Togliatti testamentuma^*

Az egyik szélsőbaloldali, de nem kommunista francia hetilap Luther fellépéséhez és a protestantizmus megjelenéséhez hasonlítja a minap elhunyt olasz pártvezér, Palmiro Togliatti testamentumának a jelentőségét. „Annyi robbantó erő van benne – olvashatjuk a France Observateur hasábjain –, mint hajdan a Német Teológia következtetéseiben. Az 1964-es esztendő ugyanolyan fontos lehet a kommunizmus történetében, mint az 1520-as év volt az Egyházéban.”

Túlzás-e a hasonlat, avagy sem – a jövő fogja megmutatni. Mindenesetre annyi már most is világos, hogy ha 1964 valóban történelmi esztendőnek számít majd a kommunista világmozgalom történetében, abban a főszerepet nem Togliatti, hanem Mao Ce-tung játssza; ha a szakadás hivatalosan is megtörténik – s most már nehéz elképzelni, hogy ne történjék meg –, akkor elsőnek a „keleti Egyház” mond búcsút a „kommunista Rómának”. De Togliatti testamentuma könnyen hozzájárulhat, hogy a szovjet monocentrizmussal egy-két év leforgása alatt történjék meg az, amihez a pápaságnak fél évezredre volt szüksége: a keleti ortodoxok és a nyugati reformátorok elszakadása.

Testamentum? Az egész világsajtó így nevezi. Az elnevezés – ha most már így megy is át a köztudatba – nem pontos. Togliatti egyáltalán nem végrendeletnek szánta, hanem vitairatnak; úgy volt, hogy néhány napon belül találkozik Hruscsovval, s ez a memorandum, amelyen a jaltai üdülőben dolgozott, ennek a megbeszélésnek az előkészítésére íródott. A halál megakadályozta a találkozót. Hruscsovnak a személyes tárgyalások során talán sikerült volna egyben-másban, s esetleg nem is mellékes kérdésekben, meggyőznie vagy visszavonulásra kényszerítenie a kompromisszumokra egész pályafutása során majdnem mindig kész Togliattit; abban szinte bizonyosan megakadályozta volna, hogy téziseit nyilvánosságra hozza. A halottal nehezebb dolga van, mint az élővel. Palmiro Togliattival többé nem lehet visszavonatni, amit papírra vetett. Eltitkolni sem lehetett a világ (és a kommunista párttagság) elől, mint annak idején Lenin végakaratát. Az olasz párt vezetői sietve publikálták, valószínűleg azért is, hogy – orosz elvtársaiktól eltérően – elkerüljék az elsikkasztás vádját, s azért is, hogy belefogódzhassanak a további viták során. Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg, ki tudja hol áll meg, kit hogyan talál meg…

Togliatti természetesen nem azért írta memorandumát, hogy ártson vele a kommunizmusnak; mint általában a reformerek, javítani szerette volna a dogmát, szolgálni az ügyet, amelyre egész életét feltette. Tanácsaival a közeledő katasztrófát akarta megakadályozni: az egységes kommunista világmozgalom kettészakadását. Az oroszok december 15-ére összehívták Moszkvába a 26 legfontosabb kommunista párt képviselőit, hogy a kínai konfliktust megtárgyalják velük. Az olasz pártvezér ellenzi ezt az értekezletet; tudja, hogy a kínaiak fenyegetése, miszerint december 15-e a Nagy Hasadás napja lesz, nem üres fecsegés. „Kétségeink és fenntartásaink vannak még a nemzetközi konferencia létjogosultságával kapcsolatosan – írja –, főként azért, mert most már világos, hogy a kínaiakon kívül a pártoknak egy fontos csoportja nem fog részt venni rajta… Elképzelhetetlen, hogy Kínát és a kínai kommunistákat ki lehessen zárni az egységből…”

Kell-e mondani, hogy Togliatti nem a kínaiak híve; ellenkezőleg, alapjában véve az oroszokkal ért egyet; élesen és egyértelműen megbélyegzi Peking álláspontját. De ezzel egy időben szemére veti az oroszoknak – nem azt, hogy harcolnak a kínaiakkal, hanem azt, hogy rosszul harcolnak. Ahelyett, hogy gondosan elemeznék a vitapontokat, ahelyett, hogy érvelnének – szitkozódnak és átkozódnak, s akárcsak a kínaiak, sértéseket vagdosnak ellenfeleik fejéhez. „Ez alatt az idő alatt – írja aggodalmasan – a kínaiak offenzívája, s tevékenységük, hogy kis szakadár csoportokat alakítsanak és néhány pártot megnyerjenek saját nézeteiknek, erősen előrehaladt. Általában erre az offenzívára ideológiai polémiával és propaganda-állításokkal, nem pedig politikánk gazdagításával válaszoltak.”

