítosz, amelyiknek – azt hiszem – még a sarkáról sem lebbentette fel a fátylat senki. A szavak mögött emberek vannak, és éppen ezért tévedés, nagy tévedés volna azt hinni, hogy ezek a gyűjtőnéven emlegetett emberek mind egyformán gondolkodtak, egyforma utat tettek meg, egyszerre és pontosan ugyanoda jutottak el, ahová eljutottak. Igaz, mindegyikük beletartozott a „csoport”-ba, de Gimes Miklós nem úgy gondolkodott, mint Sarkadi Imre, Fehér Lajos nem úgy, mint Szilágyi József, Lőcsei Pál nem úgy, mint Jánosi Ferenc, Déry Tibor nem úgy, mint Nagy László, Magos Gábor nem úgy, mint Erdei Sándor – folytathatnám.

Nagy Imre – zászló volt. Reformprogram, nemzeti érzés, az elhivatottság majdnem messianisztikus tudata. És mindenekelőtt: magatartás. Az olcsó kis kompromisszumok visszautasítása, áldozatvállalás, konok kitartás az igaza mellett.

Egy zászlóval sok mindent lehet csinálni – felesküdni rá, követni, lobogtatni, kitartani mellette vagy elpártolni tőle. De egy zászlóval egyedül csatát vívni – hát még csatát nyerni – nem lehet. Ahhoz sereg kell és muníció. Márpedig Nagy Imre egyszál egyedül volt, az egész pártvezetésben nem akadt senki, aki szívvel-lélekkel mellette lett volna, már akkor sem, amikor – az oroszok parancsára – 1953 nyarán miniszterelnökké nevezték ki. És még inkább ez volt a helyzet, amikor ’55 elején – az oroszok beleegyezésével – leváltották és fizikailag is elszigetelték a külvilágtól; akkor már voltak hívei, de lehetetlen volt vele érintkezni.

A magányt a miniszterelnökség idején és a blokádot a bukás után Vásárhelyi Miklós törte meg.

A zászlóhoz sereg kell, de seregek nem állnak össze maguktól. Sereget – szervezni kell. Nem szívesen használom ezt a szót, mert ettől egy rag elvisz a szervezkedésig, és onnan egy lépés a vádiratokig. A való helyzetnek is jobban megfelel a toborzás. Nagy Imre seregének a toborzója Vásárhelyi Miklós volt.

Erre maga Nagy Imre alkatánál fogva sem lett volna alkalmas, nem mintha nem lett volna cselekvő ember, ahogy itt-ott írják vagy feltételezik róla, hanem mert erősebb oldala volt a perspektívában való gondolkodás és irányítás. De nem lett volna alkalmas azért sem, amit pártszerűségnek szoktak nevezni – amivel az ellenfelei fabatkát sem törődtek, de neki kezét-lábát megkötötte. Losonczy Géza, aki roncsolt egészséggel és idegekkel szabadult Rákosi börtönéből, s akit magát sem a táborgyűjtők fajtájából faragták, ugyancsak alkalmatlan lett volna az emberek összeterelésére.

„Nagy Imre–Losoczy-csoport”? De hát Nagy Imre és Losonczy ’54 előtt egymást is alig ismerték! És egyáltalán: Nagy Imre alig ismert valakit azok közül, akik később a „csoport”-jába tartoztak. Ő a miniszterelnökségéig és még jóval azutánig egy egészen más világban élt, úgy-ahogy a falvakéban, de sokkal inkább a funkcionáriusokéban. Vásárhelyi Miklós hozta őt össze Losonczyval, Haraszti Sándorral, Szilágyi Józseffel, Gimessel, Déryvel, Aczéllal, Benjáminnal, az akkor még szebb reményekre jogosító Kádárral.

Nagy Imre ’55 áprilisa után betegen, elhagyatottan ott ült az Orsó utcai villában, aminek a bejáratát a szemközti villa ablakából éjjel-nappal figyelték. Vásárhelyi Miklós fütyült erre: az első hetekben, amíg mások is meg nem bátorodtak, amíg maga Imre bácsi össze nem szedte magát és üzenni nem kezdett egyesekért, ő volt az eleven kapcsolat közte és a világ között. Nagy Imre elkezdte a tanulmányait írni: a magyarországi sztálinizmus átfogó, mélyreható és tragikus előrelátással megírt bírálatát. Ezek a „fejtágító” írások – a muníció – is főleg Vásárhelyin keresztül jutottak el hozzánk.

Ahogy mondtam: ez a „csoport” sok mindenben nem volt egységes. Voltak, akik úgy gondolták: túl messzire mentünk, vissza kellene kicsit vonulnunk. Mások meg azt: túl óvatosak vagyunk, több helyütt és erősebben kellene fellépnünk. Megint mások: ahhoz, hogy Rákosi pártjával szemben komolyabb eredményeket érjünk el, magunknak is organizációvá kellene alakulnunk. Imre bácsival is voltak véleményeltérések. Hagyja már a fenébe azt a nevetséges „pártszerűséget” – így egyesek. De mások úgy: nem volna baj, ha valami engedményt mégiscsak tenne. Viták robbantak ki, sértődések, megbántott érzékenységek és hiúságok sűrítették az amúgy is nehéz levegőt, súrlódó elképzelések taktikáról és tágabban, a jövőről – igen, ezt egyszer majd komolyabban fel kell tárni, meg kell vizsgálni, árnyalataira kell bontani a sematikus csoport-képet: nem mellékes és nem mellőzhető része ez ’56 előtörténetének. Itt és most csak annyit, hogy az ellentétek, a haragok, az összeveszések békítője, a legkülönbözőbb emberek, indulatok és tervek összeegyeztetője, közös nevezőre hozója ő volt: Vásárhelyi. Valami nagyon ritka adottsággal ajándékozta meg őt az ég a hevületek hűtésére, a drámák feloldására, a sarkok lekerekítésére. S akkoriban ahhoz, hogy a „sereg” szét ne hulljék, kevés dologra volt nagyobb szükség, mint erre.

Cudar idők voltak ezek. Moszkva Rákosit támogatta, közel s távolban semmi reménysugarat nem lehetett felfedezni, vártuk, hogy mikor fognak letartóztatni minket. Nem mondhatom, hogy nagy optimizmussal jártunk-keltünk a világban.

Vásárhelyit, aki a Nagy Imre-kormány utolsó időszakában pár hónapig az akkor megalakult Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese volt, megint „lefokozták” – minden eddiginél alacsonyabb munkakörbe rakták, a Művelt Nép Kiadónál lett könyvtáros. A Hungáriává átkeresztelt New York-palotában volt az irodája. Ez a füstös, sötét szobácska – aligha lehetett nagyobb tizenöt négyzetméternél –, ez volt a mi Pilvaxunk. Ide ugrott be az ember, ha meg akarta tudni: erről vagy arról mit gondol Nagy Imre; és akkor, ha arról szeretett volna valamit hallani: mi történik a pártközpontban. Mert Vásárhelyinek a régi, illegális időkből akadtak barátai a Központi Vezetőségben is, olyan emberek, akik ugyan minden gazságot megszavaztak, de azért nem bánták volna, ha Rákosiéktól megszabadulhattak volna, s jó pontokat is igyekeztek szerezni; ők el-elmondtak neki néhány „szigorúan bizalmas” értesülést. De főleg akkor volt jó Vásárhelyi Miklóshoz belátogatni, amikor úrrá lett az emberen a sötéten látás. Senki úgy nem tudta másokban a lelket tartani, mint ő. Mindig megtalálta azt a jó szót, ami éppen kellett, azt a biztatást, amire a kedély éppen áhítozott, azt az érvet, ami felderítette a hangulatot. Borzasnak – így hívtuk magunk közt Rákosit, már csak azért is, hogy Kopasznak ne nevezzük – volt valami ügyes húzása ellenünk, legalábbis nekünk ügyesnek látszott. Máig a fülemben van Vásárhelyi hangja: „Ne féljetek, akármit is csinál – ő már csak rosszat húzhat”.

Igaza volt. Minél jobban ügyeskedett Borzas, annál mélyebbre húzta le őt saját bűneinek hínárja.

Ha az a kis szoba, ott a Lenin körúton csupán lelkiklinika lett volna, már akkor is egyedülálló és pótolhatatlan feladatot töltött volna be.

De sokkal több volt annál.

1955 őszén, az Irodalmi Újság elkobzását, két, egymást követő szerkesztőjének, Molnár Miklósnak és Hámos Györgynek a leváltását, Az ember tragédiájának, a Csodálatos mandarinnak és Németh László Galileijének betiltását követően 59 kommunista író, színész, újságíró, zeneművész, filmrendező tiltakozó beadványt, úgynevezett memorandumot intézett a pártvezetéshez. Az aláírók neve mellett csak úgy csilingeltek az egyszeres-kétszeres-háromszoros Kossuth-díjak, a „kiváló művész”-i, „érdemes művész”-i csengettyűk. Ilyet még nem látott kommunista rendszer – nemcsak Magyarországon, máshol sem. Nem is maradt adós a válasszal Rákosi: egy lincshangulatú gyűlésen, abban a teremben, ahol Rajkékat halálra ítélték, olyan határozatot fogadtatott el az aláírók ellen, hogy csak úgy zengett.

Fő szervezőként ötünket jelölt meg: Déryt, Zelket, Aczélt, Háy Gyulát és engem. Ami igaz, igaz – tettük, amit tehettünk. De Rákosiék informáltsága mégsem volt tökéletes. A fő szervezők nem mi voltunk. Vásárhelyi volt. Ő volt az, aki Nagy Imre jóváhagyásával s talán még Losonczy, Haraszti, Gimes segítségével a szöveget megszerkesztette. És ő volt az, aki minket, a név szerint kipellengérezetteket mozgósított. Nekünk például alighanem eszünkbe se jutott volna, hogy olyanokat kérjünk meg aláírásra, mint Bessenyei Ferenc, Major Tamás, Mészáros Ági, Ruttkay Éva, Olthy Magda, Gábor Miklós, Várkonyi Zoltán, Mihály András, Máriássy Félix vagy Fábry Zoltán. De ő azt mondta Háynak vagy Zelknek: „Próbáljátok meg a színészekkel”, vagy nekem: „Próbáld meg a filmesekkel”. Megpróbáltuk. Sikerült.

Mikor Borzas a sajtóban is publikáltatta a párthatározatot, azt hitte, hogy ügyeset húzott: megfélemlít vele mindenkit, aki ezután moccanni merne. Ezt ugyan sem ezzel, sem a pártbüntetésekkel nem érte el – azt viszont elérte, hogy a nyugati sajtó megtudta és megírta: valami nagy baj van Rákosi Mátyás pártjában. Akármilyen ügyeset húzott – rosszat húzott.

Tény, hogy a szovjet párt XX. pártkongresszusa után lélegezhetőbbé vált a levegő. De azért maguktól nem mentek volna előbbre a dolgok. Mibe bukott volna bele Rákosi? A hozzá hasonló sztálinista helytartók Romániában, Csehszlovákiában, Bulgáriában, Kelet-Németországban vígan és hosszan túlélték a nevezetes kongresszust. Túlélte volna ő is. Tito távoli utálata, a Rajk-ügy utórezgései meg-megrázták volna a trónját, de látott ő ennél különb viharokat is.

Meg kellett őt buktatni. Nekünk kellett őt megbuktatnunk.

Cselekedni kellett és ezt a cselekvést, a cselekvés „előőrsét” – az Írószövetség, a Szabad Nép, a Magyar Nemzet lázadásai után – akkor, ’56 tavaszán és koranyarán Petőfi Körnek hívták.

Rákosi végül is a Petőfi Kör 1956. június 27-i sajtóvitájába bukott bele: a vita nyomán 400 embert le akart tartóztatni, és ezt már nem engedték meg – őt menesztették az oroszok.

A Petőfi Kör alig három hónappal korábban született meg. Vásárhelyi Miklós fundálta ki Tánczos Gáborral…

Mennyi szenvedést, vért, gyászt lehetett volna elkerülni, ha azok, akiknek Rákosi bukása után úgy hullott az ölükbe a hatalom, hogy ezért a bukásért kisujjukat sem mozdították, legalább akkor hallgattak volna Nagy Imrére, Losonczyra, Vásárhelyire, Gimesre. De hát a történelmet nem a „ha” és a „volna” szavakkal írják.

Vásárhelyit Budapesten 1956. november 3-án láttam utoljára. Nagy Imre mellett a sajtóügyek felelőse volt. Akkorra annyira konszolidálódott a helyzet, hogy a lázas napok után, amikor az adott ki újságot, aki akart, most már lapengedélyt kellett kérni a kormánytól.

A Béke és Szabadság című hetilap két kommunista szerkesztője, Gál György és Nemes György egy pártonkívüli munkatársukkal megkértek, kísérjem el őket a Parlamentbe, Vásárhelyihez, és beszéljek vele, hogy minél gyorsabban megkapják az engedélyt. A sztálinista időkben ők adtak „menedéket” a pártonkívülinek – az elképzelésük az volt, hogy most majd ez a pártonkívüli lesz a főnök és ők lesznek háttérben. Ilyen ország vagyunk: valaki valakinek mindig a „házizsidaja” vagy a „strómanja”.

Miklós azonnal azt mondta: nincs semmi probléma, és már állította is ki a lapengedélyt. Aztán elbeszélgettünk. Elmondta, milyen sokan jönnek engedélyért, mindenféle politikai árnyalatúak, és ő természetesen senki elé nem gördít akadályt – sajtószabadság van. De azt azért hozzátette:

– Jött egy vagy két régi fasiszta is. Azoknak nem adtam. Amíg én itt vagyok, fasiszták nem kapnak.

Sokáig már nem volt ott. Még néhány óráig. Nem a fasiszták söpörték el a helyéről, hanem a szovjet tankok, amelyek másnap hajnalban bevonultak Budapestre.

A jugoszlávoknál keresett menedéket. A feleségével, Edittel és három gyermekükkel a követség elől hurcolták el – Nagy Imrével és a többiekkel együtt – Romániába.

Aztán jött a per és a börtön. A Magyar Füzetek egyik friss kiadványában (A forradalom előzményei, alakulása és utóélete), amelyik közli egy kitűnő előadásának a szövegét, az életrajzi adatok közt ezt olvasom róla: „1961-ben szabadul, de sem újságíróként, sem más értelmiségi munkakörben hosszú évekig nem dolgozhat. Az 1970-es évek óta, a MTA irodalomtudományi intézete keretében sajtótörténeti munkákat szerkeszt. Jancsó Miklós és Makk Károly mellett filmdramaturgként is dolgozott.”

Életének erről a korszakáról írjanak majd mások, azok, akik a közelében voltak, és vannak. De még jobb volna, ha ő írna róla. És nemcsak erről, hanem arról – sőt főleg arról –, amiről most én írtam. Mert amit én írtam, az még csak vázlatként sem menne el amellett, amit ő tudna megírni – amit meg kellene írnia, ha másért nem, hát a nagybetűs Történelem kedvéért.

Hadd kívánjak neki ehhez, s egy boldog, hosszú, nyugodtabb élethez jó egészséget, jókedvet, töretlen erőt, most, amikor a hetvenedik évét tölti be.

Brassó – Budapest^*

Erdély legnagyobb városában, Brassóban 20 000 gyári munkás kiment az utcára tüntetni a nacionál-„szocialista” diktatúra, a nyomor, az éhség, a fagyhalállal fenyegető energiakorlátozások, a munkabérek csökkentése ellen. A munkásokhoz csatlakoztak az egyetem és a középiskolák diákjai. A tüntetők elfoglalták a pártházat és a városházát. Kiszórták az utcára a dossziékat, a „káderjelentéseket”, a bútorok egy részét, Ceauşescu fényképeit és felgyújtották őket. A helyi rendőrség képtelen volt a tömeget megfékezni; az összetűzések során két rendőrt megöltek, sok tüntető megsebesült. Végülis a városon kívülről odavezényelt katonaság tudta csak megfékezni a tömegmegmozdulást.

A brassói események 1987. november 15-én zajlottak le. A világ legnagyobb és legtekintélyesebb újságai már másnap első oldalon számoltak be róluk. A budapesti Népszabadság először december 5-én említette meg őket. A magyar kommunista párt hivatalos lapjának három hétre volt szüksége ahhoz, hogy észrevegye: valami történt Brassóban. Brassó 400 kilométerre van a magyar határtól. Ha Gázában párszáz suhanc, ha Új-Kaledóniában párszáz kanak tüntet, arról a Népszabadság azonnal hírt ad. Arról, ami Magyarország közvetlen szomszédságában történik, heteken át hallgat. És amikor beszámol róla, akkor sem írja le, hogy Brassó – Erdélyben van, hogy a tüntetők azt kiabálták: „Le Ceauşescuval!”, hogy a munkások és a diákok között ezerszám voltak magyarok – mint ahogy azóta sem írta meg, hogy tüntetések voltak Aradon, Nagyváradon és Temesvárott is, és talán nem egészen véletlen az, hogy egész Romániában elsőnek és legerőteljesebben az erdélyi városok mozdultak meg.

Így fest a gorbacsovi „átlátszóság” Budapesten, mihelyt olyan „kényes” kérdésekről van szó, mint Erdély, az erdélyi magyarok (és szászok és románok) sorsa, az oltyán uralkodócsalád trónjának megrendülése. A végéhez közeledő Kádár-korszak árulásban – 1956-os forradalom elárulásával – született, árulással és szószegéssel – a Nagy Imréék személyi biztonságát írásban megfogadó ígéret megszegésével és a kivégzésüket elrendelő szovjet ukáz alázatos végrehajtásával – folytatódott, de a sűrű és sokféle árulás között nem a legkisebb az, ahogyan 32 éve az erdélyi magyarságot magára hagyta az erőszakos románosítás politikájával szemben. Ez a népárulás eleinte a hála megnyilvánulása volt, amiért a román kommunisták segédkezet nyújtottak Nagy Imréék deportálásában, majd az ENSZ nyilvánossága előtt garantált menedékjog felrúgásával kiszolgáltatták őket a budapesti hóhéroknak; folytatódott 1958 februárjában Kádár János és Kállai Gyula bukaresti látogatásával, amikor is Kállai azzal a hazugsággal kedveskedett román elvtársainak, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyílt területi követelésekkel lépett fel”, és „a szomszédos Romániában is vissza akarta állítani a földesúri-tőkés kizsákmányolást” (hol volt akár csak egyetlen bizonyítéka erre?), Kádár pedig pohárköszöntőjében köszönetet mondott az 1956–57-es román segítségért (!) és kijelentette: „…itt laknak magyar származásúak is”. Mintha csak nem magyarok, hanem magyar származású románok volnának Erdélyben, mintha csak nem több, mint ezer éve ott élőkről, hanem albérlőkről volna szó! A kétmillió erdélyi magyar kiárusításának három évtizedes története még megírásra vár, részletes, tudományos feldolgozásra – a brassói események tükrében talán elég most csupán annyit leszögezni: ezen Erdély történetének nemcsak három, de háromszáz kötetes kiadása sem tud változtatni. Még akkor sem, ha az emigráció egy része is hasra esik ennek a könyvnek a megjelentetése előtt.

Az Irodalmi Újság háromhavonta jelenik meg, és talán nem tévedek nagyot, ha megkockáztatom: amikor a következő egy vagy két számunk eljut olvasóinkhoz, már nem Kádár János lesz a hazai kommunista párt vezetője. Az év első felére – meghatározatlan dátummal – országos pártértekezletet hívtak össze Budapesten, és eléggé valószínű, hogy Kádár hasonló elbánásban fog részesülni, mint kollégája, Husák, aki – hozzá hasonlóan – az 1968-as „prágai tavasz” hátbadöfésével került hatalomra Csehszlovákiában. Hol vannak azok az idők, amikor még a nyugati sajtó egy része is úgy vélekedett, hogy ha létezik egyetlen olyan kommunista vezető, aki titkos választáson is megkapná a szavazatok többségét, akkor Kádár János az? Titkos választáson ma Kádár ugyanúgy járna, mint Jaruzelski Lengyelországban: akármilyen csavarosan tette is fel a népszavazásra bocsátott kérdéseket – a lengyel nép többsége ellene szavazott. Nekünk nemzeti szégyeneink közé fog tartozni Kádár egykori „népszerűsége”, „János bácsizása”, – ma már mindenesetre túl van rajta az ország, amelyik csak azt várja, hogy a mostani szörnyű gazdasági, politikai, demográfiai, morális válság fő felelőse, ez a „tehetetlen, kiskaliberű, szenilis alak” – Nyugatra látogató és négy-öt évvel ezelőtt még Kádárt dicsérgető magyarokat idézek – eltűnjék a színről.

Az utód, az utódok jobbak lesznek-e? Reménykedni mindig lehet. Grósz Károlytól, az új miniszterelnöktől eddig sok beszédet, nyilatkozatot olvastam – semmitmondó frázisokat ismételgetőket is, realistább hangokat megütőket is –, de több, mint hat hónappal ezelőtti kinevezése óta még egyetlen pozitív cselekedetet nem láttam. December közepén átalakította a kormányt: a pénzügyminisztert miniszterelnök-helyettessé léptette elő, s ugyanakkor miniszterré „fokozott le” négy eddigi miniszterelnök-helyettest, köztük azt, aki – vele szemben – Kádár jelöltje volt a miniszterelnöki tisztre. (A hírek szerint a Politikai Bizottság leszavazta Kádárt, és Grósz az ő akarata ellenére lett miniszterelnök.) De hát a funckiók ide-oda cserélgetése ugyanazok között – ez a Ceauşescu-féle módszer –, ez lesz az, ami könnyít a január elsején életbe lépett súlyos adóztatásokon, ami megfékezi az évi 15 százalékot meghaladó inflációt, ami javítani fogja az egyre süllyedő életszínvonalat, ami feltartóztatja a patinás múltú gyárak felszámolását és a növekvő munkanélküliséget, ami enyhíti a fizetésből élők napi gondjait és a nyugdíjasok nyomorát, ami perspektívát ad a fiatalságnak, ami megállítja a népszaporulat tragikus zuhanását, ami csökkenti az ország fojtogató eladósodását?

Néhány évvel ezelőtt Grósz először azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy kijelentette: most, amikor divatba jött az „ötvenes évek” bírálata, ő vállalja ezt az időszakot. Az „ötvenes évek”: a sztálinizmust jelentette, de a kalendárium szerint ’56 leverése és Nagy Imrééknek, a forradalmárok ezreinek kivégzése és bebörtönzése is beletartozik. Igaz, ez a kihívó kijelentés még a kihaló elefántok, a Brezsnyevek, az Andropovok, a Csernyenkók idején hangzott el. Egy mostani beszédében már azt olvasom (Magyar Hírlap, 1987. december 3.), hogy „kiéleződtek azok a körülmények, amelyek között élünk és dolgozunk, felhalmozódtak az elmúlt 10-12 év általános problémái, érthető tehát, hogy ez feszültségeket gerjeszt”. Amiből arra lehet következtetni, hogy ha nemrégiben még az „ötvenes éveket” is vállalta – amikor ifjú ember volt –, most már a hetvenes-nyolcvanas éveket sem nagyon vállalja, amikor pedig már a párt vezetői közé tartozott. Érthető: ma már Gorbacsov a szovjet párt vezetője, most az ő mondókáját kell másolni – és különben is, Sztálin óta még egyetlen olyan szovjet vezető sem volt – és népi demokratikus vezető is alig-alig –, aki ne tagadta volna meg közvetlen elődjének a politikáját. Magában véve ez még nem volna baj – ellenkezőleg. De hol van és milyen lesz az új politika? Az, amelyik nem ront, hanem javít a felső klikkharcok, az átcsoportosítások és újjászervezések, a „peresztrojkák” és a „glasznosztyok” kísérleti nyulának, a dolgozó népnek az életén? Az új magyar vezetés 1988-ra egyebek közt az egy főre jutó reáljövedelem 2,5-3 százalékos csökkenését és ugyanakkor a fegyverkezésre, a hadseregre, a belügyi szervekre és a „munkásőrség”-re fordított kiadásoknak több mint 20 százalékos növelését jelentette be; ennek a vodka-illatú „stabilizációs és kibontakozási programnak” a megvalósítására a munkájukból élőknek fokozódó nehézségeket, nagyobb terheket, keménykezű intézkedéseket ígér. Félő, hogy hosszú, nagyon hosszú évek óta ez lesz a pártnak és a kormánynak az első – és még félőbb, hogy ez lesz az egyetlen – ígérete, amit meg is fog tartani.

A dolgok^*

Kádár János 1987 októberében Pekingbe látogatott. Idézünk a Népszabadság kiküldött munkatársának, Böcz Sándornak a lap október 14-i számában megjelent tudósításából:

„…szálláshelyén, az állami vendégházban találkozott Teng Hsziao-pinggel, a Kínai KP Központi Bizottsága tanácsadó testületének elnökével. A két vezető a régóta várt viszontlátás őszinte örömével köszöntötte egymást, s a beszélgetés a fényképezőgépek pergőtüzében így kezdődött: Teng Hsziao-ping megjegyezte, hogy harminc éve nem találkoztak, mire Kádár János így válaszolt:

– Örülök, hogy újra láthatom. Időközben sok minden történt, de jó, hogy végül így alakulnak a dolgok.

– Harminc évig nem találkozhattunk, s ez azt mutatja, hogy bizonyos dolgok elhúzódtak – jegyezte meg Teng.

