A holtpont^*

Kivonulnak? Nem vonulnak ki?

Bevonulnak? Nem vonulnak be?

Aggódva, bizakodón vagy bizalmatlanul, fogvacogva vagy fogcsikorgatva, ökölbe szorított kézzel s ugyanakkor tehetetlenül, hetek óta Csehszlovákiára figyel a világ. Ha egy-egy napra átmeneti szenzációk – egy izraeli repülőgép elrablása, a bolíviai belügyminiszter szökése vagy Nasszer betegsége – kiszoríthatják is a bulvárlapok első oldaláról Prágát, az igazi nagy „suspense”, a Hitchcockhoz méltó feszültség, ami mellett egyéb csak futó epizódnak tűnik, a Hradzsin és a Kreml felől tépi idegeinket.

Kivonulnak? Nem vonulnak ki?

Bevonulnak? Nem vonulnak be?

Ha semmi egyéb nem történnék is, ha – ami nem nagyon valószínű – minden gyorsan és békésen elrendeződnék, ez a hetek óta tartó aggodalom már önmagában is jellemző volna. Mert ugyan miért is kell aggódni, miért is kell 14 millió embernek minden este úgy lefeküdnie, hogy ne tudja, reggelre kelve mi fog történni? Mi a csehek és szlovákok bűne, amiért rettegve kell várniok barátaik, „testvéreik”, „örök szövetségeseik” büntetését?

1956-ban, a magyar forradalom bukása után, a Nyugat nagyokosai leckeszerűen elmondták nekünk, milyen súlyos hibákat követtünk el, melyek voltak azok a „végzetes tévedések”, amiktől tartózkodnunk kellett volna, amiket az oroszok „nem tűrhettek el”, amikbe „törvényszerűen” beletörött a bicskánk. Türelmesen végighallgattuk, hogy:

1. nem lett volna szabad engedélyeznünk a többpártrendszert,

2. nem lett volna szabad felmondanunk a Varsói Szerződést és

3. nem lett volna szabad kinyilatkoztatnunk Magyarország semlegességét. Olykor, az adott helyzetre hivatkozva, megpróbáltuk legalább elmagyarázni: mi miért történt, aztán többnyire csak legyintettünk: hiába.

Hol vannak most ezek a nyugati bölcsek, hogy a cseheket is kioktassák: miért kell rettegniök? Hiszen Prága nem követte el a mi „hibáink” egyikét sem. Csehszlovákiában nincs többpártrendszer: a kommunista párt monopóliuma érintetlen. Csehszlovákia nem lépett ki a Varsói Szerződésből, sőt – a kritikus helyzet dacára – ahhoz is hozzájárult, hogy a közös hadgyakorlatok az ő területén folyjanak le. Csehszlovákia nem fordult az ENSZ-hez, nemcsak semlegesnek nem nyilvánította magát, hanem hűségesebben viselkedik, mint Románia, amelyik diplomáciai kapcsolatot létesített Nyugat-Németországgal, amelyik nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatot Izraellel, amelyik a márciusi budapesti kommunista tanácskozásról tüntetően és zajosan kivonult.

 

 

Miért kell akkor a cseheknek és a szlovákoknak rettegve lesniök: eltiporja-e őket, avagy sem a Szovjetunió? A válasz elkeserítően, torokszorítóan egyszerű. Mert több szabadságot adtak a sajtónak, a rádiónak, a televíziónak, mint amennyit Moszkva hajlandó engedélyezni: mert megpróbálják a kommunizmust a demokráciával, a humanizmussal összeegyeztetni; mert megkísérlik a szocializmust a saját fejük, a saját hagyományaik, a saját elképzeléseik szerint – és nem az elfuserált szovjet példa másolásával – megvalósítani. Az „ellenforradalmi” szörnyetegeket, amelyek Moszkva fenyegető és következményeiben ma még beláthatatlan haragját felidézték, normális emberi nyelven úgy hívják: Szabadság, Demokrácia, Emberség, Önállóság.

