Amiben nincs alku^*

Lapunk harmadik oldalán két dokumentumot közlünk. Az egyik a Csehszlovák Írószövetség lapjában, a Literarny Listyben jelent meg és nyugati hírügynökségek jelentése alapján, néhány sorban, már június 1–15-i számunkban ismertettük. Most Prágából, feladó jelzése nélkül, magyarra fordítva, megküldték szerkesztőségünknek a teljes szöveget: az első tiszteletadást Nagy Imre emléke előtt, amelyik kommunista országban megjelent. Megindultan olvastuk és adjuk olvasóink kezébe, még akkor is, ha nem mentes tárgyi tévedésektől, s ha jó néhány olyan megállapítása van is, amelyekkel nem értünk egyet. Nyugodtabb világban, békésebb viszonyok között érdemes volna vitatkozni róluk: most, amikor Prágában ilyen cikket megírni és lenyomtatni a bátorság és a becsület jele, nincs itt az ideje a mégoly fontos részletek fölötti vitának. A csehszlovák írók lapjának legfontosabb megállapítása – és ez a döntő – egyezik a mi véleményünkkel, a magyar nép túlnyomó többségének a véleményével: Nagy Imre nem áruló volt, hanem a demokratikus szocializmus kiemelkedő képviselője, úttörője, halálig hű hirdetője és harcosa. Kivégzése nem a bűnös megérdemelt büntetése volt, hanem a bűnösök alattomos bosszúja a náluk ezerszer különb, tiszta és igaz emberen.

A másik a budapesti Népszabadság válasza a Literarny Listy cikkére. A hazai pártlap, a maga közismert és választékos stílusával, a csehszlovák írók újságát egyszerűen besorozza az „ellenséges propagandahangok” közé. Nem mondanánk igazat, ha azt állítanánk, hogy értetlenül állunk a Népszabadság kirohanása előtt. Könnyen el tudjuk képzelni, mekkora meglepetést és megdöbbenést okozott a pesti pártvezetők köreiben, amikor kezükbe kapták a Literarny Listy cikkét. Prágában rehabilitálják Nagy Imrét! Minő merénylet Budapest és Moszkva ellen! Milyen tűrhetetlen megtagadása a kommunista országok közti szolidaritásnak, amelyhez húsz év óta mindig hozzátartozott az egymás hibáinak és bűneinek cinkos takargatása, sőt magasztalása is. Nem kell nagy fantázia hozzá, hogy feltételezzük, miként hívták be tiltakozásra a budapesti csehszlovák nagykövetet a „Külügybe”, milyen protestáló jegyzékek mentek az Akadémia utcai pártközpontból Prágába, Dubčekhez. (Annyit egyébként el is értek, hogy a csehszlovák pártvezetés megbírálta a Literarny Listy cikkét – de a megjelenés tényén ez az utólagos rosszallás már édeskeveset változtat.)

 

 

’56-ról, a szovjet intervencióról, Nagy Imréék kivégzéséről beszélni és írni: tabu. A Népszabadság válaszcikke egyébként megelégedetten nyugtázza, hogy minderről Nyugaton is egyre kevesebb szó esik. Az az apróság, hogy mind a forradalom, mind a kivégzés tizedik évfordulójáról a legnagyobb és legtekintélyesebb nyugati újságok, rádiók, televíziós adók sorra megemlékeztek, csak kevéssé befolyásolja a pesti pártlap vágyálmait. Ez az „ellenség hangja”, még akkor is, ha ugyanezeket az újságokat vagy rádiókat huszonnégy órával korábban, például a nyugatnémet náci veszéllyel vagy a vietnami háborúval kapcsolatosan, még bőségesen idézték. De kommunista országban a csend, az agyonhallgatás az aranyszabály. Amit Könyves Kálmán a boszorkányokról mondott, azt a Népszabadság 1956-ra és Nagy Imréékre alkalmazza: „non sunt, nulla questio fiat!”