– És voltak dolgok, amik jobb, ha nem lettek volna – fűzte hozzá az MSZMP főtitkára.

– De ezeknek a dolgoknak a negatív oldalából is tanultunk – folytatta a kínai vezető. – Most viszont új dolgokkal foglalkozunk. Nehéz elkerülni a kitérőket, a buktatókat.

– Az a baj, hogy a kitérők miatt sok évet vesztettünk – állapította meg Kádár János.”

A tájékozatlan olvasó álmélkodva „hallgatja” a két férfiú színvonalas párbeszédét. Mi az a „sok minden”, ami időközben történt? Ha végül így alakulnak a dolgok, hogyan alakultak, amikor nem így alakultak? Mik azok a dolgok, amik jobb, ha nem lettek volna? És amiknek a negatív oldalából is tanultak? Mik voltak a „dolgok” negatív és pozitív oldalai? Milyen kitérőkről és buktatókról van szó? Ha most új dolgokkal foglalkoznak, milyen régi dolgokkal foglalkoztak eddig? Miért nem találkozhattak harminc évig? Megszűnt a légiforgalom Peking és Budapest között?

Vagy talán arról beszélnek, amiről – nem beszélnek? Arról, hogy évtizedeken át az egyik revizionista szovjetbérencnek nevezte a másikat, a másik trockijista imperialistabérencnek az egyiket? Egyebek között – és az egyebek közé Teng többszörös kibukása is tartozik a kínai vezetésből – azért kellett a viszontlátás őszinte örömére várniok?

A kérdések megválaszolatlanul maradnak. A tájékozatlan olvasónak be kell érnie a „dolgokkal”. A kisdolgokkal és a nagydolgokkal.

Merénylet a jövő ellen^*

A rossz hírek zuhatagában – az adózás bevezetése, az életszínvonal csökkenése, a rohamosan növekvő infláció, a munkanélküliség megjelenése – a magyar közvélemény alighanem fel sem figyelt arra, ami minden rossz között a legrosszabb, minden fenyegetés közül a legfenyegetőbb. Igaz, hogy az „illetékesek” nem is igyekeztek felhívni rá a figyelmet, a sajtóban is jól eldugták, az Országgyűlés kulturális bizottságának megbeszélései közé rejtették, – ki olvassa az efféle hivatalos beszámolókat? –, a kormány lapja, a Magyar Hírlap pedig ilyen semmitmondó cím alatt közölte még ezt a bizottsági beszámolót is: Fontos megállapítások a kulturális ágazat jövőjéről.

A bizottsági vita megállapításai valóban fontosak voltak; a kormány sajtóorgánuma éppen csak azt keni el a semleges címadással, hogy milyen irányban – jó vagy rossz irányban – voltak-e fontosak. Mert ha a szerkesztőkben egy kicsit több tisztesség volna, akkor a „fontos” jelzőt minden túlzás nélkül felcserélhették volna azzal, hogy „katasztrofális”.

Az Országgyűlés kulturális bizottsága – az idei költségvetés tervezetét tárgyalva – megállapította, hogy a magyar közoktatás perspektívái a lehető legsötétebbek: „A már most meglévő, napi gazdálkodási gondok állandósulnak egyes intézményekben” és „a működés lehetetlenülése következik be”; „az oktatásban az alacsony bérek kontraszelekciós hatásúak” (azaz a pedagógusok rossz fizetése miatt egyre gyengébb elemek mennek erre a pályára), a felsőoktatásban pedig „az anyagi ellátottság további romlása a tartalmi, minőségi elvárások teljesítésének akadályává válik” (azaz az egyetemi és főiskolai oktatás amúgy sem magas színvonala tovább fog csökkenni).

„Napi gazdálkodási gondok”, „alacsony bérek”, „tovább romló anyagi ellátottság”: magyarul – nincs pénz. A vitában felszólaló Békesi László pénzügyminiszter-helyettes azt is megmondta, miért nincs. Idézzük: „Természetesen tudni kell, hogy mivel a termelői szektor, a veszteséges tevékenységek támogatására összesen 154 milliárd forintot, azaz a költségvetés 22 százalékát fordítja a kormány 1988-ban, a nem termelő ágazatnak minősített oktatás és kultúra támogatására kevés pénz marad.” Félreérthetetlen: az oktatásra és a kultúrára azért marad kevés pénz, mert az állam, azaz az adófizetők pénzét azok az állami vállalatok emésztik fel, amelyek – veszteségesek!

Minek következtében dr. Stark Antal, a művelődési minisztérium államtitkára bejelenthette, hogy „a főiskolákon, egyetemeken alkalmazottak létszámát négy-hat százalékkal csökkenteni kell, és ugyancsak csökken a nemzetközi kapcsolatok ápolására fordított összeg is.” De még ennél is döbbenetesebb volt az, amit a Magyar Tudományos Akadémia nevében felszólaló Kulcsár Kálmán mondott: „Immár jó néhány éve folyamatos lemaradás van a tudományban, az európai átlaghoz viszonyítva is… Az európai átlaghoz képest nálunk fele arányban tanulnak fiatalok a főiskolákon és az egyetemeken, mint más országokban. Úgy tűnik, hogy saját elmaradásunkat alapozzuk meg ezekben az években.”

Alig hihető! Ahelyett, hogy igyekeznénk felzárkózni legalább az európai átlaghoz – az amerikairól és a japánról már nem is beszélve –, a most következő években „megalapozzuk” a lemaradásunkat a XXI. századra is. Főiskoláinkon és egyetemeinken már most is fele olyan arányban tanulnak fiatalok, mint általában Európában – a jövőben még lejjebb fogunk süllyedni.

Nem tudom, elég világos-e, miről van szó? Nem egyszerűen statisztikai adatokról, tárgyilagos összehasonlításokról, hanem az ország, a nemzet jövőjéről! Nemzeti öngyilkosságról, pontosabban a nemzet pusztulásba taszításáról. Valamiről, ami még a „nemzethalál”-nak nevezett születés-csökkenésnél, a lakosság számának lemorzsolódásánál is súlyosabb. Mert ha a „kiművelt emberfők” dolgában nemcsak nem hozzuk be lemaradásunkat, de még mélyebbre zuhanunk, akkor a legkönnyebb és legbiztosabb áldozatai leszünk a világméretű és könyörtelen gazdasági versenynek, akkor gazdaságilag és kulturálisan olyan mélyre csúszunk, hogy még a leghaloványabb reményünk sem marad a népességi tendenciák megfordítására.

Mindez a pénzen, a meglévő pénz elosztásán múlik. Békesi pénzügyminiszter-helyettes szavai szerint az oktatás és a kultúra „nem termelési ágazatnak minősített” részei a költségvetésnek. Az úgynevezett veszteséges tevékenységek – termelési ágazatok, de az oktatás és a kultúra, amelyek a kibontakozás alapját és reményét jelenthetik, nem azok. Franciaországban, Németországban, egész Nyugat-Európában mást sem hallani, mint hogy az öreg kontinens versenyképességének és ezzel az élvonalba kerülésének egyetlen lehetősége az oktatás fejlesztése, a tudás, a szakértelem, és erre a jövőben az eddiginél sokkal nagyobb összegeket kell fordítani. Az utóbbi hónapokban már a Szovjetunióban is elkezdtek erről beszélni. De Magyarországon ennek a fordítottja történik: nyomorfizetések, azaz kontraszelekció, ami a pedagógusokat illeti, kevesebb alkalmazott, azaz alacsonyabb színvonal az egyetemeken és a főiskolákon, kevesebb diák és kevesebb tudás – a lemaradás államilag garantált „megalapozása”.

Demagógia volna azt mondani, hogy a veszteséges tevékenységek támogatására fordított 154 milliárd forintot egyetlen mozdulattal át kellene irányítani a közoktatás és a kultúra területére. Kézenfekvő, hogy ez sok százezer ember munkanélküliségét jelentené, olyan emberekét, akik teljesen ártatlanok abban, amiért a rendszer a felelős – abban, hogy a vállalatuk veszteséges. De talán volna mód sürgősen – mert a dollárkölcsönök visszafizetésében lehet haladékokat kapni, de a jövőért folyó világgazdasági versenyben nem lehet – másutt is pénzt találni. Például a katonai kiadások csökkentésében, például a bős-nagymarosi erőmű építkezéseinél, például az egész országot behálózó és fojtogató bürokrácia (párt- és állami bürokrácia) leépítésében. Ha a közoktatás és a kultúra támogatását illetően nem történik azonnali és 180 fokos fordulat, akkor az ország mai vezetői nemcsak kapkodó, hozzá nem értő, tehetségtelen dilettánsoknak fognak minősülni, hanem a nemzet sírásóinak is.

Szabó Zoltán és az Irodalmi Újság^*

Abban a bevezetőben, amelyet Czigány Lóránt a Terepfelverés címmel megjelent Szabó Zoltán-kötethez írt, s amely az író egész életútját felméri, szó esik az Irodalmi Újságról is. „Szabó Zoltán értékrendjében – mondja Czigány – a fiatalok nézetei prioritást élveztek, s már 1957 decemberében kritikával illeti az Irodalmi Újságot, mivel az, mint Borbándi Gyula idézi véleményét: »nem képviseli a forradalom szellemét és nem irodalmi műhely, mert nem neveli közös munkára a fiatalokat! Az Irodalmi Újság akkori szerkesztője, Faludy György antikommunista aggályoskodásai gyakran késleltették, illetve akadályozták meg olyan írások megjelenését, melyek Szabó Zoltán szerint csupán szerzőik hatalmi tömböktől független gondolkodását jelezték.”

Noha Czigány nem nevezi meg forrását – feltételezzük, hogy Borbándi A magyar emigráció életrajza, 1945–1985 című könyvéből idéz. Borbándi ott, a 279. oldalon ezt írja: „Szabó Zoltán az 1957 decemberi londoni írószövetségi vezetőségi ülésén Faludy szemére vetette, hogy aggályoskodik baloldalinak, szocialistának hangzó cikkek miatt, az Irodalmi Újság nem képviseli a forradalmi szemléletet és nem irodalmi műhely, mert nem neveli közös munkára a fiatalokat.” Sajnos, Borbándi sem nevezi meg a forrását, nem lehet tudni, hogy annak a harminc év előtti vezetőségi ülésnek a jegyzőkönyvéből idéz-e, avagy az emlékezetére támaszkodik – mindenesetre nem teszi idézőjelbe, amit Szabó Zoltán szájába ad.

De akár elhangzott ez, akár nem, akár így hangzott el, akár másképpen – Czigány még Borbándi szövegét is megmásítja, és úgy teszi idézőjelbe. Borbándinál „a forradalmi szemlélet”-ről van szó, Czigánynál már az Irodalmi Újság a „forradalom szellemét” nem képviseli. Akinek füle van, hallja: a kettő nem ugyanaz. Az első lehet vita kérdése, a második már vádként, méghozzá súlyos vádként hangzik.

A lényeg mégsem ez – mint ahogy az sem, hogy 30 évvel ezelőtt Szabó Zoltán és Faludy György között voltak-e politikai meggondolásbeli, elvi ellentétek az Irodalmi Újságot illetően. Voltak. Két nagy íróról, két szabad emberről lévén szó, miért ne lehettek volna? Ennek „bizonyítására” még írószövetségi közgyűlési jegyzőkönyvre sincs szükség: ellentéteiket nyilvánosan is megvitatták, az olvasók elé is vitték – éppen az Irodalmi Újság hasábjain!

Ami egyszerre elszomorító és meghökkentő – és ez a lényeges –, hogy Czigány Lóránt Szabó Zoltán egész pályafutását felmérve mindössze ennyit tartott (és éppen ezt tartotta) megemlítésre méltónak az író és az Irodalmi Újság kapcsolatáról. Egyetlen szó sincs arról, hogy Szabó Zoltán a londoni Irodalmi Újságnak szerkesztőbizottsági tagja volt. Egyetlen szó sincs arról, hogy éveken át a lapnak alig volt olyan száma, amelyikben cikke-tanulmánya ne jelent volna meg. Egyetlen szó sincs arról, hogy Szabó Zoltán emigráns közírói pályafutásának nincs még egy olyan termékeny szakasza, mint amilyen az Irodalmi Újság hasábjain került megörökítésre. Aki csupán Czigány bevezetőjéből tájékozódik, az annyit tud meg, hogy Szabó Zoltánnak milyen rossz véleménye volt az Irodalmi Újságról.

Valóban olyan rossz véleménye volt? A Terepfelverés Függelékében Czigány értékes bibliográfiát állít össze Szabó Zoltán írói munkásságáról. Ebből a bibliográfiából kiderül, hogy 1957-ben, az Irodalmi Újság londoni indulásának évében Szabó Zoltánnak 25 írása jelent meg – ebből 19 az Irodalmi Újságban; 1958-ban 19 írása, ebből 7 az Irodalmi Újságban; 1959-ben 7 írása, ebből 4 az Irodalmi Újságban. 1960 és 1965 között, azután, hogy Szabó Zoltán kivált az Irodalmi Újság szerkesztőbizottságából, egészen addig, amíg újra dolgozni kezdett, immár a párizsi Irodalmi Újságban, azaz 6 év alatt összesen 16 írást publikált – kevesebbet, mint 1957-ben vagy 1958-ban egy év alatt az Irodalmi Újságban. Egyébként: elképzelhető-e az, hogy ha Szabó Zoltánnak 1957 decemberében az lett volna a globális véleménye az Irodalmi Újságról, hogy az „nem képviseli a forradalom szellemét”, akkor ez a kemény, következetes, meg nem alkuvó ember a rákövetkező évben 17 cikket írt volna ebbe a méltatlan lapba? Arról már nem is beszélve, hogy ha Szabó Zoltán a londoni Irodalmi Újság szerkesztőségével végül, 1959-ben össze is különbözött (előfordult ilyesmi más újságoknál, folyóiratoknál is: például a Nyugatnál Babits és Móricz Zsigmond különbözött össze egymással) – a párizsi Irodalmi Újsággal a viszonya haláláig felhőtlen és baráti volt.

Mindez nem kerül megemlítésre Czigány bevezetőjében. Marad a lesújtó ítélet 1957 decemberéből. Azaz: a valóság egyértelmű eltorzítása. Ami mindenképpen furcsa, méltatlan és megengedhetetlen magatartás olyasvalaki részéről, aki a Szabó Zoltán-hagyaték irodalmi kurátorának mondja magát, de különösképpen sérti az igazság mellett a jó ízlést is egy olyan kötet esetében, mint a Terepfelverés, amelynek kb. 200 oldalas anyagából majdnem 70 oldal, azaz a Szabó Zoltán-szöveg egyharmada eredetileg az Irodalmi Újságban jelent meg…

Többpártrendszert!^*

Nézem a videofilmet, amelyet az 1988. június 16-i tüntetésről készített egy budapesti operatőr. Százak és százak vonulnak a főváros utcáin – nagy többségükben 20-30 éves fiatalok – és azt skandálják: „Nagy Imre! Nagy Imre!”. Felmelegszik a szívem. Nem gondoltam volna, hogy akárcsak távolból is megérem ezt a napot.

Nézem a videofilmet. A Batthyány–Nagy Imre örökmécses előtt egy szakállas, sovány fiatalember próbál beszélni. Tamás Gáspár Miklós. Csak annyit tud mondani: „Barátaim…”. Markos rendőrök rontanak rá, megragadják, elhurcolják. Kicsit később, a Televízió épülete előtt egy másik, törékeny testű, fiatal férfi beszél. Kis János. Hátával a falnak támaszkodik, mintha védelmet keresne. Jóformán minden mondata után körülnéz: kezdődik-e már a rendőrroham? Egy testes, már nem egészen fiatal férfi veszi át tőle a szót. Mécs Imre. Ő már nem tudja végigmondani a beszédét. Vadonatúj, űrhajósokra emlékeztető uniformisukban, gumibotjaikkal megindulnak a rend és a hatalom őrei.

Nézem a videofilmet. Egy kunosarcú asszonyka beszél. Hodosán Róza, Demszky Gábor felesége. Elmondja, hogyan verték véresre a férjét, hogyan lökték a földre és verték meg őt aznap egy rendőr-őrszobában.

Tamás Gáspár Miklós filozófus tíz évvel ezelőtt települt át Kolozsvárról Magyarországra, minekutána megtagadta egy dicsőítő cikk megírását Ceauşescuról. Azóta sem szűnt meg az erdélyi magyarság sorsának szószólója lenni; szókimondása, a demokrácia melletti állásfoglalásai következtében 1981 őszén a budapesti egyetemen is elveszítette az állását. Kis János filozófus a Beszélő, Demszky Gábor jogi doktor a Hírmondó című szamizdat-folyóirat szerkesztője; más-más formában és stílusban mind a két lap 6-7 év óta a gazdasági reform elszabotálása ellen, egy pluralista, demokratikus fejlődés-átalakulás mellett emel szót. Mind a két szerkesztőt eltávolították állásából, nehezen, küszködve élnek, állandó házkutatások, rendőri zaklatások célpontjai. Mécs Imrét, mint fiatal diákot 1956 után halálra ítélték; kegyelmet kapott, de éveket töltött börtönben. Ha jól tudom, 1983-ban, mindjárt a vészhozó munkálatok megkezdésekor, egyik kezdeményezője volt a bős–nagymarosi vízlépcső elleni mozgalomnak.

Olvasom a hazai sajtót. Cikkek tucatja arról, milyen hiba volt az 1968-as gazdasági reformot fékezni, leállítani, milyen felelőtlenség volt úgy emelni az életszínvonalat, hogy fojtogató adósságokba verték az országot. Az egyik miniszterelnök-helyettes, a kormány Tervgazdasági Bizottságának vezetője a gazdasági helyzetet kommentálva azt mondja: „Az elmúlt 15 évben elpocsékoltuk az időnket.” Ugyanez az ember kijelenti: ha most kellene belefognunk a bős–nagymarosi építkezésbe, akkor nem kezdenénk bele. A párt Központi Bizottságának külügyi titkára egyik beszédében azt mondja: „Tudjuk, hogy a határainkon túl élő magyarság érdekében a kormány késve emelte fel a szavát.” Egy gazdasági szaklapban az áll, hogy az ország tízmillió lakosából majdnem hárommillió vegetál úgy, hogy a családjuk jövedelme nem éri el a létminimumot. Az adat ismerős: ezt mondta a Szegényeket Támogató Alap – hét évvel ezelőtt, amikor megalakult. Akkor azzal vádolták, hogy megrágalmazza a magyar valóságot.

Arra gondolok, és bizonyára nem vagyok egyedül: miért az a párt, miért azok az emberek vezetik továbbra is az országot, akiket súlyos felelősség terhel a mai helyzet létrehozásáért, a csődért, a katasztrofális eladósodásért, az inflációért, a munkanélküliségért, a nyugdíjasok nyomoráért, a fiatalság perspektíva-nélküliségéért, a lakásínségért, a lezüllesztett közoktatásért és egészségügyi ellátásért, a most bevezetett adóprésért, Bős–Nagymarosért, az erdélyi magyarok védtelenségéért? Akik 15 évet elpocsékoltak, akik mindmáig semmit sem vettek észre a bajokból, akik – a párt központi lapját, a Népszabadságot idézem – „a krónikus késések okozói, félretett problémák halmazát gyűjtötték egybe, nem vállalták a nyílt közéletet, antidemokratikusan leszűkítették a döntést hozók körét, voluntarista vezetési-kormányzati módszereket alkalmaztak, és megkísérelték a mind nagyobbra dagadt problémákat elrejteni.” Ha néhányat az idősebbek közül megaranyozott nyugdíjba küldtek is, a zöm a helyén van, a mai, valamivel fiatalabb vezetők – egy-két kivételtől eltekintve – éppúgy részesei, támogatói, propagandistái és végrehajtói voltak a krízist kiváltó döntéseknek, mint az öregebbek.

Miért van az, hogy Tamás Gáspár Miklós, Kis János, Mécs Imre, Demszky Gábor – és a sort még folytathatnám – még mindig a társadalom peremére vannak szorítva, még mindig ki vannak szolgáltatva a rendőri önkénynek, még mindig nem írja le a nevüket (hacsak nem az őrszobákra való előállításuk kapcsán kiadott kommünikékben) a hazai sajtó? Hát annyira megbocsáthatatlan az a bűnük, hogy minden vészt, fájdalmat, hibát, gondot, ami most lesújt a határokon belül és kívül élő magyarokra, ők már 6-7-8 évvel előre jeleztek, már akkor figyelmeztettek arra, hogy válságba rohan az ország?

A mai vezetők elárasztják az újságokat, a rádiót, a televíziót az elmúlt időszak kritikájával; ha kell, az önkritikával sem fukarkodnak – sohasem egyes szám első, hanem többes szám első vagy harmadik személyben. Egyik-másik beszédük olyan, hogy ha ugyanezt akárcsak két évvel ezelőtt valamelyik író mondta volna el, vagy írta volna le, akkor azonnal szilenciumra ítélték volna, mint ahogy ezt Csoórival, Konráddal, Csurkával tették. De ez a „bátor, nyílt, őszinte” hang ma már nem bátorság, nyíltság, őszinteség, hanem – divat. A lényege: szóáradatba fullasztani a cselekedetek hiányát. Ez az új divat egyvalamit mégis megmutat. Azt, hogy a mostani politikus-gárda legfőbb vezetőinek egyetlen valamirevaló önálló gondolata nincsen. Mindent az üldözött szamizdattól, a betiltott íróktól kölcsönöznek – sok éves, drámai következményekkel járó késéssel.

De hát akkor miért az a párt vezeti az országot, amelyik negyven év óta újra és újra önkritikát gyakorol korábbi tevékenysége fölött? Miért az állandóan tévedők, az örök elkésettek, a voluntaristák, a nyílt közéletet nem vállalók, a döntést hozó kör antidemokratikus leszűkítői töltik be továbbra is a főhivatalokat? Miért ők a miniszterelnökök, a miniszterelnök-helyettesek, a miniszterek, a képviselők a főigazgatók – miért nem a Csoórik, Konrádok, Csurkák, Tamás Gáspár Miklósok, Mécs Imrék, Kis Jánosok, Demszkyk –, és ez természetesen nem javaslatképpen mondom (elvégre fogalmam sincs róla, hogy a nevezettek vállalnának-e ilyen tisztségeket, s erről a népnek kellene döntenie), hanem szimbólumként?

A kérdéseim persze átlátszóan szónokiak. A választ mindenki tudja. Magyarországon egypártrendszer van, a bel- és külpolitikai helyzettől függően keményebb vagy enyhébb formában, de ezé az egyetlen párté minden hatalom, a kulcspozíciókat csak ennek az egy pártnak a főfunkcionáriusai vagy engedelmes kiszolgálói tölthetik be.

A „ius murmurandi”, a morgás joga ma szélesebb, mint bármikor ’56 óta. Nagyobb a szólásszabadság, a gyülekezési szabadság és a szervezkedés szabadsága is. Nem ismerik el, de nem is verik szét az olyan új egyesüléseket, mint a Fiatal Demokraták Szövetsége, a Magyar Demokratikus Fórum, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a különböző társaságok, klubok, bizottságok, egyesületek, körök, párhuzamos szakszervezetek. Eléggé szabadon lehetett tüntetni március 15-én, teljesen szabadon Erdély ügyében vagy legutóbb Bős–Nagymaros ellen. Augusztusban három helyen sztrájk robbant ki: nemcsak nem nyilvánították törvényelleneseknek, hanem szinte órákon belül teljesítették a sztrájkolók követeléseit. A „szelepeket” olyan tágra nyitották, mint harminckét év óta még soha.

De van egy pont, ahol hallani sem akarnak engedményről: a saját monopolhelyzetük, azaz a hatalom kérdésében.

A többpártrendszerről persze szó esik – a mostani, bizonytalan, cseppfolyós helyzetben elkerülhetetlen, hogy ne essék róla szó. Az elmúlt néhány évben, valahányszor csak említésre került, a hivatalos érv az volt ellene: az egypártrendszerhez azért nem lehet hozzányúlni, mert Magyarországon a helyzet „történelmileg így alakult.” Gyengécske érv volt: ha semmin nem lehetne változtatni, ami valahol „történelmileg úgy alakult”, akkor Franciaországban még mindig a Bourbonok és Oroszországban a cárok uralkodnának. Ugyanakkor sértően cinikus érv volt: nálunk ezt a „történelmi alakulatot” 1947 és ’49 között Sztálin ukáza és Rákosi szalámivágó kése hozta létre – az, amit azóta a szovjet kommunista párt is, a magyar kommunista párt is százszor megtagadott.

Manapság, amikor – ahogy mondani szokás – a kérdés „a levegőben van”, az érvelés árnyaltabbá válik. Pozsgay Imre, a Politikai Bizottság új tagja azt mondja egy rádióvitában, hogy ő nem zárja ki egy többpárti berendezkedés távlatát, a tudományos szocializmusnak nincsenek is érvei ellene, de hát hogyan jöhetne létre most Magyarországon többpártrendszer? Úgy – kérdezi –, hogy a hatalmon lévő párt maga mellé kigondolná a partnerpártokat? „Ez egy komédia lenne – válaszolja saját magának –, komolytalanabb, mint a jelenlegi helyzet.” Igaza van; de ilyen többpártrendszerről senki sem beszél. „A másik eset – folytatja –: egy spontán társadalmi mozgalom hoz létre pártokat. Ez viszont oly mértékben destabilizálná az országot, hogy az a csekély cselekvőképesség, ami most úgy-ahogy gyülekezik és szerveződik, az is megszűnne hosszú időre, és akkor egy ország a politikai stabilitás összesöprögetésével lenne kénytelen tíz esztendőn keresztül foglalkozni.”

