Újévi számvetés^*

A vas és a beton, a technika és a tervszerűség, a mérnöki pontosság és a tudományos előrelátás korát éljük? Kevés esztendő volt írott történelmünkben, amelyik jobban megmutatta, mennyire bizonytalan, mennyire kiszámíthatatlan az emberi élet és minden, amit az ember alkotott, mint 1963. Fényes nappal, ezrek és ezrek szeme láttára egy gyilkos fegyver másodpercek alatt kiolthatta annak a fiatal, tetterős, becsületes férfinak az életét, aki a világ leghatalmasabb országának az élén állott; két puskagolyó könnyedén végezhetett azzal az emberrel, akinek egyetlen gombnyomására atom- és hidrogénbombák tömege hullhatott volna az égből, és százmilliók pusztulhattak volna el. Orvosok és papok hiába állták körül a jó János pápa betegágyát: a rák ellenében egyaránt tehetetlen a tudomány és az ima. Szkopjéban megmozdult a föld, és egyik percről a másikra ezrek vesztek oda; hol voltak a szeizmográfok, amelyek jelezték volna a veszélyt? Olaszországban átszakadt egy gát, és a víz meg a kőomlás ezreket ölt meg; hol voltak a mérnökök, akik építették, vagy akik észrevették volna az első repedéseket? Diktátorok, akik előző nap még pöffetegen ültek palotáikban, egy éjszaka leforgása alatt hullákká vagy földönfutókká váltak; holnap-holnapután már senki sem fog emlékezni Kasszem és Diem, Sylvanus Olympio és Fulbert Yulu nevére. Népvezérek és uralkodók, akik nemrég még testvérekként ölelkeztek, egyszerre csak zsarnoknak és kalandornak kezdték nevezni egymást: Ben Bellát és II. Hasszánt, Algériát és Marokkót az arab egység agyonreklámozott jelszava nem tudta megakadályozni abban, hogy háborút ne kezdjenek egymás ellen. És az a barátság, amelyet annyi ünnepi beszéd, hivatalos nyilatkozat és vezércikk hirdetett nagynak, öröknek, megbonthatatlannak, 1963-ban az egész világ színe előtt nyílt gyűlölködésbe fordult át; ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, hogy a Szovjetunió és Kína ma kit tekint inkább ellenségének – a nyugati világot-e, avagy egymást?

A döbbenetnek, a meglepetéseknek, a tragédiáknak és a tragikomédiáknak ebben a kavalkádjábán, amelyben a rossz és a jó, a teljességgel hátborzongató és a majdnem nevettető emberi mértékegységekkel meghatározhatatlan arányokban keveredik, akadtak olyan események is, amelyek ha biztonságot nem, de bizonyos reményt mégis jelentenek. Afrikában és Ázsiában új országok nyerték el függetlenségüket; Berlinben – legalább karácsonyra – rés nyílt a Falon: a hidegháború dühe alábbhagyott; Moszkvában aláírtak egy atomegyezményt, amelynek hatékonysága nem nagyon jelentős, de tendenciája bíztató; s ami bennünket a legközvetlenebbül érint: Kelet-Európában folytatódott az enyhülés. A Szovjetunió, a kubai kudarc és a Pekinggel való viszály nyomán, kezdi egyre nyíltabban beismerni, hogy katonailag is, gazdaságilag is gyengébb, mint a Nyugat; Hruscsov 1963-ban már egyetlen ultimátumot sem dörgött el a német különbékéről; mindössze néhány apróbb provokációval próbálkozott meg (incidensek a berlini úton, Blaghoorn professzor letartóztatása), de erőteljes ellenállással találkozva, tüstént meghátrált; s nem rejtegetve a mezőgazdasági csődöt, a nyugati országokhoz fordult gabonáért. Azokból a fenyegetésekből, amelyek 1962 decemberében a nevezetes moszkvai Manyezs-kiállításon hangzottak el a legjobb és legtisztességesebb orosz festők, írók, muzsikusok ellen, a végén semmi sem lett: akiket büntetéssel ijesztgettek, azokat jobbnak látták nem megbüntetni, akiket átmenetileg elhallgattattak, azok azóta újra megszólaltak.

