Drótok, rácsok, aknák^*

Állok a határon, ’56 óta harmadszor vagy negyedszer járok Ausztriában, de eddig egyszer sem jutott az eszembe, hogy a magyar határig elmenjek. Nem jutott eszembe? Talán a seb volt még túl friss, vagy a belső igény még nem elég éles, hogy megtegyem azt a néhány kilométert, ami Bécstől idáig vezet. Most el kellett jönnöm. Az évforduló miatt is (mint ahogy, ki tudja miért, sírokhoz is évfordulókon szoktunk elzarándokolni); néhány hét múlva tíz éve lesz, hogy nem láttam magyar földet. És el akartam hozni ide a lányomat is. Alig múlt két éves, amikor azon a novemberi éjszakán elmenekültünk hazulról. Most tizenkettő, az értelme nyiladozik; hadd lásson ő is legalább néhányszáz négyzetkilométert abból a földből, amelyen született.

Már az idevezető úton szorongatta valami a szívemet. Burgenland, majdnem ötven évvel Trianon után, még mindig kicsit Magyarország. A parasztházak, a baromfiudvarok, a tehénlegelők, a kukoricaföldek, a kispadon üldögélő, vasárnapra kiöltözött öregek – otthoniak. A fehérbornak hazai íze van, nem úgy, mint a valószínűleg értékesebb, de mégiscsak más zamatú francia boroknak. A vendéglőben végre nem „gulasch”-t vagy „goulach”-t tesznek elénk, hanem pontosan azt a zónapörköltet, amit először az apám kóstoltatott meg velem, amikor hatéves koromban elvitt magával egy igazi, nagy kirándulásra: Pestről – Gödöllőre. Szinte a helyiérdekű vasút szaga is az orromban van, miközben eszem.

Aztán még néhány perc a kocsival, s itt a határ. Az autót odaállítom az osztrák vámház mellé, s félénken néhány lépést teszünk előre. A határ mesterséges találmány, s az ég tudja, hol ér véget Ausztria s hol kezdődik Magyarország, ahová nekünk, magyaroknak, tilos és büntetendő cselekmény betennünk a lábunkat. Az osztrák határőr, aki a motorzúgásra kidugta a fejét a vámházból, megnyugtat, hogy még mehetünk tovább is – ez még az ő országa, amely nyilván véd minket a mi országunkkal szemben –, menjünk el addig a kis halomig, onnan jobban lehet látni.

A kis halomról, amelyet kőkereszt díszít, valóban jobban lehet látni. Előttünk enyhe lankák, békés szántóföldek, mezei ösvények, kis erdők, távolabb hegyek és szabad szemmel is jól kivehetően Sopron tornyai. „Ez már Magyarország?” – kérdi a lányom. Igen, ez már Magyarország.

És előttünk, ameddig csak ellátni, szögesdrót. Ehhez nem kell magyarázat, pontosan tudja, hogy mi ez, a televízióból, ahol sűrűn játszanak dokumentumfilmeket a hitleri koncentrációs táborokról. „Ebben is van villanyáram?” Nem tudom. „És ha valaki megérinti, meghal?” Nem tudom. Lehetséges.

Az aknákat nem látni, azok a föld alatt vannak. De a földből konokul égnek fúrva orrukat, jobbra is, balra is, figyelőtornyok. Ezeket is ismeri, a háborús filmekből, tudja, hogy „miradors” a francia nevük, s tudja, hogy ezeket is a német-nácik alkalmazták előszeretettel. „Katonák is vannak bennük?” Nem tudom. Nem látok semmiféle mozgást. „Hátha csak elbújnak, hogy ne lehessen észrevenni őket.” Nem tudom. Senkit se látok. „És ha valaki át akar jönni, arra rálőnek?” Mondom, hogy senkit sem látok. „Ide nem lőhetnek át?” Nem, ide nem szabad átlőniök.

A szemközti határsorompó száz vagy százötven lépés. Autó érkezik elé, Sopron felől. Német rendszámú. A magyar határőrök az utasokat – felnőtteket, gyerekeket – egytől egyik leszállítják. Elveszik az útleveleket, s beviszik egy épületbe. Jó negyedóra eltelik, amíg visszahozzák és visszaadják őket. Addig a fináncok működnek. Kinyittatják a csomagtartót, felnyittatják a bőröndöket, össze-vissza turkálnak mindent. Végre felemelkedik a sorompó. A nyugatnémet turisták elhagyhatják Magyarországot. Az arcukon van valami megkönnyebült ragyogás, amint az osztrák határőr elé érkeznek. Az jóformán rájuk sem hederít, legyint nekik, s mehetnek tovább, Bécs felé.