Ha az embernek viccelődni volna kedve, akkor a mai helyzetet látva azt kérdezné: hát csak a kommunista pártnak van joga destabilizálni az országot? És mi folyik most, fogcsikorgatva, ha nem a politikai hatalom összesöprögetésének kísérlete?

De a probléma komolyabb és fontosabb annál, semhogy tréfálkozásra volna alkalmas. Miből gondolja Pozsgay azt, hogy ha egy spontán társadalmi mozgalom pártokat hozna létre, az megszüntetné a most úgy-ahogy gyülekező csekély cselekvőképességet is és tíz évre destabilizálná az országot? Talán soha annyi cselekvő erő és akarat, annyi egészséges kezdeményezés, akkora nekigyürkőzés nem volt ebben az országban, mint 1945 és ’47 között a többpártrendszer idején. És amikor 1956 októberében–novemberében újra létrehozták a többpártrendszert – különben a kommunista párt képviselőjeként egy bizonyos Kádár János adta rá áldását (olvasóink talán még emlékeznek erre a névre, bár a hazai újságok idestova hat hónapja többé le sem nyomtatják) –, nos, ’56 novemberében nem a káosz, hanem a rend felé indult el a kisgazdák, parasztpártiak, szociáldemokraták és kommunisták által támogatott kormány. De vegyünk más, nyugat-európai példát is: Spanyolországban és Portugáliában Franco és Salazarék sok évtizedes egypártrendszere után zűrzavar, destabilizáció következett-e be, amikor bevezették a többpártrendszert? Avagy szabadság, demokrácia, a társadalmi, gazdasági, kulturális feladatokkal való cselekvő szembenézés? (És úgy egyebek között a betiltott kommunista pártok legalizálása is. Más kérdés aztán, hogy ezek a pártok – éppúgy, mint az addigi egyeduralkodó francóisták és salazaristák – sorra lemaradtak a szabad választásokon. De biztosan más kérdés-e?)

Pozsgay lényegesen színvonalasabb és gondolkodóbb politikus annál, semhogy elhiggyem neki, hogy elhiszi a saját érveit. Sokkal inkább nemzeti érzelmű, semhogy maga is elfogadná, hogy a magyar néptömegek nem tudnának ugyanúgy élni a demokráciával, mint a spanyolok és a portugálok. Biztos vagyok benne, hogy ő is tudja, legfeljebb ő nem mondhatja ki: a többpártrendszer ellen valójában két érv van. Az egyik az, amit miniszterelnök-helyettes kollégája, Medgyessy Péter így fogalmazott meg: „a pluralizmus megítélésem szerint nem jelentheti a hatalom önkéntes megosztását”, azaz, magyarra fordítva: mi jól ülünk a bársonyszékeinken – eszünkben sincs megosztani őket és még kevésbé megválni tőlük. A másik ellenérv: az oroszok nem egyeznének bele. Ez a két tényező valóban fennáll – a magyar vezetőknek a világon semmi kedvük nincs a nép ítélete, azaz szabad és titkos választás alá bocsátaniok magukat, és még ha meg is szállná őket a Szentlélek és megtennék, akkor sem biztos, hogy Moszkva ezt engedélyezné.

Nem biztos, de nem is lehetetlen. A lengyel eseményekkel kapcsolatban, miközben Jaruzelskiék egyre azt ismételgetik, hogy nem hajlandók legalizálni a Szolidaritást, egy moszkvai szóvivő úgy nyilatkozott, hogy a szakszervezeti pluralitás egyáltalán nem elfogadhatatlan. Gorbacsovnak éppen elég gondja-baja van otthon, mint sem hogy rossz pontokat szerezzen magának Nyugaton azért, mert erőszakkal megakadályozza egy közép-európai csatlós ország békés fejlődését.

Azt hiszem, a főakadály nem Moszkva, hanem egy lejárt, többszörösen megbukott párt és egy érdemtelenül kiváltságos vezetőgárda makacs ragaszkodása a hatalomhoz. Ahhoz a hatalomhoz, amelyik ma újra meztelenül áll az ország előtt: alapja az idegen megszállás, a nyers erőszak; a legitimitása – nulla.

Kritikák és önkritikák, szóözön, szájtépés és fogadkozások, reformígéretek és törvénytervezetek az egyik oldalon, új szervezetek, felvonulások, gyűlések, sztrájkok, eddig elképzelhetetlen kiadványok (Orwell, Koestler), tíz-húsz éve megálmodott és most megjelentethető folyóiratok a másikon: az események szemlélőjének, akárhol él is, az a benyomása, hogy Magyarországon minden mozgásban van.

Némi leegyszerűsítéssel: minden mozog, de semmi sem mozdul.

Ha hangjában, módszereiben, eszközeiben nem is, de alapszerkezetében továbbra is egy sztálini, vagy legfeljebb posztsztálini rendszer van érvényben.

A XXI. század küszöbén ez az elmaradt és lemaradt szisztéma, akárhogy toldozzák-foldozzák is, csak újabb kudarcokhoz és konfliktusokhoz vezet.

A legkevésbé sem hiszem azt, hogy a többpártrendszer mindent megold. De a többpártrendszer nélkül semmit sem lehet megoldani.

Nem mintha ez hibátlan volna. Hanem azért, mert ez az egyetlen, amelyikben egy nép maga dönt a sorsa felett, maga mondja meg, a különböző politikai programok ismeretében: kik legyenek a képviselői a parlamentben, melyik párt vagy pártok kormányozzanak – a következő választásig. Ez az egyetlen, amelyikben megvalósul az emberek, a gondolatok, a törekvések szabad versengése, az egyetlen, amelyikben érvényesül az, amit Bibó a demokrácia egyik alapfeltételének nevezett, és ami legkevésbé sem csak az egyénekre, hanem a politikai szervezetekre és pártokra is vonatkozik: a szabad megválaszthatóság, és ugyanakkor a szabad visszahívhatósága azoknak, akik nem feleltek meg a rájuk bízott feladatoknak.

Ez egyébként a társadalmi béke útjának egyetlen rendszere is. A diktatúrákban látszólag béke van, de a valóságban, a felszín alatt – élesebben vagy tompábban – állandóan rejtett polgárháború folyik az uralmon lévők szűk köre és az alájuk gyűrt tömegek között. Ma a Magyarországról érkező levelekben, a Nyugatra látogatók és a hazalátogatók beszámolóiban egyre gyakrabban esik szó arról, hogy a hangulat végsőkig elkeseredett, „robbanásos”, „’56 előtti”. Az Isten óvja meg az országot a fegyverektől, a barikádoktól, a vérontástól. De: segíts magadon, az Isten is megsegít. A biztos, a békés, a vérmentes segítség pedig a többpártrendszer. Ahol a nép és a hatalom viszonyát nem géppuskák vagy tankok, hanem szavazócédulák határozzák meg. Ahol senki sem a fejét – legfeljebb a helyét kockáztatja.

Noha a probléma, mint említettem, Magyarországon ma már „a levegőben van”, lehet, hogy ez a határozott lándzsatörésem sokak szemében túl korainak tűnik. Erre következtetek abból, hogy a megalakuló, független szervezetek közül még a legerősebbek, a legnagyobb és legszélesebb támasszal rendelkezők is hangsúlyozzák, hogy nem akarnak párttá átalakulni, legfeljebb jelölteket kívánnak majd állítani a következő választásokon. Ők jobban ismerik a belső helyzetet, a lehetőségeket és a lehetetlenségeket, mint én. De attól tartok, minél jobban telik az idő, a fekély annál inkább elüszkösödik. A robbanás veszélye egyre erősebb lesz.

Az igazi kockázat az ország számára nem a többpárt-, hanem az egypártrendszer. Nem volna jó és hasznos sokáig halogatni új, demokratikus pártok megalakítását. És ami ezzel együtt jár: a szívós, kitartó küzdelmet hivatalos elismerésükért és törvénybe iktatott működési lehetőségükért.

Az aradi kudarc^*

Augusztus 25-én, csütörtökön Ceauşescu diplomáciai úton azt indítványozta Grósz Károlynak, hogy 28-án, vasárnap találkozzanak „legfelső szintű véleménycserére” Aradon.

Az MSZMP Politikai Bizottsága másnap, pénteken soron kívüli ülésen megvitatta a román kezdeményezést, és – mint a párt szóvivője a sajtóval közölte – „a szokatlanul közeli időpont ellenére” elfogadta a meghívást.

Az első megalázás „a szokatlanul közeli időpont” volt: legfelső szintű véleménycserékre nem három nappal korábban szokás meghívni a tárgyaló partnereket. Annál kevésbé, mert Grósz már június óta, azaz két hónappal korábban javasolta-kérte ezt a találkozót. Ceauşescu a megalázóan rövid határidőt még azzal is fűszerezte, hogy tulajdonképpen nem emiatt a találkozó miatt utazott Aradra: úgynevezett munkalátogatást tett a városban, és ehhez „csapta hozzá” a román–magyar találkozót.

Mindennek ellenére érthető, hogy Grószék nem mondtak nemet. Nyilván nem akartak Ceauşescunak ürügyet szolgáltatni arra, hogy ország-világ előtt kijelenthesse: ő hajlandó volt találkozni a magyarokkal – a magyarok voltak azok, akik visszautasították a megbeszélést. A budapesti kommunisták még azt is lenyelték, hogy az összejövetel csupán Aradon, azaz a Román Szocialista Köztársaság területén folyjék – szemben a megelőző, 1977-es Kádár–Ceauşescu találkozóval, amikor is a megbeszélések egyik fele Nagyváradon, másik fele Debrecenben zajlott le.

Grósz és kísérete Szeged felől jövet vasárnap reggel 7 óra után néhány perccel érkezett meg a magyar–román határra. Itt Ion Stoian, a román kommunista párt Központi Bizottságának titkára fogadta őket. Ahogy a Népszabadság augusztus 29-i száma írja: Stoian „rövid tájékoztatást adott a program további menetéről; elmondta, hogyan zajlik le a fogadtatás Aradon, a találkozónak ugyanis az idő rövidsége miatt nem volt előre elkészített forgatókönyve.”

A magyar fél ezek szerint azt is elfogadta, hogy a programot a román kommunisták határozzák meg. Sőt kivételesen ostoba és megalázkodó módon Grósz azt is megkérdezte Stoiantól – megint csak a Népszabadságot idézzük –: „mennyi időt szántak a román elvtársak a találkozóra?” Mintha nem két egyenrangú fél találkozójáról volna szó – mintha a tárgyalások időtartama egyedül és kizárólag a román féltől függne.

Jött a következő megalázás: Stoian „felkérte a vendégeket, szálljanak be a rendelkezésükre bocsátott román rendszámú kocsikba; úgyhogy innen a főtitkár (Grósz) és kísérete Dacia gépkocsikon – kétezres és ezerháromszázas szériák – tették meg az utat Aradig”. Vagyis: a magyar küldöttek még azt a rövid utat sem tehették meg saját autóikon, ami a határ és Arad között van – román gyártmányú és román rendszámú kocsikban kellett utazniok. Lehettek ennek „biztonsági” okai is: a betegesen gyanakvó román fél talán feltételezte, hogy a magyar autókban esetleg fegyvereket, bombákat rejtegetnek – de politikai okai mindenképpen voltak: sem a falvak lakossága, amelyeken áthaladnak, sem Arad lakossága ne lásson magyar kormány-autókat, illetve azt lássa, hogy a magyar állam és párt vezetői román Daciákon utaznak. Grószék ezt is elfogadták.

A találkozó a megyei pártbizottság épületében zajlott le. A bejárat fölött kétnyelvű felirat állt: „Éljen a román–magyar barátság.” Ahogy a Libération című francia napilap megjegyezte: ennél álszentebb feliratot keresve sem lehetett volna találni.

A plenáris ülés elején a magyar és román újságírók mellett húsz külföldi hírügynökség, rádió, tévéállomás, napilap munkatársa volt jelen. A két pártvezető között a következő „legfelső szintű” és színvonalú párbeszéd tanúi lehettek:

Ceauşescu: – Remélem, nem okoztunk nagy gondot önöknek, hogy a hétvégét javasoltuk a találkozó időpontjául?

Grósz: – Egyáltalán nem, s ha jól tudom, az ön munkastílusától sem idegen a hétvégi munka.

(Ez volt az első számú és teljesen felesleges „benyalás”: ahelyett, hogy legalább udvariasan célzást tett volna a kurta határidőre, Grósz megdicsérte a magyarfaló Conducatort, hogy az még a hétvégeken is dolgozik. Akárcsak a buldózerei…)

Ceauşescu: – Szerencsénk, hogy ilyen időnk van. (Ragyogó napsütés volt.)

Grósz: – Jó alkalmat választott, Ceauşescu elvtárs.

(Második és legalább annyira felesleges „benyalás”: mintha Ceauşescu már csütörtökön tudta volna, milyen idő lesz vasárnap. Nemcsak uralkodóként, de meteorológusként is zseniális…)

Ceauşescu: – Vagyis a találkozó jó körülmények között kezdődik.

Grósz: – Én optimista vagyok a folytatást és a befejezést illetően is.

(A harmadik és legfeleslegesebb megjegyzés: a magyar fél sérelmekkel teli érkezik Aradra, olyan emberrel tárgyal, aki másfél évtizede mindent megtett a kétmillió erdélyi magyar jogainak felszámolására, aki alig pár hónappal korábban még azt is megtiltotta, hogy az erdélyi helységneveket magyarul lehessen leírni, aki miatt ezrek és ezrek menekültek át Magyarországra, aki magyar falvak ezreinek a lerombolását tervezi – és a magyar miniszterelnök már a tárgyalások elején bizalmat előlegez neki.)

A megbeszélések pontos lefolyása, hangulata, hangütése ismeretlen. Igaz ugyan, hogy az ebédszünet után, a második tárgyalási szakasz elején is jelen lehettek a sajtó munkatársai – akkor, a következő, megint csak magas színvonalú dialógus hangzott el:

Ceauşescu: – Milyen sok itt az újságíró!

Grósz: – Még szerencse, hogy itt vannak, különben mit gondolna a világ, mit művelünk itt zárt ajtók mögött!

„Ezután – írja Ludas Matyiba illő módon, ám halálkomolyan a Népszabadság – az újságírók újra elhagyták a tanácstermet, és folytatódott a plenáris ülés.”

Azaz: a tanácskozás igenis zárt ajtók mögött folyt. De ha arról, hogy ott „mit műveltek”, nincs is tájékoztató, a közös záróközleményből kiderül, hogy nem sokat „műveltek”. Ez a közlemény nem egyéb általánosságoknál: a két pártvezető tájékoztatta egymást országuk szocialista építésének időszerű feladatairól, széleskörű véleménycserét folytatott a magyar–román együttműködésről, a baráti és jószomszédi viszonyról, valamint a nemzetközi helyzet néhány kérdéséről, kifejezte a két ország azon eltökéltségét, hogy fejlesztik gazdasági, kulturális, tudományos és turisztikai kapcsolataikat stb. stb. A záróközleményben az a legfontosabb, ami nincs benne: egyetlen hang, egyetlen említés sincs a kétmillió erdélyi magyarról. Grósznak annyit sem sikerült elérnie, hogy a Romániában élő magyarság sorsáról akár csak a legenyhébb, legdiplomatikusabb formában is legalább egy utalás legyen a szövegben. Ami egyértelmű azzal, hogy elfogadta: a kérdés – Románia belügye.

Nem jelenti ez azt, hogy a probléma szóba sem került. A tárgyalásokat követő nemzetközi sajtóértekezleten az MTI tudósítója megkérdezte Ceauşescutól:

– Kérjük, mondja el, hogy a megbeszélések során közeledtek-e az álláspontok a nemzetiségi kérdésben?

Ceauşescu ezt válaszolta:

– A megbeszélések keretében sok problémát vetettünk fel. Természetesen érthető, hogy felvetettük a magyar nemzetiségű vagy más nemzetiségű román honpolgárok kérdését is. Abból indultunk ki, hogy a különböző nemzetiségű vagy eredetű honpolgárok problémáinak megoldása egyik vagy másik országban az illető pártra és kormányra kell hogy tartozzék, és csupán a szocialista építés fejlesztése fogja biztosítani az illető nép, s következésképpen azon honpolgárok életszínvonalának általános emelkedését is, akik bizonyos nemzeti származásúak: román vagy német származásúak Magyarországon, magyar vagy német származásúak Romániában. Pártjaink és országaink együttműködésének hozzá kell járulnia a szocialista építés fejlődéséhez és az egész nép életszínvonalának emelkedéséhez. Ez tükröződni fog mindenki jólétében!

Vagyis: az erdélyi magyarság problémái a román pártra és kormányra tartoznak. Továbbá: egyenlőségjel tehető a romániai magyarok és németek, valamint a magyarországi románok és németek helyzete közé. És végül: csupán életszínvonalbeli kérdésekről van szó – emberjogi, nemzetiségi kérdésekről nincsen.

Grósznak mindehhez nem volt megjegyzése.

Abból a tájékoztatóból, amit a magyar párt szóvivője két nappal a tanácskozás után adott, az derül ki, hogy a gazdasági együttműködést „támogatták román részről”, „hozzájárultak” az idegenforgalom javításához és egy magyar újságíró-küldöttség romániai látogatásához, „készség mutatkozott” egy kulturális vegyesbizottság működtetésére és „pozitívan reagáltak” a menekültkérdésben, ami „hozzájárulhat” sok családegyesítési ügy megoldásához, s megegyeztek „a történelmi hagyományok ápolásában.” Viszont a két legaktuálisabb konkrét kérdést illetően: a román fél elutasította, hogy a két hónappal korábban bezárt kolozsvári magyar konzulátust újranyissák és „nem adtak pozitív feleletet a területrendezéssel kapcsolatban, ugyanakkor felajánlották, hogy egy magyar pártmunkás- és tanácsvezetői küldöttség a helyszínen vizsgálja meg a tényeket” – vagyis Ceauşescu nem hajlandó elállni a falurombolási tervtől, legfeljebb magyar pártmunkások és tanácsi vezetők asszisztálhatnak hozzá.

A magyar sajtó leplezetlen csalódással fogadta az aradi találkozó „eredményeit”. „Debrecen és Nagyvárad (a Kádár–Ceauşescu találkozó) után is reménykedtünk. S reményeink beteljesületlenek maradtak” – írta a Népszava. A Magyar Hírlapban ezt olvashattuk: „A hazai közvélemény, talán a korábbi negatív tapasztalatok miatt, bizonyos szkepszissel figyelte az utóbbi napok diplomáciai fejleményeit.” A Magyar Nemzet azt az interjút idézte, amelyet Grósz a találkozás után adott Szegeden: a pártfőtitkár-miniszterelnök kijelentette, hogy ne beszéljünk új korszakról, s ami a jövőt illeti, „majd meglátjuk”.

Ezek a cikkek Arad után egy-két nappal jelentek meg, amikor már látható volt, hogy a magyar küldöttség szinte teljesen üres kézzel érkezett vissza, de a hivatalos kormánylap, a Magyar Hírlap cikkírója még annyit megkockáztathatott: „Huszonnégy órával a találkozó után egyetlen pozitív fejleményről beszélhetünk: javult a légkör, jogos várakozások keletkeztek a magyar–román viszonyban”. De ez a mérsékelt derűlátás sem tartott, nem tarthatott sokáig. Pontosan egy héttel az aradi megbeszélések után, szeptember 4-én vasárnap a román kommunisták hivatalos lapja, a Scînteia példátlanul éles hangú cikket intézett a magyar sajtó ellen. Vessenek véget a tendenciózus, rosszindulatú, a román–magyar kapcsolatok fejlesztésének követelményeivel ellentétes akcióknak – volt a cikk címe és ilyesmik álltak benne: „A magyar tömegtájékoztatási eszközök támadják és befeketítik Romániát… A magyar sajtó eltorzítva ismerteti a romániai helyzetet, ide értve az ország helységeinek korszerűsítési és átszervezési programját is… A magyar sajtó egyes ellenséges, soviniszta, nacionalista körök és csoportok véleményének ad hangot… A magyar sajtóban, köztük a Népszabadságban is olyan cikkek jelennek meg, amelyek tartalmuknál fogva meghamisítják a tényeket, azt a benyomást keltik, hogy elégedetlenség támadt az aradi találkozó létrejötte miatt… A magyar sajtó inkább Magyarország belső problémáival foglalkozzon…”

Lányomnak mondom, menyem is értse: a címzett nyilvánvalóan nem, vagy nem csupán a magyar sajtó, hanem – Grósz Károly is. Nem volt-e kár mindjárt a találkozásuk elején azt mondania Ceauşescu-nak, hogy optimista a folytatást illetően?

A folytatás – legalábbis a hivatalos román pártlap cikke után úgy fest – ugyanolyan, mint amilyenek az előzmények voltak. Több mint kétséges, hogy Ceauşescu még a családegyesítésre vonatkozó halovány ígéretét is betartja-e.

A Magyar Demokrata Fórum, amelyik szeptember 3-i lakiteleki találkozóján független társadalmi szervezetté, szellemi-politikai mozgalommá nyilvánította magát, az aradi találkozót „súlyos kudarcnak” minősítette.

Egy héttel az aradi találkozó előtt, Szent István napján az MSZMP külügyekért felelős titkára, Szűrös Mátyás, aki aztán maga is tagja volt a Grósz-féle delegációnak, beszédet mondott Egerben, és ebben egyebek közt kijelentette: „Romániában megengedhetetlen események zajlanak. A civilizált nemzetek nem nézhetik tétlenül, hogyan törölnek el a föld színéről nekivadult indulatok mozgatta buldózerek évszázados magyar, német, román, szerb, zsidó örökséget. Hogy lehet ilyen helyzet láttán tétlen maradni és hallgatni?… A kérdés nemcsak a falvak felszámolása, a nemzetiségek évezredes jelenléte nyomainak eltörlése, hanem ennél több: részesül-e Európa legnagyobb nemzetisége, a több mint kétmilliós romániai magyarság az őt megillető egyéni és kollektív jogokból, beleértve a személyi, területi és kulturális autonómiák megteremtését is. Ezért fordulunk a világ közvéleményéhez: emelje fel tiltakozó szavát a jogtiprások ellen.”

Vajon egy hétre rá ilyen határozott hangon beszélt-e Grósz is, Szűrös is Ceauşescuval? S ha nem, akkor most, az aradi kudarc után megteszik-e, amit a nyugati magyarság évtizedek óta, a hazai közvélemény is évek óta sürget: mikor fordulnak végre nyíltan a saját szövetségeseikhez, Moszkvához, a Varsói Szerződés tagjaihoz, a civilizált nemzetekhez, az ENSZ-hez, az UNESCO-hoz, a Helsinki Egyezmény aláíróihoz, a hágai bírósághoz az erdélyi magyarság védelmében?

Zsákhordók^*

A budapesti sajtóból értesülünk arról, hogy meghatározták a miniszterelnök, a miniszterek, s más állami funkcionáriusok új fizetését – no meg elődeik nyugdíját. A miniszterelnöknek és az Elnöki Tanács elnökének a havi fizetése 97 500 forint, amiből a nyugdíjjárulék, az adóelőleg és a szakszervezeti díj levonása után havonta 39 700 forintot kapnak kézhez. A miniszterelnök-helyettesi és az államminiszteri fizetés havi 78 000 – nettó havi 33 900 forint. A miniszteri bruttó fizetés 65 000, a nettó 30 000 forint. Ugyanennyi a fizetése az Elnöki Tanács titkárának, a Legfelsőbb Bíróság elnökének és a legfőbb ügyésznek. Ezenkívül – akárcsak a múltban – évente még egy-másfél havi bért kapnak – jutalomként.

Amikor az államfő, a kormányfő és az Országgyűlés elnöke nyugdíjba megy – ugyanannyi marad a nyugdíja, mint amennyi a fizetése volt. Vonatkozik ez a miniszterekre is. Rendkívül fejlett szociális intézkedésről van szó, mert általában a világon mindenütt a nyugdíjak alacsonyabbak szoktak lenni, mint a fizetések: Magyarországon – élen járó módon – a miniszterelnökök és egyéb főfunkcionáriusok számára ugyanolyanok maradnak. Még inkább mutatja ezt a szociális élenjárást az, hogy az intézkedés – visszamenő hatású, tehát vonatkozik azokra is, akiket éppen mostanság váltottak le. Minden politikai szónoklat, az egész hazai sajtó tele van azzal, hogy az utóbbi tíz-tizenöt év gazdasági és társadalmi politikája elhibázott volt. Ennek ellenére ennek a gazdasági és morális csődbe vezető politikának a legfőbb állami felelősei: Lázár, volt miniszterelnök, Németh, volt elnöki-tanácsi elnök, valamint az Országgyűlés volt elnöke, akinek – elnézést – már a nevére sem emlékszünk, továbbra is havi 40 000 forint nyugdíjat fog kapni.