 

 

Ha ma Magyarországon jobb világ van, mint tizenöt, tíz vagy akár két-három esztendeje, az nyilván azért van így, mert Moszkvában a viszonylag liberálisabb elemek vannak felül. A Szovjetuniónak, amely rövid néhány esztendő alatt elvesztette Kínát, Albániát, Észak-Koreát és Észak-Vietnamot – anélkül, hogy Jugoszláviát sikerült volna visszaédesgetnie a kommunista tömbbe –, a Szovjetuniónak, amelynek ma szó nélkül kell eltűrnie, hogy Románia ne úgy szavazzon az ENSZ-ben, mint a többi kommunista állam, ma jól jön a magyar vezetők hűsége, és a nemzetközi enyhülés óvatos szorgalmazása közben nem lehet ellenére az, hogy a Nyugat – egyebek közt saját rossz lelkiismeretének megnyugtatására is – kezd kedvezőbb véleményt alkotni arról az országról, amelyet hét évvel ezelőtt csúful cserbenhagyott, s ahol 1956-ban a történelem egyik legspontánabb forradalma és egyik leggyászosabb intervenciója zajlott le.

Az egyetlen, ami számunkra mértékadó lehet: milyen a nép sorsa és az ország nemzetközi pozíciója? Azok a nyugati újságírók, akik manapság szinte elárasztják a lapokat magyarországi beszámolóikkal, és azok az emigránsok, akik mostanában hazalátogatnak, egybehangzóan állítják, hogy az emberek otthon szabadabban beszélnek, nyugodtabban élnek, jobban esznek, választékosabban öltözködnek, többet szórakoznak, kevesebb gonddal küszködnek, mint a közelmúltban. Ha egyes túlzásoktól eltekintünk is, az összkép hitelességében nincs okunk kételkedni. Nem volt-e 1963-ban általános politikai amnesztia, amelynek általánossága ugyan kétséges, de Bibó Isvánnak és sok más társának mégis meghozta a börtönből való szabadulást? Nem érezhető-e a nagyobb szabadság fuvallata akkor is, ha egyik-másik hazai folyóiratot vagy könyvet lapozgatjuk? Nem jöttek-e az elmúlt esztendőben tízezrével Nyugatra magyar vendégek, köztük a szellemi élet olyan kiemelkedő alakjai, mint Kodály Zoltán, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Németh László, Weöres Sándor, Vas István, Pilinszky János, s akik nem is olyan rég még börtönben sínylődtek: Déry Tibor, Háy Gyula, Tardos Tibor?

A turisták – orvosok, mérnökök, művészek, tisztviselők – (mert munkás vagy paraszt ma sem látogat sűrűbben külföldre, mint a régi világban), beszámolóikban nagyjából megerősítik azt, amit a hazalátogatók mesélnek. Nagyjából, de nem teljesen. Aligha lehet csodálkozni azon, hogy az ő történeteikben lényegesen több szó esik egyes visszásságokról és bajokról, mint azokéban, akik egy vagy két hetet töltenek a Margitszigeten, a Gellért Szállóban vagy a tihanyi Motelban. Őtőlük, anélkül, hogy az általános javulást tagadnák, bőségesen hallhatunk a hivatalok packázásairól, egyes funkcionáriusok korlátoltságáról és rosszakaratáról, olyasmiről – s ezt minden rendszerezés nélkül jegyzem ide –, hány paraszt lett öngyilkos az erőszakos szövetkezetesítés következtében, hogyan kényszerülnek továbbra is lopni a munkások az üzemekben, milyen szégyenletesen alacsony a kezdő tanárok és orvosok fizetése, hány olyan kép van, amelyet nem engednek kiállítani, hány színdarab, amelyet nem mutatnak be, hány könyv, amely nem jelenhet meg.

