A tizenegyedik csapás^*

A fegyverek elhallgattak, de a Múzsák nem fognak egyhamar megszólalni. Clio sem, sőt talán legkevésbé Clio: ki tudja, hány évre, esetleg hány évtizedre lesz még szükség, amíg valaki pontosan, tárgyilagosan, adatokkal és dokumentumokkal, a kulisszák mögötti események ismeretében feldolgozhatja majd az 1967-es izraeli–arab konfliktus és a háború történetét. Nekünk, a kortársaknak, a tanúknak, az érdekelteknek csak a publicisztika marad, a hevenyészett és gyors, a sohasem tökéletes pontosságú, a sohasem elfogulatlan kommentálás. Nem irigylem a jövendő történetírót: emberfeletti munka várja; de – bármilyen esküdt ellensége legyek is a háborúnak – nem óhajtanám annak a mai embernek álarcát sem magamra ölteni, aki fennkölten hirdeti, hogy ő fölül tud emelkedni mindenen, szenvedésen és véren, fegyverek zaján, asszonyok és gyerekek rettegésén, s meg tudja őrizni objektivitását. Vannak pillanatok az életben és a történelemben, amikor az elfogulatlanság kártékony, amikor állást kell foglalni, amikor az ész mellett a szívre is hallgatni kell. Milyen üressé és semmitmondóvá vált például – méghozzá néhány óra leforgása alatt – az az álláspont, amelyik azt igyekszik elfogadtatni: azt a felet kell megbélyegezni, amelyik a tüzet megnyitja. Ma már nem titok, hogy a tüzet Izrael nyitotta meg – és igaza volt. Igaza volt, hiszen a háború nem az első lövésekkel, hanem Nasszer provokációjával, az akabai öböl lezárásával kezdődött. Hadd mondjam hát ki mindjárt bevezetőként: a konfliktus első percétől kezdve elfogult voltam, és ma is az vagyok. Izrael pártján voltam, Nasszerral és a többi koronás és krajcáros arab diktátorral szemben. Örülök, hogy Izrael győzött, örülök, hogy egy kis nép pár nap alatt ripityára verte a nagyszájú és többszörös túlerőt, s ha valami aggaszt, az csak az: a diplomáciai manőverek és a nyugati nagyhatalmak esetleges ügyetlenkedése meg ne fossza őket a katonai győzelem jogos eredményeitől. Nem a területi hódításokra gondolok, hanem arra, hogy az arab országok ismerjék el az izraeli állam létét, jogát az élethez, vállaljanak ünnepélyes kötelezettséget arra, hogy felhagynak ellenséges akcióikkal, s fosztassanak meg annak a lehetőségétől, hogy a szavukat megszegjék.

Ebbeli elfogultságomban örömmel tölt el, hogy Franciaországban, ahol élek, a közvéleménynek legalább kilencven százaléka ugyanúgy gondolkozott és érzett, mint én, a nem zsidók éppúgy, mint a zsidók. Örömmel tölt el, hogy a szabad és demokratikus világban, Skandináviától az Egyesült Államokig, Angliától Olaszországig hasonló volt a helyzet. S örömmel tölt el, hogy a szabadság és a demokrácia közismert bajnoka, a Szovjetunió egyszer megint kimutatta a foga fehérjét, és Kuba után második nagy diplomáciai vereségét szenvedte.

