Dunának, Oltnak egy a hangja^*

Végre! – döbbent belém, ahogy a szemem megakadt, az újságárus bódéja mellett, a Le Monde első oldalán. Még jóformán meg sem vettem a lapot, már falni kezdtem a címoldal legközepén elhelyezett cikket. Vita a magyar és a román kommunisták között – adták hírül az első sorok.

Lehetséges volna? Hát felébredtek? Sok-sok évi késéssel ugyan, de végre-valahára szóvá teszik az erdélyi magyarok ügyét? Még két hete sincsen, hogy Kádár és Kállai hivatalos látogatóként Bukarestben járt, és a románokkal kiadott közös nyilatkozatuk tele volt olyasfajta kifejezésekkel, mint „fejlődő kapcsolatok”, „elvtársi légkör”, a „nézetek azonossága” stb. Két hét elteltével már nem fejlődnek a kapcsolatok, már nem elvtársi a légkör, már nem azonosak a nézetek?

Mi történt?

A Le Monde forrásként Komócsin Zoltánnak, a kommunista párt egyik titkárának az előadását idézi, amely az MSZMP Politikai Akadémiáján hangzott el, s amelyet a Népszabadság március 24-i száma közölt, és – mint a francia lap írja – a Magyar Távirati Iroda külföldnek szánt szolgálata „nagy reklámmal” kürtölt világgá. Komócsintól már március 5-én – tehát Kádár és Kállai bukaresti útja előtt – publikált egy nagy cikket a Népszabadság a nemzetközi helyzetről, de ebben a románokra még nem történt utalás. A mostani beszéd sem említi név szerint őket, de célzásai egyértelműek.

Mit kifogásolnak a magyar kommunisták román elvtársaik magatartásában? Erdély erőszakos elrománosítását, a magyar kisebbség elleni megkülönböztető intézkedéseket? A cikkben erre is van egy halovány utalás. Komócsin arról beszél, hogy a szomszédos kommunista államok viszonyában minden kérdést, így a nemzetiségek kérdését is, alá kell rendelni a szocializmus építése ügyének, ugyanakkor azonban minden szocialista nemzetnek harcolnia kell, méghozzá első helyen, a saját nacionalizmusa ellen. A meglehetősen bonyolult marxista–leninista tolvajnyelvet magyarra fordítva ez annyit jelent, hogy a magyar kommunisták mindeddig azért nem vetették fel az erdélyi magyarüldözés kérdését, mert Romániában is a kommunisták vannak uralmon – viszont a román kommunistáknak elsőrendű kötelességük volna, hogy küzdjenek a saját nacionalizmusuk ellen, azaz hagyjanak fel az erdélyi magyarok elnyomásával.

A célzás, mint látható, meglehetősen burkolt. A baj azonban nem ez. Burkoltabban vagy nyíltabban, de mégis, először meg merték említeni hivatalosan és nyilvánosan azt az ügyet, ami eddig tabu volt. A baj más, sokkal súlyosabb.

A fővád Budapesten a román kommunisták ellen nem Erdély; a fővád, sőt a fővádak a következők: Bukarest meglazítja a kapcsolatait a Szovjetunióval, a Nyugattal kacérkodik, túlhangsúlyozza, mintegy ünnepli a saját függetlenségét és szuverenitását, szovjetellenes tendenciáival előnyökre igyekszik szert tenni a nemzetközi politika színterén, népszerűséget hajhász vele a saját lakossága előtt, nem vesz részt eléggé az oroszok uralta Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának tevékenységében, és a többi szocialista országgal való együttműködést alárendeli saját önző, nemzeti érdekeinek.

A románok legfőbb bűne tehát, hogy nem elég hűségesek az oroszokhoz, hogy nem hagyják magukat eléggé kizsákmányolni, hogy a saját érdekeiket nem rendelik alá az oroszok érdekeinek, hogy több függetlenségre törekednek, mint amennyiben eddig részük volt, hogy jobb politikai és gazdasági kapcsolatokat akarnak kialakítani a Nyugattal, mint amilyeneket eddig az oroszok engedélyeztek neki, röviden: megpróbálnak elsősorban románok és nem csatlósok lenni.

Hogy aztán ebben a románkodásban és önállósulásban odáig mennek el, hogy az erdélyi magyarokat is el akarják románosítani? Ez is említést kap a Komócsin-beszédben, de csak mint amolyan mellékmotívum, amelyik a fődallamot kívánja megtámogatni. Kádárék szemében nem a magyarellenesség, hanem a szovjetellenesség a román kommunisták igazi vétke.

Erre vall egyébként a Komócsin-beszéd közlésének az időpontja is. Az erdélyi magyarokat idestova tíz éve üldözik már. A világsajtó, az emigráns magyar sajtó, a Nemzetközi Jogászszövetség hosszú évek óta napirenden tartja ezt a kérdést, tájékoztat, verekszik, tiltakozik. Kádárék nemcsak hallgattak, mint a csuka, de a nyugati hangokat provokációnak minősítették. Hogyan fedezték föl most egyszerre Erdélyt? És miért éppen most fedezték fel?

A válasz ugyanolyan egyszerű, mint amilyen felháborító és szánalmas. Most kezdődik a szovjet kommunista párt 23. kongresszusa. A kongresszus egyik főtémája a szovjet–kínai viszály. Az oroszok szeretnének minél több kommunista pártot maguk mellett felsorakoztatni. A románok mindeddig nem voltak hajlandók csatlakozni hozzájuk s megbélyegezni a kínaiakat. Nem mintha Peking-rajongók volnának, hanem mert felfedezték, milyen váratlan lehetőségekkel jár a szovjet–kínai konfliktus a saját függetlenségük, nemzeti érdekeik védelme szempontjából. Az oroszok a lelkükre beszéltek, udvaroltak nekik, fenyegették őket. Évek óta hiába. A pártkongresszus veszedelmesen közeledett. Így határozták el, hogy bevetik legengedelmesebb híveiket. A Kádár–Kállai kettőst. Először csak négy fal közti tárgyalásokon: ez a magyarázata a bukaresti útnak. S mikor ez nem hozott eredményt, elrendelték a nyilvános támadást. Ez a magyarázata a Komócsin-beszédnek és cikknek.