De a döntő különbség a hazalátogatók és a hazulról látogatók, vagy egyszerűen: a külföldiek és az otthoniak helyzetmegítélésében nem is itt van, nem ezekben az egyáltalán el nem hanyagolható, s részleteknek is csak hűvös kívülállással nevezhető tényekben. Van valami, ami mindennél sokkalta fontosabb. A külföldi, a kellemesen eltöltött vizit után, visszatér abba az országba, ahol él. Utána az özönvíz. Hozza magával, persze, a megnövekedett rokonszenvet Magyarország irányában, azt a varázst, amivel hazánk jóformán mindenkit megigéz, kívánja, hogy tovább javuljon az élet, a nép kedvéért is, és azért is, hogy jövőre vagy két év múlva – olcsón – újra ott üdülhessen. De ha ne adj isten, esetleg romlanék a helyzet, akkor – felháborodnék, sajnálkoznék, feddően csóválná a fejét, aggódnék az otthoni rokonokért, barátokért, ismerősökért – akárcsak ’56-ban –, aztán tehetetlenül meghúzná a vállát – akárcsak ’56-ban –, és többet nem menne oda nyaralni. Aki otthon él, még ha pár hétre Nyugatra jön is, annak vérre, életre-halálra megy ez a „játék”. Annak a kérdések kérdése nem is az, hogy ma milyen a helyzet, hanem még ennél is inkább: holnap és holnapután milyen lesz? Marad-e legalább olyannak, amilyen most, javul-e, avagy romlik? Aki otthon él, az a jelenlegi, félelemtől mentesebb életben sem tud szabadulni a félelemtől: holnapra – minden előjel, előzetes bejelentés nélkül, ismeretlen és befolyásolhatatlan hatalmi vetélkedések következményeként – nem tér-e vissza a tegnapi, a sztálini világ? A mai rendszernek a legfőbb szövetségese, hogy tudatosan ébren tartja ezt a félelmet; legfőbb gyengesége, hogy valójában neki magának sincs módja arra, hogy – ha a falra festett ördög megjelennék – akkor elűzze.

A mai Magyarország legmélyebb aggodalma és legégetőbb kérdése – kimondva vagy kimondatlanul –: mi a garancia? Mi a garancia arra, hogy amit eddig elért az ország, megmarad? Mi a kezesség arra, hogy a múlt bűnei nem fognak megismétlődni? Mi a biztosíték arra, hogy ami ezután jön, jobb lesz és nem rosszabb az eddiginél?

 

 

A rendszer erre a kérdésre nem tud válaszolni. Nem tud és nem is tudhat, hiszen ennek a rendszernek a lényege éppen az, hogy – nincs benne semmire garancia. Milyen biztosítékokat adhat az a hatalom, amelyik maga is egy idegen hatalom függvénye? Milyen biztosítékai lehetnek ott a népnek, ahol a választás legfőbb jellegzetessége, hogy – nem lehet választani: egy lista van, s ez a lista – bármi legyen is a program, bárki legyen is a miniszterelnök – biztosan több mint 99 százalékot kap? Ahhoz, hogy bármiféle komoly garanciáról lehessen beszélni, Magyarországnak először is függetlennek kellene lennie; másodszor, sőt nem is másodszor, hanem ezzel egy időben: alkotmányos demokráciának.

Ezek – maximális követelések. Megfeledkeznünk, lemondanunk róluk nem szabad; megvalósulásukban reménykednünk – rövid távon – nem lehet. De hát akkor a felszíni csillogás, a lelkendező beszámolók, a tagadhatatlan javulás ellenére, mélyebbre tekintve, garanciák után kutatva – reménytelen-e a magyar helyzet? A dolgok nem ilyen egyszerűek. A szabadabb beszéd, a szabadabb írás, a szabadabb gondolkodás, a külfölddel való közvetlenebb kapcsolat végzi a maga munkáját, ha túl gyorsan nem is, de állhatatosan; az egypárt-diktatúra, hacsak újabb erőszakot nem alkalmaz, egyre inkább defenzívába szorul, a közszellem fokozatosan demokratizálódik. Paradox módon azonban nem a belső fejlődés, hanem Magyarország nemzetközi lehetőségei azok, amelyek ma a legtöbb reményt nyújthatnák – feltéve, hogy a jelenlegi vezetők élni tudnának és akarnának ezekkel a lehetőségekkel.

 

 

A szovjet birodalom bomlása, amely Sztálin halálával indult meg, s amely az utóbbi években különösképpen meggyorsult, váratlan lehetőségeket kínál azoknak az országoknak, amelyek tegnap még a legtökéletesebb csatlósok voltak, vagy akár még ma is az azok. Utaltunk már fentebb az albán és a román példára. Volt-e hívebb szolgája Sztálinnak Enver Hodzsánál és Gheorghiu-Dejnél? Ma mind a ketten rebellisek, s a románok nem is egyszerűen „balról”, hanem – a szovjet-kínai konfliktust kihasználva – a román nacionalista érdekek képviseletében. Ideje volna, hogy a magyar vezetők is felébredjenek, észrevegyék, hogy új szelek fújdogálnak a világban, felfedezzék, hogy nem kell feltétlenül a Szovjetunió ellenségévé válnia annak, aki Moszkvának adott esetben nemet mond, s főleg: felkészüljenek és az ország nemzetközi helyzetét, cselekvési szabadságát biztosítsák arra az esetre, ha Moszkvában valami előre nem látható történik: Hruscsov esetleg rákényszerül a sztálini módszerek alkalmazására, vagy megbukik, vagy meghal.

