A titkos diplomácia alkonya^*

A burzsoá diplomáciának nem volt kíméletlenebb bírája a történelemben Leninnél és a bolsevikoknál. Nemcsak a cselekedeteit bélyegezték meg, hanem a módszereit is. Főként a titkosságát. Gyalázat – mondották –, hogy a külpolitika ügyeit a kulisszák mögött, a legnagyobb titokban intézik, s azokról a kérdésekről, amelyek végső soron egész népek sorsát, jövőjét, életét érintik, a népek háta mögött és tudta, megkérdezése, sőt tájékoztatása nélkül döntenek. Bezzeg, majd ha ők hatalomra kerülnek, minden másképpen lesz: a népet nemcsak informálni fogják a külpolitika eseményeiről, de véleményét is megkérdezik a tennivalókról.

Így aztán nem is keltett különösebb meglepetést, hogy 1917-ben az új forradalmi kormány egyik első cselekedete az volt, hogy nyilvánosságra hozták a cári rendszer valamennyi titkos külügyi megállapodását. Új korszak kezdődik a diplomácia történetében – mondották –, a zárt ajtóknak, a hazudozásnak, a nép félrevezetésének – legalábbis, ami Oroszországot illeti – végleg befellegzett. Nem tagadható, hogy ez a magatartás hatásosnak bizonyult. Például abban, hogy Kínában megszületett a kommunista párt és a fiatal értelmiségiek szép számban csatlakoztak hozzá, nem lebecsülendő szerepet játszott a korábbi titkos orosz–kínai szerződések nyilvánosságra hozatala és egyben megtagadása is. Micsoda különbség a Kínát megalázó, szipolyozó imperialisták és a szovjet hatalom között – állapították meg a pekingi és sanghaji lelkesedők. Vége azoknak az időknek, amikor a népeket sötétségben lehetett tartani, amikor játékszerek voltak uraik kezében.

Felesleges itt arról elmélkedni, meddig tartott ez az új korszak. Felesleges azon tépelődni, vajon a breszt–litovszki békétől a Hitlerrel történt megállapodásig miként tájékoztatták a szovjet vezetők – más népekről nem is beszélve – a saját népüket arról, milyen titkos szerződések vannak éppen készülőben, vagy mi a nép véleménye az éppen megkötött paktumokról. Annyi tény, hogy a burzsoá diplomácia titkosságának elítélése továbbra is érvényben maradt, és minden alapfokú szeminárium kötelességtudóan hangsúlyozta: milyen gyökeres a különbség e tekintetben is a kommunista és a nem kommunista államok külpolitikája között.

Mindez most nem a Párttörténet, hanem a budapesti újságok olvasása közben jut az ember eszébe, s nem is a szovjet, hanem a magyar külpolitikát figyelve. Semmi kétség: eseményekben nincs hiány. Alig múlik el nap, hogy a hazai sajtó ne számolna be magyar államférfiaknak külföldön, külföldieknek Magyarországon tett látogatásairól, a köztük folyó tárgyalásokról, a tárgyalások után kiadott nyilatkozatokról. Éppen ezekre szeretnénk – megfigyeléseinket az utolsó negyedév eseményeire korlátozva – futó pillantást vetni.

December 16-án a Népszabadság első oldalán közlemény jelent meg a következő címmel: Kádár János és Biszku Béla elvtárs baráti látogatása a Szovjetunióban. A közleményből kiderült, hogy Kádár és Biszku december 11. és 14. között Moszkvában járt, s ott megbeszéléseket folytatott Brezsnyevvel, Kosziginnal és Podgornijjal. „Az SZKP és az MSZMP vezetői – folytatja a kommüniké – tájékoztatták egymást az országukban folyó szocialista és kommunista építés eredményeiről, megvitatták a szovjet–magyar kapcsolatok kérdéseit, eszmecserét folytattak a nemzetközi helyzet, valamint a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom problémáiról. Mindkét fél igen kedvezően értékelte az SZKP és az MSZMP kapcsolatait, a két párt testvéri barátságát és teljes nézetazonosságát. A találkozó résztvevői örömmel állapították meg, hogy minden területen eredményesen fejlődik a Szovjetunió és Magyarország együttműködése. Emellett megvitatták az együttműködés kibővítésére számba jöhető intézkedéseket. A szovjet és a magyar vezetők megbeszéléseit a szívélyes barátság és a teljes megértés légköre jellemezte.”