Arról már igazán nem tehetnek a pesti pártlap szerkesztői, hogy cikkük megjelenése után tíz nap sem telt el és a Nagy Csendről szóló elképzelésükre nem más cáfolt rá, mint magának a szovjet pártnak a vezetője, Leonyid Brezsnyev. Úgy látszik, Brezsnyev elvtárs nem eléggé hű vagy alapos olvasója a Népszabadságnak, nem tudja, hogy a magyar forradalmat ma már csak az ellenséges propagandaszervek emlegetik, s így történhetett meg, hogy abban a beszédében, amelyet július 3-án, Kádár János moszkvai látogatása alkalmával tartott, néhány szokványos üdvözlő mondat után azonnal rátért 1956 emlékének felidézésére. Kijelentette: „Jól emlékezünk arra, hogy milyen megpróbáltatásokon mentek keresztül a magyar kommunisták és az önök országának dolgozói 12 évvel ezelőtt”, és eldicsekedett azzal, hogyan segítette meg a szocialista országok „testvéri internacionalista szövetsége” (értsd, a Szovjetunió) a bajba jutott kommunistákat. Amiből kiderül, hogy Brezsnyevnek joga van emlékezni, sőt jól emlékezni arra, amire a nyugati sajtónak, a csehszlovák sajtónak vagy a magyar népnek nincs joga emlékezni. Az ok nyilvánvaló: az emlékek meglehetősen különböznek egymástól. Amit például Brezsnyev testvéri internacionalista segítségnek nevez, arra mi, mint egy idegen, imperialista nagyhatalom fegyveres beavatkozására emlékezünk.

 

 

De hát a szovjet párt vezetője nem azért idézi most fel 1956 eseményeit, hogy történelmi értekezést tartson, vagy mindenáron beszéljen olyasvalamiről, amiről – meggyőződésünk szerint – szívesebben hallgatna. Lányomnak mondom, menyem is értse: 1956 sürgős felelevenítése – a külföldi tudósítók felfigyeltek rá, hogy a terjedelmes beszéd harmadik percében már erről esett szó – nem a jelenlevő Kádár okulására szolgált, akinek erre semmi szüksége nem volt, hanem Prága felé irányult. Erre vall a beszédnek az a mondata is, amit a Népszabadság dőlt betűkkel közöl: „Számunkra nem lehet és soha nem is lesz közömbös a szocialista építés sorsa más országokban…” Magyarul: ha az a bizonyos szocialista építés Csehszlovákiában nem úgy alakul, ahogy az az oroszoknak tetszik, akkor ugyanaz történik majd, mint 1956. november 4-én Magyarországon.

A Brezsnyev után felszólaló Kádár tüstént „vette is a lapot”, s ha lehet, még nyíltabban, még egyértelműbben fenyegette meg a cseheket. „Folyjék bármelyik országban ez a harc (az osztályharc), a Magyar Szocialista Munkáspárt ilyen helyzetben is teljes mértékben a kommunistákkal, azokkal szolidáris, akik a dogmatizmussal, a revizionizmussal leszámolva, az osztályellenséggel szemben a munkásosztály hatalmát, a szocializmus ügyét védik. Mi megértjük harcukat és készek vagyunk minden internacionalista segítséget megadni hozzá.” A hangsúly azon a három szón van: „minden internacionalista segítség”. Magyarul: ha az oroszok elhatározzák, hogy fegyveresen beavatkoznak Csehszlovákiában, akkor a magyar kommunisták is készek csapataikat a csehek és a szlovákok ellen bevetni. A Le Monde moszkvai tudósítója gúnyosan idéz néhány mondatot mind Brezsnyev, mind Kádár beszédéből, annak bizonyságául, mennyire „visszhangja” volt a magyar párttitkár felszólalása az oroszénak. Valójában Kádár messzebb is ment Brezsnyevnél, még nála is világosabban fenyegetődzött.

Az összképhez hozzátartozik, hogy mindez alig két héttel azután történt, hogy Budapesten csehszlovák párt- és kormányküldöttség járt látogatóban, hogy húsz évre szóló barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási szerződést írtak alá, hogy Kádár nyilvánosan összecsókolta és ölelgette Dubčeket, kijelentvén: „Mi, magyar kommunisták, teljes mértékben szolidárisak vagyunk csehszlovák elvtársainkkal…” Azt lehetne hinni, hogy a Moszkvában elhangzott mondatok azonosak a budapestiekkel. Gyermeteg dolog volna nem észrevenni, hogy ugyanazokat a szavakat Brezsnyev jelenlétében elmondani tökéletesen az ellenkezője, mint Dubček jelenlétében elmondani. Budapesten ez összefogást jelenthetett a csehekkel, segítséget nehéz helyzetükben az oroszokkal szemben; Moszkvában: ökölrázás a csehek felé. Hiszen mikor a Kreml vezetői ma a megsegítendő csehszlovák kommunistákról beszélnek, akkor nem a párt hivatalos vezetőire gondolnak – ezeket egyre sűrűbben, s nemegyszer név szerint is támadják –, hanem legbiztosabb támadóikra, a sztálinistákra.