Működésbe lépett hát a gőzhenger, amelynek az a feladata, hogy mindent, ami szép, ami szabad, ami emberi, könyörtelenül belepréseljen a neosztálinizmus sistergő aszfaltjába. A cél szentesíti az eszközt, s még az is, aki azt hitte, hogy őt már semmi sem lepi meg, még az is elámul: milyen hitvány, vásári, vidéki, primitív eszközöket alkalmaznak. Minekutána a csehszlovákiai hadgyakorlatok küszöbén a szovjet hadsereg hivatalos lapja, a Krasznaja Zvjezda büszkén megírta, hogy a felülmúlhatatlan szovjet tankok sötét éjjel, lámpák használata nélkül, órák alatt több száz kilométert tudnak megtenni – a hadgyakorlat után „technikai okok miatt” még arra is képtelenek voltak, hogy fényes nappal, két hét alatt átvánszorogjanak azon a néhány kilométeren, amelyik Kelet-Szlovákiát az orosz határtól elválasztja. Egy névtelen telefonhívás nyomán a cseh biztonsági szervek húsz amerikai gépfegyvert fedeztek fel Nyugat-Bohémiában. Kellett-e jobb bizonyíték arra, hogy az „imperialisták” valamire készülnek? Az egyetlen, ami a dologban sántított, az volt, hogy a fegyverek felfedezését a moszkvai és a szófiai lapok egy nappal korábban megírták, mint ahogy a cseh rendőrök megtalálták őket…

 

 

Aztán Varsóba összerángatták a sírig hű szövetségeseket, azokat, akiknek száma értekezletről értekezletre úgy fogy, akárcsak Agatha Christie regényében a „kicsi négereké”, azokat, akik még ma is füttyszóra, valamint az Ulbricht, Gomulka, Zsivkov és Kádár névre hallgatnak. Brezsnyevék kollektív levelet írtak Prágába, amiben nyilván az volt a kollektív, hogy az oroszok írták, a többiek meg aláírták. S miután alig négy hónappal ezelőtt Budapesten, a nagy nemzetközi tanácskozáson ünnepélyesen leszögezték, hogy „nincsenek és nem is lehetnek uralkodó és alárendelt pártok”, „egyetlen párt sem kényszerítheti rá akaratát más pártra vagy pártokra”, „minden pártnak szuverén joga, hogy a legteljesebb önállósággal meghatározza a saját politikáját, cselekvése formáit és harci módszereit” – eme szépen hangzó alapelvek nevében a sárga földig lehordták a Csehszlovák Kommunista Pártot, és több pontból álló programot dolgoztak ki, amelyet szerintük a cseh kommunistáknak magukévá kell tenniök. A program lényege: erőszak alkalmazása mindazokkal szemben, akik Moszkvának nem tetszenek, a cenzúra újrabevezetése, egyes kommunista vezetők leváltása, egyes régi sztálinisták megerősítése eddigi funkcióikban vagy éppen előléptetésük. Mindez természetesen azon az alapon, hogy egyetlen pártnak sincs joga más pártok ügyeibe beavatkoznia.

A varsói értekezlet idején a világsajtóban megjelentek olyan „bizalmas” értesülések, miszerint Kádárék a többieknél „mérsékeltebb” magatartást ajánlottak, titokban találkoztak is Dubčekkel és rokonszenvükről biztosították őt, igyekeznek „közvetíteni” Moszkva és Prága között, egyszóval: rendesebben viselkednek, mint a többiek. A múlt óhatatlanul bizalmatlanságot sugallt az embernek: vajon nem szereposztásról volt-e szó? Nem Moszkva bízta-e meg őket, hogy kikémleljék a cseh vezetők gondolatait? De hát a múlt tapasztalatai ellenére sem volt szabad eleve kizárni azt a lehetőséget, hogy hátha csoda történt, hátha megelégelték a 12 évi feltétel nélküli engedelmességet, és most, a csehekhez közeledve, megpróbálnak legalább valamelyest lazítani a gyeplőn. Ezt a feltevést támaszthatta alá az a körülmény is, hogy Dubček belpolitikája közelebb áll a hazai „liberalizálódáshoz”, mint a Novotnyé s az is – nem lebecsülendő részlet –, hogy Kádár tulajdonképpen Hruscsov és nem Brezsnyev embere volt, maga is megrendült, amikor Hruscsov megbukott, s ki tudja, nem él-e benne bizonyos félelem, hogy Brezsnyev egy szép napon túl fog adni rajta. A cseh események némi lehetőséget nyújtottak neki, hogy személy szerint is függetlenebbé tegye magát.

