Gondok és remények^*

Lehet, hogy mire ezek a sorok olvasóinkhoz kerülnek, a moszkvai szovjet–kínai párttanácskozások már meg is szakadtak; lehet, hogy még hetekig vagy hónapokig is elhúzódnak. Az a titokzatosság, amellyel mindkét fél körülveszi a megbeszéléseket, időtartamukat illetően minden jóslást lehetetlenné tesz. De abban jóformán valamennyi helyszíni és nem helyszíni megfigyelő egyetért, hogy a moszkvai értekezlet kudarccal fog végződni. Hruscsovék és Maóék, most már a legteljesebb nyilvánosság előtt rágalmazóknak, kalandoroknak, őrülteknek – ugyanakkor még mindig elvtársaknak titulálják egymást (nem is rossz: Imperializmus Szekértolója Elvtárs, Harmadik Világháborúra Uszító Elvtárs, és így tovább) –, és a legfinomabb tudományos mikroszkóppal is nehéz volna megtalálni azokat az elveket, amelyekben az egykori társak még mindig egyetértenek.

Most, amikor az egész világsajtó csak úgy zeng a szovjet–kínai ellentétektől, amikor nincs olyan nap, hogy Pekingben ne látnának napvilágot szovjetellenes, Moszkvában (s ennek nyomán Budapesten is) kínai-ellenes cikkek meg nyilatkozatok, talán nem hat túlzott szerénytelenségnek, ha néhány mondatot idézünk abból a cikksorozatból, amely A Nagy Barátság címmel majdnem három esztendővel ezelőtt, 1960. szeptember 1-je és október 23-a között jelent meg az Irodalmi Újságban. Egyebek között azt írtuk akkor: „A szovjet–kínai ellentétek lényegesen mélyebbek és általánosabbak a népi kommunák kérdésénél, s azt mutatják, hogy egyáltalán nem következett be, amit a nyugati szakértők több mint egy évtizede vártak: Mao Ce-tungék nem a titoista–revizionista elhajlás útjára léptek, hanem éppen megfordítva, ők azok, akik a sztálinista szektariánus utat a legkövetkezetesebben, a halott mestert is megszégyenítő hévvel folytatják.” Az ellentétek különböző, politikai, gazdasági, katonai, kulturális okainak elemzése után hozzáfűztük: „A mostani helyzetben, ami az érzelmi kapcsolatokat illeti – a gyűlölet az uralkodó. Nyugati szakértők, a kommunista országokat vizsgálva, nemegyszer hajlamosak megfeledkezni az ilyesfajta érzelmi tényezőkről. Holott az egész mozgalom története azt mutatja, hogy ezeknek a személyi-érzelmi motívumoknak van egy különleges – majdnem azt mondhatnók: »pártos« – jellegzetessége: kérlelhetetlenek és kibékíthetetlenek.”

 

 

Három évvel ezelőtt azt mondani, hogy a Moszkva és Peking közötti ellentétek kiengesztelhetetlenek, sőt, egyáltalán azt mondani, hogy vannak ilyen ellentétek – odahaza, Magyarországon szentségtörésnek számított. Mi voltunk az „ellenség hangja”, és gondolom, ma is mi vagyunk. Nagy a mi bűnünk: évekkel ezelőtt írtuk le azt, amit a Népszabadság csak most kezd leírni. Óhatatlanul az ’53–’56-os időszak jut az ember eszébe; amikor hosszas vakság és tévelygés után végre kinyílt a szemünk, s azt mondtuk: az országot meg kell szabadítani Rákosiéktól, egymás után dobáltak ki minket a munkahelyeinkről, egymás után zúdították a nyakunkba a pártbüntetéseket. Azután, amikor a Rákosi-ellenesség lett a hivatalos pártvonal, azokat, akik már korábban ezt mondták – hacsak el nem menekültek –, az elsők között végezték ki, csukták börtönbe. Ha pedig elmenekültek, akkor minden megnyilvánulásukra – arra is, ami például a szovjet-kínai válságról szólt – megvolt az előregyártott válasz: az imperialisták szócsövei.