Szegény Dubček a budapesti látogatás alkalmából még alighanem illúziókban ringatta magát, és azt hitte, hogy Kádárban hűséges barátra talált. Ki is jelentette: „Kádár elvtársat évek óta ismerem és nagyra becsülöm.” Évek óta? Kevés! Évtizedek óta kellene. Hiszen ismerte és becsülte őt Rajk László is, barátjának is hitte, egészen addig, amíg e jóbarát egyik főfelelőse nem lett letartóztatásának és kivégzésének. Ismerte és talán becsülte Nagy Imre is, a börtönéből is kiszabadította, miniszternek is kinevezte a forradalmi kormányban, míg végül a megbízhatónak hitt munkatárs megszökött, az orosz tankok nyomában jött haza, s szóbeli, írásbeli ígéreteit megszegve, fedezte egykori harcostársai kivégzését. Kár, hogy Dubček nem gondolkodott el a sémaszerűen ismétlődő recepten: először támogatni a haladó, a nemzeti törekvéseket, aztán feláldozni őket – képviselőikkel együtt – az orosz birodalom oltárán. Nem akarom ezzel azt mondani, hogy Kádárban ne volnának liberális velleitások – hálásabb is a jó ember, mint a hóhérsegéd szerepében tetszelegni –, mindössze annyit mondok, az eddigi tapasztalatok alapján, hogy amikor a helyzet kritikussá vált, amikor dönteni kellett, akkor Kádár eddig mindig a szovjet érdekek szolgálatát választotta.

 

 

Ennek a magatartásnak a mai helyzetben tragikus következményei lehetnek, mint ahogy az ellenkezőjének beláthatatlanul fontos és pozitív következményei volnának. Ma mindenki azt kérdezi magától, másoktól: be fognak-e avatkozni az oroszok, fegyveresen avagy sztálinista puccs megszervezésével, Csehszlovákiában? Senki sem tudja a választ, nem is tudhatja, mert érzésem szerint – legalábbis ma, július 11-én, amikor ezeket a sorokat írom, s miközben gyakorlatozó csapatokkal, pártvezetőségi levelekkel, Pravda-vezércikkekkel a nyomás napról napra fokozódik – véglegesen még maguk az oroszok sem döntöttek. De egyvalamiről meg vagyok győződve: ha Kádárék most a sarkukra állnának, ha közölnék Moszkvával, hogy egy fegyveres akcióban nemcsak részt nem vesznek, hanem ha az bekövetkeznék, nem garantálják Magyarország támogatását és hűségét, ez a kiállás döntő súllyal esnék latba. Megtehetnék-e annak ellenére, hogy Magyarországon szovjet csapatok állomásoznak? A leghatározottabban állítom, hogy igen. Ha a magyar kommunista párt gerinces fellépése nyomán sikerülne egy Prága–Budapest–Bukarest–Belgrád összefogást létrehozni, akkor a jelenlegi nemzetközi viszonyok közepette az oroszok semmiképpen sem engedhetnék meg maguknak, hogy erőszakkal eltiporják a csekszlovákiai liberális irányzatot. Sajnos azonban mindez sokkal inkább álmodozás, mint valóság. Budapest nem kapocs Prága és a szomszédos Bukarest meg Belgrád között, hanem éppenséggel az az ék, amelyet az oroszok az egymással rokonszenvező fővárosok és pártvezetőségek közé vertek. Következésképpen, hadd mondjuk ki jó előre és nyilvánosan: ha Csehszlovákiának valami baja esnék, azért elsőrendű felelősség terhelné a mai magyarországi kommunista vezetőséget!

A mostani, viharfelhős helyzetben különös visszhangot kap az a megállapítás, amelyet annyiszor olvashattunk egyes, hazánkban járt, jóhiszemű nyugati újságírók tollából, az ugyanis, hogy a jelenlegi rendszer, ha lassan, ha fokozatosan is, tulajdonképpen az ’56-os forradalom követeléseit váltja valóra. Időnként még olyan vélemény is elhangzott, hogy az emigráció harcának ma már semmi értelme sincsen, s a külföldön elő magyarok, az egyének éppúgy, mint az újságok, a legjobban tennék, ha – az enyhülés jegyében – elnémulnának, „merevségükkel”, bírálataikkal ugyanis csak akadályozzák a hazai fejlődést. Micsoda félreismerése a hazai helyzetnek, miféle téves és elfogadhatatlan álláspont! Mintha a magyar forradalom legfőbb követelései abban álltak volna, hogy ostornyeles lámpák legyenek az utcákon, hogy többen – és nem mindenki – kaphasson útlevelet, hogy a külföldi turisták motelekben és első osztályú szállodákban lakhassanak, hogy az irodalom és a művészet valamivel – és nem teljesen – szabadabb legyen, hogy a választásokon az egyetlen párt ne 99, hanem „csak” 98 százalékot kapjon, hogy az idegen megszállók láthatatlanabbakká váljanak – és ne hagyják el az ország területét –, a kormányzat valamivel enyhébbé, és ne függetlenebbé váljék! S mintha a belső demokráciát és a külső szabadságot az emigráció szókimondása és nem a hazai vezetés szolgalelkűsége gátolná!