Újabb autó, harmadik, negyedik. Megismétlődik az iménti jelenet. Nem „szúrópróba” folyik, hanem alapos kutatómunka. A lelkem rajta, nem szeretem a világ egyetlen határőrét és fináncát sem. De idén, a nyaralás alatt, öt országhatáron mentünk át, rogyásig pakolt csomagtartóval, tucatnyi nagy és kis kofferral, s egyetlen határőr le nem szállított egyikünket sem az autóról, egyetlen vámőr nem nyittatta ki a csomagjainkat. Olyat meg sehol sem láttam, hogy minden autót és minden csomagot megvizsgáltak volna. A lányom, aki – úgy látszik – túlságosan megszokta, hogy a határokon csak úgy könnyedén át lehet menni, franciául motyogja maga elé: „Horrible… Horrible…”

Azért hoztam el a határra, hogy a szülőföldjét lássa, és nem azért, hogy politikai leckét adjak neki. A leckét nem is tőlem kapta. Tőlük.

S a legkínosabb, a legmegalázóbb még hátra van. Mikor a határra érkeztünk, úgy déli két óra felé, még egyedül voltunk. De félhárom tájban elkezdenek ideszállingózni mások is. Bécsi, kismartoni kirándulók, munkások, polgárok, akik az imént elfogyasztott vasárnapi ebéd után, látcsövekkel felszerelve, hozzák ide a családjukat, a gyerekeiket, mint ahogy egy másik vasárnapon az állatkertbe viszik őket, hogy „szórakozzanak”, nézzék, mi történik odaát, nézzék ezt a szögesdróttal körülkerített, roppant ember-ketrecet, ami Magyarország. Az F betűvel jelzett kocsiról ítélve, nyilván azt hiszik, hogy franciák vagyunk. Van valami cinkosság a felénk küldött mosolyaikban. „Mi, a nyugatiak… és azok, a keletiek…”

És én egyszerre azon kapom rajta magam, hogy nem is a düh, vagy a harag, vagy a lázadás, vagy a tiltakozás dúl bennem, hanem a szégyen. „Szégyellenem kell, hogy magyar vagyok…” Szégyellem magam azért, ami elsősorban nem is a mi hibánk: hogy tíz évvel ezelőtt nem sikerült véglegesen eltüntetnünk a szögesdrótokat, a „biztonsági zárak”-nak elkeresztelt aknamezőket, a sorompókat, a figyelőtornyokat. Szégyellem magam a balsorsunkért, a kudarcainkért, az ügyetlenségünkért, a bátorságunkért, a gyávaságunkért.

Szégyellem magam – bármilyen furcsának tűnjék – azokért, akik elüldöztek a hazámból, akikkel szemben állok, akik odahaza idegen megbízásból a hatalmat gyakorolják, akik a huszadik század második felében, Európa kellős közepén, szégyenországot csinálnak Magyarországból.

Szégyellem magam azokért, akik nem szégyellik magukat.

Mert annak, hogy ők szégyellnék magukat, semmi jele nincsen. Párizsba visszaérkezve, egyhónapos késéssel került a kezembe a Népszabadságnak az a száma, amelyik három teljes újságoldalon közli Kádár János nyilatkozatát Henry Shapirónak, az amerikai UPI hírügynökség tudósítójának. Micsoda önelégültség, mennyi otromba gőg, hány agyoncsépelt frázis az „egészséges fejlődésről”, a „rendszer megszilárdulásáról”, az ország „nemzetközi tekintélyéről”, a mezőgazdaság szocialista átszervezésével (a kolhozosítással) aratott „új, történelmi jelentőségű győzelemről” stb.

Az amerikai újságíró, ha a szögesdrótokról és az aknamezőkről hallgatott is, feltett egy kérdést, ami kapcsolatos velük: „Az utazás szabadságát elidegeníthetetlen jognak vagy előjognak, privilégiumnak tekintik-e?”