Mert az nyilvánvaló, hogy a mostani konfliktusnak Kairónál, Damaszkusznál és Ammannál is szégyenteljesebb vesztese – Moszkva. Azok, akik még nem tudták – s úgy látszik, Nasszer és társai ezek közé tartoztak –, mennyit ér veszélyes helyzetekben a Szovjetunió támogatása, most megtanulhatták. Nagy adag naivság kellett annak feltételezésére, hogy a Kreml komolyabb kockázatot fog vállalni az arab vezetőkért, amikor még saját észak-vietnami elvtársainak lövetését-bombázását is lagymatagon tűri. De ezúttal Moszkva dörgedelmei olyannyira egyértelműek voltak, hogy nem lehet túlságosan csodálkozni, ha Nasszerék bedőltek neki. „Senki számára ne legyen kétséges – harsogta a május 23-i szovjet kormánynyilatkozat –, hogy aki agressziót robbantana ki a Közel-Kelet térségében, az nemcsak az arab országok egyesült erejével találná szemben magát, hanem a Szovjetunió, az összes békeszerető államok határozott ellenintézkedéseivel is”. Száz óra sem kellett ahhoz, hogy a világ felmérje, mit jelent „az arab országok egyesült ereje”: s e rövid néhány nap megmutatta azt is, mennyire hatékonyak a Szovjetuniónak és csatlósainak „határozott ellenintézkedései”.

Az igazság kedvéért meg kell jegyeznem: nem hiszek abban az állításban, amelyet izraeli oldalról hangoztattak, miszerint Nasszert az oroszok bujtották volna fel. A kalandba maga kezdett bele. De az akabai öböl lezárása után a szovjet diplomácia a hibák és ügyetlenségek sorát követte el. Ahelyett, hogy Nasszert rávették vagy rászorították volna az öböl megnyitására, hangoskodásukkal és blöffjeikkel a kaland folytatására ingerelték. Ahelyett, hogy a háború első óráiban elfogadták volna az amerikaiak javaslatát az azonnali tűzszünetre, ragaszkodtak ahhoz, hogy az izraeli csapatok vonuljanak vissza az elfoglalt, akkor még csak néhány négyzetkilométernyi területekről, s ezzel utat nyitottak a további előnyomuláshoz. „Izrael elszámította magát” – gúnyolódott május 23-án a Vörös-tengeri kikötő lezárásán és U Thant példátlan baklövésén, az ENSZ- csapatok visszavonásán ujjongva a szovjet kormánynyilatkozat. Most aztán elmélkedhetnek azon, ki számította el magát. Milliárd rubelekért szállították a Migeket, a tankokat, a muníciót Nasszernak. Hát érdemes volt? Az arab ügy mindenre elszánt pártfogóinak hirdették magukat: ma Bagdadban, Algírban, Bejrútban szovjetellenes tüntetések vannak napirenden, és annak a vásári kutyakomédiának a során, amikor Nasszer lemondott és visszavonta lemondását, az egyiptomi Vezér félreérthetetlenül tudomására hozta híveinek, hogy legfőképpen Moszkvát okolja vereségéért. Hát érdemes volt?

Természetesen sokkal jobb, hogy a Kreml hátraarcot csinált, engedte elpáholni a barátait, mintsem ha megtartotta volna a szavát, beavatkozott volna s egy harmadik világháború rémét idézte volna fel. Csak azt ne akarja elhitetni, hogy – a világbékét mentette meg. A háborút, s nemcsak a világ –, hanem a mostani háborút is akkor akadályozta volna meg, ha a kezdet kezdetén lefogta volna az arab fanatikusok kezét. Hogy végül is visszakozott, ezzel nem az emberiséget, hanem saját érdekeit szolgálja: a berlini, a kubai, a vietnami krízis után azt ismerte be újólag, hogy gyengébb, mint a Nyugat, egyszerűen fél Amerikától. A történelmet sem újracsinálni, sem újraírni nem lehet; de a mostani tanulságok tükrében óhatatlanul feltevődik a kérdés: vajon teljesen reménytelen lett volna-e 1956-ban megpróbálni megmenteni a magyar forradalmat, s ha már ez nem sikerült, vajon nem jártak volna-e el helyesebben az amerikaiak, ha akkor engedték volna Angliának, Franciaországnak, Izraelnek leverni Nasszert?

