Cannes és a Szegénylegények^*

Füttykoncert fogadta a cannes-i filmfesztiválon a zsűri döntéseit. Szegény, rokonszenves Jean Marais, aki a díjazott filmek listáját olvasta fel, hosszú percekig szóhoz sem tudott jutni. Nem csökkentette a közönség ellenszenvét és felháborodását az sem, hogy ez idén a zsűrinek olyan szépséges és elbűvölő elnökasszonya volt, mint Sophia Loren. A nemtetszés vihara botrányba fullasztotta a díjkiosztás ceremóniáját, s a vihar, a sajtó hasábjain, máig sem ült el.

Egy hetekig tartó nemzetközi művészeti versengésben természetesen lehetetlen tökéletesen igazságos ítéleteket hozni. A cannes-i filmfesztivál döntéseit is vita szokta követni mindig, de más a vita és más a felzúdulás. Idén pedig erről van szó.

Mi az, amit a kritikusok és a nézők a leginkább kifogásolnak? Elsősorban, hogy a Nagydíjat megosztották a francia Claude Lelouch nem éppen világot rengető, de alapjában véve elég jó filmje, az Egy férfi és egy asszony és az olasz Pietro Germi értéktelennek tűnő vígjátéka, az Urak és hölgyek között. Germi kitűnő rendező, de legújabb filmje – melléfogás. Érdemtelen a Nagydíjnak nemcsak a felére – az egytizedére is. Értéktelen film az angol Alfie is, amelyet a zsűri Különdíjjal jutalmazott. Általános vélemény szerint elhibázott volt az a döntés is, amely a Legjobb Rendezés Díját a Lenin Lengyelországban című halálosan unalmas szovjet film alkotójának, Szergej Jutkevicsnek juttatta.

Minket, magyarokat, ez idén különösképpen érdekelt a fesztivál. Hosszú esztendők óta először került olyan magyar film bemutatásra, amelynek esélye volt arra, hogy díjjal jutalmazzák: Magyarországot a Szegénylegények képviselte.

Az Irodalmi Újság közvetlenül a budapesti bemutató után, 1966 február elsejei számában beszámolt a Szegénylegényekről. Egyik otthoni munkatársunk megírta: a film az 1848–49-es szabadságharc bukása után játszódik, s – röviden – arról szól, hogyan próbálják megtörni egy egyszerű, fehérre meszelt parasztházban, a „félelem házában” a hatalom csendbiztosai azokat a nehéz életű szegénylegényeket, akik hívek maradtak a forradalom eszméihez. Budapesti levélírónk hozzáfűzte, hogy véleménye szerint Jancsó Miklós filmje – remekmű, s megjegyezte: noha történelmi témáról van szó, „a film mondanivalójának mai érvénye, közelebbi emlékeket idéző ereje nyilvánvaló”.

Nosza, ki is kaptunk dicsérő sorainkért a Népszabadságtól. Szemünkre vettetett, hogy ugyanúgy értelmezzük a filmet, ahogy minden épeszű hazai néző értelmezi, s uram bocsá! – nemcsak az 1848-at követő kínvallatásokra, önkényeskedésekre gondolunk… A mindentudó pártlap, a rendező megszólaltatásának ürügyén, még azt is kétségbe vonta, hogy munkatársunk valóban látta-e a filmet, avagy csak az ellenség hangja beszél belőle.

Az egész ügyet most azért érdemes megemlíteni, mivelhogy a Szegénylegények – ha díjat nem is kapott Cannes-ban – a francia kritika legjobbjai részéről igen meleg fogadtatásban részesült. A Le Monde filmkritikusa, a kiváló Jean de Baroncelli például ezeket írta róla: „Jancsó Miklós filmje sokkal különb, mint általában a történelmi filmek lenni szoktak. Valójában a rendőrterror örök drámája ez, mindazzal, amivel ez utóbbi együttjár: gonoszsággal, megaláztatással, kínzással, mindazzal, amit a rendező megbélyegez. Könnyen ki lehet találni, mit jelképez ez a film a magyarok számára… Szép film, valóban szép. A legjobb mindazok közül, amiket Keletről bemutattak. Az egyetlen közülük, amely megérdemli, hogy a díjazottak sorába kerüljön.”

Furcsa módon, a nagytekintélyű francia filmkritikus véleménye szinte szóról szóra megegyezik azzal, amit az Irodalmi Újság négy hónappal ezelőtt írt a Szegénylegényekről. Furcsa módon ő is ugyan-olyan jónak tartja és ugyanúgy értelmezi Jancsó Miklós filmjét, mint mi tettük. Lehetséges, hogy ő is ki fog kapni a Népszabadságtól? Lehetséges, hogy neki is szemére vetik majd, hogy – nem is látta a filmet. S azért, mert egy magyar alkotást dicsér, az ellenség hangja beszél belőle?

Annyi bizonyos, hogy noha a pesti pártlapnak saját külön tudósítója volt Cannes-ban, nem vettük észre, hogy a Le Monde meleg méltatását idézte volna. Annál sajnálatosabb hiányosság ez, mivel Jean de Baroncelli a díjkiosztás – azaz a Szegénylegények mellőztetése – után is hűséges maradt az álláspontjához, és lapjában elítélte a szovjet film díjazását s azt, hogy egy jelentéktelen román film is díjat kapott, ahelyett, hogy – mint írta – a Szegénylegényeket tüntették volna ki, amely „a magyar filmművészet magáraébredését mutatja”.

Ám hiába állt ki teljes mellel a magyar film mellett, a Népszabadság, a hazafiság e jeles szócsöve csak hallgat. Hogyan is tehetné szóvá, hogy igazságtalannak tartja egy szovjet film díjazását egy magyar helyett? Vagy talán nem is tartja igazságtalannak. Neki bizonyára jobban tetszik Lenin Lengyelországban (s utódai Magyarországon), mint a mi saját, bebörtönzött, megkínzott szegénylegényeink.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Cannes-i Filmfesztivál – Dél-Franciaországban a Földközi-tenger partján fekvő üdülőhelyen, 1947 óta évente megrendezett nemzetközi filmfesztivál.

Jean Marais (1913–1998) francia filmszínész.

Sophia Loren (sz. 1934) olasz filmszínésznő, Oscar-díjas (1961).

Claude Lelouch (sz. 1937) francia filmrendező, Oscar-díjas (1966).

Pietro Germi (1914–1974) olasz filmrendező, színész. Oscar-díjas (1962).

Alfie – angol film, 1965, rendezte Lewis Gilbert (1920).

Jutkevics, Szergej Joszifovics (1904–1985) orosz színház- és filmrendező.

Jancsó Miklós (sz. 1921) filmrendező. Kossuth-díjas (1973).

Jean Boroncelli francia filmkritikus.