A fenti információkkal egy időben az Ötlet című lap közli a szakszervezeti főfunkcionáriusok fizetését is. A SZOT két első emberének a havi fizetése már tavaly a 29 500 forintos miniszteri átlagfizetés körül alakult, a SZOT-titkárok alapbére pedig 23-25 000 forint körül volt. Ez annyit jelent, hogy azok a szakszervezeti funkcionáriusok, akik több mint negyven éve a munkaadó, azaz az állam érdekeit védik, és nem védik a szakszervezeti tagok érdekeit, akik szó nélkül tűrték azt, hogy 3 millió állampolgár éljen a létminimum alatt, hogy egész életüket végigdolgozó nyugdíjasok havi 3000 forintokat kapjanak – ők maguk havonta 25-30 000 forintos fizetéseket zsebeltek és zsebelnek be.

A vezető pártfunkcionáriusok fizetését mindmáig nem hozták nyilvánosságra, de igencsak meglepő volna, ha egy-egy Politikai Bizottság-i tag vagy KB-titkár alacsonyabb fizetést kapna, mint egy miniszter. És ha leváltották őket – mint most egy Aprót, egy Gáspárt, egy Aczélt –, avagy elnökké „fokozták le”, mint egy Kádárt, akkor a jövedelmük csökkent volna? Miért is csökkenne? Csak az országot sodorták a szakadék szélére…

Mindez különös mellékízt kap akkor, ha elolvassuk azt, amit egy Hámori Csaba nevű PB-tag június 18-án mondott egy vita során a budapesti rádióban, és amit az Új Tükör című hetilap július 31-i számában közöl. Ez a Hámori, aki a teljesen lerobbant Kommunista Ifjúsági Szövetség vezetője és a kudarcai miatt leváltott Politikai Bizottságnak is már tagja volt, arra a megjegyzésre, hogy az új vezetésnek további áldozatokat kell kérnie a néptől, magyarán: az emberek gazdasági helyzete, életszínvonala „sokkal rosszabb lesz, mint most” – így válaszolt: „A mi társadalmunk még igazán nem nézett szembe ennek a sokat emlegetett stabilizációnak, kibontakozásnak, átalakulásnak a terheivel. Érzi, hogy itt még újabb tehervállalásokra van szükség, amit azonban nemigen akaródzik felvenni… Nem elég alkalmazkodóképes a mi társadalmunk, márpedig itt erről van szó. Ezért azt érzékelem, hogy a társadalom különböző csoportjai, rétegei inkább azon versenyeznek, hogy a jövendő terheit hogyan ne vegyék a vállukra. Ebből lesz az a versenyfutás, ahol mindenki igyekszik nem fölvenni azt a zsákot, amit föl kellene venni.”

Hámori Csaba nyilván jól „érzékel”: olyan társadalmat még nem látott a világ – beleértve az „új embereket” kovácsoló Szovjetuniót –, ahol a különböző csoportok, rétegek azon versengenének, hogy minél több terhet vegyenek magukra. De ha már azt a bizonyos zsákot „föl kellene venni”, és ezenközben „mindenki” – azaz az egész éretlen magyar nép – azon igyekszik, hogy ne vegye föl, miért nem mutatnak neki példát azok, akik a leginkább megtehetik: a meg-nem-választott, de funkciójukhoz annál szívósabban ragaszkodó politikai és szakszervezeti vezetők? Ha az évi „jutalmakkal” havi 35-45 000 forintra felmenő fizetésüknek – mondjuk – a feléről lemondanának, még mindig sokkal jobban élnének, mint a munkások, a parasztok, a pedagógusok, a tisztviselők, a nyugdíjasok 99,99%-a, és ugyanakkor megmutatnák az egész nemzetnek: hogyan kell felvenni, vagy pontosabban: hogyan kell cipelni azt a zsákot – amit magas nyugdíjú elődeik és ők maguk raktak az ország nyakába.

A visszafordulat éve^*

Fordulat éve: Magyarország történetében az 1947 elejétől 1948 közepéig terjedő időszak, amikor is az MKP vezetésével a népi erők döntő csapást mértek a reakció gazdasági és politikai pozícióira, a termelési eszközök döntő részét állami tulajdonba vették, a burzsoáziát kiszorították a hatalomból, és a hatalom teljes egészében a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály kezébe került. A népi demokrácia azóta a proletárdiktatúra funkcióit gyakorolja. E fejlődés döntő tényezője volt, hogy az MKP következetes politikája és a baloldali szociáldemokraták fellépése következtében – miután kiűzték pártjukból a jobboldali elemeket – létrejött a munkásosztály egységes marxista–leninista pártja, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP), és hogy a Kisgazdapárt, valamint a Nemzeti Parasztpárt megtisztította sorait a reakciós elemektől, elismerte a munkásosztály és pártja vezető szerepét, és csatlakozott a szocialista célkitűzésekhez.

(Politikai kisszótár, 3. bővített kiadás,

Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1976.)

Ne legyünk kicsinyesek, ne firtassuk a részleteket. Például azt, hogyan jött létre Kéthly Anna és annyi más „jobboldali szociáldemokrata” bebörtönzésével, Bán Antal, Szélig Imre és mások száműzetésbe kergetésével „a munkásosztály egységes marxista–leninista pártja”; hogyan „tisztította meg” (önmagát!) a Kisgazdapárt az olyan „reakciós elemektől”, mint az ország törvényes miniszterelnöke, Nagy Ferenc, a Parlament elnöke, Varga Béla; mi történt a párt főpártitkárával, Kovács Bélával, a Magyar Közösség sosem létezett összeesküvésének tagjaival; mi lett a sorsa a Parasztpárt olyan „reakciósainak”, mint Kovács Imre vagy Szabó Zoltán; mi lett a következménye a gazdasági életben a gyárak és a kisüzemek, a kisipar és a kiskereskedelem államosításának, annak a munkás-paraszt szövetségnek, amelyiknek első állomása a szabad szakszervezetektől megfosztott munkásság fokozott kizsákmányolása, második következménye az alig néhány éve földhöz juttatott parasztok szövetkezetekbe kényszerítése volt – röviden: kinek a diktatúrája volt az a bizonyos, 1947–48-ban megvalósított, de a hivatalosan máig sem feladott proletár-diktatúra. Az ítéletet a „fordulat éve” fölött már 1953-ban kimondta Nagy Imre kormányprogramja és 1956-ban kimondta a nép.

Ne legyünk hát kicsinyesek, s mivel a forradalom után húsz évvel kiadott Politikai kisszótár még mindig ragaszkodik a „fordulat évé”-nek pozitív értékeléséhez, fogadjuk el, hogy az MKP–MDP–MSZMP ideológiájában ez az első „népi demokratikus” akasztófával – a Donáth Györgyével –, börtönökkel, kékcédulás választással, a demokratikus pártok szalámiszeletekre vagdalásával, a demokratikus politikusok tömeges menekülésével megtűzdelt másfél esztendő továbbra is a haladó hagyományok kategóriájába tartozik.

Fogadjuk el annál is inkább, mert ha 47–48 az ország sorsában valóban a „fordulat éve” volt, akkor nem könnyű visszafojtani azt a szójátéknak tűnő óhajt, reményt, meghatározást, hogy négy évtizeddel később, 1988 derekától megkezdődött a „visszafordulat éve”. Az Irodalmi Újság mostani számában beszámolók, dokumentumok, fényképek sora ismerteti a legfrissebb politikai, társadalmi, gazdasági eseményeket – elég a Politikai kisszótár definícójával összehasonlítani őket, hogy az ember lássa: az egészséges törekvések nagy része, a kommunista párttól független, alternatív szervezetek megalakulása, a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt feltámadása, szabad szakszervezetek megjelenése, a nagy nemzeti ügyekben (Erdély, a bős–nagymarosi vízlépcső, a többpártrendszer, a kötelező katonai szolgálat megtagadásának joga, a közoktatás, az egészségvédelem ügyében) az utcai tüntetésektől sem visszariadó kiállások mind arra mutatnak, hogy a magyar társadalom vissza akar térni az 1945–47 közötti demokratikus kezdetekhez.

És amikor azt mondom: „a legfrissebb események”, akkor még eufemizmust is használok, mert az események talán legjellemzőbb tényezője – a felgyorsulásuk. Ami tegnap még lehetetlennek látszott, szókimondásban, sajtóban, filmben, tervezetekben, az mára már szinte elévült, és ami ma újdonság, holnapra már valószínűleg túlhaladott lesz. Egyik nap a Népszabadság a SZOT-tól független Tudományos Dolgozók Szabad Szakszervezetének programját ismerteti, egy másik nap egy bulvárhetilap Rácz Sándort, az ’56-os munkástanács-vezetőt szólaltatja meg; a Magyar Nemzet egyik cikkírója síkra száll amellett, hogy a Beszélő szamizdat-folyóirat legálisan megjelenhessék, a Pravda szerkesztőségének felelős titkára pedig – nem elírás: a szovjet kommunista párt központi lapjáról van szó – Budapesten több órás beszélgetést folytat a magyar ellenzék „mintegy tucatnyi” képviselőjével, és rokonszenvező beszámolójában azt nyilatkozza: megragadta őt, hogy ezek az emberek (akiket a magyar pártvezetés idestova tíz éve csak szidott-zaklatott) „mindnyájan szívükön viselik az ország gondjait, a nemzet jövőjét”, „a nyíltság, a demokratizálás mellett állnak ki”.

Az idő, amiről évtizedeken át úgy tűnt, mintha megállt volna, most egyszerre érezhető-tapintható politikai faktorrá vált.

Az idővel kalkulál, az időre próbál „építeni” a ma még osztatlan hatalmú párt- és állami vezetés is. Az időhúzásra. Az értelmiség, a fiatalság, a munkásság és egyre inkább a parasztság soraiból is felvetődő követelésekre a leggyakoribb válasz az, hogy „ezt még meg kell vitatni”, „erről most készít törvényjavaslatot egy bizottság”, „ezt majd tavasszal fogjuk az országgyűlés elé terjeszteni”, „erről majd 1989 augusztusában szavazunk”, „erről az új alkotmány fog intézkedni – 1990-ben”.

Az időhúzás érthetőnek látszik. Először is: mit feleljenek a felvetett kérdésekre, amikor – egyszerűen nincs válaszuk? Se politikai, se gazdasági elképzelésük nincsen a mostani válságból való kilábolásra.

Másodszor: vigyázó szemüket Moszkvára vetik. Mi lesz Gorbacsovval?! Ha a szovjet pártvezető nem bukik meg, és tovább megy előre a sztálinista rendszer felgöngyölítésének útján, akkor ők, Budapesten sem kerülhetik el a további, most már a lényeget is érintő engedményeket. De ha Gorbacsov megbukik – akkor kár volna (kár lett volna) előre sietniök.

Harmadszor: amíg csak lehet, élvezni akarják a kiváltságaikat. Mindazt – és ez nem kevés –, amihez legitimitás nélkül, érdem nélkül, nem a képességeikkel, hanem azok ellenére, nem az országnak, hanem korábbi főnökeiknek tett szolgálataik fizetségeként hozzájutottak. Nem tudom, a három ok közül melyik a legfontosabb – a nyilatkozataikból úgy tűnik, hogy a harmadik. A legjellemzőbb, és ha a jelző nem volna túl szép a személyiséghez, azt mondanám: a legklasszikusabb példája ennek Grósz Károlynak immár hírhedtté vált, 1988. november 29-i beszéde. Több mint tízezer pártfunkcionárius előtt a Sportcsarnokban kijelentette, hogy ha a mostani osztályharcot – és mint mondta: „osztályharc ez a javából” – nem ők nyerik meg, ha nem tudnak elég határozottan fellépni „az ellenséges, ellenforradalmi erőkkel szemben”, akkor Magyarországon „az anarchia, a káosz és – ne legyen illúzió – a fehérterror fog eluralkodni”.

Eláll az ember lélegzete. Mert az, hogy egy kis önbizalmat akar önteni a megrendült funkcionárius-gárdába, hagyján. Hagyján az is – tekintsük szónoki fogásnak, hogy közli: „a párt bitokolja szerte az országban a sportcsarnokokat, a munkahelyeket, a területeket (sic!) és természetesen – ha kell – az utcákat is”. Hagyján még akkor is, ha az ember nem tudja: hol a birtoklevél, ki adta ezeket a javakat a pártnak, s még akkor is, ha az embernek itt, a távolban nemigen van olyan értesülése, hogy akár a Váci utcában, akár a Váci úton a párt volna a vezető erő.

De fehérterrorról beszélni 1988 végén Budapesten! Ki akar ma fehérterrort, Orgoványt, Siófokot? Ki akarja felkötni a kommunistákat? Lehetséges, sőt több, mint lehetséges, hogy az ország többsége meg szeretne szabadulni dilettáns, tehetségtelen, szervilis uralmuktól, de aligha van akár egy törpe kisebbség is, amelyik az életükre törne.

Hiszen ezek a funkcionáriusok, miközben az öklüket rázzák – ezek halálosan meg vannak ijedve! Ezt árulta el akaratlanul is Grósz, amikor a fehérterrort emlegette.

Húzzák az időt, hogy elodázzák azt, ami mindinkább elodázhatatlannak látszik: a hatalomból való kikerülésüket, a zsíros állások feladását, a százféle előnytől való megválást, szóval azt, hogy ők is egyenrangú állampolgárok, ugyanolyan emberek legyenek, mint a többiek. Húzzák az időt: hátha valami csoda történik, egy jó kis nemzetközi feszültség, némi visszakanyarodás a hidegháború (és ezzel együtt az „osztályharc ez a javából”) irányába, őrségváltás vagy legalábbis komoly fékezés a Szovjetunióban, az ellenzéki erők hajbakapása, a Nyugat összeomlása és ezzel a 17 milliárd dolláros adósság eltűnése, manna a mennyből, új kánai menyegző, amikor is a földi javak maguktól megszaporodnának és az árak ennek következtében nem emelkednének, hanem csökkennének – a földön vagy az égben bármi, ami az ő uralmukat meghosszabbítaná.

A dörgedelmekbe burkolt páni félelem elgondolkodásra késztet és azt sugallja, hogy ezt az erőszakszervezetekkel és fegyverekkel rendelkező riadt társaságot, ha nem is az ő érdekükben, de az országéban valahogy meg kellene nyugtatni. Aligha azzal, amit mostanában egy neves, népszerű és párt-vonzalmakkal legkevésbé sem vádolható szociológus ajánlgat a „szelíd átmenet” kedvéért, a „robbanás” elkerülésére, azzal ugyanis, hogy egy új hatalmi koalíciót alakítsanak ki, amelynek négy résztvevője legyen: a pártvezetés közép- és felső rétegei, az állami bürokrácia közép- és felső rétegei, a menedzser-osztály, vagyis a nagyvállalatok és a nagy szövetkezetek vezetői, valamint a vállalkozók táborának vezető csoportjai. Igaz ugyan, hogy ez az osztozkodás – a torta újra-felszeletelése – az úgynevezett „elit” körei között az egyik oldalon kissé csökkentené, a másikon növelné a szeleteket – de hol itt a népakarat, a demokrácia, mi történik azokkal, akik kívül maradnak az osztozkodáson?

Fából vaskarika az az idegnyugtatós kezelés is, amit az egyik, a pártból nemrég kizárt szociológus proponál; szerinte a szerveződő politikai pártoknak el kellene fogadniok három feltételt: a szocializmust, a katonai szövetséghez tartozás megkérdőjelezésének kizárását, és a kommunista párt vezető szerepének az elismerését úgy, hogy eleve biztosítaniok kellene a kommunisták parlamenti képviseleti többségét. Az első két feltételről nem is beszélve – azt, hogy mi a „szocializmus” az illető sem határozza meg (ki tudja egyébként meghatározni?), bármely katonai szövetséghez való tartozás vagy nem-tartozás pedig egy szuverén ország szuverén joga –, mi szükség volna többpártrendszerre és szabad választásokra, ha azt előre eldöntötték, hogy a többség mindenképpen a kommunista párté lesz? Csupán a látszat kedvéért – és azért, hogy az dőljön el: miként osztozkodhat a hatalom kisebbségén a szavazók feltehető többsége?

Mivel azonban a beijedt és ma már nagyszámú funkcionárius-réteg valóban veszélyes is lehet, félelmében provokációkat is elkövethet, a megnyugtatásán érdemes elgondolkodni. Talán nem volna ostobaság olyan megoldást kidolgozni, mint amilyen Amerikában a Watergate-ügyet követte. A hivatalba lépő Ford elnök Nixonnak a lemondás fejében büntetlenséget biztosított. Talán javasolni lehetne egy amnesztia-törvényt, amelyik a szabad és demokratikus választásokat követően közkegyelmet hirdetne meg a hatalom eddigi gyakorlói irányában. Ők most, 33 évvel 1956 után jelentették be 121 ötvenhatos elítélt amnesztiáját. Miért ne lehetne a nép bőkezűbb – abban az esetben, ha nem akadályozzák meg akaratának érvényesülését? Uralmuk mérlegét természetesen el kellene készíteni, felelősségük fokát és súlyát meg kellene határozni, de az egyébként bőven megérdemelt büntetés alól felmentést adhatna egy általános politikai amnesztia. Még az olyan bűnözők esetében is, akiknek vér tapad a kezéhez, mint például Kádár János, Apró Antal, Marosán György, Piros László, Rajnai Sándor, Vida Ferenc. Egy új nemzeti útkezdés pillanatában elképzelhető a „tiszta lap”, a közkegyelem, a humanizmus nevében az is, hogy nyugdíjat is kapjanak. A Magyar Nemzet 1989. január 3-i számában azt olvasom, hogy a 70 évnél idősebbek nyugdíja nem lehet kevesebb 3500 forintnál. Nagylelkű és emberséges intézkedés volna, ha Kádár és társai megkapnák ugyanazt a 3500 forintos nyugdíjat, amiből – hála az ő gazdaságpolitikájuknak – ma Magyarországon az idős emberek százezreinek kell megélnie.

Az életük épségét, a jogi büntetlenségüket és a megélhetésük minimumát biztosító garanciákon túl, az aktív vezető funkcionáriusokkal meg kellene értetni, hogy az időnyerés politikája nem mindig célravezető. Előfordul, hogy aki időt nyer – az közben időt veszít. Tulajdonképpen ez folyik most Magyarországon is. Ennyiben – de csak ennyiben – van valami hasonlóság ’56 sorsdöntő napjaival. Akkor is minden intézkedés késve következett be. A tömegek 24 vagy 48 órával előbb jártak, mint Nagy Imre egymást követő kormányai. Mutatis mutandis, most is ilyesminek vagyunk a tanúi. Mi lesz a mindeddig néma tömegek, a sokat emlegetett, de igazából ismeretlen nép reakciója az időhúzásra? Azoké, akiket a nyomorodásuk miatt már a politika sem fog érdekelni? Január első hetében 16-tól 80%-ig menő áremeléseket vezetett be a kormány, február elsejétől újabbak következnek. A Népszabadság 1989. január 3-i száma szerint az 1988-as reálbér 15 százalékkal kevesebb volt, mint tíz évvel azelőtt – 1989 elejére az 1973-as szintre zuhant vissza. Idén minden valószínűség szerint tovább fog romlani. Meddig tűrik ezt szó nélkül, tömegmegmozdulások, sztrájkok nélkül – nem a demokratikus ellenzék vezető intellektueljei, hanem a kétkezi dolgozók és a fizetésből élő alkalmazottak milliói? És meddig elégednek meg keserű humorral átszőtt, de még szelíd felvonulásokkal a perspektíva nélkül maradt fiatalok?

Nincs más kiút: sürgősen, rohanva vissza kell menni 45–47-hez, a jelző nélküli demokráciához, és ami ezzel együtt jár, a piacgazdálkodáshoz. A Deák Ferenc emlegette mellényt a „fordulat évében” gombolták be rosszul. Ki kell gombolni és újra kell gombolni. Így sem lesz könnyű – így is nagyon nehéz lesz. De mással próbálkozni sem érdemes.

Vissza kell menni ’45–47-hez. De nem tovább. Főleg nem ’44-ig. Ezt azért tartom fontosnak papírra vetni, mert a Képes 7 című hetilapnak, a Hazafias Népfront „képes családi magazinjának” 1988. december 10-i számában megrökönyödve láttam Szálasi Ferenc börtönnaplóját, úgy, hogy egy elvont és lagymatag kísérőszövegen kívül semmilyen érdemleges történelmi kommentárt nem fűztek hozzá. Ellene vagyok mindenféle cenzúrának. Ez a börtönnapló is dokumentum, hozzátartozik a kor megismeréséhez. De ezt előrebocsátva is, természetesebbnek tartottam volna, ha nem egy nagy példányszámú hetilap, hanem egy történelmi szakfolyóirat közölte volna. Az a fiatal lány vagy fiú, aki a Képes 7-ben elolvassa ezt a naplót, azzal az érzéssel teszi le, hogy egy igaz hazafival, egy mélységesen hívő lélekkel, az Evangélium szorgos olvasójával, egy derék férjjel, egy mártíriumra kész, bátor emberrel ismerkedett meg. Ki az, aki ugyanezeken a hasábokon elmondja neki, hány hozzá hasonló fiatalt koloncoltatott fel, hány tízezer zsidót gyilkoltatott le, hány Duna-híd felrobbantásáért, hány budapesti és vidéki ház, kórház, iskola rombadöntéséért felelős ez a vérgőzös kalandor? Mit szólna a civilizált világ, ha egy nagy német kiadó most százezres vagy milliós példányszámban megjelentetné a Mein Kampfot? Amit egyébként – mármint a fasiszta propagandát – a békeszerződések is tiltják. Ehhez még azt is hozzátenném: tudjuk, ha máshonnan nem, hát Berecz János Ellenforradalom tollal és fegyverrel című könyvéből is tudjuk – hogy Nagy Imre romániai fogsága idején hosszabb tanulmányt írt ’56-ról. Ezt Berecz olvasta, de nyilvánosságra máig sem került, még Nagy Imre legközelebbi hozzátartozói, e munka törvényes örökösei sem kapták kézhez. Nos, milyen pártvezetés, milyen rendszer az, ahol Nagy Imre be van tiltva, de Szálasi Ferenc naplóját az utcán árusítják?

És még ők beszélnek „fehérterrorról”! Nem hiszem, hogy valaha is sor kerülne rá. De ha tévednék, akkor azt a felelőtlen időhúzók, az összevissza handabandázók, az idegesen kapkodók, a demokráciától rettegők: Grósz és társai zúdítanák a saját nyakukba.

1989. június 16: mártírjait temeti a nemzet^*

1989. június 16-án – harmincegy évvel kivégzésük után és egy esztendővel az ’56-os kivégzettek párizsi jelképes emlékművének felavatása után – kerül sor Budapesten az Újköztemetőben a Nagy Imre-per öt mártírjának ünnepélyes temetésére.

A temetést a családok, és hozzájuk csatlakozva a Történelmi Igazságtétel Bizottsága és a Magyar Politikai Foglyok Szövetsége rendezi. Sem a kommunista pártnak, sem a kormánynak nincs köze hozzá. Csak remélni lehet, hogy addig és akkor ez utóbbiak részéről nem történik semmiféle ellenintézkedés vagy provokáció.

Senkinek sincs illúziója afelől, hogy a nyilvános temetés nem a jobb belátásra tért rendszer nagylelkű ajándéka vagy humanitáriánus gesztusa a nemzet irányában. Ha tavaly, a kivégzések 30. évfordulóján a párizsi Père Lachaise temetőben nem leplezték volna le Nagy Imre és a forradalom minden kivégzettjének emlékművét, ha a párizsi Emberi Jogok Magyar Ligája nem mozgósította volna a nemzetközi közvéleményt – államférfiakat, tudósokat, írókat, művészeket, Nobel-díjasokat, szakszervezeti vezetőket –, ha ugyanazon a napon Budapest utcáin – a hatóságok tilalma ellenére – több mint ezer bátor ember nem tüntet órákon át, nem néz szembe a rendőrség gumibotjaival, ha ez a rendőri erőszak nem vált ki felháborodást az egész nyugati sajtóban – akkor a 31. évforduló ugyanúgy nem vitte volna közelebb a jeltelen sírok ügyét a megoldáshoz, mint a korábbiak. A közelgő, ünnepélyes temetés a hazai ellenzék és a magyar emigráció meg nem alkuvó harcának eredménye. Úgy is mondhatjuk: győzelme.

A múlt év novemberében a kommunista párt vezetője (és az akkor a miniszterelnöki tisztet is betöltő) Grósz Károly párizsi hivatalos útja alkalmából még egy utolsó kísérletet tett, hogy Nagy Imre emlékét beszennyezze, és az elvben engedélyezett temetés felmerülhető gyakorlati nehézségeiért a felelősséget a hóhérokról – az áldozatra hárítsa. A Le Monde-nak adott nyilatkozatában (1988. november 10.) a francia közvélemény megtévesztésének szándékával nem átallotta azt állítani, hogy Nagy Imre volt az, aki első miniszterelnöksége idején úgy rendelkezett, hogy a kivégzetteket jeltelen sírokba kell rakni (mintha Rákosi idején névvel jelzett sírokba tették volna őket!), továbbá „azok, akik Nagy Imrét eltemették, ma már mind meghaltak – tette hozzá – és semmiféle dokumentum nincs, amelyik megmutatná: hol nyugszik.”