Ami bennünket a mostani eseményekből a legközvetlenebbül érdekel, az természetesen a hivatalos Magyarország magatartása a lezajlott válság során. Talán felesleges is mondani: Kádárék most is ugyanolyan szolgamód viselkedtek, mint mindig, mióta csak hatalmon vannak. A május 25-i Népszabadságban egy V. P. monogram mögé búvó kommentátor ezeket írta: „Rokonszenvünk, cselekvő szolidaritásunk azoké, akik szembeszegülnek az imperializmus agresszív terveivel, s nemzeti szuverenitásukat oltalmazva egyben e térség békéjét és biztonságát is védelmezik”. Félreértés ne essék: nem Izraelről, hanem Egyiptomról van szó. Május 28-án a Magyar Nemzet szemrebbenés nélkül közli Nasszer nyilatkozatát: „Az Izraellel vívandó háború nem korlátozódna csak az egyiptomi vagy a szíriai határra, hanem átfogó háború lenne, és ebben a háborúban az lesz a célunk, hogy Izraelt elpusztítsuk”. A kitűnő hazai humanistáknak egyetlen elítélő szavuk sem volt a készülő népirtásról, hithű marxistáknak egyetlen fejcsóváló megjegyzésük nem volt ahhoz, hogy annak a népnek lányait és fiait akarják eltörölni a föld színéről, amelyik egyebek közt – Marxot adta a világnak. Ellenkezőleg, Magyarország újsütetű elnöke, Losonczi Pál, május 31-én üzenetet intézett Nasszerhoz, és ebben megígérte, hogy „számíthat a Magyar Népköztársaság szolidaritására és támogatására”.

Május 25-én a Népszabadság még ezt a címet adja egyik cikkének: Elszigetelődtek a reakciós monarchiák, és azt írja: „Szaúd-Arábia és Jordánia egyaránt felajánlotta segítségét, viszont Egyiptom és Szíria nem tart rá igényt, mert elítéli a két monarchia imperialistabarát reakciós politikáját”. Nem telik bele egy hét, és ugyanez a Népszabadság első oldalán közli az örömhírt a többé nem imperialistabarát és nem reakciós Husszein király és Nasszer katonai egyezményéről. A június 3-i Népszabadság már legfelül, három hasábon, a lap élén süvölti: Erősödik az arab egység. Hogy e félelmetes egység összetevői: az a Nasszer, aki egyiptomi kommunisták ezreit vetette börtönbe és gyilkolta le, az a kuvaiti emir, aki a világ egyik leggazdagabb kizsákmányolója, az a jeruzsálemi főmufti, aki Hitler lángoló szövetségese volt, az a Fejszal király, aki még csak nem is a feudalizmus, hanem a rabszolgatartás fenntartója országában: mindez a legkevésbé sem befolyásolja a hazai marxista–leninistákat. A lényeg az, hogy a föld színéről eltöröljék azt az Izraelt, ahol a náci táborokból megmenekült zsidók élnek, ahol kibucokban, azaz szövetkezetekben dolgoznak a földmívesek, ahol – az egész Közel-Keleten egyedül – az ország fennállása óta legálisan működhet a kommunista párt.

A háború eseményei ugyancsak nem hozták zavarba a hazai sajtót. Ferdítettek, hamisítottak, ahogy csak tudtak, elhallgatták, amit csak lehetett. Június 7-én, amikor Izrael már szétverte az egész ellenséges légihaderőt, amikor csapatai már mélyen bent jártak Egyiptomban és Szíriában, a Népszabadság még ilyeneket írt: „Az egyiptomi páncélos alakulatok az izraeli határ közelében fekvő Kontillánál átvették a kezdeményezést és behatoltak Palesztina földjére… Az arab páncélos erők elérték Negev térségét… Egyiptom légiereje több ellenséges repülőgépet megsemmisített és eddig újabb nyolc pilótát fogtak el…” S mikor a fejleményekről többé nem lehetett hallgatni, a budapesti újságokból egyszerre eltűnt az, ami nélkül a helynevek keveset mondanak az olvasónak: a térkép.