„Mi ezt nem ilyen értelemben kezeljük – felelte Kádár. – Mint minden szervezett államban, nálunk is minden állampolgárnak joga van útlevelet kérni. Jelenlegi gyakorlatunk szerint, ha ennek nincs törvényes akadálya, az útlevelet meg is kapja. Bizonyos szabályozás természetesen van, s ezt maga az állam gyakorolja. A döntések általános meghozatalánál gazdasági meggondolás is – deviza- és valutáris kérdések stb. – szerepet játszhat, ugyanúgy, mint más államban…”

Érdemes szemügyre venni ezt a zavart és zavaros mellébeszélés. „Minden állampolgárnak joga van útlevelet kérni…” Kérni igen. De kapni? „Ha ennek nincs törvényes akadálya, meg is kapja…” Miféle törvényes akadálya lehet annak, hogy valaki megkapja azt, ami törvényes joga? A deviza- és valutáris kérdések is szerepet játszhatnak, „ugyanúgy, mint más államban”… Miféle más államban? Talán Oroszországban vagy Albániában, vagy a hozzájuk hasonlókban. Mert egyébként egyetlen olyan nem diktatórikus állam sincsen, ahol az útlevél joga összefügg a valutakérdéssel. Azt szabályozhatja egy állam, hogy mennyi pénzt vihet ki valaki magával. De az útlevelet – ettől teljesen függetlenül – kötelessége mindenkinek azonnal kiadnia.

S a Kádár-nyilatkozat még így, ebben a handabandázó, ködösítő formában is megtévesztő megszépítése a valóságnak. Magyarországról érkezőktől az utolsó nyolc évben soha annyi panaszt nem hallottam, mint ezen a nyáron. Nagy Imre kivégzése óta ekkora elégedetlenséggel és félelemmel, ennyi kilátástalansággal és reménytelenséggel még nem találkoztam. Az ostornyeles lámpák, a Rákóczi úti árkádos házak és az új Erzsébet híd emlegetésének a korszaka lezárult. Ömlik-zubog a méltatlankodás és a keserűség. Vonatkozik ez mindenre, az életszínvonal leszállítására éppen úgy, mint az árucikkek minőségére, vagy a „fúrásokra”, vagy a „kitolásokra”, vagy a „vietnami műszakokra”, amelyek a régi, békekölcsönös idők alig álcázott visszatérését jelentik. S vonatkozik ez az utazás szabadságára is. Azt mesélik: az új irányelv szerint „elég volt a túl sok utazgatásból”. Lényegesen több az útlevél-visszautasítás, mint eddig, s aki megkapja, azzal közlik, hogy az elkövetkező három évben ne számítson újabb külföldi útra. Az elmúlt években azzal búcsúztak a hazaiak: „Talán, egy kis szerencsével, jövőre újra…” Idén a búcsúk letörtek, lehangoltak, az utolsó szavak majdnem mindig ilyenek: „Ki tudja, mikor… Három év múlva, vagy soha?…”

Bécsben egy turista odaadta nekem, okulás céljából, az Országos Idegenforgalmi Hivatal és az Ibusz kiadványát, amelyik ezt a címet viseli: Hasznos tudnivalók külföldre utazóknak (Budapest, 1966.) Van benne egy melléklet, amelyik felsorolja, mi minden kell egy Nyugatra szóló látogató és turista útlevél-kérelemhez. Hadd másoljam ide a főbb pontokat:

1. Látogató útlevél kérelmezése esetén három hónapnál nem régibb, magyar nyelvű meghívó levél (ha valaki külföldi szeretne meghívni, akkor az tanuljon meg előbb magyarul) eredeti borítékkal. (Nehogy, isten ments, valaki hamisítson magának egy meghívást, és így próbáljon 5 egész dollárral a zsebében az országból kijutni).

2. Turistautazás esetén a Magyar Nemzeti Bank előzetes valutaengedélye, ígérvény. (De szép magyar szó: ígérvény.)

3. Részletes önéletrajz. (Ehhez is meg lehetett volna jegyezni, Kádár szavával: ugyanúgy, mint más államban. Mert köztudott dolog, hogy ha egy angol vagy egy norvég külföldre akar menni, akkor előbb be kell nyújtania a részletes önéletrajzát.)