Az első, legelemibb feltétele a szabad nemzeti cselekvőképességnek az, hogy az idegen csapatok mielőbb hagyják el az ország területét. December 11-én az Agence France Press rendkívül érdekes jelentést közölt Moszkvából. Szóról szóra idézem: „Moszkvai diplomáciai körökben arról beszélnek, hogy folyamatban van a Magyarországon állomásozó szovjet katonák családtagjainak fokozatos hazaszállítása. Ez az akció, egyáltalán nem látványos módon, körülbelül egy hónappal ezelőtt kezdődött el, és állítólag annak az előjele, hogy a következő hónapokban a szovjet katonai alakulatok elhagyják az országot. Ugyanezekben a diplomáciai körökben ebből az alkalomból aláhúzzák, hogy ez a lépés, amennyiben igaznak bizonyul, közös egyezmény következménye Magyarország és a Szovjetunió között, és olyan légkörben következnék be, amikor is Magyarországon a politikai helyzet stabilizálódik.” Ha a hír igaz, csak üdvözölni lehet. Könnyű, persze, egy kézlegyintéssel azt mondani: „Mi változik akkor, ha kimennek az oroszok? A szovjet határ alig 300 kilométernyire van Budapesttől; a helytartóikat otthagyják, Magyarország továbbra is a Varsói Szerződés tagja marad, és csapataikkal adott esetben órák alatt el tudják árasztani az országot.” Mindez így van; de valami mégiscsak változik. Az, hogy húszéves megszállás után Magyarországon először nem lesznek majd idegen katonai egységek. Elfeledhetjük-e, hogy az 1956-os forradalomnak elsőszámú követelése volt a szovjet csapatok távozása? A forradalom szelleméhez lennénk hűtlenek, ha egyszerűen semmibe vennénk vagy lebecsülnénk ennek a követelésnek valóra válását. Lehet, sőt valószínű, hogy egyhamar tényleg nem változnék semmi; de a távolabbi jövőbe nézve, mégiscsak más egy olyan ország helyzete, amelyet idegen erők tartanak megszállva, mint az olyané, ahol a puskák, ágyúk, tankok és repülőgépek kizárólag a nemzet fiainak a kezében vannak.

 

 

Az önálló, vagy legalábbis önállóbb magyar külpolitikának második feltétele a Nyugattal való kapcsolatok megjavítása, illetve normalizálása. 1963 utolsó heteiben itt is történt néhány nem jelentéktelen kezdeményezés. Angliával és Franciaországgal a diplomáciai képviseleteket nagykövetségi rangra emelték. Formalitás? Több annál: közeledés ahhoz az Európához, amelyhez Magyarország – földrajzi helyzete és múltja révén – valójában tartozik. De nem kevésbé fontos az sem, hogy december 14-én Mód Péter külügyminiszter-helyettes Washingtonban felkereste Averell Harriman amerikai külügyi államtitkár-helyettest, és – az AFP hírügynökség jelentése szerint – közölte: Magyarország kész megtárgyalni az Egyesült Államokkal, a rendezés érdekében, minden, a két ország között fennálló kérdést, beleértve Mindszenty hercegprímás ügyét is. A Mindszenty-ügyet elsősorban nem Amerikával, hanem magával a hercegprímással és a Vatikánnal kell rendezni; de a lényeges nem ez, hanem az, hogy – úgy látszik – Budapesten végre rájöttek: elsősorban nem az Egyesült Államoknak, hanem Magyarországnak hátrányos, ha nem normalizálja viszonyát azzal az országgal, amellyel a Szovjetunió is igyekszik javítani a kapcsolatait.