Erdély nem cél, hanem csak eszköz mindebben. Kétmillió erdélyi magyar megpróbáltatásait arra akarják felhasználni – óh, nem arra, hogy a sorsuk megjavításáért érveljenek –, hanem, hogy a rakoncátlan Romániát visszakényszerítsék a fejhajtó szovjet hűbérállamok sorába. S vajon ki vállalkoznék erre, a Moszkvából parancsba adott, kétes értékű zsarolói szerepre, ha nem az a budapesti kormány, amelyik hatalmát – hatalmát? nagy szó; inkább: állását – a szovjet tankoknak köszönheti?

Tegyük fel, nagy jóindulattal, s annak ellenére, hogy az eddigi események ennek éppen a fordítottjára vallanak, tegyük fel mégis, hogy Kádárék meggondolása az: hátha sikerül a mostani szovjet–román ellentéteket az erdélyi magyarság védelmére felhasználniok, s a moszkvai vezetők Bukarest-ellenes mérgét az erdélyi kérdés rendezésére kiaknázniok. Az elképzelés ismerős. Horthyék kísérleteztek vele Hitlernél, és egy ideig úgy festett, sikerrel. Tudjuk, mi lett a vége.

Az erdélyi kérdést szolgalelkűséggel és alázatossággal tartósan megoldani nem lehet. Csak egyetlen valódi megoldás van: egy független Magyarország és egy független Románia, békés, higgadt, mértéktartó, a szenvedélyeken felülemelkedő megegyezése. A feladat nem könnyű, egyebek közt azért sem, mert a román kommunisták belpolitikája még a magyarokénál is inkább tele van a sztálinizmus maradványaival. Csakhogy Kádárék nem ezt kifogásolják náluk, hanem azt, ami magatartásuk egyetlen pozitív eleme, azt, amit nem támadniok, hanem követniök kellene: a függetlenedési törekvéseiket.

Tokiótól Washingtonig, Bukaresttől Havannáig, az olasz kommunistáktól a zulukaffer kommunistákig, ki így, ki úgy, de már mindenki észrevette, hogy a szovjet–kínai viszály egyszer és mindenkorra megbontotta a kommunista tábor egységét. Mindenki észrevette, hogy ami volt, örökre elmúlt – soha ez az egység helyreállítható nem lesz. Mindenki észrevette már, Kádár és garnitúrája kivételével. Mindenki azon töri a fejét, kapitalisták és kommunisták egyaránt, hogy milyen következtetéseket vonjon le ebből az új helyzetből, és miképpen hasznosítsa azt a saját maga számára –, Kádár és garnitúrája kivételével. Ők még mindig azon tülekednek, hogy átlátszó fércelőcérnával összetoldozzák-foldozzák azt, amit vulkánerejű társadalmi és történelmi erők megfellebbezhetetlenül széttéptek. Ha reakciós az, aki korlátoltságból vagy szűk érdekvédelemből a kiváltságaihoz való görcsös ragaszkodás miatt, vagy mindezen okokból együtt szembeszegül a fejlődés fő irányával, akkor Kádár és társai, a felbomló szovjet gyarmatbirodalom érdekeinek feltétel nélküli kiszolgálásával és a kommunista egység délibábos ábrándjának kergetésével semmivel sem kevésbé reakciósok, mint a Ku-Klux-Klan négerüldözői.

…Ady sorai zúgnak-zakatolnak, fél évszázad messzeségéből-közelségéből. „Dunának, Oltnak egy a hangja…” S tovább: „Mikor fogunk már összefogni, Mikor mondunk már egy nagyot, Mi, elnyomottak, összetörtek, Magyarok és nem-magyarok?”

Mikor, mikor, mikor?

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Komócsin Zoltán (1923-1974) politikus. Az MSZMP KB titkára (1964–74), a Népszabadság főszerkesztője (1961–65, 1974).

Népszabadság, 1966. márc. 24. Komócsin-cikk

tudjuk, mi lett a vége – 1947. febr. 10-én Párizsban aláírják a békeszerződést Németország európai szövetségeseivel, köztük Magyarországgal is. A magyar kormány minden diplomáciai erőfeszítése ellenére a győztes Szövetségesek a trianoni békeszerződésnél is kedvezőtlenebb feltételeket szabnak Magyarországnak. Egy kis kiigazítással megmaradnak az 1937-es határok, Csehszlovákia kap Pozsonnyal szemben a Duna jobb partján újabb területet. Továbbá súlyos gazdasági jóvátétel fizetésére kötelezik az országot, hadseregét 65 000 főben szabják meg. Garantálják viszont Magyarország szuverenitását (szept. 15-től), valamint azt, hogy a Vörös Hadsereget 90 napon belül kivonják.

Ku-Klux-Klan – szélsőséges fajüldöző titkos szervezet az Egyesült Államokban. 1866-ban a déli államokban alakult a felszabadított feketék és támogatóik terrorizálásának céljával. 1871-ben feloszlott, de 1915-ben újjászerveződött. Az 1920-as és 50-es években a kommunisták, haladó személyiségek, zsidók és katolikusok ellen is támadásokat intéztek.

Dunának, Oltnak egy a hangja – vö. Ady Endre: Magyar jakobinus dala.