A kissé unalmas közleményt azért idézzük ilyen részletesen, hogy aki annak idején esetleg nem olvasta volna, láthassa: milyen pontosan, alaposan, őszintén tájékoztatják a magyar népet – legalábbis mióta a titkos diplomácia megszűnt –, olyan életbe vágó kérdésekről, mint a szovjet–magyar kapcsolatok. Elsőnek a kommüniké időpontjára érdemes felfigyelni: azt az egyszerű tényt, hogy az ország legfőbb vezetője és egyik helyettese fontos tárgyalásokra Moszkvába utazik, két nappal a hazatérésük után hozzák csak nyilvánosságra! De Gaulle, Wilson, Johnson, Erhard bejárja az egész világot, és ezt mindenki előre, de legkésőbb utazásuk napján megtudja. Igaz, hogy ez a titkos burzsoá diplomácia. Kádár és Biszku átszalad Moszkvába: ez állami és párttitok. Igaz, ez a nyílt, magasabbrendű, „szocialista” diplomácia.

És a kommüniké tartalmi része: ember legyen a talpán, aki megtudja belőle, valójában miről is tárgyaltak és miben is állapodtak meg. Ki mit mondott, ki mit kívánt, ki mit javasolt, ki mit fogadott el vagy utasított vissza: megannyi rejtély. Persze, mondják erre a kommüniké készítői, nem fogjuk az ellenség orrára kötni azt, ami csak minket illet. Ha a magyar népet az ellenségek közé számítják, akkor még van is valami az érvelésükben.

Sajnálatos véletlen folytán a magyar kormány Kádár és Biszku Moszkvából való visszatérése után öt nappal áremeléseket és bércsökkentéseket jelentett be. A legártatlanabb lelkekben is felvetődhetett a kérdés, hogy ez az életszínvonal-csökkentés nem állt-e kapcsolatban a frisskeletű moszkvai úttal? Nem lett volna mégis okosabb őszinte tájékoztatót kiadni a tárgyalásokról, s így elejét venni az effajta találgatásoknak? Avagy éppen azért nem lehetett őszintén beszélni, mert a moszkvai út és az életszínvonal-csökkentés időbeli közelsége nem volt puszta véletlen?

Három nappal a drákói rendelkezések után, december 22-én, mint a Népszabadság első oldaláról mindenki megtudhatta, észak-vietnami gazdasági kormányküldöttség érkezett hazánkba. „Szívélyes légkörben” tárgyaltak Kádárral, Kállaival, Fock Jenővel (aki annál szívélyesebb és jobbkedvű lehetett, mert ő volt az, aki az életszínvonal-csökkentést bejelentette), meglátogatták a Telefongyárat és a Budapesti Konzervgyárat, aztán megállapodtak abban, hogy Magyarország a jövőben fokozatosan fogja segíteni Vietnamot. Ami a nadrágszíját éppen összehúzó tízmillió magyart a legjobban érdekelte volna: miben áll majd ez a fokozott segítség, hány millióba fog kerülni az országnak, hány szelet húsba, hány pár cipőbe minden egyes magyar állampolgárnak – mélységes titok maradt. Hadititok. Az Egyesült Államok dollármilliókat költ a vietnami háborúra – de legalább közlik a saját népükkel, mennyit költenek. Lehetséges, hogy a hivatalos adatok egyetmást eltitkolnak, mint ahogy egy pillanatig sem állítjuk, hogy az úgynevezett burzsoá diplomáciának ne volnának titkai, cselei, fondorlatai, hazugságai. De a magyar dolgozók megelégednének azzal, ha legalább nagyjából, hozzávetőlegesen tudnák, mibe kerül nekik Vietnam. Az új típusú, nyílt, „szocialista” diplomácia korában erről szó sem lehet.

