Ami elkerülhetetlen^*

A magyar ügy – s ez előre látható volt – nem maradhatott ki a szovjet–kínai vitából. A szeptember 5-i pekingi nyilatkozat, amely főként azzal hívta fel magára a világ figyelmét, hogy először adott hírt a tavaly Közép-Ázsiában, az orosz–kínai határon lezajlott nagyméretű határkonfliktusról, új adalékot szolgáltatott a magyar forradalom történetéhez is. Az 1956-os lengyelországi és magyarországi fejleményekről szólva, a kínai kommunisták most a következőket jelentik ki: „A két esemény különböző jellegű volt, de a szovjet kommunista párt vezetősége mindkét esetben súlyos hibákat követett el. Azzal, hogy csapatmozdulataival a lengyel elvtársakat erőszakosan engedelmességre akarta kényszeríteni, a szovjet vezetés a nagyhatalmi sovinizmus vétkébe esett. Viszont, a kritikus pillanatban, amidőn a magyar ellenforradalmárok a kezükben tartották Budapestet, a szovjet vezetésnek egy ideig az volt a szándéka, hogy a kapituláció politikáját folytassa, és átengedje a szocialista Magyarországot az ellenforradalomnak.”

A pekingi dokumentum szerint a kínai beavatkozásnak köszönhető, hogy az oroszok Magyarországon végül is „rendet teremtettek” és az erős kéz politikáját alkalmazták. „A kínai párt – mondja a szeptember 5-i nyilatkozat – ebben az időpontban élesen szembeszállt a szovjet vezetés téves módszereivel és helyes javaslatokat terjesztett elő. A szovjet vezetők elfogadták ezeket a javaslatokat (értsd: leverték a magyar forradalmat), de a további események bebizonyították, hogy megőrizték bosszúvágyukat a kínai kommunista párttal szemben.”

A kínai nyilatkozat legfőbb érdekessége nem az, hogy kommunista forrásból is megerősíti azt a feltevést, miszerint a magyar forradalom napjaiban volt olyan pillanat, amikor az oroszok hajlandók voltak tudomásul venni, hogy elveszítik Magyarországot. Ezt, ha nem is ilyen kerek megfogalmazásban, de többé-kevésbé eddig is tudtuk. Mikor Hruscsov 1959 végén hazánkba látogatott, december 2-án, a budapesti Ganz–MÁVAG gyárban tartott gyűlésen az 1956 október–novemberi eseményekre visszaemlékezve a következőket jelentette ki: „Ezekben, a Magyarország munkásosztályára nézve válságos napokban, mi, szovjet kommunisták, megtanácskoztuk, hogyan segítsünk a magyar munkásosztálynak, a magyar dolgozó népnek. Elvtársaink egyike-másika azt mondotta, vajon helyesen fogják-e fel majd a magyar elvtársak, ha a segítségükre sietünk?” Nyilvánvaló tehát, hogy a szovjet vezetés határozatlan volt s a vélemények megoszlottak afelől, helyes-e fegyveresen beavatkozniok, avagy sem. Az is nyilvánvaló, hogy a vezetésen belül nem az azóta pártellenesnek bélyegzett Molotov–Malenkov–Kaganovics csoport viszolygott a beavatkozástól, hanem a még ma is a hatalomban osztozkodó Mikoján és Szuszlov.

E két szovjet államférfi a forradalom napjaiban kétszer is Magyarországon járt. Ők voltak azok, akik – első útjuk alkalmával – leváltották Gerőt; hazatérve meglehetősen tárgyilagosan tájékoztathatták kollégáikat a magyarországi helyzetről, s az ő információik nyomán született meg a szovjet kormány 1956. október 30-i nyilatkozata – a forradalmi idők e kulcsdokumentuma – amelyben Moszkva önkritikát gyakorolt, elismerve, hogy megsértette „az egyenjogúság elvét a szocialista államok viszonyában”, utasítást adott, hogy a szovjet katonai alakulatok hagyják el Budapestet és kinyilvánította: „a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben részt vevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról.” Ők voltak azok, akik második útjuk során teljes bizalmukról biztosították Nagy Imrét, ígéretet tettek arra, hogy további szovjet csapatok nem lépik át a határt, s a Varsói Szerződéssel kapcsolatos tárgyalások sürgősen megkezdődnek, elfogadták a többpártrendszer gondolatát, s amit kértek, az az volt: a magyar vezetők őrizzék meg az ország szocialista vívmányait és ne engedjék, hogy Magyarország szovjetellenes bázissá váljék. Nagy Imre további magatartása, s azok a cselekedetei, amelyeket utóbb a hivatalos kommunista sajtó „árulásként” szokott nyilvántartani, elválaszthatatlanok Mikoján és Szuszlov ígéreteitől, majd ezeknek az ígéreteknek a megszegésétől.