Azóta Grósz mindegyik állításáról kiderült, hogy valótlanság. Nagy Imre állítólagos miniszterelnöki rendelkezésének „igazolására” a Magyarország című párthetilap (többhetes késéssel) közölt ugyan egy fotokópiát, amelyre oda volt gépelve Nagy Imre neve – csak éppen az aláírása hiányzott róla. És még ebben a szövegben is, amely arról intézkedett, kik lehetnek vagy legyenek jelen kivégzéseknél, egyetlen szó sem esett arról, hogy a kivégzetteket jeltelen sírba kell tenni, és arról sem, hogy a családtagjaiknak sem szabad tudniok, hol vannak eltemetve. Ami pedig a hiányzó dokumentumokat illeti, dr. Borics Gyula igazságügyi minisztériumi államtitkár a Magyar Nemzet április 1-i számában kijelentette, hogy a forradalom utáni kivégzésekről „természetesen” volt is, van is nyilvántartás, és az újságírónak „már mutatta is azt a megsárgult paksamétát, amely az 1956. december 20. és 1961. december 13. között kivégzettek összesítése, némileg alfabetikus sorrendbe szedve… Az utolsó rubrikában, a megjegyzés rovatban ott áll feketén-fehéren a sírhely száma, például: 301/23/38.” A listát a Kozma utcai Országos Börtönben, az ítéletvégrehajtások helyén vezették, de a kimutatás megvolt a Fővárosi Temetkezési Intézetben is.

Lehetséges, hogy minderről tudott az igazságügyminisztérium, a belügyminisztérium, az alájuk rendelt hivatalok, csak éppen Grósz Károly miniszterelnök ne tudott volna?

A Nagy Imre-per halottainak kihantolása március 29-én délelőtt kezdődött meg a 301-es parcellában. A parcellát rendőrkordon vette körül, hogy a sajtót és a kíváncsiskodókat távol tartsák. Jelen voltak a családtagok, a Történelmi Igazságtétel Bizottsága és az igazságügyminisztérium képviselői, hivatalos orvosszakértők, régészek és a családok kívánságára dr. Nemeskéri János antropológus, címzetes egyetemi tanár, aki a székesfehérvári ásatások irányítója volt. Az exhumálásokat a családok részéről is, a minisztérium részéről is videofilmre rögzítették.

Nem célunk – és nem is tudnánk – papírra vetni mindazt a szörnyűséget, ami a sírok feltárása közben kiderült. De néhány tényt azért sem szabad elhallgatni, mert mindennél élesebb és jellemzőbb fényt vetnek a Kádár-világ kezdeteire.

Az első nap Nagy Imre valószínűsíthető maradványait találták meg. A magyar forradalom miniszterelnökét darócruhában, protéziseit eltüntetve, arccal lefelé fordítva, egy körüldrótozott furnírlemez „koporsóban” süllyesztették a gödörbe. A koponyában olyan föld- és növényi maradványokat találtak, amelyek nem egyeznek a 301-es parcella földjével és növényzetével. A hatóságok ekkor bevallották, hogy az 1958. június 16-án kivégzett Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst eredetileg nem itt temették el, és csak 1961-ben hozták át őket az Újköztemetőbe. Hogy ez miért történt így, hogy hol volt előzőleg a sírjuk, erre nem tudtak – vagy nem akartak – választ adni.

A második nap kihantolt Maléter Pál és Gimes Miklós lemezkoporsójának foszlányai közös gödörből, egymáson fekve kerültek elő. Fölül Gimes Miklós volt, alatta Maléter Pál. A 194 cm magas tábornok nem fért el az előre gyártott koporsóban. Belegyömöszölték úgy, hogy most az alsó lábszárcsontját visszahajlítva találták.

A harmadik napon kiásott Szilágyi Józsefet, akit a Nagy Imre-perben 1958. júniusában ítéltek halálra, de már 1958 áprilisában kivégeztek, meztelenül földelték el. Ő volt az egyetlen, akinek a lábán egy vaslemezt leltek, amin a kihantoláskor mintha egy 3-as számot lehetett volna felismerni.

Losonczy Gézát két napon át keresték, az ötödik helyen történt ásáskor találták meg. A magyarázat: őt nem végezték ki, a börtönben halt meg, tisztázatlan körülmények között (éhségsztrájkot folytatott és valószínűleg mesterséges táplálás közben meggyilkolták), s így – mint olyasvalaki, aki „természetes halállal” halt meg, nem szerepelt a kivégzettek listáján. Koponyája ketté van fűrészelve, ami annak a jele, hogy felboncolták: feltételezhetően alibi-okokból, a „betegségben bekövetkezett” halál jegyzőkönyvezésére.

Elterjedt az a vélemény, hogy a forradalom vezetőinek kivégzését nem Kádár János rendelte el, hanem a szovjet vezetés. Ő csak engedelmeskedett. De még ha így is volna, még ha arra hivatkoznék is, hogy neki akkor még nem volt elég ereje szembeszállni a moszkvai paranccsal – ami erősen vitatható –, vajon ki hinné el, hogy két évvel a forradalom leverése, az ország „pacifikálása” után annyi tekintélye sem volt, hogy arról intézkedjék: a kivégzetteket legalább emberhez méltó módon temessék el?

A mostani exhumálások borzalmai nemcsak egy rendszer módszereinek tükrözői, de letörölhetetlen ecsetvonások Kádár János arcképének elkészítéséhez is.

Az öt exhumált holttestet átszállították az Igazságügyi Orvostani Intézetbe, ahol most – minden tévedés elkerülésére – egy szakértői bizottság tovább vizsgálja a csontvázakat és jelentést készít a megállapításairól.

A Történelmi Igazságszolgáltatás Bizottsága telexet küldött a miniszterelnöknek, amelyikben követelte: tárják fel és azonosítsák további öt, nem prominens ’56-os kivégzett földi maradványait is, hogy Nagy Imréékkel együtt közösen adhassák meg nekik is a végtisztességet. Szimbolikus céljuk az, hogy ne csupán a forradalom kommunista vezetőit temessék el ünnepélyesen, hanem ugyanakkor még néhány nem neves áldozatot is a 301-es parcellában lévő több mint 300 kivégzett közül.

Az igazságügyi hatóságok ezt a kérést – az idő rövidségére hivatkozva – mindeddig visszautasították.

Június 16-a nemzeti gyásznapunk. A főhajtás, a tiszteletadás napja 1956 valamennyi mártírja előtt. S ugyanakkor a magyar forradalom Feltámadásának napja is. Mérföldkő azon az úton, amelyik nem egyszerűen hátravisz ’56-hoz, hanem ’56-tól előre vezethet egy szabad, független, demokratikus Magyarországhoz.

Tíz- és tízezreket várnak ezen a napon Budapestről, az egész országból és – magyarokat, külföldi kiválóságokat – a világ minden részéből az Újköztemetőbe.

Ahogy a Történelmi Igazságtétel Bizottsága hangsúlyozta: „Mindenki érdeke, hogy a június 16-i temetés feszültség- és zökkenőmentes legyen!”

Egység a gyászban, egység a jövőért^*

1989. június 16. Hajnal.

Hat koporsó érkezik a Hősök terére. Ötben a Nagy Imre-per öt kivégzettjének, halálra kínzottjának csontjai, a hatodik az ismeretlen ’56-os mártíré.

31 évvel ezelőtt ugyanekkor: hajnalban, 5 óra után feszült meg a hurok Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós nyakán. Losonczy Gézát és Szilágyi Józsefet már hónapokkal korábban megölték.

1989. június 16. 9 órakor az a Sinkovits Imre olvassa fel a gyászünnepség szervezőinek, a Történelmi Igazságtétel Bizottságának, a Politikai Foglyok Szövetségének és más ellenzéki szervezeteknek közös nyilatkozatát, aki 1956. október 23-án a Petőfi-szobornál a Nemzeti Dalt mondta el.

Fél 12-ig folyik a virágok letétele a ravatalok elé, a koszorúzás. Akkor országszerte megszólalnak a harangok. Felzúgnak a gyárak kürtjei. Egy percre megáll az élet. A Hősök terén felcsendül a Himnusz. Aztán Nagy Imre hangját hallani, 1956. október 30-án elhangzott üzenetét: „Magyar testvéreim! Hazafiak! Hazánk hű polgárai! Őrizzétek meg a forradalom vívmányait, minden erővel biztosítsátok a rendet, állítsátok helyre a bizalmat! Ne folyjék testvérvér hazánkban!”

Hat szónok szól a negyedmilliós tömeghez: Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, Mécs Imre, Zimányi Tibor, Király Béla és Orbán Viktor.

Maga az elföldelés a hozzátartozók szűkebb körében délután háromkor kezdődik a 301-es parcellánál. Darvas Iván és Mensáros László, két ’56-ért börtönt viselt művész felolvassa a kivégzettek – eddigi – teljes névsorát.

A Nagy Imre-per öt áldozatáról – a családok felkérésére – Molnár Miklós, Gyenes Antal, Harmat Béla evangélikus püspök és Donáth László evangélikus lelkész, Méray Tibor, Kopácsi Sándor, Lőcsei Pál, és a névtelen mártír koporsójának sírba tételekor Forgács Ferenc és Fónay Jenő mond búcsúbeszédet.

Valamennyi beszéd, a délelőttiek, a délutániak – a szónokok egyéni meggyőződésének, múltjának, életkorának, vérmérsékletének árnyalatait tükrözve – ugyanazt hirdette: ’56 örökségének, egy szabad, független, demokratikus Magyarország megvalósításának akaratát.

1989. június 16-a jelentős lépés volt ezen az úton. A szervezők és a résztvevők fegyelmezettségükkel, méltóságteljes nyugalmukkal az egész világnak megmutatták: a magyar népnek sem diktátorokra, sem az egypárttól függő, gumibotos, víziágyús erőszakszervekre nincs szüksége ahhoz, hogy a saját kezébe vegye sorsa intézését; ellenkezőleg: a nem is olyan régi provokációkért, rendzavarásokért éppen a diktatúra volt és marad a felelős.

De bármily lélekemelő volt is ez az idei június 16-a, a célt – az igazi magyar demokráciát – még el kell érni, ki kell küzdeni. Az út nem könnyű; az út akadályokkal, buktatókkal, csapdákkal van tele. Jellemző erre az a kísérlet, amellyel a kivégzéseket annak idején azonnal helyeslő, de a gyászhoz csak az utolsó hetekben-napokban csatlakozó hatalmi körök – az ország mély morális és gazdasági válságának folyamatos felelősei –, valamint a szovjet hírközlő szervek egyike-másika és a teljes román, csehszlovák és keletnémet sajtó éket próbált verni az ünnepség egyes szónokai közé. Sikertelenül – de a jövőt tekintve úgy, hogy ez a demokrácia erőinek kellő figyelmeztetés legyen az összefogás fontosságára, az egységbontó törekvések visszautasítására, a szolidaritásra.

Előrelátóan mondotta tavaly, a párizsi Père Lachaise-i jelképes síremlék avatásakor az idősebb nemzedékről szólva, de a fiatalokra is érvényesen Nagy Imre egykori munkatársa, Bibó István fogolytársa és barátja, az ’56 után államellenes szervezkedés vezetésének vádjával különperben nyolc évi börtönre ítélt Lőcsei Pál: „Szinte mindegyikünk mögött más-más életút van. Másként éltük meg a két világháború közötti éveket, másként Voronyezst és Auschwitzot, különböző élethelyzetekben voltunk az 1946 és 1953 közötti önkényuralom idején, és nem voltak mindig azonosak a motivációk sem, amelyek bennünket a forradalom ügye mellé állítottak. De közös ügyünk, vértanúink tiszteletében eltűntek a különbségek. Megfogtuk egymás kezét és valóra váltottuk azt, amire a demokráciáért és függetlenségért küzdő magyarságnak a legnagyobb szüksége van: az egységet, az összetartozást. Ne engedjük el többé egymás kezét!”

A duzzadó sereg^*

Chrudinák Alajos, a magyar televízió külpolitikai szerkesztőségének vezetője nyilatkozatot adott a budapesti Rádió- és TV Újság-nak. Keménykötésű, önérzetes ember ez a Chrudinák – a lehető legmagabiztosabb hangon mondja el, hogy a televízió mindeddig valóban nem volt a nemzeté, hanem teljes mértékben a hatalomé, sőt inkább a hatalom egy részéé, egy-egy vezetőé. Kivétel tulajdonképpen csak ő volt, mert ő senkinek sem az „embere”; „a külpolitikai főszerkesztőség mindig azon volt, hogy ne kerüljön függőségi viszonyba, helyzetbe”.

Ő maga 1976-ban lett e szerkesztőség vezetője – ezt csak „bizonyos feltételekkel” vállalta el – úgy, hogy nemcsak a szerkesztőség vezetésére vállalkozott, de a felelősséget is vállalta e műhely műsorpolitikájáért és minden egyes műsoráért. Dicséretre méltó magatartás volt ez – minek következtében most elégedetten jegyezheti meg: „Nálunk nem volt soha előzetes cenzúra, nem jött senki átvenni a műsort, és sohasem készült tükör arról, hogy mi megy adásba. Ily módon már az első perctől fogva önállóan dolgozhattunk…”

Az első perctől… Azaz 1976-tól. Tizenhárom esztendeje a magyar televízió külpolitikai szerkesztősége – hála Chrudinák Alajos gerincességének – mindenféle cenzúra nélkül dolgozott! A Szovjetunióban akkor még Brezsnyev volt a főnök. A magyar televízió nyilván már akkor elmondta uralmáról, hogy ez a „pangás” időszaka, Moszkva külpolitikája még a saját szempontjából is elhibázott. Mikor a szovjet csapatok lerohanták Afganisztánt, legyilkolták az ottani kommunista vezetőket, hogy más kommunistákat rakjanak hatalomba, a magyar televízió külpolitikai osztálya egészen biztosan elítélte ezt a később kudarchoz vezető agressziót. Mikor 1981-ben Jaruzelski katonai puccsot hajtott végre, letartóztatta a Szolidaritás vezetőit, abban a tévhitben, hogy ezzel sikerül az engedelmes lengyel népet a kommunista párt és a hadsereg igájába hajtania – kinek van kétsége afelől, hogy a magyar televízió ez ellen azonnal felemelte a hangját? Amikor Kadhafi ezredes és más arab vezetők terrorcsoportokat képeztek ki és pénzeltek világszerte, gyilkos merényletek sorozatát hajtatták végre velük Európában és egyebütt, Chrudinák – aki arab szakértőnek számít Magyarországon – a televíziós nézők emlékezete szerint természetesen a legélesebben leleplezte a terroristákat és főnökeiket… S mert most büszkén hivatkozik arra, hogy ő már ’73–74-ben járt Erdélyben és „nem hagyta magát befolyásolni” – nyilván ennek köszönhető, hogy a magyar televízió már több mint egy évtizeddel ezelőtt és azóta is, megszakítás nélkül kiállt az erdélyi magyarságért, szóvá tette a halálra gázolt magyar papok, a felakasztva talált színészek, a kiüldözött írók ügyét, a két és fél millió erdélyi magyar szenvedéseit, Ceauşescu népírtó politikáját.

Vagy mégsem így volt? Lehetséges, hogy a külpolitikai főszerkesztőség engedelmesen szolgálta-kiszolgálta Brezsnyev, Andropov, Csernyenko külpolitikáját, a Kádár-rendszer árulásait az erdélyi és felvidéki magyarsággal szemben, az arab diktátorokat? Lehetséges, hogy az, amire most Chrudinák hivatkozik – miszerint náluk sohasem volt előzetes megtekintés és cenzúra –, a legelmarasztalóbb ítélet saját tevékenysége felett? Ha az általa oly „felelősen” vezetett osztályon nem volt soha cenzúra, az egyet jelent azzal, hogy a hatalom nem érezte ennek szükségességét: maga a főszerkesztő volt a cenzor, a hűséges szolga – felesleges volt ellenőrizni vagy cenzúrázni őt.

Van a Chrudinák-nyilatkozatnak egy mélységesen igaz mondata. Így hangzik: „Sajnos duzzad a kései bátrak, az utólagos demokraták serege, akiket egyetlen rögeszme foglalkoztat, hogy mentsék a széküket”.

Még mondja valaki, hogy Chrudinák Alajosnak nincs önkritikája!

II. kerület, Orsó utca 43.^*

1953 és ’56 között Magyarország szíve egy szerény budai házban dobogott. Az Orsó utca 43-ban.

Itt lakott feleségével Nagy Imre.

Itt készült el a Parlamentben 1953. július 4-én elmondott miniszterelnöki beszéde, a „kormányprogram”, amely egyik napról a másikra megváltoztatta-megjavította milliók és milliók, az egész ország életét.

Mikor Rákosinak és klikkjének 1955 elején sikerült őt kiszorítaniok a hatalomból, szinte teljes elszigeteltségében itt írta azokat a tanulmányokat, amelyek aztán 1957-ben és a rákövetkező években magyarul és egész sor világnyelven megjelentek. Ezek a tanulmányok alkotják a magyarországi sztálinizmus első, alapvető kritikáját s vázolják fel – Dubčeket több, mint egy évtizeddel megelőzve – egy „emberarcú szocializmus” képét, ezek fektetik le a nemzeti önállóság és a többi országokkal – köztük a Szovjetunióval – a teljes egyenjogúságra épülő kapcsolatok elvi alapjait.

Ebben a házban keresték fel az állandó rendőri megfigyelés alatt álló Nagy Imrét azok, akik a megpróbáltatások idején is hívek maradtak hozzá – írók, újságírók, tudósok, volt népi kollégisták, fiatal egyetemi hallgatók.

Ebben a házban ünnepelte meg a magyar értelmiség színe-java, Kodály Zoltánnal az élén, 1956. június 6-án az akkor még mindig félreállított, a kommunista pártból kizárt Nagy Imre 60. születésnapját. Rokonszenv-tüntetésnek számított ez a születésnapi ünnepség az államférfi Nagy Imre mellett – kihívásnak a hatalmon levő Rákosival, Gerővel, Hegedüssel szemben.

Innen, ebből a házból indult el október 23-án este a Parlamentbe Nagy Imre, hogy az őt váró százezres tömeghez szóljon, majd miniszterelnökként megpróbálja sikerre vinni a forradalom ügyét. A november 4-i szovjet intervenciót megelőzően itt töltötte szabad emberként utolsó éjszakáját Magyarországon.

Ez a ház – a magyar történelem része. A haladás, a függetlenség, a megpróbáltatások, az igaz eszmék és az eszmékhez hű emberek legyőzhetetlenségének szimbóluma.

Nagy Imrének és a forradalom valamennyi mártírjának június 16-i ünnepélyes és felejthetetlen temetése után javasolnám: legyen az Orsó utca 43-ból Nagy Imre Emlékház – a magyar forradalom miniszterelnökének és 1956 ügyének zarándokhelye.

Kerüljenek kiállításra benne Nagy Imre életének dokumentumai, személyes emléktárgyak, fényképek, kéziratok, s a forradalmat megelőző időszak, a forradalom, és a forradalmat követő elnyomás dokumentumai. (A magam részéről felajánlottam, hogy azt a 9 és fél oldalas tanulmányt, amelyet Nagy Imrétől kaptam, amelynek gépelt példányán sajátkezű módosításai, kiegészítései vannak, s amelyet az Irodalmi Újság 1983. 2. számában tettem közzé, a leendő Emlékház rendelkezésére bocsátom, és már oda is adtam Nagy Imre leányának, Vésziné Nagy Erzsébetnek).

Amennyire tudom, az Orsó utca 43. ma az osztrák állam tulajdona, és az osztrák katonai attasé lakik benne. Az Osztrák Köztársaságot aligha fűzik érzelmi kötelékek ehhez a házhoz, és a szükségszerűen egymást váltogató katonai attaséknak sem lényeges, hogy éppen itt lakjanak. Meg vagyok róla győződve, hogy az osztrák kormány nem kívánna nyerészkedni ezen a házon.

Javaslatom valójában kettős:

1. Induljon gyűjtés a magyar emigrációban és otthon, Magyarországon az Orsó utca 43. megvételére. Ez a gyűjtés legyen magánjellegű: ne közpénzekből, ne állami pénzekből történjék. Az elképzeléssel rokonszenvező egyének, és nem a dolgozók munkájából fenntartott intézmények adakozzanak. Ha magas állami vagy más hivatalos funkciókat betöltő személyek is egyetértenek a tervvel, akkor személy szerint, saját jövedelmükből járuljanak hozzá.

2. Mindazok, akiknek otthon vagy külföldön Nagy Imréről és a forradalomról emléktárgyaik vannak, ajándékozzák ezeket a létesítendő Nagy Imre Emlékháznak.

A pénzfelajánlásokat a most létrehozott Nagy Imre Alapítványhoz lehet majd elküldeni. Addig is, amíg az Alapítványnak nem lesz saját csekkszámlája Budapesten, az adományok elküldhetők – továbbítás céljából – Nagy Imre Alapítvány megjelöléssel az Irodalmi Újság (Gazette Littéraire Hongroise) nevére és címére.

Az emléktárgyakat – gondolom – az Orsó utca 43. remélt megvásárlásig letétbe lehetne helyezni a budapesti Nemzeti Múzeumnál, megjegyezve, hogy végső rendeltetési helyük a Nagy Imre Emlékház.

Egy szakértő dilettáns^*

Eisenmann, avagy Trianon tanulságai címmel Szávai János terjedelmes tanulmányt publikált a budapesti Hitel 22. számában. Azt a kérdést teszi fel: szükségszerű volt-e a mai állapot (azaz Magyarország Trianonban történt feldarabolásának) kialakulása, s mert – mint mondja – a téma ijesztően bonyolult, csak egyetlen szempontot próbál megvizsgálni, azt, hogy mekkora szerepet játszik a nagy történelmi fordulatokban a magyarságkép alakulása, s befolyásolhatjuk-e vajon a külföldnek a magyarságról alkotott képét.

Vizsgálódásaiban Louis Eisenmann története a kiinduló példa. Eisenmann a század elején a Sorbonne történészprofesszora volt, „a közép-európai régió remek ismerője”, aki 1904-ben megjelent, az 1867-es osztrák–magyar kompromisszumnak szentelt, közel 700 oldalas munkájában elítélően szólt ugyan a magyar kormányok nemzetiségi politikájáról, de azért igyekezett minél tárgyilagosabban elemezni a helyzetet – röviden: nem volt ellenséges érzelmű a magyarság irányában. Az első világháború kitörésekor azonban hangot váltott – Szávai idézi Fejtő Ferenc nemrégiben megjelent könyvét a Requiem pour un empire défunt címűt, amely szerint Eisenmann a háború éveiben már a francia hadügyminisztérium felderítési osztályának ügynöke lett, és feladata a magyarellenes politika megszervezése volt Svájcban.

A francia történészprofesszor példáján Szávai azt mutatja be, hogy az első világháború előtti időszakban „nagyon kevés, gyakorlatilag semmi sem történt a külföld magyarságképének alakítása érdekében”; a franciák azonosították a magyarokat az osztrákokkal, s mikor a trianoni béketárgyalásokra került a sor, a mindenkori döntéshozók között a magyaroknak egyetlen hívük, egyetlen szószólójuk sem akadt – szemben például a csehekkel: Philippe Berthelot-t, a francia külügyminisztérium nagyhatalmú főtitkárát, akit nem kis felelősség terhel Trianonért, közeli barátság fűzte Benešhez. Holott – mondja Szávai – a magyarságkép formálásának már megvoltak a lehetőségei az első világháború előtt is, de pl. Kont Ignác, aki a Sorbonne-on magyar irodalmat adott elő, sajnos nem állt feladata magaslatán, és – folytatja – „ehhez persze hozzá kell tennünk, hogy sem (az 1904-ben Párizsban ösztöndíjasként járt) Szabó Dezső, sem az ugyanakkor ösztöndíjas Kuncz Aladár, sem a velük egyidőben párizsi tudósító Ady Endre nem került soha személyes kapcsolatba a francia szellemi elitnek a döntéshozókat meghatározó rétegével.”

Az olvasó, aki a tanulmányból azt látja, hogy Szávai sok mindenről tudó szakember, elkezdi dörzsölni a szemét. Vajon komolyan írja, amit írt? Lehetséges volna, hogy valaki, aki annyi mindent összeolvasott és kijegyzetelt, ennyire ne tudná megkülönböztetni a lényegest a mellékestől, a lehetségest a lehetetlentől? Akár a hadügyminisztérium fizetett ügynöke volt Eisenmann, akár nem – véletlen-e, hogy a világháború kitörése után váltott hangot? A monarchiát nem Osztrák–Magyar Monarchiának hívták-e – s így véletlen-e, hogy bizonyos azonosítás következett be? S már-már nem is csacskaságnak, inkább szent naivságnak és a francia világban való teljes járatlanságnak számít: ép ésszel hogyan lehet feltételezni, hogy a Párizsban ösztöndíjasként diákoskodó, 25 éves Szabó Dezső és 18 éves Kuncz Aladár, vagy akár az ifjú költő-újságíró Ady személyes kapcsolatokat tudtak volna teremteni a francia szellemi elitnek azzal a rétegével, amelyik majd a trianoni döntéseket meghozta, és fel tudták volna venni a versenyt a politikának olyan professzionistáival, mint Beneš és főleg Masaryk. Ahelyett, hogy Ady, Kuncz Aladár és Szabó Dezső ügyetlenségén és – ha csak közvetve is – felelősségén (nem létező felelősségén) lamentálna valaki Trianon és a magyarságkép dolgában, nem volna-e egyszerűbb magyarázat az, hogy az első világháborúban a rossz oldalon álltunk – a vesztesek oldalán? Mert még az olyan hivatásos politikusok is, mint Masaryk és Beneš, a fejük tetejére állhattak volna, ha az Osztrák–Magyar Monarchia nem Németország szövetségese, ha például semleges, vagy éppenséggel a franciákkal és az angolokkal tart; akkor Trianon sohasem következett volna be. Mindez a legkevésbé sem menti a bűnös, felelőtlen és tragikusan igazságtalan trianoni békediktátumot, s benne az akkori francia külpolitika káros szerepét, csak éppen képtelenségek helyett a lényegre teszi a hangsúlyt.