A következő látogató Magyarországon Ion Gheorghe Maurer román miniszterelnök volt. Mint ugyancsak a Népszabadság első oldaláról megtudhattuk, január 10. és 13. között tartózkodott Budapesten. Furcsa módon a Népszabadság ezt január 14-én közölte, tehát egy nappal azután, hogy elutazott. Miért kellett titokban tartani az ottlétét, nem tudjuk. Valami oka biztosan volt, máskülönben éppúgy nyilvánosságra hozták volna a megérkezését, mint a vietnami kormányküldöttségét, vagy pár nappal utóbb a lengyelekét. A kommüniké csak annyit jegyzett meg: „A találkozók során a magyar államférfiak elvtársi, kötetlen eszmecserét folytattak Ion Gheorghe Maurerral a nemzetközi helyzet és a két szomszédos szocialista ország időszerű kérdéseiről. A véleménycserék szívélyes, baráti légkörben folytak…”

Melyek azok az „időszerű kérdések”, amelyekről magyar–román viszonylatban szó esett? Ami minden magyart leginkább izgat: beszéltek-e Erdélyről? Megpróbálták-e a budapesti vezetők védelmükbe venni a kétmilliónyi erdélyi magyart? Ha igen, mi volt a románok válasza? Ha nem, miért nem? Még szerencse, hogy a titkos burzsoá diplomáciának befellegzett! Így legalább az egész ország megtudhatta azt, amire a leginkább kíváncsi…

Január 18., a Népszabadság első oldala: ezúttal a lengyel vezetők, Gomulka, Cyrankiewicz és Kliszko érkezett Budapestre. Másnap már haza is utaztak; látogatásukról ugyanaz az üres blabla tájékoztatja a magyar népet, mint a már említett találkozókról: „szívélyes, baráti légkör”, „eszmecsere országaik és pártjaik együttműködése továbbfejlesztésének lehetőségeiről, valamint a külpolitika, a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom időszerű kérdéseiről…” Nesze semmi, fogd meg jól!

Mindeddig olyan találkozókról volt szó, amelyeken kommunista országok politikusai tárgyaltak más kommunista országok vezetőivel. Lehetséges, hogy a nagy titkolódzásnak az egyik oka az, hogy nem akarják esetleges őszinteségükkel megörvendeztetni az „imperialistákat”. Hogy miért tárgyalnak folyton olyasmiről, aminek az „imperialisták” csak örülnek, az megint más kérdés. Tény azonban, hogy mihelyt nem kommunista államférfiakkal találkoznak hazánk kitűnő vezetői, mindjárt bőbeszédűbbekké válnak a kommünikék. Kállai Gyula miniszterelnök február elején felesége és tucatnyi beosztottja kíséretében egyhónapos körútra indult Afrikába és Ázsiába, minek során öt országot keres fel. Ezzel az úttal aztán tele vannak az újságok, hatalmas beszámolók, riportok, fényképek tömege jelenik meg, az olvasó még olyan részletekről is értesül, hogy külön trópusi szakorvost vittek magukkal, hogy – az áldozatkészség teteje – „lesz olyan nap, amikor a küldöttség 12 óránál többet tölt a levegőben”, hogy Kállai Gyula megérkezésekor Addisz–Abebában „21 ágyú díszlövései hangzottak el” (Dar es Salaamban csak 19 ágyú üdvlövöldözött, úgy látszik, nincs több nekik), s Egyiptomban, ahol „hagyományos, kedves szertartás az ünnepi szavalókórus – a Magyarország kiküldött tudósítójának jelentése szerint –, a pálmafák és eukaliptuszok tövében véletlenül egybeverődött harminc-negyven főnyi tömeg” (mert a parányi Egyiptomban már 30-40 ember tömegnek számít, és mihelyt véletlenül egybeverődnek, szavalókórust alakítanak), ütemesen skandálta: „Aasat asz-szadaakat al-arabijat al-magarijat”, ami minden iskolás gyerek tudomása szerint azt jelenti: „Éljen az arab–magyar barátság.”

