Csillagosok, katonák^*

Elsőnek egy hirdetést olvastam a filmről, egy pesti lapban. Így hangzott: „A Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulójára készült el az első magyar–szovjet filmkoprodukció, mely a forradalmat követő polgárháború első hónapjainak hősi harcait idézi. A magyar hadifoglyokból regrutálódott internacionalisták küzdenek a Vörös Hadsereg soraiban; azok a forradalmárok, akik alig egy év múlva, hazatérésük után a tizenkilences Tanácsköztársaság első katonái lettek.”

Milyen lehet az első magyar–szovjet koprodukció, amelyik ráadásul Oroszországban játszódik, s dupla, ráadásul évfordulói ünnepségre készült? Mennyi torzítás, mennyi szépítés, mennyi hangzatos jelszó, mennyi üres pátosz lesz benne? Csoda-e, ha a beharangozó hirdetés után bizalmatlanul ültem be a vetítőterembe?

Mióta eljöttem hazulról, talán ha tíz magyar filmet láttam összesen. Eleinte lázasan lestem őket. Pár évvel ezelőtt, az első párizsi Magyar Filmhétnek mind az öt vagy hat bemutatóját megnéztem. Tavaly, a második Filmhét féltucatnyi előadása közül már csak egyre mentem el. Nem hiszem, hogy azért, mert az érdeklődésem csökkent, vagy mert „elszakadtam” volna a magyar filmtől, amelyhez odahaza valami közöm is volt. Az ok egyszerűbb. Nem tetszettek a filmek. Mihelyt elmúlt az első pillanatok andalító varázsa – az, hogy a mozivászonról nem franciául vagy angolul, hanem az anyanyelvemen szóltak felém –, előbb furcsálkodni, aztán unatkozni, végül bosszankodni kezdtem. Furcsálkodtam azon, hogyan beszélnek magyarul. Mesterkélt hanghordozással, mindent túlhangsúlyozva, minden mondatot „megjátszva” – egy-két kivételtől eltekintve a legjobb színészek is – úgy, ahogy az életben senki sem beszél. Amíg az ember otthon él, ezt nem veszi észre, valószínűleg azért nem, mert mihelyt beül a moziba, a füle tüstént rááll arra, hogy itt mozinyelven (vagy inkább: színháznyelven) fognak szólni hozzá. De a nyugati filmek rászoktatnak az emberi-hétköznapi beszédre, s ez a hamis deklamáló nyelvet fülsértővé teszi. Unatkoztam azért, mert a filmek, amiket láttam, úgy el voltak nyújtva, mint a rétestészta, egy helyben topogtak, vagy lassan, döcögve bukdácsoltak előre, legalább egy negyed- vagy egy fél órával hosszabbak voltak (s filmben ez rengeteg), mint amennyit drámai töltésük, belső történetük megengedett volna. S bosszankodtam azon, hogy mindent, amit már régóta értettem, újra és újra a szájamba rágtak, a nézőt tehát továbbra sem felnőttnek, hanem hülyének vagy legalábbis kiskorúnak tekintették, az állandó, idegesítő és süket politizálásról nem is beszélve. Borzongva gondoltam arra, mi lenne, ha saját, otthon írt filmjeimet kellene végignéznem. Azok is ilyenek voltak? Nyilván, sőt, még ilyenebbek is. Mindenesetre nem sok fejlődést láttam az elmúlt tíz évben, az egyetlen kivétel egy fiatal rendező munkája, a Sodrásban volt, amelyikre jótékonyan hatott az olasz–francia iskola, de például az otthon lelkesen, s Nyugaton is elég jól fogadott Húsz óránál alig vártam már, hogy kint lehessek a moziból.

 

 

Ilyen, nem túlságosan biztató előzmények után hadd mondjam ki mindjárt, hogy az első magyar–szovjet koprodukciónál, a Csillagosok, katonáknál jobb, megrázóbb, igazabb, hitelesebb, könyörtelenebb és szebb filmet keveset láttam életemben. Azok, akik készítették, mindenekelőtt a rendező, Jancsó Miklós, aztán két társa a forgatókönyvírásban: Hernádi Gyula és a nevéből ítélve grúz Georgij Mdivani, s az operatőr: Somló Tamás a mai modern filmművészet legjobbjai közé tartoznak – Jancsót, aki jóformán most kezdi a pályáját, a jövőt illetően minden különösebb erőfeszítés nélkül oda tudom képzelni abba a sorba, amelyet egy Bergman, egy Antonioni neve fémjelez.

