A fogadatlan prókátorok meg a többiek^*

Ezelőtt 15-16 esztendővel, amikor Rákosi Mátyás egy-egy „nagy beszédében” új normarendezést hirdetett meg, békekölcsönt vezetett be vagy másfajta ügyes csellel csökkentette az ország urának, vagyis a „dolgozó népnek” életszínvonalát, miközben derűtől ragyogó arccal kimutatta, hogy a csökkenés, a dialektika szabályai szerint, valójában a reálbérek emelkedését jelenti, a nemzet ujjongó lelkesedéssel „egy emberként” csatlakozott a húsába vágó intézkedésekhez; az üzemi „kisgyűlések” mindent helyeslő táviratainak „hurrázása” elnyomta, bár nem feledtette el a mögötte szisszenő kétségbeesést: de arról, hogy e kétségbeesés szavakká formálódjék – szó sem lehetett. E tekintetben – s ez nem kis dolog – a változás Magyarországon érezhető, sőt olvasható. A legújabb gazdasági intézkedéseket, a bérleszállításokat és áremeléseket fogadó nyílt ellenszenv, felháborodás, sőt kétségbeesés is utat talál a kifejezésre. A pártsajtó levelek, riportok, interjúk sorában közli – kissé meglepetten, kissé szépítve, de mégis közli – a dolgozók felháborodott megnyilvánulásait az intézkedések láttán. Az elemi erővel feltörő ellenszenvet ma, 1956 után, nehezebb elfojtani, bár az utóbbi hetekben tanúi vagyunk annak, hogy a nyílt beszédtől megrémülő rendszer sorozatos letartóztatásokkal igyekszik gátat vetni a munkások, az alkalmazottak, az értelmiségiek szabad véleménynyilvánításának. S amikor megkísérlik civilizáltabb formák között szólásra bírni a dolgozókat, érezni rajtuk a félelmet, a tömegektől való rettegést.

Ezért van az, hogy a Népszabadaság riportere, Cserhalmi Imre „nem csupán kíváncsisággal, hanem némi aggodalommal is” készült „a beszélgetésre”, amit a Híradástechnikai Ipari Kutatóintézetben folytatott az „értelmiségiek”-kel, ahol – meglepő módon – arról értesült a pártalapszervezet titkárától, hogy „nálunk jól tudnak számolni az emberek. Már a taggyűlésen előkerültek a logarlécek”, és „természetesen a számolgatásoktól senki sem derült jókedvre.”

Bizonyára nem derültek jókedvre az öregek és a nyugdíjasok sem, akiknek nevében egy levélíró ezekket írja a Népszabadságnak: „A rendelkezés nagyon sok hozzám hasonló beteg, rokkant nyugdíjast érint, oly értelemben, hogy a hús, a tejtermék és a tüzelő drágább lesz”.

 

 

A napi emésztő gondokra a válasz: frázispuffogtatás, a „daloló holnapok” ígérgetése – és olyan párhuzamok megvonása, amelyek egyszerre alaptalanok és ostobák. A párt központi lapja például azzal érvel, hogy „az Egyesült Államoknak napi 18 millió dollárjába kerül a vietnami háború”. Miért nem írják meg, mennyibe kerül ugyanez a háború – Magyarországnak? Miért nem hozzák nyilvánosságra, hogy a szocialista tábornak legalább napi 4 millió dollárjába kerül Fidel Castro uralmának fenntartása, azzal a jelentős különbséggel, hogy az amerikai gazdasági élet alig érzi a vietnami háború súlyát, s marad még holdrepülésre, húsra, vajra, autóra, iparfejlesztésre bőségesen, ugyanakkor, amikor a szocialista táborban egyre nagyobbak a gazdasági nehézségek és bajok. Miért kell (ha már beismerik, hogy baj van) mégis bebizonyítani, hogy nincs is olyan nagy baj, hogy a helyzet „nem olyan ijesztő”, bár „kisebb lesz a húsadag odahaza vasárnap”, viszont ettől függetlenül „tájékozottságunk alapján optimisták vagyunk”.

A húsadag kisebb lesz, az öntudat nagyobb. „A helyes fejlődés irányában haladunk”, mondja a Népszabadság, büszke félmosollyal. S mindjárt közli is velünk, mire van szükség, hogy megőrizzük ezt a helyes irányt. Elsősorban „szükség van további felvilágosító munkára”, másodsorban szükség van arra, hogy „szigorúbban lépjünk fel a pazarlók ellen”, hiszen – harmadsorban, de nem utoljára – „minden a termeléstől függ”. Ami igaz, az igaz: ezeket az érveket már hallottuk néhányszor az utolsó két évtized során. Csoda-e hát, ha a kissé kókadó fejű kommunistákba is új lelket kell önteni? Csoda-e, ha érvekkel kell ellátni őket, mielőtt felsorakoznak s elindulnak az élet harcmezejére, hogy megmagyarázzák a dolgozóknak: „az intézkedéseknek ne csak a negatív vonásait érezzük”. Ám miféle kommunisták azok, akiket arra kell figyelmeztetni a Népszabadság hasábjain, hogy ne szégyelljék magukat? – mert „nincs mit szégyellned, hűséges tanúd ez a kor”… „Nincs mit szégyellned egy-két felhő miatt sem, hiszen milliók tudják, hogy mögöttük most is ott van a Nap!” S ha mégis lenne olyan kommunista, aki a felhő mögött bujkáló Nap biztató képe ellenére is szégyellné magát, az tudja meg, hogy „hol van ma Isztambul vagy Madrid Pesthez képest, amellyel húsz éve holtversenyben állt, hol kapott a nép több húst, ruhát, lakást és – igenis! – demokráciát”. Az érvelés ereje valóban lenyűgöző, főképp ama magyarok számára, akik ha Isztambult vagy Madridot még nem látták is, de látták már Bécset vagy Münchent, amivel Pest legalább olyan holtversenyben állt húsz évvel ezelőtt, mint a felsorolt városokkal. S vajon hol kapott a nép több húst, ruhát, lakást és – igenis – demokráciát? A választ adja meg ki-ki hajlama szerint; a Népszabadság ehelyett arra figyelmezteti a kommunistákat, akik egy kissé, úgy látszik, mégis szégyellik magukat, hogy „ha akadna is, ki egyetlen árnyékos perctől ijedten nyelvét harapná ketté”, az illető gondoljon „a régi elvtársakra, kiket hóhérok vertek beteggé”. A szégyenkező kommunista itt bizonnyal kissé zavarban van, mert nem tudja, kikre gondoljon: azokra, akiket Horthy börtöneiben vertek beteggé, vagy azokra, akiket Rákosi börtöneiben…