 

 

Az elmúlt hetekben a nyugati világ egyik legfontosabb állama, Franciaország, súlyos válságon esett keresztül. Végigéltem ezeket a nehéz napokat, és francia barátaimtól nemegyszer hallottam – politikai beállítottságuktól függően hol büszkélkedve, hol aggodalmasan – a kérdést: „Ugye, valami ilyesmi volt maguknál is, 1956-ban?” Csak mosolyogni lehetett a naivságukon. Vajon mit szóltak volna ahhoz, ha a párizsi kormány az első diáktüntetések estéjén lövetett volna a tüntető fiatalokra és az első éjszakán behívta volna az amerikai csapatokat? Vajon mit szóltak volna ahhoz, ha a munkások sztrájkját törvénytelennek nyilvánították volna és idegen tankokkal verték volna le? S mit szóltak volna ahhoz, ha a válságból a kiutat nem titkos és szabad választásokon jelöli ki maga a nép – olyan választásokon, amelyeken a kommunisták éppúgy agitálhattak gyűléseken, rádióban, televízióban, mint az antikommunisták –, hanem egy kisebbségi klikk kényszerítette volna rá magát külső segítséggel az országra? Nem szeretném ezzel azt állítani, hogy a nyugati világban vagy Franciaországban minden tökéletes – akkor nem került volna sor a májusi nagy krízisre –, csak annyit szeretnék tanulságként levonni: tragikus múltunk, a demokráciában való kétségtelen járatlanságunk ellenére, mi, az Európa szívében élő magyarok is alkalmasak vagyunk a XX. század második felében arra, hogy szabadon dönthessünk afelett: milyen rendszerben akarunk élni, milyen bel- és külpolitikát akarunk folytatni.

Jól tudom, hogy a politika nemcsak a maximalista princípiumok, hanem a gyakran fájdalmas kompromisszumok világa is. Valószínű, sőt több mint valószínű, hogy a nemzetközi erőviszonyok következtében egy bármilyen irányzatú Magyarországnak is egész sor kompromisszumba kellene beleegyeznie. De ha azt például el is lehetne fogadni, hogy a szovjet csapatok egy vagy két év múlva hagyják el az országot, az elfogadhatatlan, hogy az idők végtelenségéig ott maradjanak: ha azt el is lehetne fogadni, hogy az ország addig ne lépjen ki a Varsói Szerződésből, amíg a szerződés jelenlegi határideje megállapítja, az elfogadhatatlan, hogy a szerződés lejártakor ne szuverén módon dönthessen további magatartásáról; ha azt el is lehetne fogadni, hogy október 23-áról egyelőre ne nevezzenek el utcát és Nagy Imrének egy ideig még ne állítsanak szobrot, az elfogadhatatlan, hogy forradalmunkat ellenforradalomnak, Nagy Imrét és mártírtársait hazaárulóknak minősítsék. S míg mindezt otthon nem lehet elmondani, addig az emigráció nemcsak önmagát, hanem az országot és a népet tagadná meg, ha elnémulna. Nem pózból vagy vitézkedésből kell szólnia, hanem szolgálatból és kötelességből. Aki abban nem alkuszik, amiben lehet, az merev, ostoba vagy szűk látókörű; aki abban alkuszik, amiben nem lehet, az egyszerűen tisztességtelen.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Literarny Listy – a csehszlovák írók lapja.

Dubček, Alexander (1921–1992) csehszlovák államférfi. A CSKP első titkára (1968–69). Liberalizációs törekvéseit a SZU nem tűrte: 1968 augusztusában a szovjet hadsereg négy csatlós állam, köztük a Magyar Népköztársaság csapataival együtt megszállta Csehszlovákiát. 1969-ben Dubček helyére G. Husák került, 1970-ben megszüntették párttagságát. 1989-ben a kommunista kormányt megbuktató „bársonyos forradalom” győzelme után a csehszlovák parlament elnökévé választják, tisztségét 1992-ig tölti be.

Könyves Kálmán, magyar király (1073–1095).

Non sunt, nulla questio fiat – (De strigis quae…), A boszorkányokról, mivel nincsenek, szó se essék. Könyves Kálmán törvényrendelete, melyet a rémeket látó embereknek mondanak ma is.

velleitások – szándékok, törekvések, hajlamok.

Franciaország súlyos válságon esett keresztül – az 1968. májusi tömegmozgalmakról van szó.