Arra a lényegre, amit Szávai egy röpke mondattal intéz el („Mondhatnánk persze, hogy az ellenségről – a központi hatalmakról – természetszerűleg alakul ki taszító kép –, míg az ellenség ellensége veszélyhelyzetben szükségképpen rokonszenvesnek látszik”), de ehhez is mindjárt hozzáfűzi, hogy a magyarságkép elsötétülése nem egyik napról a másikra következett be, hanem egy hosszabb negatív folyamat eredménye: az 1880-as évek után a helyzet fokozatosan romlott, s ugyanúgy, mint Anglia esetében, a magyarbarátság közömbösségbe aztán pedig lassan magyarellenességbe váltott át. De vajon miért, az ég szerelmére: miért? Nem azért-e, mert a Monarchia egyre szorosabbra fűzte kapcsolatait Franciaország és Anglia legfőbb ellenségével, a császári Németországgal? Más kérdés persze, hogy ebben mekkora a felelősségük az osztrákoknak és mekkora a magyaroknak, s hogy a későbbi szövetséges hatalmak miért nem tettek finomabb megkülönböztetést nemcsak a két nép, de még a két nép politikusai között sem – Szávai mindezt fel sem veti, nemhogy a választ próbálná megkeresni rá.

Trianon sokkjára volt szükség ahhoz – mondja a továbbiakban – hogy a hazai illetékesek felismerjék a külföld magyarságképének fontosságát és Klebersberg Kunó volt az első, aki komoly tervet dolgozott ki e magyarságkép külföldi formálására, külföldi magyar kulturális intézmények és állami ösztöndíjak alapítását iktatva törvénybe. Halálával azonban megtört „a kezdeti remek lendület”. A „remek” Szávai kedvenc jelzője, de mégsem elég erős ahhoz, hogy meggyőzze az olvasót, miszerint a Nyugat, vagy szűkebben vizsgálva Franciaország magyarságképe Klebersberg kilencesztendős minisztersége idején (1922–1931) vagy közvetlenül utána – e miniszterség eredményeképpen – jelentősen megjavult volna. Nem javult meg. S ennek nem Klebersberg, nem a külföldi magyar ösztöndíjak vagy kulturális intézmények voltak az okai, hanem az afféle csekélységek, mint például az 1925-ös frankhamisítási ügy, amelyben nem kis felelősség terhelte az akkori magyar kormányköröket, vagy az 1934-es marseille-i gyilkosság, melynek során horvát usztasák megölték II. Sándor jugoszláv királyt és az őt fogadó francia külügyminisztert, s amelynek szálait – okkal, ok nélkül? – a franciák Horthy-Magyarországig vezették vissza. Mert a dolgok nyitja itt van – nem az ösztöndíjakban, nem a kultúrintézetekben, nem az idegen nyelvű könyvkiadásban, amelyek mind fontosak, csak nem annyira, mint ahogy ezt Szávai a maga külpolitikai-diplomáciai-történelmi dilettantizmusában gondolja, hanem az ország politikájában. Szávainak ez nem megy a fejébe – így történhet meg, hogy egyszerűen megfeledkezik a „második Trianon”-ról, az 1947-es párizsi békeszerződésről, ahol Magyarországot illetően már nem a franciáké, hanem a Szovjetunióé volt a döntő szó, s ahol a „magyarságképet” illetően megint az volt az alapvető tényező, hogy a második világháborúban ismét a rossz oldalon álltunk, és Szálasi bandája a náci Németország szolgálatában még Horthy kiugrási kísérletét is megakadályozta.

Akik Franciaországban éltek, azok tudják, hogy itt 1945 után továbbra sem volt kiváltság magyarnak lenni, és ezt a kedvezőtlen magyarságképet Párizsban éppen úgy, mint Londonban vagy Washingtonban 1956 változtatta meg. A nyugati világban, a demokráciák világában 1956 óta lett „ismét magyar a magyar”, ’56 óta járhatnak felemelt fejjel a magyarok a nagyvilágban. S ez nem a párizsi vagy más városbéli hivatalos Magyar Intézeteknek volt köszönhető, hanem a forradalomnak, Nagy Imre és mártírtársai áldozatvállalásának. Aligha véletlen, hogy éppen Párizs polgármestere és Franciaország miniszterelnöke volt az, aki a magyar forradalom akkor még jeltelen sírokban heverő hőseinek jelképes sírt ajándékozott a Père Lachaise temetőben. Az idegen nyelvű könyvkiadás előmozdítása, a kulturális kapcsolatok erősítése valóban nem elhanyagolható feladat; de a mai magyarságkép kialakításában többet jelentett ’56 egyik követelésének megvalósítása: a Vasfüggöny drótjainak elvágása, majd a keletnémet turisták átengedése-átsegítése Ausztriába, mint tíz olyan franciára fordított regény vagy tanulmánykötet, amelyik magyar állami támogatással jelenik meg, és ötszáz vagy ezer olvasóra talál – ha talál.

Szávai tanulmánya tele van üresen kongó laposságokkal. Olyasmiket vet papírra, hogy „gondolkodó közvéleményünk sohasem tudott vagy akart számot vetni azzal a kellemetlen igazsággal, hogy a magyarság külföldi arcképe majd mindig eltér a magyarság önmagáról festett arcképétől” – mintha ez nem volna minden népre, sőt minden emberre igaz. S felfedezi azt a spanyolviaszkot, hogy a magyarságkép kialakításánál a cselekvéshez nemzeti önismeretre is szükség van, olyanra, amely elhárítja a szélsőségeket, az önhízelgést éppúgy, mint az önostorozást – s e kép alakítását „nem bízhatjuk másokra.” Bizony nem – a sorsát remélhetőleg végre kezébe vevő magyar népre kell bízni, s a legkevésbé olyanokra, akiknek halvány gőzük sincs arról, mi a legfontosabb e kép kialakításában Nyugaton.

Bosszú?^*

A Népszava – arról a napilapról van szó, amelyet a magyar szociáldemokraták alapítottak több mint száz évvel ezelőtt, s amelyet 1948-ban eloroztak tőlük és máig sem adtak vissza nekik a kommunista szakszervezetek – 1989. november 7-i számában interjút közöl a magyar politikai és szellemi élet kiemelkedő alakjával, Tamás Gáspár Miklóssal. Olvasóinknak nem kell bemutatnunk a Kolozsvárról Budapestre áttelepült kitűnő filozófust, az emberi jogok bátor harcosát: az elmúlt években több cikke jelent meg az Irodalmi Újságban is.

Említett interjújában Tamás Gáspár Miklós főleg arról szól, hogy a nem kommunista erők választási győzelme esetén se legyen véres osztályharc, ne szabaduljon el a kommunisták üldözésének formájában – semmilyen formában – a pokol, ne a szélsőséges bosszúvágy, hanem a józanság, a higgadtság, a törvényes rend kerekedjék felül. Csak méltányolni lehet a nyilatkozó humanizmusát, aláírni jóformán minden megállapítását, még azt is, hogy „ez az ország akkor lesz kellemes hely, ha a változásnak a volt és mai kommunisták is tudnak örülni; ők is honfitársaink – nincsenek is kevesen –, és ha ők megkeseredetten és rettegések közepette kerülnek az új körülmények közé, ez szétzilálhat mindent és beleváshat a foga mindenkinek.” A cél nemes, nem lesz könnyű elérni, félő, hogy az az idő, amikor a volt és mai kommunisták örülni fognak egyeduralmuk és privilégiumaik elvesztésének, alighanem még messze van, de azt, hogy egy demokratikus Magyarországon – épp úgy, mint a nyugati országokban – mindenkinek, tehát a kommunistáknak is egyenlő jogaik és kötelességeik legyenek, magától értetődőnek tartjuk.

Egyetértünk tehát Tamás Gáspár Miklós jóformán minden megállapításával – egyetlen kivétellel. Azzal, amikor ezeket mondja: „Meg lehet figyelni bármely ellenzéki párt gyűlésén, hogy követelik, a magas nyugdíjakat a régi elvtársaktól el kell venni; hogy számoljanak el, akik felelősek az elmúlt idők kellemetlen állapotaiért és így tovább. Tehát az elszámoltatás, a bosszú hangja is hallatszik…”

A bosszú hangja? Miért? Jogtalan-e elszámoltatni azokat, akik – Tamás Gáspár Miklós bocsánatos eufemizmusával – „az elmúlt idők kellemetlen állapotainak”, az 1956 utáni véres bosszúhadjáratnak, a tömeges kivégzéseknek és bebörtönzéseknek fő felelősei voltak: Marosánt, Aprót, Biszkut, Kállait, Vidát és – a Szovjetuniótól kikérve az odamenekült – Rajnait; azokat, akiket az ország mai anyagi csődjéért elsősorban terhel felelősség, Gáspárt, Németh Károlyt, Lázárt és társaikat; a Piros Lászlókat, Czinegéket, Komócsinokat, Barcs Sándorokat, Rényi Pétereket, Hollós Ervineket, akik máig sem mutatták a megbánásnak, fizikai és (vagy) szellemi áldozataik megkövetésének leghalványabb jelét sem? És jogos-e, hogy azok az emberek, akik harminc-negyven éven át öltek, basáskodtak, loptak, csaltak, hazudoztak, sofőrös Mercedeseken suhantak, vadászkastélyokban dőzsöltek, állampénzen beutazták a világot – most havi 30-40-50 000 forintos nyugdíjakat kapjanak a nép pénzéből, továbbra is állami luxusvillákban, fényűző lakásokban éljenek, s azok, akiket az ő politikájuk nyomorított meg, a legsivárabb körülmények között tengődjenek? Nyilvánvaló, hogy a fő felelősök elszámoltatásával a tömegszegénység problémái nem fognak megoldódni. De legalább a mind súlyosabb viszonyok között élők igazságérzetét nem fogja sérteni azoknak a hivalkodó életmódja, akik miatt ők rosszul élnek. Avagy merő véletlen-e az, amit Tamás Gáspár Miklós úgy fogalmaz meg, hogy „bármely ellenzéki párt gyülésén” követelik az emberek „a régi elvtársak” elszámoltatását, magas nyugdíjaik megvonását?

Nem, nem ezeknek a „régi elvtársaknak” a módszereit, az akasztófát, a börtönt, a rendőri felügyeletet, még csak nem is az elhallgattatást kell alkalmazni velük szemben. Az Isten mentse meg az új vezetést attól, hogy olyan legyen, mint az elődje volt, és a népet attól, hogy ne a törvényesség eszközeihez folyamodjék. De egy új, demokratikus parlamentnek, amelyben remélhetőleg ott fogjuk látni a képviselők között Tamás Gáspár Miklóst is, nemcsak joga, de kötelessége is lesz az egy bizonyos határnál – 10-12 000 forintnál – magasabb nyugdíjak és az ezeket élvezők lakbéreinek felülvizsgálása azok esetében, akik jelenlegi anyagi kényelmüket nem munkájuknak, szaktudásuknak, hanem bitorolt politikai címeiknek, rangjaiknak és a hatalommal való visszaéléseiknek köszönhetik.

Tulajdonképpen nincs szükség másra, mint a saját ideológiájuk alaptéziseinek alkalmazására. Azoknak a téziseknek, amiket a pártiskolákon tanítottak és a marxizmus–leninizmus óráin az egész ország fiatalságával bifláztattak. A kommunizmusban – mondja a Szent Tan – mindenki a szükségletei szerint fog részesedni a javakból; de a gazdagságnak erre a fokára még nem érkeztünk el. Egyelőre a szocializmus korát éljük, amikor is mindenki a képességei szerint teljesíti a feladatát, és a teljesítménye szerint részesül a közösség javaiból.

Ami a nyugdíjaikat illeti, kapják tehát a képességeik és a teljesítményeik szerint. Negyven éven át uralmuk alá teperték a népet és tönkretették az országot: mi mást érdemelnének – és ez sem lebecsülhető nagylelkűség irányukban –, mint a mindenkori törvényes minimumot? Jelenleg havi 3500-at.

Bosszú? Csak igazságtétel! Viszont mint ilyen, elkerülhetetlen.

Calculated risk^*

Karcsú Tapsi – a Tapsi becenév, amelyen mindenki emlegette, még gyerekkorában tapadt hozzá, talán kissé elálló fülei miatt –, a Haza sikeresnek mondható színészei közé tartozott. Fellépett a deszkákon, játszott filmekben, s ha máshonnan nem, a televízióból az egész ország ismerte sovány alakját, már fiatalon is barázdás arcát, jellegzetes hajdúsági dikcióját. Tehetségéről – nem is annyira a nagyközönség, mint inkább a szakma köreiben – megoszlottak a vélemények. Az igazán nagy színészek sem tartották őt tehetségtelennek, legfeljebb azt jegyezték meg, hogy mindent túljátszik, a komikus szerepekben épp úgy, mint a tragikusokban – több benne a pojáca, mint a művész. De hát, legyintettek elnézően – mivel a nagyok általában nagyvonalúak és nem áskálódók – nem vagyunk-e valamennyien többé-kevésbé pojácák?

Tapsinak – a mesterségével együtt járó nyilvános szereplés és a közönség ezzel együtt járó tapsai mellett – két szenvedélye volt: a biliárd és a politika. Az elsőre nincs különösebb magyarázat, diákévei alatt oltódott belé – a másodiknak azonban megvolt a maga nyomós oka. A nagynénikéje is a színi pályán mozgott, nagy nevet nem szerzett ugyan magának, de elkövette azt a hibát, hogy harsány szerepet vállalt Szálasi néhány propagandafilmjében – az egyikben azt sikoltozta, hogy az angol–amerikai repülőgépek robbanó babákkal irtják a kisgyerekeket, egy másikban azt, hogy az orosz bolsevik hadsereg katonái nemcsak az órákat veszik le az emberek karjáról, hanem a kezüket is megnyúzzák –, így aztán ’45 után pár évig nem léphetett színpadra. Tapsi ekkortájt kérte felvételét a színiakadémiára, még gondolkodott is azon, nem kellene-e nevet változtatnia, de okos fiú lévén tudta, hogy ezt hiába tenné, inkább a MADISZ-ban, majd a DISZ-ben, a kommunista párt akkori ifjúsági szervezeteiben tevékenykedett nagy buzgalommal – ezzel sokkal biztosabban elérte a színiakadémiai felvételt, mint egy esetleges névcserével. Ám – szemben a többi szerepével – ennek a szerepnek az eljátszása a lelke alján mély gyűlöleteket halmozott fel. Eljön az idő – hajtogatta magában –, amikor megfizetek ezeknek a kényszerű alakoskodásomért, amikor még büszke lehetek a nagynénikémre is.

Az idő csak nagysokára jött el, addig Karcsú Tapsinak nem egy pozitív szovjet kolhozelnököt és rokonszenves pártközponti funkcionáriust kellett eljátszania – szerencsére néhány darabban dohogó munkásokat vagy csak a kártyával-nőkkel törődő, esett kisembereket is ráosztottak a rendezők –, szerepelt szorgalmasan és megbízhatóan, hajnalig tartó biliárdcsatái ellenére sem késett el egyetlen próbáról sem, szerepelt eredményesen és elismerést kiváltóan, kapott is a rendszertől két Jászai Mari-díjat, az egyiket éppen akkor, amikor Csehszlovákiát fektették kétvállra a Varsói Szerződés csapatai, a másikat – az élet tele van véletlenekkel – amikor a Szolidarítás vezetőit tartóztatták le Lengyelországban. Noha neki sem a csehekért, sem a lengyelekért nem fájt a szíve – ezeket a komcsi kitüntetéseket a legszívesebben leköpte volna. De hát az ember esendő, no meg az embernek szüksége van a pénzre is, különösen ha a zöld posztóval behúzott biliárdasztal mellett gyakrabban veszít, mint nyer. Mert Tapsi pénzben játszott. Nagy pénzben. Neki a biliárd nemcsak sport volt, ügyesség, finesz, művészet, hanem egyszersmind szerencsejáték is. Főképpen szerencsejáték. Kontrával, rekontrával, szubkontrával, kemény ezresekkel.

A két Jászai-díj – a velük járó forint-tízezrek ellenére – megfeküdte a gyomrát. Először is azért, mert egy Sztálin (korábban: Aczél) György nevű színésztől kellett átvennie őket, akit utált, már csak amiatt is, mivel nála sokkal jobb szerepet kapott az ország színpadán: színészből – miniszter lett. A nyavalya törjön ki – gondolta magában, miközben széles mosollyal kezet szorítottak a díjátadó ünnepségen –, no de eljön még az idő, amikor megfizetek neked. Másodszor azért dühöngött, mert csak Jászai Mari-díjat kapott – Kossuth-díjat nem, pedig meggyőződése szerint legalább annyira megérdemelte volna, mint Latinovits, Darvas Iván vagy Mensáros, így aztán nála elismertebb kollégáit is gyűlölte, engesztelhetetlenül. Akiket azonban a leginkább rühellt, azok ama pályatársai voltak, akiknek – vitathatatlan tehetségük ellenére – semmiféle díjuk vagy kitüntetésük nem volt. Ellenkezőleg…

Akkortájt ugyanis, amikor ő a kommunistáktól a második díját vette át, különös jelenség ütötte fel a fejét a magyar színházi világban. Akadtak ifjú színészek és színésznők – igaz, nem sokan –, akik nem voltak hajlandók többé úgy táncolni, ahogy a Duna-menti „Fehér Ház” és a népművelési minisztérium illetékesei fütyültek; akik olyan magyar, cseh, lengyel, nyugati darabokat akartak eljátszani, amelyek a tiltó listán szerepeltek; akik erdélyi és szlovákiai magyar költőkből rendeztek szavalóesteket; akik arról fabrikáltak egy pantomimot, hogy az országban hárommillió szegény van és gyűjtést is indítottak a megsegítésükre; akik hagyták kirúgatni magukat az állami színházakból, kis csoportot alakítottak, magánlakásokban és köztereken mutatták be a nem engedélyezett színműveket, egy butikban árusították a színdarabok kezdetlegesen sokszorosított példányait – a rendőrség szétkergette az előadásaik közönségét, elkobozta a sokszorosító masinákat, örökre eltüntette a szamizdatban kiadott munkákat, egyik-másik színészt külföldre „tanácsolt”, volt, akit bíróság elé állított, volt, akit a nyílt utcán összevert. De azok csak nem hagyták abba, újra- és újrakezdték a bemutatóikat.

Meg vannak őrülve – fortyogott magában Karcsú Tapsi –, ezekben semmi felelősségérzet nincsen. Hát nem látják, hogy itt moccanni sem lehet, hogy Záhonyon túl és innen a Bozontosszemöldökű uralkodik, hogy mi elértük a maximumát annak, ami elérhető, és ha ugrálunk, úgy a fejünkre ütnek, mint ahogyan ’56-ban tették. De ezek csak magukkal törődnek, a Hazával nem, és addig-addig fognak provokálni, míg a sírjába nem taszítják kivérzett nemzetünket.

Sűrű és magyar lelkét elöntötte a harag, és homlokára ezenközben hideg verejtéket vert az irigység. Mert szeretett volna ő is olyan „ugráló” és „felelőtlen” lenni, mint amazok – a betiltottak, a letiltottak, a kitiltottak, a kenyérvesztettek, a megpofozottak, az elítéltek –, csak éppen a mersze hiányzott hozzá. Tudta ezt jól ő maga is – azért gyűlölte olyan mérhetetlenül a bátrabbakat. No de eljön még az idő, gondolta magában, amikor megfizethetek nekik.

Miközben forgatta a dákót, játszotta az engedélyezett színművek ilyen-olyan szerepeit, leste-figyelte az Időt, magyarul: a politikát. S nemcsak a magyart. Mert amiként már említtetett, Karcsú Tapsi okos fiú volt, és percig sem tévesztette szem elől, hogy a Haza kis homokfutója a nagy szovjet trojkához van odakötözve. Hanem ebből a trojkából egymás után hulltak ki a kocsisok, a Bozontosszemöldökű után a Kágébé Főnök, aztán meg a Csicskás Cser Jankó, egyszer csak egy fiatal, térképes homlokú férfi ült fel a bakra, a Görbecső. Új szavak kezdték nyögetni az orosz sztyeppe nyírfáit, olyasmik, hogy peresztrojka meg glasznoszty, és ha a kantár nem is volt valami szilárdan az új kocsis kezében, ha a lovak egyszerre több irányba húztak is, Tapsi, a javíthatatlan szerencsejátékos, aki eddig úgy vélte: éppen elég kockázatot vállal ő a biliárdasztal mellett, nem tetézi meg a téteket a mindennapi életében is – most a hazardőrök kifinomult szimatával megérezte: eljött az idő, az ő ideje. Görbecsőre rárakhatja, mi több: rá kell raknia a pénzét is, a jövőjét is.

A pénzét azért, mert tudta: valami nagy húzást kell csinálnia ahhoz, hogy színészi hírnevét megnövelje, sőt: politikai hírnévvé változtassa át, hogy a nép szórakoztatójából a nép Oskolamesteré-vé váljék, és megszerezze azt a hitelességet, amit az állami színházakat hosszú évekkel előtte odahagyó, a kommunisták kegyeiből osztogatott díjakkal sohasem, rendőri gumibotokkal viszont annál inkább kitüntetett pályatársai megszereztek. Márpedig egy nagy húzás nem megy némi áldozatvállalás nélkül – még akkor sem, ha ez az áldozat feltehetően most már csak rövid lejáratú lesz –, olyasmi nélkül, amit az angolszászok „calculated risk”-nek, a magyarok jól kikalkulált rizikónak neveznek.

Görbecső uralkodásának második esztendejében Karcsú Tapsi – számos nyugati nyaralásának egyikén – betoppant a nürnbergi Itt Szabad Ami Ott Tilos Rádió szerkesztőségébe, a mikrofon elé lépett, és egyenesbe elszavalta a Talpra Magyart. Aztán még hangszalagra mondott egy sor hazafias verset, Szabolcska Mihály Salzburgi csapszékben című költeményétől egészen ugyane költő A Grand Caféban című művéig, és engedélyt adott arra, hogy egy Buenos-Aires-i magyar lemezgyáros kereskedelmi forgalomba hozza ezt a hangszalagot.

Miközben magyar emigránsok szerte a világban összeszorult szívvel hallgatták az örökszép sorokat: „Tudja a jó Mindenható, mi is azon sírnivaló, hogy a ménes ott delelget, valahol a csárda mellett, csárda mellett…”, a vörös Hunnia gazdái felhördültek. A nemjóját – mondta a löttymagyar Kádár (azelőtt: Csermanek) János a löttymagyar Sztálin (azelőtt: Aczél) Györgynek –, hát ezért attunk mi Jáccai Margit-díjakat ennek a pernahajdernek, hát ezért hattuk őt harminc éven át zavartalanul fellépni színpadon, filmen, rádióban, tévében, hogy most az imperialista ellenség hullámhosszán szavajjon és valami Szabolcsi nevű költő búbánatos verseivel uszíccsa ellenünk ország-világ dolgozóit? A te híres-nevezetes három T-d nevében azt Támogattuk, ami Tűrhetetlen? Az ilyent Tiltani kell – Tette hozzá, nagy T-vel ugyancsak.

És megtörtént az, amire Karcsú Tapsi számított („calculated risk”): Hunnia hanyatló hatalmú főnökei alig pár évvel azelőtt, hogy maguk tűntek volna le a színről, elkövették azt az ostobaságot, hogy előbb még Tapsit kergették le onnan. Igaz, csak átmenetileg, ahogy ő ezt előre kiszámította. De lett így is országos, sőt világméretű felzúdulás, az egész színészszakma egyemberként kiállt Tapsi mellett, beleértve a legnagyobbakat, akik pedig inkább pojácának, mintsem művésznek tartották, az Itt Szabad Ami Ott Tilos Rádió épp úgy tiltakozott, mint a marseille-i Birodalmi Újság, és azok a bátor színészek, akiket a rendszer már sok-sok év óta üldözött, most kivétel nélkül szolidaritást vállaltak vele – aki a valóban nehéz időkben elfelejtett szolidaritást vállalni velük. Ami pedig az ország közvéleményét illeti, amely eddig legfeljebb csak jókat nevetett, mikor Tapsi vígjátékokban lépett fel, és leginkább biliárd-csatáinak zamatos anekdotáit ismerte, most egyszerre nemcsak komolyan vette őt, hanem már-már nemzeti hősnek kezdte tekinteni. Jól megtervezett, jól időzített, ennélfogva csekélyke rizikóval járó mártíriumának nagyobb visszhangja volt, mint a nála sokkalta bátrabbak évtizedes, de kevésbé látványos tevékenységének. Talán belejátszott ebbe az is, hogy az utóbbiak szavalóestjeiken Kölcseyt, Babitsot, Kassákot, József Attilát, Radnótit, Pilinszkyt, no meg egy sor nem magyar költőt is előadtak, köztük olyanokat, akik bonyolult szabadverseket írtak, s ezek kevésbé ragadták magukkal a széles hallgatóságot, mint Szabolcska Mihály fülbemászó, csengő-bongó rímei.

