Októbertől októberig^*

Első franciaországi albérletünk, 1957 elején egy orosz emigráns családnál volt. A véletlen hozta így, az egyik újság apróhirdetései között ez ígérkezett a legolcsóbbnak. Volt valami kesernyésen mulatságos abban, hogy az oroszok elől menekültünk, és hároméves lányunk, néhány hetes párizsi tartózkodás után, a magyar mellett nem franciául, hanem oroszul kezdett gagyogni. Lakásadónk valaha Kolcsak hadseregében, aztán az idegenlégióban szolgált, a felesége arisztokrata származéknak vallotta magát, ami vagy nem volt igaz, vagy ha igaz volt, csak azt bizonyította, hogy az orosz arisztokrácia enyhén szólva nem tartozott az európai főnemesség legkifinomultabbjai közé. Attól eltekintve, hogy ott loptak meg minket, ahol csak lehetett, igen kedvesen és barátian viselkedtek velünk. A kellemes tavaszi estéken hosszasan elbeszélgettünk egymással, a friss magyar és az akkor éppen negyvenéves orosz eseményekről, kommunizmusról, kolonializmusról, s persze legfőképpen az emigrációról, az emigráns életformáról. Ők, az öregek, igyekeztek átadni tapasztalataikat nekünk, a zöldfülűeknek, s főként a hamis illúzióktól, a vérmes optimizmustól óvtak bennünket, azt tanácsolva, hogy ne álmodozzunk hamaros hazatérésről, rendezkedjünk be hosszú, talán életfogytiglani kintmaradásra. Elrettentő példaként háziasszonyunk, Madame Kátja elmondotta azoknak a gazdag orosz emigránsoknak az esetét, akik 1918–19 tájban érkeztek Nyugatra, s számtalan bőröndjük közül a legtöbbet ki sem nyitották – minek is arra a pár hétre, míg a vörösöket meg nem döntik, mindent kipakolni, aztán újra becsomagolni. A hetekből hónapok, a hónapokból évek, az évekből évtizedek lettek, s Madame Kátja szerint még mindig akadtak olyan emigráns családok, ahol néhány koffer vagy láda érintetlenül várta a hazatérést.

A történet akkor nem fogott meg különösebben, semmiképpen sem illett ránk; mi egy kis kézitáskával menekültünk, s azt már útközben fel kellett nyitnunk, minthogy benne volt egyetlen „háztartási felszerelésünk”, a lányunk bilije. A makacs orosz emigránsok s a felbontatlan ládák esete csak most jutott újra eszembe, most, az Októberi Forradalom ötvenedik évfordulójának küszöbén. S most is, hogy úgy mondjam, ellenkező előjellel.

 

 

Az egész nyugati világ hangos a közelgő évfordulótól. A legnagyobb londoni és New York-i lapok képes különmellékleteket adnak ki, egy francia katolikus kiadó megjelentette Lenin, Trockij és Sztálin válogatott beszédeit, a televízió egyik adást sugározza a másik után, s éppen ma reggel hallottam a rádióban, hogy tegnap este volt Párizsban az Októberi Forradalom című új dokumentumfilm bemutatója. Félreértés ne essék, nem szovjet filmről van szó, hanem nyugatiról, amelyik a Paramount nevű amerikai gyár produkciójában készült, egy francia rendező forgatta, illetve állította össze, s a díszbemutatón díszbe öltözve jelen volt az üzleti, a tőzsde- és a bankárvilág színe-java, Rothschild báróval az élen. Felesleges itt ízlésbeli kérdéseken merengeni, s azon tűnődni, mit is ünnepelnek a gyárosok és a bankárok azon a forradalmon, amelyik alig ötven évvel ezelőtt orosz kollégáiknak elvágta a torkát vagy golyót röpített a fejébe. Nyilván a Hatalom előtt tisztelegnek, az Erőnek, a szputnyikoknak és a hidrogénbombáknak hódolnak elismeréssel: ma minél gazdagabb valaki Nyugaton, annál „sikkesebb” szovjetbarátnak lennie. Az, hogy egy valóban történelmi évfordulóról megemlékeznek, természetes. A kérdés csupán: hogyan? A kapitalista világ egy részét manapság ugyanaz a lelkiállapot jellemzi, mint fél évszázada azokat az orosz emigránsokat, akik nem nyitották fel a bőröndjeiket. Az akkori nagyhercegek és fehér tisztek a cári Oroszországot tartották örökkévalónak s a bolsevikok hatalomra jutását futó epizódnak tekintették; mai utódaik a szovjet világról hiszik, hogy örök időkre rendezkedett be, és fölényes mosollyal, könnyed kézlegyintéssel intézik el mindazt, ami ezen a világon belül mozgásban van és változást akar. Mintha egy ötvenéves jubileum már önmagában véve bizonyíték volna egy rendszer mellett; mintha például Franco rendszere attól, hogy harmincéves elmúlt, tehát történelmi mércével, lényegében egykorú a szovjethatalommal, már kiállta volna az idők próbáját és biztosította volna jövőbeli fennmaradását.