A harmadik feltétel a magyar külpolitika önállósodására, ami több is mint feltétel: kötelesség – az erdélyi magyarok kérdésének nyílt fölvetése. 1963 fordulópontot jelentett Erdély ügyében; a legnagyobb világlapok, az Observer, a Le Monde, a Le Monde Diplomatique elkezdtek beszélni arról, ami mindeddig tabu volt. Csak a forma szerint legilletékesebb, a magyar kormány hallgat. Mitől félnek? A sovinizmus vádjától? Az, hogy a legbűnösebb sztálinista múltú román vezetők napról napra megsértik majdnem kétmillió magyar emberi jogait, nem sovinizmus? Szóvá tenni a sérelmeket, kiállni az egyenjogúság védelmében, számonkérni a visszaéléseket, a nemzetközi közvélemény figyelmét, hivatalosan is felhívni a kétnemzetiségű, kétnyelvű ország, Erdély problémájára: ez volna az, amitől egy magyar kormánynak meg kell riadnia? Corneliu Mănescu román külügyminiszter – a magyar külügyminiszter vendégeként – december 16–18 között „baráti látogatáson” Budapesten tartózkodott. Fogadta őt Kállai Gyula miniszterelnök-helyettes, Péter János külügyminiszter pedig vacsorát adott a tiszteletére: ez minden, ami a távozásakor kiadott pár soros kommünikéből megtudható. Volt-e szó Erdélyről, ha nem, miért nem, ha igen, hogyan s miképpen: úgy látszik, a magyar nép még nem elég érett ahhoz, hogy ezekről a kérdésekről kormánya tájékoztassa őt. A román kommunisták ma már taggyűléseken, népgyűléseken informálják országukat, és „félhivatalos”, de nagyon is irányzatos beszélgetésekben az egész Nyugatot is arról, milyen ellentéteik vannak a Szovjetunióval. Mikor fogják végre a magyar kommunisták is a magyar nép és a világ elé tárni azt, amit már úgyis tud ország-világ: mi történik Erdélyben, s azt is, amit egyelőre senki sem tud: hajlandók-e tenni is valamit az erdélyi magyarság felszámolásának a megakadályozására?

 

 

Mi a garancia? – kérdezik otthon aggódva, és kérdezzük itt, az emigrációban is –, mi a garancia arra, hogy a magyarországi helyzet továbbra is javulni fog? Azzal kezdtük ezt az újévi számvetést: milyen törékeny, bizonytalan, kiszámíthatatlan a világ, amelyben élünk. Túl sokat várnánk egy diktatúrától, ha éppen tőle remélnénk százszázalékos biztosítékokat. Annak mindenesetre, hogy a helyzet ne romoljék, egyik alapfeltétele – s ez egyaránt vonatkozik otthonélőkre, emigránsokra, hazalátogatókra és hivatalos vezetőkre -, hogy ne legyünk elégedettek azzal, ami van. Aki felelősséget érez a nép sorsáért és a nemzet ügyéért, az szívből örül minden javulásnak, de a Szilveszter éjszakáján született költővel azt vallja:

 

Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszan, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földje van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éhen-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! És addig? Addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni kell.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

gyilkos fegyver – 1963. nov. 22-én, röviddel harmadik hivatali éve vége előtt J. F. Kennedy, az Egyesült Államok elnöke a texasi Dallasban merénylet áldozata lett.

a jó János pápa – 1963. jún. 3-án Rómában, 81 éves korában, pápaságának 5. esztendejében gyomorrákban meghal XXIII. János pápa, eredeti nevén Angelo Giuseppe Roncolli (sz. 1881-ben). Összehívta a II. ökumenikusnak nevezett zsinatot (1962–65), amely történelmi lépéseket tett a megmerevedett dogmák felülvizsgálatával, az ökumenikus nyitás kezdeményezésével.

Szkopjében megmozdult a föld – 1963. júl. 26-án a jugoszláv tagköztársaság, Macedónia fővárosában több mint 1800 halálos áldozatot követel egy földrengés.

kettészakadt egy gát – 1963. okt. 5-én az észak-olaszországi Monte Tocón hegyomlás következtében a vaiont-i felduzzasztott tóból árhullám zúdul le a Piave-völgybe. A katasztrófában 2200 ember lelte halálát.

Kasszem, Abd al Karim (1914–1963), iraki tábornok. 1958-ban, egy államcsíny után miniszterelnök lett. 1963-ban meggyilkolták.

Diem – Ngo Dinh Diem (1901–1963), Dél-Vietnam elnöke (1956–63). Meggyilkolták.

Olympio, Sylvanus (1902–1963), Togo elnöke. 1963-ban meggyilkolták.