A magyar–egyiptomi tárgyalásokról kiadott közlemény körülbelül huszonötször olyan hosszú, mint a magyar–szovjet, a magyar–abesszin közlemény legalább ötvenszer akkora, mint a magyar–román kommüniké, ékes bizonyságául annak, mennyivel fontosabbak a Nasszerral és a Hailé Szelassziéval fennálló kapcsolataink, mint a Moszkvával és a Bukaresttel való viszonyunk. Félreértés ne essék: egy pillanatig sem kifogásoljuk, hogy Magyarország jó barátságban akar élni Egyiptommal, Abesszíniával, Tanzániával, Indiával, sőt még a kuvaiti fejedelemséggel is. De nem lehetne ezeket a baráti kötelékeket millió forintokba kerülő díszutazások nélkül, szerényebb, mindennapos, követi vagy nagyköveti színvonalon is megfelelően fejleszteni? Nem is szólva arról, hogy félő: az út során kötött gazdasági egyezmények nekünk lényegesen többe fognak kerülni, mint az üdvlövéseket leadó vendéglátóknak. A magyar–egyiptomi közös közlemény homályban tartja a részleteket (bár az meglehetősen közismert, hogy Nasszer barátsága költséges luxus), de a magyar–etióp kommüniké már valamivel világosabb: „a felek megállapodtak abban, hogy a magyar fél meghatározott mezőgazdasági vállalkozások létrehozásával részt vesz az etióp mezőgazdaság fejlesztésében”. Felvetődik a kérdés: nem volna-e helyesebb az etióp mezőgazdaság megsegítését nálunk gazdagabb országokra, az Egyesült Államokra, Angliára, Németországra, Franciaországra, a Szovjetunióra bízni, s „a magyar fél” nem tenné-e jobban, ha történetesen a csődbe jutott magyar mezőgazdaság fejlesztésében venne aktívabban részt?

De mindez kákán csomót-keresésnek tűnhet akkor, ha kicsit áhítatosabban elmélyülünk a Kállai-féle küldöttség diadalútjáról közölt riportokban. Maradhat-e magyar szem szárazon, amikor azt olvassa, hogy Kállai Gyulát az etiópiai uralkodó a Szentháromság-rend nagyszalagjával, feleségét pedig a Sába királynője érdemrenddel tüntette ki, s mikor – ugyancsak a Népszabadság első oldalán megpillantja Kállait és Kállainét a Négus jobbján, illetve balján, pompás kitüntetéseikkel? Mert ugyan mi hiányzott még hazánk felvirágzásához, ha nem az abesszin Szentháromság-rend (a nagyszalaggal, természetesen), no meg Sába királynőjének érdemérme? S nem dobban-e meg az örömtől és a büszkeségtől minden igaz hazafi szíve, amikor a Magyar Nemzet riportere tájékoztatja őt arról, hogy az egyesült Tanganyika és Zanzibár fővárosában a budapesti vendégeket szuahéli nyelven ez a felirat köszöntötte: Karibu Kállai, és miközben a magyar küldöttség végigvonult az Uhuru Sugárúton, a fekete táncosok, óriás tamtam dobok mellett erre az ütemre járták vad táncaikat: Nyerere-Kállai…

Mondja még ezek után valaki, hogy nincs önálló magyar külpolitika!

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

1917-ben az új forradalmi kormány – 1917. okt. 26-án (nov. 8.) alakult meg az első szovjet kormány: a Népbiztosok Tanácsa, elnöke V. I. Lenin volt.

Kínában megszületik a kommunista párt – Számos, kisebb létszámú marxista csoportból alakult meg 1921. júl. 1-én a KKP. Az első pártelnök Csen Tu-ciu. Az 54 alapító tag között ott van Mao Ce-tung tanár is.

Hitlerrel történt megállapodás – Német–szovjet paktum, Ribbentrop–Molotov paktum – 1939. aug. 24-én V. M. Molotov és J. von Ribbentrop külügyminiszterek által Moszkvában alírt szovjet–német megnemtámadási szerződés. Titkos záradékaiban felosztották egymás között Kelet-Európát: Kelet-Lengyelország, Finnország, Lettország, Észtország és Beszarábia a szovjeteké, Nyugat-Lengyelország és Litvánia a németeké lesz. Litvánia később átkerül a szovjet érdekszférába. A szovjetek 17 nappal a németek támadása után megszállták Lengyelország keleti részét (1939. szept. 17.).

Biszku Béla (sz. 1921) politikus. 1944-től kommunista párttag. Az ’56-os forradalom után részt vesz a párt újjászervezésében. 1956-tól az MSZMP KB tagja. 1962-től titkára. Belügyminiszter (1957–1961), a Minisztertanács elnökhelyettese (1961–62).