Karcsú Tapsi jól tudta, hogy nem sokáig kell kitartania, a szilencium szét fog fesleni, mint maga a rendszer. Sőt még annál is gyorsabban. Éppen ezért nemcsak a farkát nem húzta be a büntetés miatt, hanem nyilatkozatot adott ki, amiben lefegyverző szerénységgel kijelentette, hogy a Kis Magyar Hazában ő volt az, aki megtörte a Nagy Magyar Csendet, s aztán elkezdte járni a vidéket, sebtében összetákolt dobogókon harciasabbnál harciasabb verseket dörgött, Szelestey Lászlótól, Papváry Elemérnén át egészen Váci Mihályig. A hatás frenetikus volt, viharzó lelkesedés kísérte fellépéseit, a Hatalom által kinevezett színigazgatók szinte tüstént fittyet hánytak a Hatalom által elrendelt szilenciumra, s mivel maguk is sietve jópontokat igyekeztek szerezni, egymásután kínálták fel neki a jobbnál jobb szerepeket. Az ember tragédiájában eljátszhatta volna Ádámot, Lucifert, sőt magát az Úristent is, de Tapsi ekkor már nem kívánt többé színész lenni – különben is, mintha a hangja kissé megkopott, a dikciója némileg lihegőbbé vált volna –, ő már lenézte a színpadot, lenézte pályatársait, beleértve Mensárost és Darvas Ivánt, lenézte Madáchot is – ő már nem a Nemzeti, hanem a Nemzet igazgatója akart lenni.

S mialatt a rendszer recsegett-ropogott és egyik pártfőtitkár után a másik tűnt el a süllyesztőben, az ő csillaga egyre magasabbra emelkedett. Már nem tudott úgy kimenni az utcára, hogy ismeretlenek ne lépjenek mellé és ne szorongassák a kezét, nem tudott úgy elmenni egy futballmeccsre vagy egy kocsmába, hogy tüstént ne kezdjék el őt ünnepelni, sok egyéb irányú elfoglaltsága miatt már biliárdozni is alig maradt ideje, s egyszerre csak azt vette észre, hogy valami alaktalan massza kezd gyülekezni körülötte, hívekből, hívőkből, rajongókból. De hát ez már olyan, mint egy párt – villant fel benne a felismerés. – Pártom van, saját, tulajdon, külön bejáratú pártom (és mert ezt a szót nem szerette): szekértáborom van – bukkant rá a helyes kifejezésre –, nem is kicsi, egész nagy, talán éppenséggel a legnagyobb, és azt csinálok benne-vele-általa, amit akarok. Voltak ugyan a barátai között néhányan, akik nem értettek egyet minden szavával vagy tettével, de ezt már csak négyszemközt merték megmondani neki – nyíltan nem, mert a fejük fölé nőtt.

Akinek szekértábora van, gondolta Tapsi, annak programja is kell hogy legyen. A program egy része adva volt: a honfigőg és a honfibú. Egyszerre kell azt mondani, hogy mi vagyunk a legáldottabb és legátkozottabb népe a világnak, a legemelkedettebb és legelsüllyedtebb, a legbölcsebb és a legelsötétültebb, a legfőúribb és a legpincérebb, a legnagyobb és a legkisebb, az első és az utolsó. Mindezen pedig változtatni kell, meg kell fordítani a helyzetet, hogy végre mi legyünk az utolsó és az első, a legkisebb és a legnagyobb, és így tovább. Ez egyszerű, ezt mindenki megérti és mindenkinek tetszik. De mert programnak talán kicsit sovány, valami még kell hozzá. A Nemzetihez valami Szociális.

Éppen Kaliforniában nyaralt – tulajdonképpen jobban szeretett Bugacon, mint az amerikai kontinensen pihenni, de olykor-olykor mégis átruccant néhány hétre, Dél-, Közép- vagy Észak-Amerikába, hogy aztán végül is megbánja ezeket az utakat, mert a pálmafák alatt is, a tengerpart arany homokjában is neki csak hazafelé vágyódott a szíve, most sem az Óceánt bámulta, mert akkor Hawai felé kellett volna fordulnia, hanem háttal ült a víznek, Bugac irányában nézett el messzire, aztán már nem bírta a tűző napot, a hőmérő árnyékban is 103 Fahrenheitet mutatott, és elment egy közeli biliárd-szalonba, néhány jómódú emigráns ismerősével snookerezni. Ott, abban a Hazától távoli, viszont air-conditionált klubhelységben, ahová egyébként csak tagok vagy a tagok vendégei tehették be a lábukat (de hát szerencsére az ismerősei alapító tagok voltak), ott, messze idegenben és mégis hazahúzó szívvel világosodott meg benne – váratlanul és hirtelenül – programjának második alappillére. Egy néger pincér sörösüvegeket cserélt az asztalukon, ahová a löketek szüneteiben le-leüldögéltek. Tapsi ránézett a feketére, aki keményen dolgozott, miközben a következő játékos keményen célba vette az elefántcsont golyókat, és egyszer csak készen kipattant a fejéből a jelmondat: „Mi vagyunk Európa szerecsenjei.” Századok óta szörnyű kór sorvasztja a magyar életet, fűzte tovább magában a gondolatait, mialatt felállt a foteléből és a dákófejet krétázta – már a születésükkor sem egyformák nálunk az emberek esélyei, vannak, akik jól élnek, milliók sorsa viszont kilátástalan és semmi esélyük arra, hogy a napon sütkérezzenek. Ezekre a milliókra kell támaszkodnom, a szegényekre, a kisemmizettekre, az elesettekre – ők az én népem és én közülük jöttem, no meg ők vannak többen, sokkal többen, mint a gazdagok, a napos oldalon járók; és ha valóban sor kerül igazi választásokra, ott mindenkinek egy-egy szavazata van, akkor is, ha egy fillér sincs a zsebében, és akkor is, ha villája van a Rózsadombon, vagy éppenséggel Kaliforniában nyaral. Igaz, azt, hogy a Hazában milliószámra vannak szegények, félreállított kollégái már tíz évvel korábban felfedezték és segíteni is próbáltak nekik – de majd ő hangosabb lesz mindenkinél, majd ő elharsogja, hogy halálos kór rág a népen, tágul a nyomorgás övezete, odalentről éhezők sipítozása hallatszik be az ablakon, fáj nekik az élet –, és ezt csak ő, Karcsú Tapsi érti meg és érzi át, ezen csak ő tud majd változtatni. És a kaliforniai mélyhűtött biliárdszalonban bemondta a kontrát. Biliárdpartnereinek éppen úgy, mint a Hatalomnak, sőt, sőttönsőt az őt merészségben, kiállásban, szegény-védelemben sokkal-sokkal megelőző ellenzéknek is.

Mert akik históriánk elejére emlékeznek, azok tudják, hogy Karcsú Tapsinak többszörös megfizetni valója volt. Meg kellett fizetnie a nagynénije múltjáért, a saját pöttyös nevéért a demokráciának, az alakoskodásaiért és a rendszer kitüntetéseiért a kommunistáknak, de „last but not least” (magyarul: utoljára, de nem utolsósorban) azoknak, akik bátrabbak, egyenesebbek, önzetlenebbek és érdemdúsabbak voltak nála.

A demokráciának való visszafizetést elhalasztotta akkorra, mikor majd tényleg demokrácia lesz Magyarországon. A kommunisták – mire Kaliforniából hazaérkezett és jobban körülnézett – jóformán seholsem voltak. Akik megmaradtak belőlük, azok is átmázolták magukat szocialistákká. Sztálin (korábban: Aczél) Györgybe még belerúgott néhányat, de ezt inkább rutinszerűen tette. Az igazi ellenség máshol volt. Az igazi ellenség az volt, amelyik már akkor felvette a harcot Kádár (azelőtt: Csermanek), Sztálin (azelőtt: Aczél) és löttymagyar társaik ellen, amikor ő még vidáman lébuskált a pesti biliárdtermekben és színpadokon. Az igazi ellenség az volt, amelyik azonnal mellé állt, amikor a kommunista Hatalom kurta hallgatást rótt ki rá.

Ezekkel fogjon össze a maradék kommunisták ellen? A nála különbekkel, műveltebbekkel, komolyabbakkal, felkészültebbekkel? Nem őrült meg! Akkor már inkább a bukott vagy bukófélben lévő kommunistákkal – ellenük! A veszélyt nem a süllyedő hajóról menekülők jelentik – ezeknek odadob egy átmentőövet és sírig lekötelezettjei lesznek. A veszélyt a gerincesek, a felelősségtudók, a jellemesek jelentik, és a fiatalok, a maguk tiszta, kutató tekintetével – ezeket kell hátba döfnie.

Most, hogy a programja megvolt, magától adódott hozzá a taktika is. Járta az országot és szónokolt-szónokolt-szónokolt. „A pohár betelt” – mondta. – A többi ellenzéki a Hatalom cinkosa. A Hatalom gumibotjai sohasem voltak igazi gumibotok: valójában friss csabai kolbászok voltak, puhák, jóízűek, laktatók, sőt kivételes tápértékűek. A Hatalom kuncogott az ellenzékiek tüntetésein, a jelszavaikon és még bíztatta is őket: „Ostorozzatok csak minket vastagabban, vágjatok minél nagyobbakat a levegőbe. A Nyugat közben nekünk tapsol, amiért mindezt megengedjük.” Mert a Hatalom Nyugatra kacsint – pénzért, és az a bizonyos ellenzék is Nyugatra kacsingat – modellért. Azt hazudják, hogy Magyarország – nyugati ország kell hogy legyen. Én mondom nektek: az egyetlen, igazi ellenzéki én vagyok, és én nem vagyok sem nyugati, sem keleti, és ha a Nyugat az első út, a Kelet a második, a gyarmatvilág a harmadik, akkor nekem veletek együtt, véreim, akik az Ural altájairól jöttünk, de a Hajdúság feltájaiig, sőt fertályaiig jutottunk, egy saját utunk van, Magyar Utunk van, negyedik utunk van, és ez az egyetlen út, ami a szegénységből, a néphalálból, az alkoholizmusból, a tudatlanságból és a rockzenéből kivezet. Ezt az utat csak én ismerem, gyertek utánam, én kiemellek benneteket a mélyből. Nem leszünk az idők végtelenségéig Európa szerecsenjei! Szavazzatok rám, mert én vagyok az egyetlen elhivatott, az értetek-veletek élő-lélegző-szenvedő magyar, s ami legalább ennyire fontos: a többiekre ne szavazzatok, inkább bojkottáljátok azt a kutyakomédiát, amit népszavazásnak neveznek. Én vállalok értetek minden áldozatot, látjátok: a színészettel már felhagytam, szándékom ellenére elfogadtam, hogy a Hun Igen Hun Nem című televíziós műsor főrendezője legyek, és ha ti akarjátok, akkor még a képviselőséget, sőt a miniszterséget is elfogadom.

A tömeg pedig akarta, éljenezte, hurrázta, ünnepelte, hálás volt neki az önfeláldozásáért és azt üvöltötte feléje: „Ne a képviselőnk légy, Tapsi, ne is a miniszterünk, hanem az elnökünk! A köztársasági elnökünk!”

De Karcsú Tapsi szerényen mosolygott – nem, nem, ő nem nagyratörő, ő magát a másokért keresztre feszíttetők közül való, s közben arra gondolt: nem lesz marha egyelőre túl magas pozíciót elfogadni, akik most jönnek, az első garnitúra, az úgyis bele fog bukni az elődök örökségébe, legyen a köztársaság elnöke akár egy kommunista, aki az ő szekértáborának a túsza lesz, mert az ő segítsége nélkül nem fogják megválasztani, ő pedig egy szép napon nagy dirrel-durral lemond a miniszterségéről, és akkor kezdődik majd meg a tánc.

Akkorra a szegények úgy elszegényednek, hogy már nem kell nekik a demokrácia, úgy néznek az új rendszerre, mint a mostaninál is rosszabb, rothadt világra, többpártrendszeres rothadásra. Rájönnek, hogy minek az a sok párt – tulajdonképpen egy nagy, egyesült szekértábor bőven elég.

Ez lesz az ő ideje – egyedül az övé.

Szerény, alig négyszobás otthonában, ahol minden szobában több tükör is volt, hogy amerre csak fordul, magát láthassa – el-elidőzött egyik-másik előtt. Próbálgatta, hogyan fest majd a legjobban, kefebajusszal-e, vagy tömött, lelógó grúzparasztossal, avagy szőrtelen képpel, arcának mélyülő barázdáit hangsúlyozva. Készült a szerepre.

A nagyra. Az igazira.

A harcunkat megharcoltuk

1989. október 23-án – az ’56-os forradalom 33. évfordulóján! – a budapesti Parlament erkélyéről kikiáltották a Magyar Köztársaságot. A magyar népre negyven évvel ezelőtt erőszakkal rákényszerített Magyar Népköztársaság megszűnt létezni.

Aznap a főváros történelmi pontjain, a Kilián laktanyánál, a Corvin-közben, a Bem-szobornál, a Rádiónál s este a Parlament előtt száz- és százezrek ünnepelték az ’56-os forradalom eszméit és résztvevőit, a mártírokat és a túlélőket. Tavaly az ilyen megemlékezéseket még gumibotokkal verték szét; idén a nap eseményeit az állami televízió egyenes adásban közvetítette.

Október elején az MSZMP, az a párt, amelyik a szovjet tankok nyomában részt vett a forradalom felszámolásában, amelyik 33 éven át minden legitimitás nélkül az ország kizárólagos ura volt, saját magát számolta fel. Utódjaként megalakult az MSZP, a Magyar Szocialista Párt, amelynek eddigi kommunista vezetői már azt nyilatkozzák, hogy többé nem kommunisták. A pártállam összeomlott és összeomlott az állampárt is: amikor előnyökkel járt, ennek a pártnak 800 000 tagja volt; most, amikor kommunistának lenni már-már szégyenszámba megy, az új pártba egy hónap alatt alig 30 000-en léptek be.

Másfél éven belül megbukott Kádár János, és megbukott Grósz Károly.

Nagy Imrét és kivégzett mártírtársait június 16-án monumentális gyászszertartás keretében temették el ott, ahol három évtizeden át jeltelen sírokban, arcukkal lefelé fordítva feküdtek – a nemzet új zarándokhelyén, a rákoskeresztúri temető 301-es parcellájában. A forradalom elítéltjeit és a forradalom előtt politikai okokból elítélteket rehabilitálták a bíróságok, vagy a rehabilitálásuk folyamatban van.

A magyar zászló közepéből kikerült a szovjet-mintájú címer, amelyet 1956. október 23-án a nép keze vágott ki onnan, és az új köztársaság jelképe vagy koronás, vagy Kossuth-címer lesz. Mindenképpen – magyar címer.

Az egypártrendszer szülte, kommunista képviselők uralta országgyűlés kiradírozta az alkotmányból a kommunista párt vezető szerepéről szóló cikkelyt és ezt a sztálini–rákosista–kádári torzképződményt annyira módosította, hogy kezd hasonlítani a nyugati államok alkotmányaihoz.

Ugyanez, az elsöprő többségében kommunista összetételű országgyűlés törvénybe iktatta a többpártrendszert, és 1990 tavaszán minden valószínűség szerint szabad és titkos választások lesznek Magyarországon. Ugyanazok a képviselők, akik erről hat hónapja még hallani sem akartak, most elsöprő többséggel megszavazták a Kádár-rendszer véresmúltú és mindmáig, pontosabban: mindtegnapig veszélyes segédcsapatának, az úgynevezett munkásőrségnek a feloszlatását és beszolgáltattatták velük a fegyvereiket.

A munkahelyeket, ahonnan 1956-ban kiűzték a szabadon választott munkástanácsokat, most a felső utasításra odaültetett pártszervezeteknek kell elhagyniok.

Mindezzel egy időben, sőt a politikai változásokat megelőzve, szabaddá vált minden igazi demokrácia elengedhetetlen támasza és ellenőrzője: a sajtó. Ez persze nem jelenti azt, hogy a tagságában jelentéktelenné zsugorodott ex-kommunista pártnak és fiókszervezeteinek a lapjai ne élveznének továbbra is óriási anyagi és terjesztési előnyöket, de alighanem ez sem fog a végtelenségig tartani. Ugyanakkor az tagadhatatlan – és mégiscsak ez a legfontosabb –, hogy Magyarországon ma az ad ki újságot, folyóiratot, könyvet, aki akar (és aki tud), és ezekben a kiadványokban minden előzetes vagy utólagos cenzúra nélkül közölheti gondolatait.

Ennek az újjászületett sajtószabadságnak a jegyében idén májusban megjelent Budapest utcáin az Irodalmi Újság is. Második és harmadik számunk filmjeit – némileg kicsinyített formában és lényegesen gyengébb papíron, de – több tízezres példányszámban, egyetlen szó változtatása nélkül újranyomták otthon és szabadon árusították. Lapunk utoljára a forradalom alatt, 1956. november 2-án jelent meg magyar földön. November 4-e után azonnal betiltották, s majdnem harminchárom évbe telt, hogy ismét kapható legyen ott, ahol megszületett, s ahol a hatalom birtokosai azt hitték: örökre megölhetik.

Ünnep volt számunkra ez az újramegjelenés – vajon ki tudhatta közülünk, olvasók, újságírók, írók, terjesztők közül, hogy megérjük-e ezt a napot –, és sajnos, hányan nem is érték meg. Ünnep volt ez, s ugyanakkor mérföldkő, ami mellett meg kell állni és el kell gondolkodni. A jövőről, az országéról és az újságéról, hiszen a kettő összefügg, az új helyzetről és az új helyzetben arról: van-e további létjogosultsága egy olyan emigráns lapnak, amelyik otthon is megjelenhet, vagy szűkebben és csak magunkra vonatkoztatva: egy olyan lapnak, amelyik feladatai közül a legfontosabbnak a most már otthon is elismert, méltányolt, kimondható ’56-os eszmék és célok életben tartását tekintette?

Kevés olyan újság van a magyar történelemben, amelynek szerepe lehetett a nemzeti sors tényleges alakításában. Az Irodalmi Újság ilyen. Itt elsősorban a hazai Irodalmi Újságra gondolok, amely a moszkvai Lityeraturnaja Gazeta szolgai utánzatából Nagy Imre reformmozgalmának és nemcsak annak: a forradalmat megelőző széles népi összefogásnak szócsöve lett, s amelyet az akkori hatalom sem megfélemlíteni, sem alkura rávenni nem tudott. De – nyilván érthető elfogultsággal – úgy hiszem, hogy a londoni és a párizsi Irodalmi Újság is össznemzeti feladatot töltött be. Mikor otthon elnémíttatott a szabad szó, mikor ’56-ért börtön és akasztófa járt, mikor az állítólagos „konszenzus” évtizedeiben ’56-ot csak hazugságözön, vagy jobbik esetben (de ez volt-e a jobbik eset?) a hallgatás csöndje vette körül, az Irodalmi Újság volt az, amelyik töretlenül, a hazai hatalomnak tett legkisebb engedmény nélkül képviselte ’56 ügyét. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ez volt az egyetlen nyugati magyar lap, amelyik ’56 szellemében készült, de a nyugati és – amennyire eljutott hozzá, mert a hatalom mindent megtett, hogy ezt megakadályozza, s nyilván nyomós oka volt rá, hogy miért – a hazai közvélemény is az ’56-os újságként a „kékfedelűt” tartotta számon. Nemcsak azért, mert mi tettük közzé a legtöbb ’56-os dokumentumot – Nagy Imre, Bibó István, Király Béla, Kopácsi Sándor, Rácz Sándor, Tőke Ferenc, a jugoszláv Micsunovics és mások visszaemlékezéseit –, hanem legalább annyira azért, mert nekünk ’56 soha sem vált merev emlékművé: nem hátra, hanem előre mutatott. ’56-ig reformista (ahogy akkor nevezték: revizionista) volt a lap; de ’56 egyértelmű népi akaratmegnyilvánulása után soha nem rejtettük véka alá, hogy végső célunk nem a rendszer toldozó-foldozó javítgatása, hanem a rendszer bukása; nem reform, hanem gyökeres váltás; nem demokratizálódás, hanem demokrácia; nem több szabadság, hanem – szabadság. Mindazt, amit a cikkem elején a mai helyzet pozitívumaként felsoroltam – az egypárt-diktatúra megbélyegzésétől kezdve a forradalom mártírjainak rehabilitálásán át a forradalom követeléseinek sorozatos megvalósulásáig –, mi több mint harminc éven át nem hagytuk lekerülni a napirendről. A harc hosszú volt, de megérte: a történelem minket igazolt, s talán nem szerénytelenség hozzátenni: némi szerepe ebben az Irodalmi Újságnak is volt.

’56 eszméinek életben tartása mellett egymás után és elsőként vetettük fel a ma már otthon is széltében-hosszában tárgyalt, égető nemzeti kérdéseket. 26 évvel ezelőtt, 1963-ban közöltük az Erdélyi Memorandumot, ezt az Erdélyből kicsempészett, legelső segélykiáltást; azóta is alig volt olyan számunk, amelyik ne beszélt volna az erdélyi magyarság kálváriájáról és ne sürgette volna a hazai kormányzat fellépését a Varsói Szerződés keretein belül és a különböző nemzetközi fórumokon. A „felelős” – de mennyire felelős! – magyarországi vezetésnél több mint két évtizeden át süket fülekre találtunk. Pontosan tíz évvel ezelőtt közöltünk vészjelzést a szlovákiai magyarok helyzetéről. A hivatalos álláspont akkor az volt – nem tudom, mára megváltozott-e –, hogy a Felvidéken minden a legnagyobb rendben van. Kiszely Károly az országból való kiűzetése után a fegyveres szolgálat megtagadásának jogát követelte hasábjainkon – most már az állami szervek is elismerték a követelés jogosságát. Lipták Béla évekkel ezelőtt felhívta a figyelmet a bős–nagymarosi vízlépcső veszélyeire: amit akkor, 1984-ben nálunk jó előre megmondott, ma kezd a kormány hivatalos programjává válni. Kasza László 1982-ben cikkezett a Bulányi-ügyről, a katolikus egyház vezetőinek erősen vitatható magatartásáról, kapott is érte – nem elismerést, de feddő levelet Lékai bíborostól. Attól a hercegprímástól, akire már nem nagyon tekintenek föl az egyház mai vezetői, a hívőkről nem is beszélve. Egy 1980-as vezércikkünkben Baracs János, az Angliában élő kiváló közgazdász félreérthetetlenül megmondta, milyen gazdasági katasztrófával fenyegeti hazánkat – és egész Kelet-Európát – az eladósodás, a nyugati kölcsönök nyakló nélküli felvétele és a kölcsönbe kapott pénzek rossz felhasználása. Ki hallgatta meg a Politikai Bizottságban – amelyiknek a tagjai, biztos tudomásom van róla, olvasták az Irodalmi Újságot – ezt a szelíd hangon megfogalmazott, tárgyszerű figyelmeztetést, amelynek a semmibe vételéért most tízmillió magyarnak kell fizetnie?

A szamizdat otthon kézzel sokszorosított „őskiadványai”, a Marx a negyedik évtizedben, a Profil, A kisúgó, majd a Beszélő, A hírmondó, a Demokrata egyes cikkei, az ellenzék első nagyszabású kollektív fellépése: a csehszlovákiai Charta ’77 üldözöttjeivel való szolidaritási nyilatkozat, a SZETA első felhívása, a betiltott Konrád György, Kenedi János, Demszky Gábor, Haraszti Miklós, Sneé Péter, Tamás Gáspár Miklós, Gadó György, Szilágyi Sándor, Nagy András, Orosz István, Nagy Jenő, Vágvölgyi B. András, az évekkel utánuk startoló Csurka István egyik-másik írása, Kubinyi Ferenc, Sólyom Ildikó kiadatlan könyvei nálunk találtak először nyomdafestéket. De áll ez néhány „szigorúan bizalmas” párthatározatra is: arra, ami a Bibó-emlékkönyvet, vagy a hazai „ellenzéki-ellenséges” csoportok tevékenységét és a kommunista párt ezzel kapcsolatos „tennivalóit” elemezte, vagy a Hazafias Népfrontnak nevezett pártcsökevény feladatait jelölte ki; vagy arra a lektori jelentésre, amelyik Vas Zoltán önéletrajzi könyvének megjelenését akadályozta meg.

A határokon kívül, kisebbségi sorban élő, a megmaradásukért küzdő magyarok írásai, nyilatkozatai közül nálunk jelent meg Király Károly Ceauşescuhoz címzett tiltakozó levele, az erdélyi Ellenpontok szamizdat folyóirat meggyötört szerkesztőjének, Szőcs Gézának több verse, Hosszú István beszámolója a zsilvölgyi bányászok sztrájkjáról, egy Székelyföldről elszármazott magyarnak Márton Áron boldoggá avatását kérő levele II. János Pál pápához, Duray Miklós vészjósló híradásainak egyike a szlovákiai magyarságot sújtó intézkedésekről, az újvidéki Új Symposion viszontagságainak ismertetése, a még mindig perbe fogott zentai író, Vicei Károly története.