Mindezt „becsületszóra”. Mielőtt a részletekbe mennék s indokolni próbálnám az elragadtatásomat, valamit még előre kell bocsátanom. Jancsó előző filmjéről, a Szegénylegényekről, amelyet egyébként sajnos nem láttam, az Irodalmi Újság igen meleg hangon számolt be. Nem sokkal a cikk megjelenése után a rendező nyilatkozatot adott a Népszabadságnak és ebben visszautasította az „emigráns sajtó” dicséreteit, illetve „belemagyarázásait”. Arra következtetek ebből, hogy odahaza még mindig akadnak, akik a kintiek jó szavait megpróbálják az alkotó művészek ellen felhasználni. Így aztán eleve előrebocsátom, hogy Jancsót nem ismerem, sohasem láttam, talán soha nem is fogom (a filmjei közül is csak egyet láttam, a korai Oldás és kötést, ami nemigen tetszett nekem – több volt benne az utánérzés, a keresettség, mint az eredetiség), de ami ennél is fontosabb: fogalmam sincs arról, mint akart ő ezzel a mostani filmjével mondani, jelképezni, megmutatni. Én csak azt tudom, következésképpen csak arról írok, hogy én mit láttam benne, mit hallottam ki belőle – lehetséges, hogy egyáltalán nem azt, amit ő akart. Tehát ha ő azt fogja nyilatkozni otthon, hogy én félreértettem a filmjét, akkor én már eleve koncedálom, hogy nem fogok ebben semmi kivetni- vagy csodálkoznivalót találni.

 

 

Illenék most, legalább röviden, elmondani a Csillagosok, katonák történetét, annál is inkább, mivel a filmet még nem játsszák nyugati filmszínházakban, és az Irodalmi Újság olvasói csak ezekről a hasábokról ismerkedhetnek meg vele. Csakhogy ennek a filmnek, amelyik az első perctől az utolsóig csupa történés, olyannyira, hogy az ember a lélegzetét visszafojtva figyeli, nincs vagy alig van szokványos értelemben vett meséje. Fehérek és vörösök mészárolják egymást, valamikor 18-ban, valahol a Volga mentén, olyan területen, ahol a fehérek vannak fölényben, valami szűnni nem akaró, mindig újra kezdődő kavargásban, valami logikátlanul logikus vagy logikusan logikátlan összevisszaságban, sem Istent, sem embert nem ismerő fanatizmussal, a középkori haláltáncokra emlékeztető végzetszerűségben. Nincs a filmnek központi hőse sem. Mindjárt az elején megismerkedünk egy magyar paraszttal, a vörösök közt verekedő internacionalistával. Különb, mint a parancsnoka, a megszállott komisszár – nem akar részese lenni az öldöklésnek. Már azt hisszük, ő lesz a hős, megérdemelné, ember az embertelenségben. Aztán jönnek a fehérek és lepuffantják, mint egy kutyát. Megismerkedünk egy fehér tiszttel. Furcsa, kiismerhetetlen, ugyanolyan megszállott, mint a vörös komisszár volt. Talán ő lesz a „negatív hős”? Jönnek a vörösök és leterítik, mint egy kutyát. Az emberi alakok feltűnnek és eltűnnek abban a nagy süllyesztőben, amelyik talán a tulajdonképpeni „hős”, s amit nevezhetünk történelemnek vagy polgárháborúnak, vagy forradalomnak és ellenforradalomnak (e kettőnek együtt és elválaszthatatlanul), s amelyik szedi predesztináltan, hidegen a maga véresen meleg, számtalan áldozatát.

