Osztályharc a párton belül^*

Egyedülálló eset: ezekkel a szavakkal jellemezte a legtöbb nyugati újság azt a sztrájkot, amely több mint két héten át megakadályozta a belga kommunista párt lapjának, a Drapeau Rouge-nak a megjelenését. Az újságírók léptek sztrájkba, a nyomdászok szolidaritást vállaltak velük, és a nem kommunista újságírók együttérzésükről biztosították őket. A munkabeszüntetésnek több oka is volt, de ott szerepelt köztük, előkelő helyen, a legklasszikusabb: a fizetésemelés követelése. Krisztus sírját sem őrzik ingyen, s úgy látszik, kommunista pártlapba sem szeretnek túlságosan olcsón írni a munkatársak. Annál kevésbé, ha a pártvezetők lényegesen jobban élnek náluk. A belga párt nem valami jelentős, néhány évvel ezelőtt ráadásul még ketté is szakadt, orosz és kínai frakcióra. A szakadás azzal járt, hogy a két pártocska még jelentéktelenebbé vált, másrészt viszont azzal, hogy vezetőiket – hűségük, illetve hűtlenségük jutalmaként – Moszkva és Peking a legkülönbözőbb kegyekben s nem utolsó sorban: anyagi juttatásokban részesíti. Röviden: a pártok kisebbek lettek, a vezetők jóléte megnövekedett. A húsosfazekak mellett azonban, úgy látszik, csak számozott helyek voltak, s az újságírók már nem kerültek a közelükbe. Mindenképpen érthető tehát a lázadásuk.

Az üggyel, hol komolyan, hol gunyorosan, az egész világsajtó foglalkozott. Nyilván azért, mert Nyugaton játszódott le, mindenki szeme láttára. Amire a világsajtó sokkal kevésbé figyel fel – nyilván azért, mert az úgynevezett Keleten zajlik, és burkoltabb formák közepette –, az, hogy a párton belüli osztályharcnak bizonyos megnyilvánulási formái, mutatis mutandis, a Szovjetunióban és a népi demokratikus országokban is mind erőteljesebbekké válnak. Az osztályharc fogalma Marx és Engels óta jóformán mindent elvesztett eredeti jelentéséből, s itt sem pontos meghatározásként, hanem a leegyszerűsítés kedvéért használjuk. Egyszerűen arról van szó, hogy a párt legfelső vezetése és a párttagság között ma már nem csupán szakadék tátong (ez egymagában nem volna új jelenség), hanem a szakadék két szélén álló két csoport, a kisszámú vezetőréteg és a viszonylag nagyszámú tagság, egyre nyíltabb bizalmatlansággal, egyre ellenségesebb érzelmekkel viseltetik egymás irányában.

 

 

Hadd foglalkozzunk – a sok közül – a magyar példával.

A magyarországi párt, amelyet a szovjet tankok helyeztek vissza korábbi egyeduralkodó helyzetébe, ma Moszkva legmegbízhatóbb fiókintézményének számít. Ez annyiban megegyezik a lakosság óhajaival, hogy a szovjet–kínai vitában a Kreml enyhébb vonalának a támogatását jelenti, s annyiban nem, hogy a románoktól eltérően a budapesti kommunisták mindeddig a leghalványabb jelét sem mutatták annak, hogy a két óriás konfliktusát megpróbálják bizonyos függetlenedésre felhasználni. Túl azonban ezeken a külpolitikai jellegű megfontolásokon, a szovjet pártvonal hű követése óhatatlanul az ország belső életének bizonyos liberalizálódásával jár együtt. Ennek a folyamatnak a párttagság szempontjából különösen egy vetülete a fontos: az a tény, hogy a pártvezetés a múltnál fokozottabban igyekszik szakembereket bevonni, főleg a gazdasági irányításba, az egykor mellőzött, félreállított és nem egyszer üldözött szakértőket igyekszik felhasználni, dolgoztatni, s odáig is elmegy, hogy vezető állásokba helyezi őket. Az ország számára ez a folyamat hasznos – hasznosabb csak akkor lenne, ha bizonyos határokon túl a politikai dogmák nem kötnék meg a szakemberek kezét. Akkor aligha kerülne sor arra, hogy most Kállai Gyula miniszterelnöknek be kelljen jelentenie az ötéves terv kudarcát, azt, hogy sem a mezőgazdaságban, sem az életszínvonal emelésében nem tudták a nagy hangon beharangozott tervet teljesíteni. Ilyen ideális, a dogmákkal gyökeresen szakító helyzetről azonban ma még álmodni sem lehet – a szakemberek korlátok közötti meghallgatása is eredménynek számít.