Valójában a hivatalosan oly sokat hangoztatott nemzetköziség lapja is mi voltunk. Olyanok tiszteltek meg minket írásaikkal, mint Albert Camus, Eugène Ionesco, Stephen Spender, Salvador de Madariaga, René Char, Pierre Emmanuel, Milan Kundera. Zsivago-regényrészletet és Gulág-részleteket közöltünk akkor, amikor Paszternak és Szolzsenyicin ellen kíméletlenül folyt a hajsza – és nemcsak moszkvai, hanem a budapesti sajtóban is. A még a hazai pártviszonyok között is szektáriánusnak számító Kritika című folyóirat idei májusi számában A Nobel-díjas munkakerülő címmel már első oldalán beharangozva közli Joszif Brodszkij, a nagy orosz-zsidó költő ellen 1964 februárjában lefolytatott leningrádi per jegyzőkönyvét; bevezetőjében csupán azt mulasztja el megjegyezni, hogy ezt a jegyzőkönyvet az Irodalmi Újság – a perről szóló, 1964. június 1-i vezércikkünket követően – már 25 évvel ezelőtt, 1964. október 15–23-i számában közölte… 1968. július 12-i keltezésű vezércikkünkben – hat héttel a Varsói Szerződés csapatainak beavatkozása előtt – megírtuk azt, hogy bizonyosra vesszük ezt a beavatkozást, és sajnálattal szóltunk arról, hogy Dubček bedől Kádár „baráti”, „rokonszenvező” szavainak (Dubček most maga mondta el a budapesti televízióban, mennyire csalódott Kádárban), és augusztus 1-ji vezércikkünkben – három héttel a fegyveres intervenció előtt – mint magyarok előre bocsánatot kértünk a cseh és szlovák néptől, ha ebben az intervencióban a budapesti rendszer csapatai is részt vesznek. Az első perctől fogva szolidárisak voltunk a lengyel Szolidaritással, nem törődve az otthoni, arcpirító hangulatkeltéssel, legfeljebb fájdalommal hallgatva azt, hogy „úgy kell a lengyeleknek, miért sztrájkolnak folyton; ha rendesen dolgoznának, mint mi, akkor ugyanolyan jól élnének…”. Mintha a lengyelországi nyomor felelőse a nép, és nem a Gomulka-Gierek rendszer lett volna. 1982-es első számunk vezércikke tiltakozott Jaruzelski tábornok 1981. decemberi államcsínye ellen, és 2. számunk vezércikkében az írtuk: „A lengyel nép még sínyli a diktatúrát és bizonytalan, mikor fogja lerázni magáról. De az már biztos, hogy a diktatúra nem győzte le.”

A nyugati magyar irodalom 1945 után című, 1986-ban Budapesten megjelent könyvben, amely akkor otthon liberálisnak számított, ez áll lapunkról: „Az Irodalmi Újság… szemben áll mindazzal, ami Magyarországon és a szocialista államokban történik.” Annak idején (három éve…) ez denunciálással is felért, azoknak az erőszakszerveknek „irodalomtörténészi” igazolása volt, amelyek lapunkat Magyarországról kitiltották, példányait a postán és a hazautazó magyar turistáktól elkobozták, és azt a magyarellenes ideológiát szolgálta, amelyik egyenlőségjelet tett ország és rendszer között; ebből következően sunyi valótlanság is volt: az Irodalmi Újság mellette állt mindannak, ami Magyarországon és az úgynevezett szocialista államokban jó volt, becsületes volt, bátor volt; amivel szemben állt, az az elnyomás, a kizsákmányolás, a szabadságtiprás volt. Kár, hogy a fenti idézet szerzője már nem él és nem láthatja: miként rázzák le – igyekeznek lerázni – a „szocialista államok” népei egymás után azt, amivel az Irodalmi Újság szemben állt, hogyan omlik össze – szinte veszedelmes gyorsasággal – az önkényuralmak láncolata, amit ő szocialistának nevezett.

Nem szeretném, ha bárki is félreértene: az Irodalmi Újságban – épp úgy, mint nagy példaképeiben, a Nyugatban, a Huszadik Században, a Szép Szóban, a Válaszban, a Magyar Csillagban – megjelentek jó írások, közepes írások és gyenge írások, voltak benne viták – de mindig nyílt, szabad viták – és voltak benne tévedések is. De 1956 tavasza óta – bárhol volt is a szerkesztősége, bárki volt is a szerkesztője – egyetlen olyan írás sem jelent meg benne, amiért szégyenkeznie kellene. Amióta csak emigrációban van, a maga szerény keretei között mindig arra törekedett, hogy az elnémított nemzet hangja legyen. Nem azért, mert „próféta” volt, s mintha otthon nem lettek volna olyanok, akik ugyanazt, amit mi – és nem egyszer sokkal jobban – nem akarták vagy nem tudták volna kimondani, hanem azért, mert nem mondhatták ki, és – a korábbi szerkesztőkhöz hasonlóan – azt akartam, hogy ha egyszer a gyerekeink, az unokáink, a 15 millió magyar gyerekei és unokái majd megkérdezik: hát sehol nem volt egy magyar hang, amelyik másképpen beszélt, mint három évtized hazai sajtója, nem volt olyan újság, amelyik nem egy idegen hatalomnak és helytartóinak pórázán járt, hanem a magyar érdekeket képviselte, akkor nyugodt lelkiismerettel azt lehessen nekik válaszolni: volt.

Idei első számunk vezércikkében „a visszafordulat évé”-nek neveztem 1989-et. Ma Magyarország – rosszabb gazdasági, de remélhetőleg sokkal kedvezőbb nemzetközi helyzetben – nagyjából ott tart, mint az 1948–49-es „fordulat éve” előtt. Moszkva parancsuralma meglazult fölöttünk, a Kremlben nem Sztálin, hanem egy magát reformernek mondó politikus az úr, Lengyelországban a Szolidaritás kezében van a kormányrúd, a berlini fal omladozik, Bulgária diktátora megbukott, s amikor ezeket a sorokat írom, százezrek tüntetnek a prágai Vencel téren, megújulást, demokráciát követelve. Már csak a bukaresti Conducator ül szilárdan a trónján – feltehetően ő sem sokáig.

Az az ’56, ami nekünk világító csillag volt az éjszakában, ma – elnézést a fellengzős hasonlatért – Napként fénylik az ország fölött. Egy megrögzött sztálinista–kádárista érdekszövetség kivételével senki sem vonja többé kétségbe céljait és jelentőségét. Ellenkezőleg: ma már azon folyik a versengés, hogy ki mondhassa méltóbb, jogosabb örökösének magát.

Ami a mi szűkebb területünket, a sajtót illeti: új lapok sora jelenik meg – talán túl sok is ahhoz, amennyit egy tízmilliós ország szegényedő lakossága elbír, de a szabad versengés majd meg fogja mutatni, melyek az életképesek és a szükségesek – mindenesetre szép számmal vannak az újak: a legálissá vált „illegálisak” és a most alapítottak, valamint a korábbi kényszerzubbonyaikat levetők között érdekesek, színvonalasak, szókimondók; tehetséges, nagy felkészültségű, kitűnő tollú emberek írnak bennük. „Szamizdatos” alkalmi munkatársaink rövid hetek alatt nagy példányszámú napi- és hetilapok keresett cikkírói lettek. Nincs többé szükségük arra a halk hangú, távoli menedékre, amit az Irodalmi Újság jelentett. A Nyugaton élő magyar írók – még a politikailag „legfeketelistásabbak” is – egymásután jelentetik meg otthon könyveiket, nyugodtan, a csonkítás félelme nélkül adhatják írásaikat a budapesti és vidéki lapoknak, folyóiratoknak, s azok nyugodtan közölhetik őket.

Azt hiszem, a kör bezárult: az Irodalmi Újság betöltötte hivatását. Ha forgatom a leadásra kerülő kéziratokat, egyet sem találok köztük, ami otthon ne jelenhetnék meg – a nekilendült hazai újságok egyike-másika hangerőben, szenzációs leleplezésekben túltesz mindenen, amit mi itt publikálhatnánk. Ha bizonyos túlzásokat, ízléstelenségeket kissé fejcsóválva olvasunk is, a hazai sajtó egésze, munkatársainak erőfeszítése az igazság felkutatására és kimondására őszinte megbecsülést érdemel. Az új és a megújuló lapokból azt látjuk, hogy az az eszme, amit az Irodalmi Újság – más emigráns laptársaival együtt – képviselt, diadalmaskodott. Kívánhat-e ennél többet a sorstól egy újság? Csak azért fenntartani egy lapot, hogy legyen: ez öncél, de nem cél. Betolakodni „konkurensként” a maguknak éppen most utat törő friss lapok közé, netalán megpróbálni „kamatoztatni” azt az erkölcsi tőkét, amit a patinás lapcím jelent – ennek a lapnak, a mi lapunknak nem lehet a feladata.

Tovább megyek: a megvalósuló többpártrendszerben elkerülhetetlen lesz, hogy egy olyan, főleg politikai töltetű újság, mint a miénk a választási kampány során ne foglaljon állást a különböző pártok mellett, vagy ellen. Nos, a mi hasábjainkon a többpártrendszer már 1957 óta folyamatosan él. Egymás mellett jelentek meg a szociáldemokrata Kéthly Anna, Kemény György, a kisgazdapárti Nagy Ferenc, Kiss Sándor, Csicsery–Rónay István, a parasztpárti Kovács Imre és Kárász Arthur, a néppárti Varga László, a „nagyimrista” Aczél Tamás, Pálóczi–Horváth György, Kende Péter, a katolikus Tűz Tamás és Békés Gellért, a királypárti Fenyő Miksa, a „Rajk-peres” Szász Béla, a „recski” Faludy György, Egri György, Jónás Pál, Györgyey Aladár, Sztáray Zoltán, a kádári börtönöket megjárt Háy Gyula, Tardos Tibor, Kemény István, Krassó György, a hazai szerkesztők: Molnár Miklós és Enczi Endre, a „népi” Szabó Zoltán és Borbándi Gyula, az „urbánus” Ignotus Pál és Fejtő Ferenc, és a semmilyen irányzathoz sem tartozó Márai Sándor, Zilahy Lajos, Koestler Arthur, Kerényi Károly, Cs. Szabó László, Mikes György, Újváry Sándor, Dénes Tibor, Lehoczky Gergely, Schöpflin Gyula, Határ Győző, Halász Péter írásai. De az Irodalmi Újság „többpártrendszere”, amelyben csak a két szélsőség: a nácik és a kádáristák nézetei nem kaptak hangot, mindig az egységnek, a demokratikus erők lehető legszélesebb összefogásának pártokon felül álló platformja volt. A Magyarországon most megkezdődött, egyébként természetes és elengedhetetlen pártharcokba be nem avatkozni: egy politizáló lapnak lehetetlen. De az Irodalmi Újság éppen a saját, legértékesebb hagyományaihoz válnék hűtlenné, ha ezt megtenné.

Egy emigráns lapnak, ahhoz, hogy több mint harminc éven át fennmaradjon, nem egyetlen Scyllán és Charybdisen kellett átküzdenie magát, hanem a hajótöréssel fenyegető szorosok egész sorozatán.

Hadd kezdjem az anyagiakkal. Hányszor, de hányszor belebukhattunk volna a pénzgondjainkba! A nyomdai, a postai, a papírköltségek állandó emelkedésébe, abba a veszélybe, amit az előfizetők esetleges megritkulása, s minek kerülgessem a szót, hiszen magamra is vonatkozik: megöregedése, kihalása jelentett. Hányszor mormoltam magamban szinte vallásos áhítattal a lapra és ’56-ra vonatkoztatva Babits szavait: „Az Úristen őriz engem, mert az ő zászlóját zengem…”

Hála és köszönet az előfizetőknek, akik hűségesen kitartottak mellettünk – a világ talán legdrágább lapja mellett: egyetlen, 24 oldalas számunk hatszor annyiba került, mint például a többszörösen 24 oldalas Le Monde vagy Le Figaro egy-egy száma. Hála és köszönet munkatársainknak, akik ingyen adták a lapnak a kéziratokat; a publicistáknak, akik annyiszor vállalták készséggel az események azonnali kommentálásának nehéz feladatát, máskor meg mélyreható elemzéseket írtak a magyar és a világhelyzet legkülönfélébb problémáiról; a kritikusoknak, akik a műismertetések, méltatások, ellenvetések nem mindig hálás és hálát kiváltó munkájára vállalkoztak; és külön is a költőknek és a novellistáknak, mert az Irodalmi Újság irodalmi újság is akart lenni, s nem kis büszkesége, hogy az érett alkotók mellett alig van olyan, ’56 után Nyugatra került fiatal író, aki ne a londoni vagy a párizsi hasábokon kezdte volna pályafutását – lehetetlen volna felsorolni őket, ma már majd mindegyikük az ötvenévesek nemzedékének megbecsült alakja –, bár a ritka megjelenés, az oldalszámok szűkösen mért lehetőségei miatt a szépírók nem kaptak a lapban annyi helyet, mint amennyit megérdemeltek volna; köszönet Egri György barátunknak, aki 7 éven át önköltségi áron állította elő a lapot – Torontóban, sok ezer kilométernyire a párizsi szerkesztőségtől; Magos Gáboréknak és Nagy Csabáéknak, akik életre hívták és több mint tizenöt éven át életben tartották a Baráti Kört; a Baráti Kör tagjainak, akik évről-évre az amúgy is magas előfizetői díj kétszeresét, háromszorosát, többszörösét fizették; Nagy Ernőéknek, akik lányuk szedőüzemében és egy francia barátjuk nyomdájában a normális árnál jóval kedvezményesebb előállítási feltételeket értek el számunkra, s vállalták a lapterjesztés munkájának hibátlan megszervezését, irányítását is. Nem lett volna szégyen, ha megtörtént volna – de nem buktunk bele az anyagiakba. Meg tudtunk maradni egy ügy elkötelezettjeinek, anélkül, hogy bárki lekötelezettjei legyünk.

Belebukhattunk volna a fáradtságba, az elfáradásba, hiszen az emigráció elmondhatatlanul nehéz körülményei között szerkeszteni egy újságot – olyan körülmények között, amikor munkatársakkal, olvasókkal hiányzik az élő kapcsolat, még telefonkapcsolat sincs, minden levelezés útján történik – évi ezer, kétezer levél! – amikor a szedők közül senki nem tud egy szót sem magyarul, s így minden ékezetnek a helyén kell lennie a kéziratokban, és minden szöveget háromszor kell korrigálni ahhoz, hogy a lapban minél kevesebb sajtóhiba maradjon, s mindezt közel harminc éven át: emberileg alighanem érhető és megbocsátható lett volna az elfáradás. De úgy éreztem és úgy éreztük: nincs jogunk hozzá. 1989 nyaráig ez az elfáradás egyet jelentett volna a fegyverletétellel. És nem akartuk a fegyvert letenni. Azt akartuk, hogy ’56 eltiprói és gyalázói tegyék le.

Belebukhattunk volna a közömbösségbe. Hányszor hallottam az elmúlt két évtizedben Magyarországról Párizsba látogatóktól, köztük régi barátoktól is: „Minek folytatjátok? Hát nem látjátok, hogy ’56 otthon már senkit sem érdekel? Kádár olyan népszerű, hogy az egész ország azért imádkozik: le ne mondjon, meg ne haljon. Ti itt az emigrációban el vagytok szakadva a magyar valóságtól – ami ’56-ban volt, az szomorú volt, de rég volt; az idősebbek igyekeznek elfelejteni, a fiatalok meg már nem is ismerik, csak ti hajtogatjátok és nem veszitek észre, hogy senki nem figyel rá…” Nagyjából ezt mondogatta a nyugati sajtó is, ha egyáltalán szólt Magyarországról: Kádár az egyetlen olyan kommunista vezér, akit szabad választáson is megválasztanának; Magyarország a legvidámabb barakk az egész szovjet táborban. S miközben az ember örült minden olyan hírnek, ami az életkörülmények javulásáról, a szabadság határainak kitágulásáról szólt, el kellett merengenie azon: vajon valóban van-e értelme annak, amit csinál, nem délibáb után fut-e, amikor ’56 távolodó emlékét kergeti? Minden nehézség között ez volt a legnehezebb: megőrizni a hitet akkor, amikor úgy tűnt, hogy az Irodalmi Újság szava – pusztába kiáltott szó. De nem tudtuk, egyszerűen képtelenek voltunk elfogadni azt, hogy egy olyan, Európa szívében élő népnek, mint a magyar, az az ember legyen az ideálja, akit idegen megszállók ültettek hatalomba, s olyan rendszer legyen elfogadható számára, amelyik évtizedekre elmaradt Európától, s fokozatosan már Ázsia egy részétől is.

A pompeji strázsa ott állt őrhelyén, míg a láva el nem öntötte, kővé nem változtatta. Áldassék a sors, a tragikumokkal teljes, de most talán felderülő magyar sors, és ennek a törékeny lapnak a sorsa, amiért az Irodalmi Újságnak nem kellett kővé merevednie. Élve őrizhette meg azt, ami reá bízatott és amit magára vállalt, élve és emelt fővel adhatja át a stafétabotot az otthoniaknak, az utána következő nemzedékeknek.

Lehet, hogy e cikk bevezetője, de talán a folytatása is olyannak tűnik, mint valami győzelmi jelentés. Tulajdonképpen ezt sem tartanám bajnak: annyi vereséget szenvedtünk el akárcsak egy emberöltőn belül is, egyénileg és kollektíven – miért titkolnánk el, ha egyszer győzünk is.

De győzelmi mámorban úszni, ’56 teljes győzelméről beszélni ellentmondana nemcsak a kötelező óvatosságnak, hanem a valóságos helyzetnek, a tényeknek is.

Mindenekelőtt: ’56 alapvető követeléseiből nem valósult meg még, és senki sem tudja, mikor fog megvalósulni a nemzeti függetlenség, a Varsói Szerződésből való kilépés, az ország semlegessége. Ma már látjuk, tudjuk, megtanultuk: bármennyire szeretnénk, ez nem tőlünk függ. A nemzetközi helyzet alakulása fogja meghatározni, mikor érkezik el az a nap, amikor a Szovjetunió hivatalosan kikiáltott felszabadítóból általánosan elismert felszabadítónkká válik azzal, hogy csapatai elhagyják Magyarország területét.

A nemzetközi helyzet, azokkal a biztató jelenségekkel, amelyekről már szó esett, az események hirtelen és fokozódó felgyorsulásával bonyolultabbá vált, mint amilyen eddig volt. Jalta mesterséges „rendje” felborulóban van, de egyelőre még átláthatatlan, felmérhetetlen, milyen lesz az az új rend, és egyáltalán rend lesz-e az, ami a helyébe lép. Milyen lesz Németország sorsa, a közép- és kelet-európai országok státusa, és főleg, hiszen ettől függ majdnem minden: mi történik a Szovjetunióban és a Szovjetunióval? Hatalmon marad-e Gorbacsov, vagy megbukik? Ha meg tudja őrizni a hatalmat, a reform fokozásával teszi-e, vagy esetleg rossz irányú engedmények árán? Ha megbukik, kik jönnek a helyére és milyen lesz a politikájuk? Aki azt mondja, hogy megvan a válasza ezekre a kérdésekre, egyszerűen hazudik. Csak egyvalami biztos: az, hogy minden bizonytalan. S ami ebből következik: hogy semmi sem visszafordíthatatlan.

A magyar helyzet sem olyan, hogy – minden örömünk és megelégedésünk mellett – ujjongásra késztetne. Messze vagyunk még attól, ami minden ember veleszületett joga, s amit úgy neveznek: félelem nélküli élet. Milliókban munkálkodnak még a régi félelmek – hátha csak tűnő délibáb a megnövekedett szabadság, s egyszer, hamarosan (?) kamatostul kell fizetni érte; százezrek nappalait és éjszakáit új félelmek dúlják fel: kikben mindennapi kenyerük, kikben kemény, sokszor önromboló munkájukkal elért életkörülményeik, kikben érdem nélkül szerzett előnyeik elvesztése miatt. S mintha a demokrácia hibáit gyorsabban lehetne megtanulni az erényeinél: a türelemnél, az egymás megbecsülésénél, az egészséges erőknek a válsághelyzetekben elengedhetetlenül fontos szövetkezésénél. A többpártrendszer bevezetése – a jelek szerint – nálunk olyan marakodásokkal jár, amelyek előreláthatók voltak, de legalábbis most, az első hónapokban, túlmennek a „várakozásokon”. (Hacsak nem az eddigi uralkodó párt várakozásain, amely nemcsak szemléli, hanem szítja is őket, s amelynek beépített emberei, a neo-darvasok, neo-ortutayk – s noha még a „régi” is büntetlenül virul –, a neo-marosánok ott vannak jóformán mindegyik politikai alakulatban.) Karrieristák, akik tavaly még a kommunista párt tagjai voltak, most leckéket adnak magyarságból, szabadságszeretetből, demokráciából azoknak, akik tavalyelőtt még céltábláikul szolgáltak otthon vagy az emigrációban. Demagógok, akik a vizet-prédikálás és a borivás bajnokai, szerencsejátékosok, akik a demokrácia lovát játsszák vesztesnek, és arra spekulálnak, hogy „minél rosszabb, annál jobb” – legalábbis nekik és az ő politikai elképzeléseiknek –, összekacsintanak a réginek még aligha mondható rendszernek az egész államapparátust, a kulcspozíciókat, a hatalmi eszközöket változatlanul kezében tartó funkcionárius-gárdájával. Az utóbbiaknak csak egyetlen gondjuk van: fékezni, magukat, személyüket, kiváltságaikat átmenteni, s ebben az előbbiek: a karrieristák és a demagógok a legfőbb szövetségeseik. A politikai helyzet eléggé zavaros, a gazdasági helyzet – a Váci utca és az árubőség látszata ellenére – katasztrofális. Akármekkora lesz is – remélhetőleg minél nagyobb – a külföldi segítség, a múltban elherdált kölcsönök terhein, a technológiai lemaradáson, az infláción, a dolgozó tömegek már érezhető életszínvonal-süllyedésén, a lakáshelyzeten, az öregek, a nyugdíjasok többségének nyomorán, a fiatalok perspektíva nélküliségén, és a legközvetlenebb fenyegetésen: a növekvő munkanélküliségen ez a segély nem tud egyhamar változtatni. A gazdasági élet minden jelzője arra mutat, hogy miközben megjelennek és gyarapodnak a szabaduló piac lehetőségeit kihasználó ügyesek, a pártvállalatokat, szövetkezeteket, épületeket maguknak és cinkosaiknak megkaparintó „talpraesettek”, a márka- és dollármilliók beáramlásával együtt úszó kisebb és nagyobb cápák – addig a két kezük munkájából élők és a szellemi munkát végző középrétegek életviszonyai éveken át romlani fognak. Kell-e majd jobb táptalaj a demokráciaellenes szólamokhoz, az uszításhoz, újféle, vagy nagyon is régről ismert szélsőségek (esetleg éppen ’56-tal takaródzó-visszaélő) megjelenéséhez vagy feltámadásához, ellentétes előjelű szélsőségek összefogásához, a fiatal demokrácia aláásásához? Nem, Magyarországon sem visszafordíthatatlan a helyzet.

Éppen ezért – a honi és a nemzetközi viszonyok bizonytalansága miatt – az Irodalmi Újság nem szűnik meg, hanem – a francia sajtótörvény adta lehetőséggel élve – csupán felfüggeszti időszakos megjelenését. Tudjuk, hogy a nemzetközi helyzeten nem változtatna semmit, ha egy emigráns lap rendszeresen és ütemesen kiáltozná: „Ruszkik haza!”; ez manapság inkább nevetséges volna, mintsem hogy létjogosultságot jelentene. Tudjuk azt is, hogy a hazai nehézségekkel nem Párizsban, még csak nem is Párizsból érkező tanácsokat követve, hanem otthon kell megbirkózni. Ezért függesztjük fel lapunk megjelenését. De mert a jövő kiszámíthatatlan, fenntartjuk magunknak a jogot, hogy ha a felhők akár a világban, akár Magyarország fölött sűrűsödni kezdenek, akkor különszámokkal vagy újbóli rendszeres megjelenéssel ismét megszólaljon az a hang, amely a magyar függetlenség, a nyugati típusú demokrácia és a szociális igazság hangja volt és marad. Adja az Ég, hogy ne kerüljön erre sor!

Ady Endre azt a versciklusát, amely A harcunkat megharcoltuk címet viseli, nem egy személynek – barátnak vagy ellenségnek, egy asszonynak vagy egy mecénásnak – nem is egy politikai csoportosulásnak vagy körnek, hanem kivételesen (úgy is értelmezhetném: szimbolikusan) egy újságnak, saját folyóiratának, a Nyugatnak dedikálta. Ezt írta az ajánlásában: „A Nyugatnak s mindazoknak, akik harcoltunk, mert harc és harcos szépség kívánt lenni a lelkünk”.

Az kívánt lenni az Irodalmi Újság lelke is. Sikerült? Nem sikerült? Döntsék el mások, döntse el a jövő. Mi úgy hisszük, úgy érezzük, annyit elmondhatunk magunkról, lapunkról, olvasóinkról, hogy számos fogyatékosságunk korlátozta szerény erőnkből telhetően a harcunkat mi is megharcoltuk.