Az ég tudja, hány filmet láttam az orosz forradalomról, otthon is, itt is (különösen most, az évforduló alkalmából, a Francia Televízióban), Eizenstein, Pudovkin s kisebb csillagok egész sora jobbrosszabb eposzokban igyekezett felidézni a sorsdöntő napokat. De ezek a filmek egytől egyig tézismunkák voltak, részletigazságokkal és nagy hazugságokkal, halálmegvető és nagylelkű leninistákkal, áruló mensevikekkel és esszerekkel, elállatiasodott cári tisztekkel. Az első film, ami olyannak mutatta meg az eseményeket, amilyenek akkor és valójában lehettek, egy magyar rendező alkotása, olyan emberé, aki az ábrázolt események idején még meg sem született. Lehetséges, sőt bizonyára igaz, amit a cikk elején idézett silány szövegű hirdetés állít, az ugyanis, hogy a film a Nagy Októberi Szocialista Forradalom ötvenedik évfordulójára készült. De aligha hinném, hogy a hivatalos és hivatásos ünneplőknek túl sok örömük telt benne – éppen azért, mert igaz. Mert olyannak ábrázol forradalmat és ellenforradalmat (a kettőt együtt és elválaszthatatlanul), amilyenek ténylegesen voltak: őrjöngőnek és eszeveszettnek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Jancsóban nincs több rokonszenv, különösen az egyszerű vöröskatonák és a magyar „internacionalisták”, mint a fehér tisztek iránt. (A film legvégén ez az összhatást inkább gyengítő, mint erősítő nyomatékot is kap: fölösleges és hitel nélküli, ahogy a megmaradt vörösök az Internacionálét énekelve legépfegyvereztetik magukat a fehérekkel, még fölöslegesebb és Horthy Miklós vérmezői vitézavatásait idézi, ahogy a megmaradt egy szál magyar kardjával tiszteleg az elesetteknek.) De ez a rokonszenv történelmi távlatból is érthető, s nem szorul arra a mentségre sem, amit a mai hazai viszonyok tálcán kínálnak. S éppen ez a rokonszenv ad még nagyobb hitelt annak, hogy az események összességét abszurdnak, értelmetlennek ítéljük. Annál is inkább, mert mi tudjuk, amit az akkor harcoló, az életüket feláldozó vöröskatonák nem tudhattak: mi lett abból a forradalomból, amiért a vágóhídra mentek s vágóhídra küldték ellenfeleiket; mi tudjuk, amit ők még nem tudhattak: hogy a polgárháború ezernyi szörnyűsége csak halovány előjáték volt ahhoz, ami a győzelem napjai után, a sztálini terror idején bekövetkezett. Aligha véletlen, hogy míg a fehéreknél van némi utalás arra, hogy ők a régi rend védelmezői, addig a kommunisták részéről – a legmegrögzöttebb szovjet és népi demokratikus hagyományokkal szakítva – egyetlen propagandaszólamot sem hallani az új rendről, az új világról, a pártról, Leninről, egyáltalán arról, hogy tulajdonképpen mit is akarnak, miért is harcolnak. Az nyilvánvaló: a fehérek legyőzéséért. De olyan kapacitású művésznek, mint Jancsó, tudatosan vagy a tudat alatt éreznie kellett, hogy ezen túlmenően minden programadás vagy frázis – a visszájára fordulna.

 

 

Említettem az imént, hogy meggyőződésem szerint az orosz forradalomról (de csak az oroszról? nem szól-e ugyanakkor a franciáról vagy a kínairól is?) ennél igazabb filmet még nem készítettek. De túl a politikai, vagy inkább már filozófiai magon, a szovjet filmgyártás ötven év alatt nem produkált egyetlen olyan filmet sem, amelyik ennyire orosz lett volna. Lakkozhatták az orosz tájat, ahogy akarták a Szibériai rapszódiában s a hozzá hasonló „látványos” giccsekben: soha annyira valóságosnak, szépnek, egyhangúnak és változatosnak nem tudták megmutatni, mint a magyar Somló Tamás felvételei. Soha annyira nem élt, nem lélegzett, soha olyan végtelen nem volt ez a táj, mint a Csillagosok, katonák westernszerű lovasjeleneteiben. S az orosz ember! Csak két példa. Ahogy a foglyaikat felállítják (vörösök, fehérek, egyre megy), aztán átcsoportosítják, aztán újra átcsoportosítják – mindez mennyire érthetetlen, mennyire gyermeteg, mennyire ismerős. A másik: egy kozák tiszt meztelenre vetkőztet egy parasztasszonyt, aki nem volt hajlandó egy menekülő magyart elárulni, s odadobja őt két katonájának. (A kozák tiszt – fehér, de a magyar nézők a nőgyalázás láttán vajon mire gondoltak?) Megérkezik a fehér parancsnok, a kozákot lefokozza, és kivégezteti. Ezt is ismerjük: a jó oroszt, aki nem tűrte a túlkapásokat, aki kenyeret osztogatott a gyerekeknek a pinceóvóhelyeken. De két perccel később ugyanez az emberi ember a legnagyobb hidegvérrel gyilkoltat le egy csomó vöröskatonát. A végletesség jóban és rosszban, a kiszámíthatatlanság, az orosz léleknek ez a valószínűleg a többszázados tatár megszállással magyarázható nem egészen európaisága – vajon van-e egyetlen szovjet film, amelyik ezt így megmutatta volna?

Az Új Írás novemberi számában közli egy rendezőszakos fiatalember, Maár Gyula feljegyzéseit. Maár két hónapig ott volt a Volga- parti Kosztromában, ahol a Csillagosok, katonákat forgatták, s a filmkészítés közbeni élményeit vetette papírra. Különösen megfogott a következő néhány sor: „Jancsó bizonyos dolgokkal egyáltalában nem törődik, köztük olyanokkal is, amelyek más típusú rendező számára kardinális problémákat jelentenének. Alig figyel például a filmben elhangzó szövegekre. Már máskor is tanúja voltam, hogy a szöveget úgy improvizáltatja a színésszel, hogy azt kéri: »itt mondjatok valamit«. Most is hallom, amint két orosz színészt így utasít: »Beszéljétek meg a jó orosz szöveget.«” A filmben alig-alig beszélnek, magyarul talán ha tíz mondat van benne, oroszul talán harminc; s az embernek az az érzése, hogy valóban amúgy is mindegy, ki mit mond. A film beszél az emberek helyett, emberibben, mint az emberi beszéd. Már-már embertelen kegyetlenségében a leghumánusabb és leghumanistább módon. Objektivitásában – elrettentően. Ötven évvel ezelőtti dolgok kelnek életre. Ötven év óta ezekről a dolgokról szavakban már mindent elmondtak, s mindennek az ellenkezőjét is. Újat csak így, majdnem némán lehetett mondani.