Akármi történt is a kulisszák mögött – ha egyáltalán valami történt s ha a „bizalmas” értesülések nem csupán találgatások voltak, vagy éppenséggel nem a budapesti Külügy sugalmazta őket, hogy a többieknél jobb sajtója legyen Nyugaton –, a tények, e makacs dolgok, mindmáig rácáfoltak az illúziókra. A varsói Ötök levelén, amely a sztálini perek jegyzőkönyvei, a zsdanovi művészeti határozatok, a Titót megbélyegző bukaresti okmány és a Nagy Imreper ítéletének indokolása mellett máris bevonult a kommunista mozgalom válogatott remekművei közé, e szomorú papírdarab alján ott van Kádár János és Fock Jenő aláírása is. A hazai újságok, élükön a hivatalos pártlappal, az elmúlt hónapok mértéktartóbb, olykor szinte rokonszenvező magatartása után, az utóbbi két hétben egyre komiszabbul uszítanak Csehszlovákia ellen. A Népszabadság július 19-i száma már olyan kézenfekvő valótlanságoktól hemzseg, miszerint Csehszlovákiában „veszélybe kerültek a szocialista vívmányok”, „ellenforradalmi restauráció” fenyeget, „a reakció erkölcsi terrort alkalmaz a kommunista párt és annak káderei ellen”, „egyre jobban zavarja a testvéri szocialista országokhoz és testvérpártokhoz fűződő viszonyt”, s mindezek következtében a Szovjetunió és szövetségesei részéről „e veszéllyel szemben megbocsáthatatlan lenne a közömbösség, a tétlenség”. A cikk azt a címet viseli: Az elvtársi aggodalom szava, de tartalmának sokkal inkább megfelelne a következő cím: A fegyveres szovjet intervenció lelki előkészítése.

 

 

Beavatkoznak-e végül fegyveresen is az oroszok? Ha megteszik, nyilván nem azért teszik majd, mert ez külön öröm számukra. Nagyon jól tudják ők is, milyen lesz egy ilyen lépés visszhangja, s nemcsak a „kapitalista világban”, hanem a kommunista pártok soraiban is: a jugoszláv, a román, a francia, az olasz kommunisták állásfoglalása után sok kétségük efelől nem maradhatott. Mindaz, amit eddig tettek, arra irányult, hogy ha lehet ne tankokkal, hanem más eszközökkel törjék meg – de megtörjék! – a csehek és a szlovákok gerincét. A sajtókampány, a Szovjetunió nyugati határain rendezett és nagy garral bejelentett hadgyakorlatok, a gazdasági segítség megtagadása, a napról napra elviselhetetlenebbé váló nyomás mind azt célozza, hogy Prága végül is engedjen, s térjen vissza az igazi „marxizmus–leninizmus”, azaz a belső elnyomás és a külső szolgaság kitaposott útjaira. A csehszlovák kommunista vezetők mindeddig tiszteletre méltó bátorsággal és csodálatot érdemlő ügyességgel álltak ellen: sem a fenyegetésektől nem ijedtek meg, sem a provokációknak nem dőltek be.