Maradt helyette – a töretlen szolidaritás. Pullai Árpád, a kommunista párt főtitkára nagygyűlésen ítélte el Izraelt, és biztosította „maradéktalan” támogatásáról az arab szabadságharcosokat. Állást foglalt – nyilván a magyar munkásosztály nevében – a Szakszervezeti Tanács elnöksége, az Ikarus Gyárban „tiltakozó nagygyűlést” szerveztek, amelyen egyebek közt felszólalt Omár Abdelgadir Ali, hazánkban tanuló arab diák, aki „a Magyarországon élő arabok”, e jelentős nemzeti kisebbség nevében köszönetet mondott a magyar nép hathatós segítségéért. Arab diákok tüntettek a budapesti angol és amerikai nagykövetség előtt, kitűnő szolgálatot téve ezzel is a „békés együttélés” eszméjének és hazánk nyugati kapcsolatainak.

Hogy Oroszország mindvégig Izrael-ellenes politikát folytatott, ez már csak azért sem meglepő, hiszen az orosz vezető körökben a cári pogromoktól a sztálini pogromokig, a „fehérköpenyes gyilkosok” perétől Paszternak meghurcolásáig a zsidóüldözésnek évszázados hagyományai vannak. Hogy Kádárék – mint mindenben – ebben is követték őket, ez sem újdonság: a csodálatos az lett volna, ha – a románokhoz hasonlóan – nem írták volna alá a kommunista pártok moszkvai értekezletének handa-bandazó nyilatkozatát, vagy nem szakították volna meg diplomáciai kapcsolataikat Izraellal. De mit szóljunk a kommunista párton belül azokról a zsidókról, akik odaadták magukat ehhez a népirtásra törő politikához? Mit szóljunk az Apró Antalokról, a Nemes Dezsőkről, a Szirmai Istvánokról, az Aczél Györgyökről, akik talán azt hiszik, hogy feledtetni tudják a származásukat, ha az arabok mellé csatlakoznak? Mit szóljunk a Népszabadság szerkesztőségében ülő Rényi Péterekről, Pándi Pálokról, s arról a Patkó Imréről, akinek volt képe papírra vetni: „rokonszenvünk, támogatásunk, az igazságos követeléseik békés megvalósulásáért küzdő arab erők mellett van”? Ne tartson nekem senki alapfokú szemináriumot arról, hogy más az anticionizmus és az antiszemitizmus. Azért, mert valaki zsidó, még egyáltalán nem kell cionistának vagy Izrael kritikátlan hívének lennie. De aki a mostani válságban, amikor az arab kalandorok még csak nem is titkolták, hogy 2 és fél millió zsidót el akarnak törölni a föld színéről, aki a mostani válságban Izrael ellen volt, az nemcsak anticionista, hanem antiszemita is. S van-e undorítóbb a zsidó antiszemitánál? Most a Nasszer mellett tevékenykedő SS-ezredesek, a Kairóban tanyázó auschwitzi gázkamrás náci orvosok oldalán megtalálták azt a helyet, ami méltó hozzájuk.

Amilyen szomorú ez a tünet, ugyanolyan biztató és megnyugtató az, amit a hazai közvélemény magatartásáról hall az ember. Turisták, akik a válság napjaiban jöttek el Budapestről, mesélik, hogy 1956 óta még soha nem volt olyan egységes a közérzés és a közgondolkodás, mint most. A pártvezetők klikkjét leszámítva az egész magyar nép Izrael pártján állt. Írhattak az újságok, amit akartak, torzíthattak, titkolózhattak, mindenki megértette az ügy lényegét: azt, hogy a helyi diktátorok vereségén túl, Magyarország rabtartóját, a Szovjetuniót érte súlyos kudarc – a tíz egyiptomi csapás után a tizenegyedik. Ha Izrael győzelmét sikerül megszilárdítani, ha a haladás és a demokrácia erői a háború után a békét is megnyerik, ez nemcsak a Közép-Keleten teremthet rendet, hanem új helyzetet jelent a világpolitikában is: közelebb hozza saját szabadulásának napját.