Válaszoltak… Kik? Nyilván az oroszok. Azok, akiktől helyzetüktől s annyiszor meghirdetett vezető szerepüktől fogva a legtöbbet vártak híveik és barátaik, képtelennek bizonyultak a színvonalas vitára, súlyos csalódást okoztak. S ha fogalmazásaiban mindvégig óvatos marad is, Togliatti nem fukarkodik a szemrehányásokkal. A memorandum, noha gyakran felületes, nem árnyalt és nem arányos (a szerző érzi ezt s szabadkozik is), az olvasó számára fokozatosan szinte vádirattá alakul át; s paradox módon nem is a kínaiak ellen (őket Togliatti éppoly sommásan intézi el, mint azok, akiknek ő ugyanezt a módszert felrója), hanem az oroszok és az oroszokhoz hű kommunisták ellen. Alig van a kommunista pártok tevékenységének olyan megnyilvánulása, amelyben az olasz vezető ne találna hibát, s a hibák, amelyekre rámutat, nem akármilyenek. Maradjunk az alábbiakban annál, ami minket a legközelebbről érint: mit mond Oroszországról és Kelet-Európáról.

A Szovjetunió, a híres „világítótorony”, a „megvalósult szocializmus országa”, „a tökéletes kommunista társadalom építőinek földje”? S a körülötte keringő kisebb, de majdnem olyan csodálatos bolygók, a népi demokráciák? „Nem helyes úgy beszélni a szocialista országokról (a Szovjetunióról sem), mintha ezekben az országokban minden mindig jól menne” – írja Togliatti. – „Mindezekben a szocialista országokban nehézségek, ellentmondások, új problémák támadnak folytonosan, amelyeket valódi formájukban kell megmutatni. A legrosszabb, ha azt a benyomást keltik, hogy minden mindig jól megy, és aztán hirtelen arra kényszerülünk, hogy nehéz helyzetekről beszéljünk és megmagyarázzuk őket… Bizonyos helyzeteket nem egykönnyen lehet megérteni. Több esetben is az a benyomás, hogy a vezető csoportokban nézeteltérések vannak, de az ember nem tudja, hogy tényleg így van-e, és melyek ezek a nézeteltérések. Talán hasznos volna olykor, hogy még a szocialista országokban is nyílt viták lehessenek az időszerű problémákról, a vezetők részvételével…” (A fogalmazás már olyan óvatos, hogy szinte gúnynak tűnik; ha nem az – annál lesújtóbb e szocialista országok szempontjából.)

A híres XX. kongresszus és a desztálinizáció folyamata? Togliatti feleleveníti 1956-os álláspontját, amikor kijentette, hogy jó dolog Sztálint bírálni, de tovább is kell menni, és megvizsgálni, hogyan lehetséges az, hogy olyan ember, mint Sztálin, egy kommunista országban uralomra kerülhetett és harminc évig diktátorkodhatott. Nyolc esztendeje a szovjet párt elítélte Togliattinak ezt a „kérdésfeltevését”. Az olasz vezető most újra és makacsul előhozakodik vele: „Az a vélemény – írja –, hogy általában nem oldották meg a Sztálin-kultusz eredetének problémáját és nem tárták fel azokat az okokat, amelyek ezt a kultuszt lehetővé tették”. Ide kapcsolódik az, hogy ha Sztálin kultuszának már vége van is, azokból a tünetekből, amelyekkel együtt járt, még egész sor él és virul. „Az a probléma, amely ma leginkább magára irányítja a figyelmet, mind a Szovjetuniót, mind a többi szocialista országot illetően: túlhaladt-e a rendszer a demokratikus és egyéni szabadságjogok ama korlátozásán és eltörlésén, amit Sztálin vezetett be? Az az általános benyomás, hogy huzavona és ellenállás van azokhoz a leninista normákhoz való visszatérés ellen, amelyek biztosítják a pártban is, a párton kívül is a kifejezés és a vita széles szabadságát, a kultúra és a művészet, sőt a politika területén is.”

Nemzetközi szolidaritás? Proletár internacionalizmus? A Szovjetunió és a népi demokráciák egysége és megbonthatatlan barátsága? Íme, hogyan látja mindezt a valóságban Togliatti: „Van valami, ami aggaszt minket, s amit képtelenek vagyunk megérteni: a szocialista országoknál egy centrifugális irányzat mutatkozik. Súlyos és nyilvánvaló veszedelem ez, amellyel – úgy gondoljuk – a szovjet elvtársaknak foglalkozniok kell. Kétségtelen, hogy van ebben a jelenségben egy adag az újjászülető nacionalizmusból is. De tudjuk, hogy a nemzeti érzés állandó tényező marad a munkás- és szocialista mozgalomban, elég hosszú időn keresztül, a hatalom megragadása után is. A gazdasági haladás nem tünteti el, hanem erősíti ezt az érzést. A szocialista táborban is, talán (aláhúzom ezt a »talán«-t, mert sok konkrét tényt nem ismerünk) óvakodni kellene a külső és kényszerű uniformizálástól; és arra kellene gondolni, hogy az egységet az egyes országok különbözőségében és teljes autonómiájában kellene megteremteni és fenntartani.”

Nehéz elvárni, hogy a Komintern egyik veteránja, az egyik legnagyobb kommunista párt vezetője ennél nyíltabban megbélyegezze a szovjet gyarmatosítás tényét és módszereit, elismerje, hogy a kelet-európai országok nem függetlenek, és szót emeljen nemzeti érdekeik tiszteletben tartása, nemzeti jellegük megőrzésének joga és autonómiájuk szükségessége mellett.