4. Két aláírással és bélyegzővel ellátott munkaadói javaslat. (Mit szólnának az olasz vagy a francia kommunista munkások, ha a főnökük aláírása és bélyegzős javaslata kellene ahhoz, hogy külföldre utazhassanak?) Kisiparosok, kiskereskedők és egyéb önálló foglalkozásúaknak KIOSZ, KISOSZ adóigazolás. Nyugdíjas, háztartásbeli, munkaképtelen stb. személy esetében a lakóbizottsági elnök és a háztömbbizalmi javaslata. (Nem világos: írók, művészek, orvosok önálló foglalkozásúaknak, avagy stb. személyeknek számítanak-e, s így az adóigazolásuktól vagy a lakóbizottsági elnökük és a háztömbbizalmijuk javaslatától függ-e a külföldi útjuk?)

5. Látogató útlevél esetében deviza-lemondó nyilatkozat. (Az sem egészen világos, miért kell külön nyilatkozatban lemondani arról a pénzről, amit az illető amúgy sem kaphat meg?)

6. Statisztikai lap. (Hogy ez mi, arról fogalmam sincsen.)

Félreértés ne essék: mindez nem az útlevélhez kell. Csupán az útlevél-kérelemhez! Mert a felsorolás után még ott áll ez a mondat: „Az útlevélkérelmek elbírálásának határideje: egy hónap”. Tehát valaki összeszedheti, kitöltheti ezt a rengeteg papirost, megírhatja a részletes önéletrajzát, megszerezheti a főnökének a hozzájárulását, a lakóbizottsági elnökének és a háztömbbizalmijának a javaslatát – és aztán az állam minden indoklás nélkül visszadobhatja a kérelmét. Ez az, amit Kádár nyilatkozatában így emleget: „Bizonyos szabályozás természetesen van…”

Mi, akik Nyugaton élünk, s az utóbbi években kezdtünk kicsit belefásulni a hazai látogatókba, el is felejtettük, mi mindenen kellett keresztülmenniök azoknak, akik kicsit kopottasan becsöngettek hozzánk, a maguk szalámirúdjával, barackpálinkájával és matyó hímzésével.

És mindezt Kádárék természetes helyzetnek tartják, sőt, ezt tartják természetesnek, szocialistának, magasabbrendűnek, élenjárónak, példamutatónak. Lehet-e ezek után csodálkozni azon, hogy a már említett nyilatkozatban Shapirónak arra a kérdésére: „Vannak-e politikai foglyok Magyarországon?”, Kádár így válaszolt: „Vannak… Számuk csekély, néhány száz lehet…” Minden szó külön figyelmet érdemel. Mi az, hogy „lehet”? Kádár talán nem is tudja a számukat? Ilyen apróságokkal nincs is ideje foglalkozni? Mi az, hogy „néhány száz”? A magyar nyelv törvényei szerint ez legalább 3-400 és legfeljebb 999. De mennyi: 300, 700, 900? Vagy ez is mellékes? A csattanó különben a mondat elején van: „Számuk csekély”. Mert ugyan mi is az: néhány száz politikai fogoly? Ott, ahol ezrekben és tízezrekben szoktak számolni. A legmegdöbbentőbb, hogy Kádár észre sem veszi saját fogalmazásainak cinizmusát. Az egykori politikai fogolyból tökéletes besulykoltságú börtönőr lett.

Néhány száz foglya vasrácsok mögött van.

Tízmillió: szögesdrótok és aknamezők mögött.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Burgenland – (ném.: a várak földje), az Osztrák Szövetségi Köztársaság tartománya, amely a Saint Germain-en-Lay-i békeszerződés (1919) értelmében Magyarország nyugati vármegyéiből (Moson, Sopron, Vas) Ausztriához csatolt területen 1921. dec. 1-jén alakult meg. Székhelye 1924-től Eisenstadt (Kismarton).

Trianon – az I. vh-t követő Párizs környéki béketárgyalások lezárásának következtében Magyarországgal kötött békeszerződés (1920), amelyet a versailles-i Kis-Trianon palotában írtak alá.

Shapiro, Henry – amerikai újságíró.

UPI – United Press International, amerikai hírügynökség.

Új Erzsébet híd – A Sávoly Pál tervei alapján elkészült új Erzsébet hidat, a németek által felrobbantott híd utódát, 1964. nov. 21-én adják át a forgalomnak Budapesten.