Yulu, Fulbert, katolikus pap, a Kongói Köztársaság elnöke (1960–1963).

Ben Bella, Ahmed (sz. 1916) algériai politikus. A II. vh.-ban a francia hadsereg altisztje, Olaszországban és Franciaországban harcol. 1948-ban az illegális Néppárt katonai szervezetének tagja. 1954-ben megalakítja az Akcióegység Forradalmi Bizottsága nevű szervezetet, amely az 1954. nov.-i fegyveres felkelést szervezi és irányítja. Elfogják és Franciaországban bebörtönzik (1954–62). 1958-ban távollétében az Algír Köztársaság ideiglenes kormányának miniszterelnök-helyettesévé választják. Kiszabadulása és Algéria függetlenségének kikiáltása után a Nemzeti Felszabadulási Front (F.L.N.) PB vezetője, miniszterelnök (1963–65. jún.) és köztársasági elnök (1963–65. jún.). 1965. jún. 13-án egy vértelen puccs megbuktatja.

II. Haszán (1929–1999) Marokkó királya, az Alavita-dinasztia 17. uralkodója, V. Mohammed fia. 1957-ben a marokkói Királyi Hadsereg főparancsnoka lett. 1961-ben örökölte a trónt, magának tartva meg a miniszter-elnöki (1961–63, 1965–67), a hadügyminiszteri (1972–73) és a főparancsnoki (1972-től) címet. Erős központi kormányzatot vezetett be és kezdeményezte Spanyol-Szahara felosztását Marokkó és Mauritánia között.

háborút kezdjenek egymás ellen – 1963. okt. 31-én Algéria és Marokkó fegyverszünetet kötnek, miután lezárulnak a határvillongások.

Afrikában és Ázsiában új országok… – 1963-ban az afrikai kontinensen két ország nyerte el függetlenségét: Kenya, december 12-én és Zanzibár, december 10-én.

Berlinben rés nyílt – dec. 17-én hosszas tárgyalások után a kelet- és nyugat-berlini hatóságok megállapodnak egy-egy belépési engedélyek kiadásáról szóló egyezményről. Ez először ad alkalmat a nyugat-berliniek számára a fal felépítése óta (1961. aug.), hogy az ünnepek alatt meglátogassák a keleti városrészben élő rokonaikat.

aláírtak egy atomegyezményt – 1963. aug. 15-én a moszkvai Kremlben egy egyezmény aláírására kerül sor, amely a légkörben, a világűrben és a víz alatt folytatott atomkísérletek betiltásáról intézkedik. Az egyezményt a SZU, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok külügyminiszterei írták alá. Később más államok is csatlakoztak az egyezményhez. Franciaország, szuverenitásának jogára hivatkozva, nem írja alá az okmányt.

Vas István (1910–1991) költő, író, műfordító, esszéista. Kossuth-díjas (1962, 1985).

Pilinszky János (1921–1981) költő. Kossuth-díjas (1980).

Gheorghiu Dej, Gheorghe (1901–1965) román kommunista politikus. A Román KP vezetője, 1945-től haláláig, miniszterelnök (1952–55), államfő (1961–65).

Harriman, William Averell (1891–1986) amerikai demokrata párti politikus, diplomata, bankár. Diplomáciai tanácsadóként részt vett a casablancai (1943), teheráni (1943), jaltai (1945) és a potsdami (1945) konferenciákon. New York állam kormányzója (1955–59). Az 1963-as atomcsend-egyezményt aláíró amerikai delegáció vezetője volt.

Manescu, Corneliu (sz. 1910) román politikus. 1936-ban belép az illegális kommunista pártba. 1960-ban Románia budapesti nagykövete. 1961-ben külügyminiszter, majd a román küldöttség vezetője az ENSZ-ben (1961–68). 1965-től a RKP KB tagja.

Péter János (sz. 1910) politikus. Református lelkész, majd debreceni püspök (1949–57). 1953-tól országgyűlési képviselő, az MSZMP (1961-től), majd 1966-tól a KB tagja. Az Elnöki Tanács tagja (1958–61), a külügyminiszter első helyettese (1958–61), később külügyminiszter (1961–73), az Országgyűlés alelnöke (1973–88).

szilveszter éjszakáján született költővel – vö. Petőfi Sándor (1823–1849): A XIX. század költői.