A legfőbb pártvezetők számára a folyamat nem jár pillanatnyi veszéllyel: ők hatalmi pozícióikat az oroszoktól kapták, s ezekből ma csak az oroszok mozdíthatnák ki őket. Akárhány dilettáns legyen is közöttük – s az Ég a tanúja, no meg tízmillió magyar, hogy a legtöbbjük az –, az ő állásaikat, ezeket a bizalmi beosztásokat a legjobb szakemberek sem veszélyeztethetik.

Más azonban a helyzet alacsonyabb szinten. Az a politika, amelyik azt hirdeti, hogy a szakembert akkor is meg kell becsülni, ha nem párttag, aláássa a párttagok biztonságát és tekintélyét, s talán nem követünk el súlyos hibát, ha azt mondjuk: hosszabb távon halálos csapással fenyegeti a pártot. Nem egyes állásokról van itt szó, hiszen az üzemi főmérnök vagy a vegyészeti laboratórium tudósvezetője nem fogja elvenni a pártitkár vagy propagandista állását, hanem a betöltött szerepről, a tényleges befolyásról, a helyi hatalomról. Márpedig a párton belüli osztályharcban, akármilyen paradoxnak tűnjék is ez, a legfelső vezetés egyre sűrűbben a párton kívüliekkel igyekszik összefogni a saját, tudatlannak és műveletlennek minősített tagságával szemben. Mintha, tudat alatt és nem nyíltan megvallva, azt gondolná magában: műveletlennek és hozzá nem értőnek itt vagyunk mi, politikai bizottsági tagok és miniszterek – egyre kevesebb szükségünk van a hozzánk túlságosan is hasonló, de kevésbé szerencsés közkatonákra. Nem jelenti ez azt, hogy a párttagoknak ne lennének továbbra is bizonyos kiváltságaik, de hatalmuk és tekintélyük csökkenését napról napra jobban érzik, és a jövőtől való aggodalom egészen pánikba ejti, vezetőikkel szemben az ellenzékiségig sodorja őket.

 

 

A hazai sajtó tele van erre vonatkozó leírásokkal és panaszokkal.

„Gyakran hallani pártgyűléseken – írja a Vas Népe (1964. december 13.) – a kommunistákkal való beszélgetéseken türelmetlen véleményeket. »Mellőznek bennünket a tisztségek betöltésénél« – mondja egyikük. »Véleményünk ellenére is beállították a főmérnököt, a főkönyvelőt« – hallani mástól…”

„Megyénk jó néhány pártszervezetében éppen az kelt aggodalmat – panaszolja a Csongrád megyei Hírlap (1965. január 22.) –, hogy az utóbbi időben mintha a gazdasági vezetők, a pártonkívüliek itt-ott kezdenék lebecsülni a pártszervezetet. A gazdasági vezetők egy része kevésbé veszi figyelembe a kommunisták tanácsait, bírálatait. A nemrégen megtartott párttitkári tanfolyamon néhányan arról beszélnek: a dolgozók körében olyan vélemények is elhangzanak, hogy »nem sok van már a pártszervezetre bízva, nem sokat számít már a kommunisták szava«…”

Ugyanebben a cikkben, valamivel odébb: „Nemrégiben történt Makón, hogy a minisztériumi kiküldött jelentős átszervezést javasolt az egyik intézmény munkájában. A javaslat egyáltalán nem nyerte meg az ott dolgozók tetszését, a kiküldött azonban ezt nem vette figyelembe, sőt még a párttitkárral sem tárgyalt, mert tudta, hogy az határozottan szembeszállna elképzeléseivel. Mikor mégis szóba került, hogy jó lett volna a pártitkárral beszélnie, azt válaszolta: »Annyit ér nekem a párttitkár, mint elefántnak a bolhacsípés«…”