A szovjet pártelnökség találkozója a csehszlovák párt politikai bizottságával a megfélemlítési hadjárat újabb s talán utolsó „békés” manővere. Világos, hogy az oroszok miért ragaszkodtak a teljes vezetőségek találkozásához, miért tették meg ennek érdekében azt az engedményt is, hogy a megbeszélés ne orosz, hanem szlovák földön történjék. Arra a vonatra, ami Brezsnyevéket Csehszlovákiába vitte, ki lehetett volna tenni a plakátot: „Kádár kerestetik”. A találkozón az oroszok legfőbb célja az, hogy vagy Dubčekből faragjanak Kádárt, vagy a tárgyalóasztal mellett, a csehszlovák vezetők soraiban, megtalálják azt az árulót, aki hajlandó belülről megbontani az egységet, hátba döfni a demokratikus mozgalmat és beállni vagy visszaállni Moszkva zsoldjába. Már két héttel ezelőtt is, amikor a csehszlovák pártvezetőség higgadtan és méltóságteljesen visszautasította a varsói Ötök vádjait, Brezsnyev telefonon megkérdezte Dubčeket: vajon a válaszlevelet egyhangúan megszavazták-e? Igen – felelte Dubček. Kolder is? – firtatta tovább Brezsnyev. Kolder is – válaszolta Dubček. Brezsnyev nyilván dühösen gondolt arra, hogy már az olyan régi novotnystákra sem lehet számítani, mint Kolder. De azért fennmaradt benne és társaiban a remény, hogy az ő jelenlétükben Kolder vagy valamelyik másik vezető „bátrabb” lesz, azaz szembefordul a többiekkel, és átáll hozzájuk.

Mi történik azonban akkor, ha a belső puccs sem sikerül? Mi történik, hogyha a két vezetőség találkozója nem hoz megoldást? Moszkva számára lényegében csak két lehetőség marad: vagy lenyeli a békát, vagy fegyveresen gázolja le a prágai „ellenforradalmat”. A tragikus az, hogy a féktelen propagandahadjárattal, a katonai manőverekkel az oroszok már túlságosan elkötelezték magukat ahhoz, hogy ne törődhessenek bele a jelenlegi csehszlovákiai állapotokba. Nemcsak Dubčekék pozíciója világos, hanem Brezsnyevéké is: a meghátrálásba könnyen belebukhatnak. Durvaságukkal, korlátoltságukkal, a vérükbe ivódott cári és sztálini módszerekkel annyira elmérgesítették a helyzetet, hogy ma már ők is a presztízsükkel, az állásukkal, talán az életükkel is játszanak.

A mostani holtponton nem lehet sokáig elidőzni. Vagy a csehek tesznek lényegbevágó engedményeket, s egy újabb Münchennel ismét tágra nyitják egy hitleri típusú idegen uralom előtt a kaput, vagy az oroszok folyamodnak a nyers erőszakhoz. A Nyugat felháborodása? Tito, Ceauşescu, a nyugati kommunisták fejcsóválása? Ha mindez nem kellemes is – számukra ezerszer fontosabb az orosz gyarmatbirodalom fennmaradása, a jelenlegi és a további bomlás megakadályozása.

 

 

Aki hisz Istenben, imádkozhat Prágáért. Aki ateista, csak reménykedhet. S aki magyar, annak kötelessége fennhangon kimondania: cseh és szlovák barátaink, kommunisták és nem kommunisták, kívánunk nektek teljes sikert: szabadságot otthon, függetlenséget kifelé. De ha bekövetkeznék a legrosszabb, s ha ebben a legrosszabban Kádárék közvetve vagy közvetlenül részt vesznek, akkor tudnotok kell, hogy nem mi, magyarok, hanem egy idegen érdekeket kiszolgáló klikk volt és van ellenetek. Ahogy 1956-ban mi sem tévesztettük össze Novotnyt és társait a csehekkel és a szlovákokkal, úgy ti se tévesszétek össze azokat, akik népük ellenében, orosz fegyverekkel kerültek uralomra, a veletek érző, a veletek örülő, veletek síró magyar nemzettel.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Nasszer betegsége – 1970. szept. 28-án szívroham következtében hal meg.

Hitchcock, Alfred (1899–1980) angol származású amerikai filmrendező, a thriller mestere.