Ha volna túlvilág s a túlvilágiak látnák azt, ami idelent, a Földön történik, akkor Marx és Lenin alighanem elcsodálkozott volna (Sztálin már sokkal kevésbé), amikor Rothschild bárót megpillantotta a forradalmat ünneplő közönség soraiban. Elcsodálkozott volna és rossz jelnek tekintette volna a dolgot. Gyanús az a kommunizmus, amit a kapitalisták ünnepelnek. A proletárforradalom két prófétájának, ha volt történelmi érdeme, akkor az az volt, hogy a látszólag virágzása teljében lévő, megdönthetetlennek tűnő kapitalista világon belül felismerte azokat az erőket, amelyek új életre, változásra, forradalomra törekedtek. Ma nem volna nehéz dolguk ugyanezeket az erőket – a szovjet világon belül felismerniök. Próbáljuk meg vázlatosan sorra venni őket!

A munkások és a parasztok passzív ellenállásán túl, amelynek legfőbb megnyilatkozási formái a termelésben mutatkoznak meg (gyenge munkateljesítmény az államkapitalista szektorban és „fusizás” a munkahelyen vagy otthon, rossz munka a kolhozban és a szövetkezetben, jó munka a háztáji gazdaságban) – az aktív ellenállásnak három fő formájával találkozunk.

1. Egyes pártvezetőségek ellenállása a szovjet hegemóniával szemben. Akár „balról” (Kína, Albánia), akár „jobbról” (Románia) történjék is, az eredmény kézenfekvő: rövid tíz év alatt megbomlott, darabokra töredezett, visszavonhatatlanul szétszakadt a valaha egységes kommunista tábor.

2. Az Egyház ellenállása. A legmeggyőzőbb példa a lengyel. Ma Lengyelországban két hatalom van: az egyik a kommunista párté, a másik a katolikus egyházé. Wyszinsky kardinálisnak lényegesen több az őszinte és áldozatra kész híve, mint Gomulkának, a pártfőtitkárnak. A lengyel egyház, amelyet nevetséges kísérlet a reakcióval azonosítani – manapság a pártreakcióval szemben éppen ő képviseli a szabadságot és a demokráciát –, cselekvő szervezet. A lengyel főpapok és papok nemcsak hallgatással tiltakoznak, hanem tudnak és mernek „nem”-et is mondani, tudnak és mernek tömegeket felvonultatni.

3. Az értelmiség, mindenekelőtt az írók ellenállása. Az élen ma a cseh és a szlovák írók járnak. De, ami alighanem még az ő mozgalmuknál is jelentősebb: a szabadságtörekvések „járványa” a Szovjetunióra is átterjedt. Szinjavszkij és Daniel, valamint egész sor fiatal író bebörtönzése, Szolzsenyicin drámai levele a cenzúra ellen: megannyi jele annak, hogy Oroszországban is felnőtt egy új nemzedék, amelyik – Lenin szavával – „nem tud és nem akar a régi módon élni”. S ha ötven évvel a „legfejlettebb, legmagasabbrendű, legdemokratikusabb” szovjet rendszer hatalomra jutása után ennek a nemzedéknek legtehetségesebb és legbátrabb képviselőit még mindig kényszermunkatáborokba küldik, az bizonyos kétségeket támaszthat az iránt, vajon valóban örök időkre biztosítva van-e – szputnyikok ide és hidrogénbombák oda – ez a világ? A legnagyobb veszélyt számára, a legnagyobb reményt számunkra nem éppen a belső kudarc, az elmúlt és az elkövetkező ötven év jelenti-e?

 

 

Michel Tatu, a Le Monde munkatársa, a kelet-európai események egyik legkitűnőbb értője és érzője, a prágai íróellenes hajszáról szólva, s a cseh pártvezetés magatartásának okait elemezve, október 10-én ezeket írta a lapjában: „A magyar Petőfi Kör emléke máig is kísért valamennyi kommunista vezető emlékezetében, az egész világon, Mao Ce-tungot is beleértve”. A mi forradalmunk tizenegyedik évfordulóján kell-e, elképzelhető-e ennél melegebb elismerés? A mag, amelyet elvetettünk, él. Sokhelyütt még a föld alatt, de egyes országokban már a föld fölé sarjadva. S így van ez még akkor is, ha ma valamennyi kommunista ország közül, az egyetlen Bulgáriát leszámítva, az 1956-ban fegyverrel fellázadó Magyarország tűnik a legcsendesebbnek.