Palmiro Togliattinak liberális megnyilatkozásaival s nem utolsó sorban fentebb idézett tételével, amelyben rámutatott, hogy Sztálin rémuralma nem a szovjet rendszertől függetlenül, hanem annak következményeként született, jelentős szerepe volt a forradalmat megelőző magyarországi szellemi erjedésben. A forradalom bukása után azonban egyértelműen az oroszok mellett foglalt állást, s vitathatatlan intellektuális képességeit a magyar nép ügye ellen, Moszkva szolgálatára bocsátotta. A pártfegyelemből annyiszor elhallgattatott lelkiismeret szava szólalt-e meg benne, gondolt-e a magyar ügyre, amikor memorandumát írta, a realista bizonyult-e erősebbnek a funkcionáriusnál – nem tudjuk. Utolsó írása mintha jóvátétel is volna.

S ha már a magyar vonatkozásoknál tartunk, lehetetlen hallgatnunk arról, milyen megdöbbentő a hasonlóság Togliatti mostani memorandumának és Nagy Imre 1953–56-os írásainak egész sor elképzelése között. A sztálinista huzavona és ellenállás elítélése, a demokratikus és személyi szabadságjogok, a nemzetek függetlenségének és egyenjogúságának követelése, s a memorandum egyéb tételei (az például, ahol Togliatti a művészi alkotás és a tudományos kutatómunka teljes szabadsága mellett tör lándzsát, vagy ahol az ateista propaganda elavult módszereit kifogásolja) az emberben szinte azt az érzést keltik, mintha csak Nagy Imre kiátkozott és halállal büntetett igéi kelnének új életre. Mintha Togliatti tíz éves késéssel fedezte volna fel – vagy sokkal inkább: merte kimondani – azt, amiért Nagy Imre vállalta előbb a megaláztatást, aztán a mártíriumot.

Annál izgatóbb a kérdés: mit kezdenek most a magyar kommunista vezetők Togliatti testamentumával?

Moszkva egyhetes késéssel, teljes terjedelmében, és mindeddig kommentár nélkül, közölte a dokumentumot. Egyelőre nem egészen világos, miért? Azért-e, mert a kínai ügyben Togliatti mégiscsak mellettük foglalt állást? Azért-e, mert féltek, hogy a kínaiak gúnyolódni fognak, ha nem közlik? További liberalizálódásra készülnek, és ehhez fel akarják használni a nagytekintélyű olasz vezető téziseit? Vagy pusztán csak vitatkozni akarnak vele, s ezért lehetetlen volt agyonhallgatniok?

A budapesti sajtóban egy héten át, miután már az olasz kommunista lapok és az egész nyugati sajtó tele volt a Togliatti-testamentummal, egyetlen sor sem jelent meg arról, hogy ez az írás egyáltalán létezik. Moszkva után most Budapest is tudomást vett róla. De míg a Pravda csonkítatlanul közli, a Népszabadság rövidítve és megcenzúrázva. Szomorú tünet. Arra vall, hogy a pesti kommunistákat még egy világ választja el attól, amit Togliatti így fogalmaz meg: „Minden pártnak autonóm módon kell tudni haladnia. A pártok autonómiája, amely mellett erőteljesen hitet teszünk, nemcsak mozgalmunk belső szükségessége, hanem a jelenlegi viszonyok között fejlődésünk elengedhetetlen feltétele”. A magyar párt eddig a leghalványabb jelét sem adta annak, hogy autonóm módon tudna haladni. Mindmáig csak a pórázon-járásban mutatkozott tökéletesnek.

Így lesz-e továbbra is, most, hogy Togliatti dokumentumát nem lehetett teljesen elrejteni az ország közvéleménye és a párt tagsága elől? Fel tudják, fel akarják, fel merik-e használni a pillanatnyi vezetők ezt az írást arra, hogy az országnak előnyöket szerezzenek vele? Akadnak-e a kommunista párton belül olyan erők, amelyek a Togliatti-dokumentummal a kezükben fel mernek majd lépni, és csatlósszerep helyett egy magyar út irányába kényszeríteni a mostani uralkodó csoportot? S a vitákban, amelyek elkerülhetetlennek tűnnek, mit fognak kezdeni a kommunisták azzal a Nagy Imrével, akiről Kádár még nemrégiben, a párizsi Le Monde-nak adott nyilatkozatában kijelentette, hogy soha nem fogják rehabilitálni? S aki ellen, mellesleg, az egyik legfőbb vád az volt, hogy annak a Titonak a barátságát kereste, akit ma oly fényesen fogadnak Budapesten?

A választ megtalálni – ha ugyan van válasz – azoknak a dolga, akik 1956. november 4-e után a hivatalos Hatalommal szolidarizáltak. A többieknek, tízmillió magyarból több mint kilenc és fél milliónak, a Togliatti-testamentum hasznos segítség, ügyesen forgatható fegyver lesz. Meglepődnénk, ha nem élnének vele.