 

 

Utólag nehéz elkerülni azt a benyomást, hogy a két szovjet politikus csak időt akart nyerni, és mikor ígéreteiket megtették, már tudták, hogy meg fogják szegni őket. Hruscsov idézett nyilatkozata „egyes elvtársak” habozásáról, s most a kínai dokumentum, amely szerint a szovjet vezetés kész volt a „kapitulációra”, ellentmond ennek a különben tetszetős feltevésnek. Valószínű, hogy Mikoján és Szuszlov őszinte szándékkal és hátsó gondolatok nélkül tárgyalt Nagy Imrével, Tildyvel s az akkor még „forradalmár” Kádárral. Miért fordított hát köpönyeget a szovjet kormány, miért változtatta meg az álláspontját a szó szoros értelmében egyik napról a másikra? Ez az a pont, ahol a mostani kínai dokumentum valóban újat mond.

Az eddigi magyarázatok között a legvalószínűbbnek az látszott, hogy Hruscsovot nem egy tényező, hanem az összevágó, egy irányba ható tényezők egész sorozata vitte rá a fegyveres beavatkozásra. A legfontosabb ilyen tényezők:

1. A szovjet birodalom teljes felbomlásától való félelem. Walter Ulbricht, Zapotoczky, valamint a bolgár és román pártlapok akkori megnyilatkozásaiból teljesen világos volt, hogy a csatlós pártok és kormányok vezetői közölték Hruscsovval: ha a magyar forradalmat nem veri le, akkor nem garantálhatják, hogy saját országaikban meg tudják őrizni a hatalmat.

2. A legfelső szovjet vezetésen belül Molotovék sürgető fellépése. A legmegrögzöttebb sztálinisták joggal vethették Hruscsov szemére, hogy a XX. pártkongresszus nélkül nem került volna sor a magyarországi eseményekre, s a helyzet további romlásáért neki kell viselnie a felelősséget.

3. A szovjet katonai vezetők állásfoglalása, akik nyilván nem kívánták magyarországi támaszpontjaikat feladni, s ráadásul „legyőzöttként” távozni egy kis, tízmilliós országból.

4. A szuezi ügy, amely megosztotta a világközvélemény figyelmét és a nyugati nagyhatalmakat is.

5. Az a tény, hogy Amerika éppen elnökválasztás küszöbén állt, és ez még abban az esetben is korlátozta volna Eisenhower cselekvési szabadságát, ha egyébként cselekedni akart volna.

Olyan, eléggé ritka helyzet állt elő, amikor a materiális tényezők kivétel nélkül a fegyveres beavatkozás mellett szóltak, s ellene legfeljebb afféle apró morális ok érvelt, mint az adott szó megszegése. S a kínaiak most új adalékot szolgáltatnak az eddig sem vékony dossziéhoz: azt, hogy a beavatkozás az ő javaslatukra történt meg. Talán kissé eltúlozzák a szerepüket, hiszen a fenti tényezők nélkülük is hatottak volna, de annyi bizonyos: ha valami tétovázás esetleg még maradt a szovjet vezetőkben, a kínai beleszólás megadhatta a végső lökést.

 

 

Az, hogy a kínai kommunisták alaposan kivették részüket a szovjet megszállás konszolidációjából (Csou En-laj látogatása és éles hangú beszédei Budapesten, 1957 januárjában), s baljós szerepet töltöttek be Nagy Imre kivégeztetésében („A magyarországi ellenforradalom főbűnösének elítélése jó hír”, Zsenminzsibao, 1958. június 18.) – eddig sem volt titok. De hogy már az 1956. november 4-i beavatkozásban is részük volt, ezt mostani nyilatkozatukig nemcsak bizonyítani nem lehetett, hanem mindeddig éppen arra volt bizonyíték, hogy Maóék még a Kreml „liberálisainál” is messzebbmenően rokonszenveztek a magyar forradalommal.