Mert önmagunknak hazudnánk, ha szemet hunynánk afölött, hogy a már említett passzív munkás-paraszt ellenállástól eltekintve, az aktivitás ama három formájának, amelyet fentebb felsoroltunk, a mai Magyarországon nemigen látni jelét. A budapesti pártvezetés, a bukarestitől eltérően, a legszolgalelkűbb valamennyi között. Ami az egyházakat illeti, legalábbis kifelé, hallgatnak, igyekeznek valamiféle modus vivendit kialakítani. Ezen az sem változtat, hogy a protestáns egyháznak olyan kiemelkedő személyiségét, mint Ordass püspököt megfosztották hivatalától, s Mindszenty hercegprímás kényszerszáműzetésben van. Anélkül, hogy a többi püspöknek feltétlenül osztania kellene nézeteit, a magyar egyháznak, katolikus szemszögből nézve, mégiscsak ő a feje, s ezt tekintetbe véve, paptársai részéről a szolidaritásnak nem sok jelét láthatjuk irányában. Az írók, a művészek alkotnak – egyébként ez a legjobb és a legmaradandóbb, amit tehetnek –, de olyan politikai megmozdulásokban, mint a csehszlovák vagy a szovjet írók, nem vesznek részt.

 

 

Az okok világosak: ’56 bukása, Nagy Imréék sorsa, társaik éveken át tartó bebörtönzése, a nyugati segítség elmaradása, fásultság, no meg alighanem az is, hogy a Hatalom, ugyancsak ’56 tanulságait levonva, igyekszik türelmesebbnek és kevésbé elviselhetetlennek mutatkozni, mint északi és keleti szomszédai. Vajon kinek volna joga, különösen a kényelmes Nyugatról, bármiféle fellépésre vagy hangos jeladásra buzdítania azokat, akik otthon élnek? Kinek volna joga ítéletet mondani fölöttük a mai csönd miatt? Nincs-e jó adag igazság abban, hogy mi ’56-ban megtettük a magunkét – most azokon a sor, akik akkor hallgattak? Csak remélni lehet, hogy a Nyugat sem lesz feledékenyebb, mint mi. S mikor – a hatvanadik vagy a hetvenedik évfordulóján az Októberi Forradalomnak? – a mesterségesen összetákolt szovjet tábor helyét szabad és demokratikus államok vagy önkéntes egyesülésük tölti majd be, nem mások fogják majd elfogyasztani azt a gesztenyét, amit puszta kézzel mi kezdtünk el kikaparni a forró parazsakból?

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Kolcsak hadserege – Kolcsak, Alekszandr Vasziljevics (1873–1920) orosz tengernagy. A fekete-tengeri flotta parancsnoka (1916–17). Az orosz polgárháború idején, az ellenforradalom egyik vezetőjeként, az antant támogatásával Szibériában és a Távol-Keleten katonai diktatúrát épített ki (1918–20). 1919 tavaszán a keleti fronton támadást indított Szovjet-Oroszország ellen, de hadseregét 1919 végén a Vörös Hadsereg szétverte. 1920-ban fogságba esett és kivégezték.

idegenlégió – (fr. Légion étrangère) – főként külföldiekből toborzott katonai alakulat Franciaországban. Lajos Fülöp király rendeletére 1831-ben hozták létre az észak-afrikai gyarmatok védelmére. 1946–54 között Indokínában harcolt.

Paramount – amerikai filmgyár.

Rothschild báró – a Rothschild család a leghíresebb európai bankárdinasztia. Mayer Amschel Rothschild (1744–1812) alapította. A napóleoni háborúk idején gazdagodott meg, és jelentős befolyása volt Európa gazdasági és politikai életére.

Szputnyikok – az első három szovjet mesterséges hold neve. A Szputnyik–1 (1957. okt. 4.) fellövése jelentette az űrkorszak kezdetét. Neve „társ”-at jelent.

Fehér tisztek – az orosz polgárháború idején (1918–20) a bolsevik Vörös Hadsereg ellen harcoló haderőket, majd az orosz emigránsokat nevezték fehéreknek.

Wyszinsky kardinális – Wyszinsky, Stefan (1901–1981) lengyel egyházfő, római katolikus főpap, 1948-tól Lengyelország prímása, 1953-tól bíboros, elítélték és bebörtönözték (1953–56).

Szinyavszkij, Andrej Donatovics (sz. 1925) orosz író, irodalomkritikus. 1965-ben letartóztatják és bebörtönzik; 1971-ben szabadul.

Markovics, Danyiel Julij (1925–1988) orosz író, műfordító. A Szinyavszkij- perben elítélik és bebörtönzik.

Szolzsenyicin drámai levele a cenzúra ellen – Szolzsenyicin, Alekszander (sz. 1918) 1945-ben börtönre majd száműzetésre ítélték, 1956-ban rehabilitálták. Nyikita Hruscsov engedélyével jelent meg az Ivan Gyenyiszovics egy napja c. kisregénye, amely nagy feltűnést keltett a SZU-ban. Ezek után a cenzúra nem engedte többi művének kiadását. Ezen intézkedés ellen tiltakozott Szolzsenyicin az írószövetségnél, amelyből hamarosan kizárták. 1970-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.

Ordass püspök – Ordass Lajos (1901–1978) evangélikus püspök. 1948-ban letartóztatták, 1950-ben szabadult. 1958-ban távoznia kellett püspöki hivatalából. Nyugati egyetemek díszdoktorrá választották.