Már-már csoda azonban, hogy ezt így el lehetett mondani, hogy ezt a filmet a Szovjetunióban és Magyarországon le lehetett forgatni, hogy Budapesten, s ha nem tévedek, Moszkvában is be lehetett mutatni. Megvallom, talán semmin annyira le nem mértem azt a mozgást, erjedést, feszítést s igenis, haladást, ami az utóbbi években „odaát” történik, mint ezen az első magyar–szovjet koprodukciós filmen.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Csillagosok, katonák – magyar–szovjet film (1967), rendezte: Jancsó Miklós.

valami közöm is lehetett – Méray Tibor több forgatókönyvet is írt (Dalolva szép az élet, 1950, Békeffi Istvánnal; 9-es kórterem, 1955; A csodacsatár, 1956).

Sodrásban – magyar fim (1963) rendezte: Gaál István (sz. 1933)

Húsz óra – magyar film (1965) rendezte: Fábri Zoltán (1917–1994).

Mdivani, Georgij – szovjet filmrendező.

Somló Tamás (1929–1993) rendező, operatőr.

Bergman, Ingmar (sz. 1918) svéd rendező.

Antonioni, Michelangelo (sz. 1912) olasz rendező.

Oldás és kötés – magyar film (1963) rendezte: Jancsó Miklós.

Eizenstein, Szergej (1898–1948) orosz rendező. A forradalomról készített filmjét a Patyomkin páncélost (1925) ma a filmművészet klasszikusaként tartják számon.

Pudiovkin, Vszevolod (1893–1953) orosz rendező. Legismertebb filmjei: Dzsingisz kán utóda (1928), Három találkozás (1948).

mensevik (or. a kisebbségiek) – az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt mérsékelt szárnyának tagjai. Vezetőjük, J. Martov 1903-ban a párt második kongresszusán szakított Lenin bolsevikjaival. A polgárháborúban mégis az utóbbiak pártján álltak, később vezetőiket letartóztatták és likvidálták, a frakciót feloszlatták.

Eszer – Szociálforradalmárok Pártja (SZR) – 1902-ben alapított újnarodnyik párt Oroszországban. Vezetője Viktor Csernov (1873–1952). Radikális agrárprogramjában a föld társadalmasítását és a földközösségekbe szervezett parasztok közötti – kártérítés nélküli – újrafelosztását tűzte ki célul. Harci „osztagai” több látványos politikai gyilkosságot követtek el 1902 és 1918 között.

Horthy Miklós vérmezői vitézavatásait idézi – Horthy Miklós által kigondolt és létrehozott szervezet. Hadi kitüntetéseket szerzett és megbecsülésnek örvendő paraszti sorsú személyekből és leszármazottaikból hozzá feltétlenül hű, katonailag szervezett, „Vitézi Rendet” hozott létre. A vitézek földadományt kaptak, amit a legidősebb fiú örökölhetett. A rend első vezetőit Horthy Miklós 1921. máj. 22-én avatta fel a Várpalota Zsigmond-kápolnájában. A további esztendőkben a szabad ég alatt zajlott az évenkénti, majd kétévenkénti szertartás. A vitézi címet katonatisztek és mások is megkaphatták.

Szibériai rapszódia – (1948) szovjet film, rendezte: Ivan Pirjev (1901–1968), orosz rendező.

Új Írás – irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat (1961-től).

Maár Gyula (sz. 1934) magyar rendező, operatőr.

D. J. emlékezetes A túllicitálókról szóló cikke – a Szabad Népben 1954 őszén megjelent cikk, amely a Rákosi-féle pártvezetés támadásának nyitánya volt, Nagy Imre miniszterelnök és támogatói, főleg az írók, újságírók, művészek ellen.

grandguignol (grand-guignol) – Párizsban a XIX. sz. második felében divatba jött, rövid, szenzációra épülő színjátékfajta. Erőszakos bűntetteket mutat be olyan stílusban, amely alkalmas a közönség sokkolására és idegeinek borzolására. A guignol eredetileg a francia bábszínház egyik bábfigurája volt.

expressis verbis (lat. „kifejezett szavakkal”) – nyíltan, határozottan kimondva.