1956. november 1-én a Kínai Népköztársaság kormánya nyilatkozatot adott ki a szovjet kormány október 30-i, fentebb már említett deklarációjáról. A kínai nyilatkozat mindenekelőtt megdicséri az orosz önkritikát, megjegyezvén, hogy valóban voltak félreértésekre, elidegenedésre vezető hibák a szocialista országok közötti viszonyban, majd kijelenti (az idézet a Népszabadság 1956. november 3-i számából való): „A legutóbbi események során a lengyel és a magyar nép követelte a demokrácia, a függetlenség és az egyenlőség szilárdítását és a nép anyagi jólétének fokozását a termelés fejlesztése alapján, és a Kínai Népköztársaság kormánya úgy véli, hogy ezek a követelések teljesen helyesek… Tekintettel a szocialista országok közötti ideológiai egységre és harci céljuk közösségére, gyakran és könnyen megtörténik, hogy egyesek olykor figyelmen kívül hagyják az államok egyenjogúságának elvét az államközi viszonyokban. Az ilyen hiba lényegében a burzsoá sovinizmus hibája. Az ilyen hiba a nagyhatalmi sovinizmus hibája…”

Ez a szolidaritás-nyilatkozat a magyar és a lengyel nép követelései mellett arra vallott, hogy Kína a budapesti és varsói eseményeket sietve felhasználja, hogy első ízben mondja ki nyilvánosan az oroszokra azt a vádat, amit most naponta megismétel: a burzsoá és nagyhatalmi sovinizmus vádját. A nyilatkozatot a szovjet TASZSZ hírügynökség november 2-án, tehát nem egészen 48 órával a magyarországi fegyveres beavatkozás előtt továbbította Pekingből. Ha igaz az, amit a kínai kommunisták most állítanak, hogy a szovjet vezetőket ők beszélték rá az intervencióra (s mi okunk volna rá, hogy – a fenti kiegészítések mellett – ebben kételkedjünk?), akkor ez legkorábban a tragikus vasárnapot megelőző pénteken, november 2-án történhetett. Iszonyú adalék ez ahhoz, hogy forradalmunknak minden reménye megvolt a győzelemre, s leverése jóformán az utolsó órákban határoztatott el.

 

 

Moszkva mindmáig nem válaszolt az új kínai nyilatkozatnak a magyar forradalomra vonatkozó részére. Válaszol-e rá valaha is? Nem jobb-e neki, ha felelet nélkül hagyja? A kínai kommunisták azzal, hogy maguknak követelik az 1956-os fegyveres beavatkozás kezdeményezésének dicsőségét, a nyugati, de nemcsak a nyugati: a magyar, lengyel s más népi demokratikus közvélemény szemében óriási szolgálatot tesznek Hruscsovnak: segítenek tisztábbra mosni a szovjet történelem Sztálin halála óta legsötétebb foltját, a magyar forradalom vérbe fojtását. Ha Hruscsov valóban kész volt arra, hogy Magyarországot kiengedje a keleti tömbből, s csak Peking követelésére tiporta el tankjaival a magyar forradalmat, ez – legalábbis részben – mentesíthetné őt a szörnyű tett felelőssége alól.

Annál a kérdésnél azonban, visszautasítják-e a szovjet vezetők a kínai „vádat”, sokkalta fontosabb: magukra vállalják-e? Hajlandók lesznek-e előbb vagy utóbb a világ előtt kinyilatkoztatni, hogy csak vonakodva és a kínaiak nyomására avatkoztak be Magyarországon? Hajlandók lesznek-e, akármilyen nehéz legyen is ez számukra, az első lépést megtenni a magyar forradalom rehabilitálásának irányában? Mivel – bárhogyan ügyeskednének is – elképzelhetetlen, hogy önmagukat is ne kelljen dezavuálniok, csodaszámba menne, ha ez egyhamar megtörténnék, s lehetséges, hogy a vezetői gárda egy egészen új nemzedékére van szükség, hogy egyáltalán bekövetkezzék. Annyi azonban bizonyos, hogy a Nyugathoz való további közeledés, de a kelet-európai megbékélés is újra és újra bele fog ütközni a magyar forradalom „átértékelésének” problémájába.

Annál inkább így van ez, hiszen a mostani hivatalos álláspont tarthatatlanságára, logikai visszásságára és átmeneti jellegére a józan ész néhány igen egyszerű kérdése is rávilágít.