Talán felesleges is megjegyeznünk: a mi szempontunkból teljesen mellékes, kinek volt igaza az utolsó esetnél, a minisztériumi kiküldöttnek-e, avagy a párttitkárnak; a lényeges: hogyan beszélhet ma valaki, büntetlenül, egy párttitkárról, miféle sirámokkal van tele a párttagság. Ha az előnyök fogyatkoznak, ha a hatalom csökken, ha a beleszólás joga és súlya egyre gyakrabban a zéróval egyenlő – mire lesz akkor jó a párthoz való tartozás, a tagsági könyv: vetődik fel a pártközlegényekben a kérdés. Óhatatlanul a sztálini idők vicce jut az eszünkbe. Az egyik üzemben sztahanovistákat tüntetnek ki. Kovács Péter vasesztergályosnak átnyújtják a díszoklevelet, az vár egy kicsit, aztán megkérdezi: „És a pénzjutalom?” „Ezzel a kitüntetéssel nem jár pénz” – feleli neki az üzem igazgatója. Mire Kovács Péter: „Csak a szégyen?”

 

 

A liberalizálódási folyamat, megindítóinak és végrehajtóinak eredeti elképzelései ellenére is, elég gyorsan odavezet, hogy a „párttag büszke címének” (Sztálin) legfelismerhetőbb velejárója a pártonkívüliek hol lenéző, hol sajnálkozó ajkbiggyesztése lesz. A helyzet természetesen a pártvezetőknek sem kellemes: érzik, hogy a tagok elárvultaknak, sőt elárultaknak tekintik magukat, és ami ettől elválaszthatatlan, lényegében hűtleneknek, a pártonkívüliekkel kacérkodóknak, árulóknak tekintik őket. Október 17-én a párt központi lapjának, a Népszabadságnak is foglalkoznia kellett a kérdéssel, megjegyezve, hogy a jelenség „már nem elszigetelt” és „különböző pártrendezvényeken, taggyűléseken mind gyakrabban és szenvedélyesebben kerül szóba”. A cikkből kiderül, hogy, igenis, párton belüli osztályharcról van szó: „A nézeteltérések a kommunisták között vannak – írja a lap. – Az esetek többségében ugyanis (az egyszerű párttagok) nem párton kívüli vezetőket bírálnak azért, mert fenntartásaik vannak a kommunistákkal szemben, hanem fontos állami és gazdasági funkciókat betöltő párttagokat marasztalnak el azért, mert helytelenül értelmezik és hajtják végre a párt politikáját, mert elvtelen módon járnak el a kommunisták rovására…”

A párt politikájának „helyes értelmezésével” a cikk adós marad és panacea helyett csak frázisokat ad tanácsként: jobban meg kell becsülni a kommunistákat, az állások betöltésénél jobban kell ügyelni a „megbízhatóságra”. Nem tud megoldást javasolni s ugyancsak általános szólamokat puffogtat Szirmai István, a Politikai Bizottság tagja is, aki a Társadalmi Szemle novemberi számában vezércikkben foglalkozik ezekkel a kérdésekkel. Ebben a cikkben is inkább a helyzet felmérése az érdekes. „Rendszeresen felmerül az a panasz – írja Szirmai –, hogy a pártmunkások nem kapnak elég megbecsülést. »Sokszor egy pártonkívüli nagyobb tiszteletben és megbecsülésben részesül, mint a pártmunkások« – mondják. Azt hiszem, hogy ez jogos panasz. Nem általános, de elég gyakori jelenség”. S a válasz rá? „Nem biztosíthatunk anyagi előnyöket – más előnyöket sem – valakinek azért, mert kommunista, de jogos követelmény, hogy a közélet minden területén övezzük tisztelettel, megbecsüléssel elvtársainkat, harcostársainkat, a kommunistákat.” Nesze semmi, fogd meg jól! – az egyszerű párttagok szempontjából, akik a belga Drapeau Rouge újságíróihoz hasonlóan, bizony, anyagi és más előnyökről ábrándoznak, annál is inkább, mert akárcsak brüsszeli elvtársaik, ők is nap mint nap látják, hogy Kádár Jánosnak, Kállai Gyulának, Szirmai Istvánnak és a többi vezetőnek nem lebecsülhető anyagi és más előnyei vannak abból, hogy kommunisták. Az, hogy a pártvezetés csak a szó legszorosabb értelmében vett olcsó, azaz semmibe sem kerülő tanácsokkal tud szolgálni, nem véletlen. Két út áll előtte. Az egyik a sztálinizmushoz való visszakanyarodás, amikor a párttitkárral senki sem mert feleselni, amikor igazán nem kellett szónokolni arról, hogy a pártonkívüliek „becsüljék meg jobban” a kommunistákat. Világos, hogy a párttagság mostani panaszai mögött ott lapul a nosztalgia ezek után a „régi szép idők” után. „Vannak olyan hangok – írja imént idézett cikkében a Népszabadság –, amelyek szerint a fentebb említett torzítások nem véletlenek, hanem következményei a párt politikájának. Példaként hozzák fel az ellenforradalom előtti éveket, amikor – mint mondják – a dolog másképp volt, nem volt »liberalizmus« a pártban…”