Hradzsin – 1918 óta a csehszlovák, ill. cseh elnökök hivatalos rezidenciája Prágában. A 9. század végén a P emysl-dinasztia várat épített, amely 1303-ban leégett. A helyére épült 1344-től kezdődően a jelenlegi fellegvár, amely a gótikus és reneszánsz építészeti stílusok jegyeit viseli magán.

budapesti tanácskozásról kivonult – a kommunista pártok előkészítik budapesti csúcstalálkozójukat (1968. márc. 1.). A konzultációs konferenciáról a román delegáció kivonul, miután a szíriai küldöttség bírálta a közel-keleti kérdésben elfoglalt román álláspontot.

Krasznája Zvjezda – (Vörös Csillag) a szovjet hadsereg lapja.

Varsóba összerángatták – 1968. júl. 14–15-én a Varsói Szerződés tagállamainak (Bulgária, Lengyelország, Magyarország, NDK, SZU) kormány- és pártvezetői Varsóban találkoztak a csehszlovák helyzet megvitatása és értékelése céljából. Ugyanakkor mérlegelték a lehetséges válaszlépéseket is.

kicsi négerek – Agatha Christie 1940-ben megjelent regénye a Tíz kicsi néger (Ten Little Niggers).

Zsivkov, Todor (sz. 1911) bolgár politikus. 1932-től KP-tag, a BKP KB titkára (1950–54), majd első titkára (1954-től). Miniszterelnök (1962-től), az Államtanács elnöke (1971–89), a BKP KP főtitkára (1981–89). 1989-ben minden tisztségétől megfosztották. Letartóztatták és 7 év börtönbüntetésre ítélték (1992).

Novotny, Antonin (1904–1975) csehszlovák politikus. 1921-től a KP tagja. A CSKP KB első titkára (1953–68 jan.), köztársasági elnök (1957–68 márc.). A „lenini vezetési elvek és a szocialista törvényesség megsértése” miatt „leváltják tisztségeiből”.

Titót megbélyegző bukaresti okmány – 1948. jún. 7-én a Tájékoztatási Iroda elítéli a JKP-t a marxizmus–leninizmustól való elhajlás és az imperializmushoz való közeledés miatt. Jugoszláviát kizárják a Kominformból. A Belgrádból Bukarestbe áthelyezett iroda 1949. nov. 29-én kiadott nyilatkozata már Tito megbuktatására buzdít.

Nagy Imre-per indoklása – 1958. jún. 9–15 között, teljes titoktartás mellett, a nyilvánosság kizárásával zajlik le Nagy Imre és társai pere. Nagy Imre ellen a vád „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezése és vezetése”. A vád indoklásául Nagy Imre ellen az szerepelt, hogy a népi demokráciával szemben ellenséges csoportot hozott létre, amely az „ellenforradalom” kirobbanása után annak élére állva, közvetlenül a szocialista államszövetségek megbontására, a népi demokratikus államrend megdöntésére törekedett, és a külföldi hatalmak közbelépését és beavatkozását szorgalmazta.

Kolder, Drahomir (sz. 1925) csehszlovák politikus. A CSKP KB tagja (1958-tól), a KB titkára (1962-től) és 1968-ig az elnökség tagja.

újabb München – Müncheni egyezmény (1938. szept. 29–30.): Hitler, Mussolini, E. Daladier francia és Sir A. N. Chamberlain brit miniszterelnök által aláírt megállapodás, amelynek értelmében Csehszlovákia szudétanémetek lakta területeit Németországhoz csatolták. Az egyezmény alapján Csehszlovákia utóbb Lengyelországgal és Magyarországgal szemben is területi engedményekre kényszerült. A párizsi békeszerződések (1946–47), valamint az NSZK 1973-ban érvénytelennek nyilvánították az egyezményt, amit egyébként a nagyhatalmak Csehszlovákia bevonása és megkérdezése nélkül kötöttek meg.

Ceauşescu, Nicolae (1918–1989) román politikus, 1936-tól a KP tagja. A RKP KB első titkára (1965–89), az Államtanács elnöke (1967. dec. –74), köztársasági elnök (1974–89. dec.).