Ha a magyar forradalom eltiprását és Nagy Imréék kivégzését a kínai kommunisták sürgették, azok tehát, akikről azóta bebizonyosodott, hogy „kalandorok”, „őrültek”, „egy új atomháborúra gyújtogatnak”, „száz- és százmilliók halálát kívánják” – nem valószínű-e, hogy már a magyar ügyben is rossz tanácsadói voltak a Szovjetuniónak? Ha pedig Nagy Imrééknek a jugoszlávok adtak menedéket s ugyancsak ők élesen elítélték a kivégzésüket – azok a jugoszlávok, akikről azóta kiderült, hogy „igaz kommunisták”, „a béke felelősségteljes hívei”, „a szocializmus építői” –, nem valószínű-e, hogy ebben a kérdésben már öt évvel ezelőtt is nekik volt igazuk?

A magyar forradalom ellen az egyik legfőbb vád az volt, hogy felszámolta a „gazdasági igazgatási szerveket és helyükbe a munkásság megtévesztésére szánt, úgynevezett munkástanácsokat állított fel”. (Az idézet Nagy Imre halálos ítéletének indoklásából való.) Hruscsov néhány héttel ezelőtt Jugoszláviában járt; a rakovicai traktor- és gépgyár munkástanácsa előtt kijelentette, hogy „a szovjet gazdasági igazgatás módszere kissé elöregedett”, a jugoszláv munkástanácsokat viszont „haladó intézménynek” nevezte, és hozzáfűzte: közelebbről tanulmányozni kell, mennyiben lehetne összeegyeztetni őket a szovjet munkaszervezés jelenlegi formáival. Lehetséges-e ezek után fenntartani azt az állítást, hogy a magyar forradalom munkástanácsai „a munkásság megtévesztésére” alakultak?

A Nagy Imre elleni halálos ítélet indoklása a volt magyar miniszterelnök egyik legnagyobb bűnéül azt rója fel, hogy 1956 januárjában, tehát jóval a forradalom kitörése előtt, egyik írásában a tömbpolitika felszámolását sürgette. A vád tagadhatatlan. Nagy Imre, ’56 januárjában valóban leírta: „Az államok békés egymás mellett élése a hatalmi tömbök felszámolását követeli.” Hruscsov most Belgrádban elismerte a szocialista Jugoszlávia jogát ahhoz, hogy kívül maradjon a hatalmi tömbökön és Brioniban, a nemzetközi sajtó képviselői előtt kijelentette, hogy „a tömbök átmeneti jelenségek”. Meddig lehet még Nagy Imrénél bűnnek nevezni azt, ami ma Moszkvában már hivatalos álláspontnak számít?

Hét év sem telt még el a magyar forradalom óta, s íme egymás után porladnak semmivé a vádak, amelyeket ellenségei kentek rá. A nagy revízió nem a nemzetre vár, hanem azokra, akik szabadságharcát eltiporták, vezetőit kivégeztették. Fájdalmas, kínos, alázatot követelő revízió? Lehet. Elodázható? Lehet. De végül is: elkerülhetetlen.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

nagyméretű határkonfliktus – szovjet–kínai határincidens az Uszuri folyónál. A folyó Damanski szigetéért kemény, több napos csatát vívtak a szembenálló felek.

Kaganovics, Lazar Majszejevics (sz. 1893) szovjet politikus. A sztálini párt és államvezetés tagja.1957-ben minden funkciójából leváltották.

Zapotoczky, Antonin (1884–1957) csehszlovák politikus. A CSKP KB titkára (1922–25), miniszterelnök-helyettes (1945–48), miniszterelnök (1948–53), köztársasági elnök (1953–57).

Eisenhower, Dwight David (1890–1969) az Egyesült Államok 34. elnöke (1953–61). Az Európában harcoló amerikai haderők és az észak-afrikai szövetséges erők főparancsnoka és az 1944-es normandiai partraszállás irányítója volt a II. vh.-ban. Ő irányította Szicília és Olaszország felszabadítását (1943), majd a szövetségesek főparancsnoka lett (1943–45). A háború után az Egyesült Államok hadseregének vezérkari főnöke (1945–48), a NATO szárazföldi erőinek főparancsnoka (1950–52). Elnöksége idején befejeződött a koreai háború (1953).

TASZSZ – Tyelegrafnoje Agentszvo Szovjetszkovo Szojuza rövidítése – a Szovjetunió Távirati Ügynöksége. A SZU hivatalos, állami tulajdonban lévő hírszolgálati irodája. Központja Moszkvában volt. Az 1935-ben alapított hírügynökség látta el a nyugati sajtót a SZU híreivel, a nyugati hírügynökségek hírei általa jutottak el a szovjet médiákba. A SZU felbomlása után szerepét az ITAR-TASZSZ vette át.