A sztálinizmushoz azonban nem lehet visszatérni, egyszerűen azért nem, mert Moszkva is egyre távolodik tőle. Marad a másik út: a jelenlegi. (Ahhoz, hogy a „harmadik utat”, a nemzeti függetlenség és a valódi demokrácia útját válasszák, át kellene ugraniok a saját árnyékukat.) A mostani úton viszont, bármennyit toldozgassanak-foltozgassanak is, bármilyen cikcakkokat írjanak is le a vezetők (és cikcakkok alighanem még lesznek a szakemberek kisebb és a párttagok nagyobb megbecsülése irányában is), újra meg újra szembe fogják találni magukat ugyanazzal az akadállyal: saját tagságukkal.

 

 

S ebben, a maga könyörtelen törvényszerűségével az az igazság mutatkozik meg, hogy az európai kommunista országok fejlődése túlhaladt a lenini–sztálini szerkezeten, túlhaladt magán a kommunista párton. E pártok kezdeti szerepéről, „történelmi szükségszerűségéről” még lehet vitatkozni, de arról már csak vitatkozni sem lehet, hogy ma Európában a fejlődés gátjaivá váltak, összeütközésbe kerültek a társadalmi haladás erőivel, és ebben a konfliktusban (marxista terminológiával: ebben a kibékíthetetlen ellentmondásban) fel kell morzsolódniok. Mikor? A pontos dátumot csak jósok tudják megmondani. De talán érdemes a perspektívákkal kapcsolatban idézni a magyar párt egyik vezetőjének, a Politikai Bizottság tagjának, Gáspár Sándornak egy sokat eláruló megállapítását (Társadalmi Szemle, 1964. október): „A pártszervezetek életében a legnagyobb gondot az okozza, hogy a mai viszonyok között nem mindig látják, milyen módon végezzék munkájukat…” Hogyan is látnák? Hiszen éppen „a mai viszonyok között” valójában már semmi munkájuk sincsen, felesleges kölöncöt jelentenek az ország, a nemzet életében!

A Csongrád megyei Hírlap 1964. október 30-i számában a következő esetet meséli el: „Egyik makói üzemben fordult elő, hogy egy jól dolgozó, tekintélyes munkásnak ajánlották: kérje felvételét a pártba, s erre ő azt válaszolta a kommunistáknak: Nem megyek én hozzátok, hiszen úgyis feloszlóban vagytok…”

A makói munkás nemcsak jól dolgozó és tekintélyes. Előrelátó és bölcs ember is.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

mutatis mutandis – (lat.): a megváltoztatandók megváltoztatásával. Hasonló jelenségekre szokták vonatkoztatni, amelyek között azonban különbségek is vannak.

panacea – gyógyír.

Szirmai István (1906–1969) politikus. 1929–40 között a Kommunisták Romániai Pártjának a tagja. 1943-tól a KMP tagja, a Magyar Rádió vezetője (1949–52). Letartóztatják, majd szabadon engedik (1953–54) 1956-ban az Esti Budapest c. lap. főszerkesztője. Az MSZMP KB tagja (1956–), titkára (1959–67), a PB póttagja (1959–), később tagja (1962-től).

cikke… – Az ideológiai irányelvek vitájáról. Társadalmi Szemle, XX. évf. 11. szám 1–16. o.

Gáspár Sándor (sz. 1917) politikus. 1936-tól kommunista párttag. 1947–56 között az MKP, majd az MDP KV tagja, 1956-tól az MSZMP KB tagja, 1962-től a PB tagja.

cikke… – A párt vezető szerepéről. Társadalmi Szemle, XIX. évf. 10. szám 1–22. o.