 

 

A harci emlékezés, persze, önmagában nem oldja meg a problémákat. A nehézségeknek az „objektív okokon” kívül „szubjektív okai” is vannak, így tanítja ezt az elmélet. Rákosi Mátyás korában a kenyérhiány oka az volt, hogy a kulákok disznókkal etették fel a dolgozó nép eledelét; Kádár János korában a kulákok helyébe léptek a „fogadatlan prókátorok”, azok a „hirtelensütetű magyarok”, akik – mint a Népszabadság írja – „nem is kicsiny összegekért sütötték ki magyar mivoltukat”, azok a „népbarátok”, akik „csupán szavakban és legfeljebb jelszavakban törődtek ezzel a néppel”. Helyben vagyunk: a színen – végre-valahára –, megjelent az ellenség! Az ugyan még nem világos, hogyan lehet valakinek „nem kicsiny összegért” kisütnie magyar mivoltát, de azt már érezni, hogy ez az a pillanat, amikor a cikkíró Várkonyi Mihály tolla költői lendülettel igazi magasságokba fogja repíteni olvasóit. S az olvasóknak, ha sok mindenben csalódniok is kellett az elmúlt évtizedek során, ebben nem kell csalódniok. A pavlovi kommunista szájában az „ellenség” képzetének megjelenésekor csordultig meggyűlik a nyál. Várkonyi Mihály ezt bőségesen fel is használja a „fogadatlan prókátorok” elleni küzdelemben, s a szép magyar nyelv minden rendelkezésére álló eszközével, hasábokon át szégyenít meg mindenkit, akinek „a jövő és jelen nemzedékek sorsának alakulásához csupán annyi köze van, hogy a jelen nemzedék zsírján, a jövő nemzedék lehetőségein hízlalja halomra a saját szerencséjét”.

 

 

Figyeljük meg a képek teljességét, poétikus erejét, kifejező gazdagságát: halomra hízlalni a szerencsét a jelen nemzedék zsírján! Kellenek-e tisztább, zavarmentesebb képek a teljes meggyőzésre? Ha kellenek, Várkonyi Mihály készséggel szolgál velük: „Ne rágja szánkba senki olyan a saját véleményét, ne próbálja fogadatlan prókátorként selypítő mocskolódásával megzavarni gondolkodásunkat – írja –, aki a történelem előtt feltétlenül eljátszotta már a jogát, hogy a nép nevében szólhasson.” A nép nevében szólni ugyanis kizárólag Várkonyi Mihálynak van joga, aki – mint látható – a lehető legzengzetesebb stílusban él is ezzel a joggal. Tőle tudjuk meg azt is, hogy mindazt „amit tettünk, nagyon nagy mértékben a szóban forgó »pártfogók« ellenében tettük”, méghozzá azokkal a különös emberekkel, „akik öklüket nem mellkasdöngetésre, de munkára használták és használják”, még akkor is, „ha akár ezer vagy húszezer kilométerre innét, akár itthon emeli fel a fejét a múlt – akármennyire is fuvolahangon szól a farkas”.

 

 

Itt azután meg kell állnunk, mert sok mindent megértettünk. Egy országban, ahol nemcsak a farkas szól fuvolahangon, de a kommunista párt vezetői (és újságírói) a kezük és az agyuk helyett az öklükkel dolgoznak, felesleges is minden további magyarázat: miért kellett leszállítani a kezükkel és agyukkal dolgozó milliók életszínvonalát.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Népszabadság… beszélgetése – Beszélgetés értelmiségiekkel pénzről, politikáról, jövőről. Népszabadság, 1966. jan. 7. XXIV. évf. 5. szám.

vietnami háború – 1945–54 között Indokína a francia gyarmati uralom ellen küzdött. A Dien Bien Phunál elszenvedett vereség (1954) után a franciák kivonultak, de az USA nem írta alá a genfi egyezményeket. Ehelyett kommunista ellenes kormányt hozott létre Saigonban Ngo Dinh Diem vezetésével. Ezután megkezdődött a második indokínai háború (1957–73). Az Amerikai Egyesült Államoknak azonban nem sikerült megtörnie az észak-vietnami hadsereget. A kompromisszumos kiegyezés 1973-ban a saigoni uralom végéhez vezetett (1975), és az USA végül kivonult az országból.

Népszabadság írja – Várkonyi Mihály: Fogadatlan prókátorok. Népszabadság, 1966. jan. 8. XXIV. évf. 6. szám.