Podgornij, Nyikolaj Viktorovics (1903–1983) szovjet politikus. 1930-tól párttag, az SZKP KB tagja (1956–), titkára (1963–66), a PB tagja (1966–). A SZU Legfelső Tanácsa Elnökségének tagja (1958–65), majd elnöke, a SZU államfője (1965–77).

de Gaulle, Charles (1890–1970) francia katonatiszt és politikus. Az 1940-es francia kapituláció után Londonba ment, megszervezte a Szabad Franciaország haderejét, majd. Algírból irányította az emigráns francia kormányt (1943–44). A háború utáni ideiglenes kormány első miniszterelnöke és államfő volt (1944–46). 1953-ban visszavonult a közélettől. 1958-ban újból visszatért, hogy önálló bel- és külpolitikai elképzelését megvalósítsa. Megalapította az Ötödik Köztársaságot, amelynek első elnöke lett (1958–69). 1963-ban befejezte az algériai háborút. Köztársasági elnöksége idejére esik Franciaország nagyszabású gazdasági és politikai újjáéledése. Az 1969-es népszavazáson elszenvedett veresége után lemondott.

Wilson, Sir James Harold (sz. 1916) angol politikus. A Munkáspárt vezetője (1963–76), miniszterelnök (1964–70, 1974–76). Külpolitikájában támogatta a nemzetközi enyhülés folyamatát.

Johnson, Lyndon Baines (1908–1973) az Egyesült Államok 36. elnöke (1963–69) A Kongresszus tagja (1936-tól), Texas szenátora (1949-től), a szenátusi többség vezetője (1955–61) volt. Nagy szerepet játszott az 1957-es és 1960-as polgárjogi törvények meghozatalában. 1960-ban alelnökké választották, majd J. F. Kennedy 1963-as meggyilkolása után elnök lett. Meghirdette a „nagy társadalom programját”, a vietnami háborúba való bekapcsolódás miatt azonban élesen bírálták. 1968-ban elutasította elnökké való újrajelölését.

Erhard, Ludwig (1897–1977) német (NSZK) kereszténydemokrata politikus. Gazdasági miniszter (1949–63), alkancellár (1957–63), szövetségi kancellár (1963–66) a Keresztény Demokrata Unió (CDU) elnöke (1966–67).

Fock Jenő (sz. 1916) politikus, 1932-től párttag, miniszterelnök-helyettes (1961–67), miniszterelnök (1967–75).

Maurer, Ion Gheorghe (1902–2000) román politikus, jogász, 1939-től a KP tagja. Számos perben a baloldali vádlottak védője. 1936-tól a RKP tagja. Külügyminiszter (1957–58), a minisztertanács elnöke (1961–74), a Nagy Nemzetgyűlés Elnökségének elnöke (1958–61).

Cyrankiewicz, Jozef (1911–1989) lengyel politikus. Miniszterelnök (1947–52, 1954–1970), a LEMP KB és PB tagja.

Kliszko, Zenon Ludwig (sz. 1908) lengyel politikus, jogász. 1932-től a KP tagja. 1949-ben kizárják a pártvezetőségből, 1956-ban rehabilitálják. 1957-től a KB titkára, a PB tagja.

Addisz-Abebában – Etiópia fővárosa 1893-tól.

Dar es Salaam – 1961-től a független Tanganyika, 1964-től Tanzánia fővárosa az Indiai-óceán partján.

Hailé Szelasszié (1892–1975), Etiópia császára. 1908-ban ideiglenes kormányzóvá, 1916-ban pedig Menelik császár (1889–1913) lánya, Zauditu mellett régensnek nevezték ki. Etiópiát bevitte a Népszövetségbe (1923). 1930-ban császárrá választották, és a következő évben bevezette a kétkamarás parlamentet. Az olasz megszállók megdöntötték uralmát (1936–41). Brit segítséggel visszafoglalta országát és hozzáfogott modernizálásához. 1960-ban túlélt egy összeesküvést, 1974-ben azonban a wallói éhínség és egy fegyveres felkelés a rendszere elleni forradalomhoz vezetett. Megfosztották trónjától és haláláig házi őrizetben tartották.

Abesszín – Etiópia régi neve: Abesszínia

Négus – 1853–54-ben az egyik tartományi úr, „kassza”, meghódította az egész országot és II. Teodor néven császárrá (négussá) koronáztatta magát (1855–68).

Egyesült Tanganyika és Zanzibár fővárosa – Dar es Salaam.