A mulatságos az, hogy azok, akiket odahaza imperialistáknak neveznek, a szovjet–kínai viszályról a legutóbbi időkig legnagyobb részt egészen mást mondtak, mint mi, akik állítólag a szócsöveik vagyunk. Értékelésük, csodálatos módon, többé-kevésbé egybevágott a hivatalos kommunista véleménnyel: ha vannak is kisebb súrlódások, ezek legfeljebb felületiek és semmiképpen sem szabad túlbecsülni őket. Voltak közöttük, akik figyelmeztették a gyanútlan és hiszékeny nyugati közvéleményt: Hruscsov és Mao csak azért keltik a nézeteltérések látszatát, hogy ezzel a szabad világot megtévesszék. Jaj, csak senki be ne dőljön nekik! Az Amerikai Külügyminisztérium egyik magas állású funkcionáriusa még alig néhány hónappal ezelőtt is kijelentette: igaz, a Szovjetunió és Kína között vannak ugyan viták, de a lényeg mégis az, hogy mind a kettő kommunista ország és a végső céljuk azonos. Nem az ’53–56-os időszakot juttatta-e ez is az ember eszébe? Amikor azt mondták: Nagy Imre és Rákosi ellentéte közönséges szereposztás, és a döntő az, hogy mind a ketten kommunisták. A keresztes hadjáratok küszöbén is akadhatott olyan hindu bölcs, aki azzal érvelt: keresztények és mohamedánok között lehetnek ugyan súrlódások, de a legfontosabb mégiscsak az, hogy mindnyájan egyistenhívők. Mekkora lehetett aztán a meglepetése, amikor ezek az egyistenhívők egymás torkát vágták el. Hiszen igazából sohasem az Isten volt a fontos, hanem a prófétái. Mint ahogy most sem a kommunizmus elvont, sohase látott, ködös messzeségekben lévő célja a lényeges, hanem az utak, az értelmezések és az értelmezők különbözősége. Hiszen valójában a kinyilvánított ellenségek sohasem tudják egymást annyira gyűlölni, mint azok, akik ugyanazt vallják, csak – másféleképpen.

 

 

Mindezt nem azért idézzük, hogy eldicsekedjünk: mi mindent előre láttunk, előre tudtunk, előre megjövendöltünk. Amit megláttunk, nem azért láttuk meg, mert különleges képességeink vannak, hanem azért, mert több mint egy évtizeden át belülről ismertük meg a rendszert, s ha már nem voltunk elég okosak ahhoz, hogy a mások kárából tanuljunk, annyira ostobák nem akarunk lenni, hogy a magunkéból tanultakat túl gyorsan elfelejtsük. Gondunk azonban nem a hetvenkedés és nem az önigazolás. Gondunk: Magyarország.

Az a földrengés, amely most a kommunista tábort alapjaiban rázza meg, kihat az egész világhelyzetre; hogy ne hatna hát hazánkra, amely e tábor falain belül van? Három évvel ezelőtt, a válság első jelei láttán ezeket írtuk: „Ha valaminek, akkor a szovjet–kínai viszonynak nagy, talán döntő befolyása is lehet hazánk, Magyarország jövőjére… A kommunista zsargonnak van egy kedvelt kifejezése, amely úgy hangzik: »a dolgok logikája«. Nos, a dolgok logikája arra vall, hogy ha a szovjet–kínai ellentét fennmarad, ez előbb-utóbb csak hasznos lehet a magyar fejlődés számára. Nem simán, nem egyszerűen, valószínűleg ellentmondásokon és visszakanyarodásokon keresztül, de a Szovjetuniónak ebben az esetben mégis a liberalizálódás irányában kell engedményeket tennie… Ha a kínai kommunisták továbbra is szembehelyezkednek a »békés együttélés« politikájával és továbbra is arra vesznek irányt, hogy – lehetőleg minél előbb – egy új világháborúba sodorják az emberiséget, a Szovjetunió, amelynek ma semmi érdeke nem fűződik egy atom- és hidrogénháborúhoz, s amelyre egy ilyen háború a teljes pusztulást hozhatja, kénytelen lesz nyíltan szembefordulni pekingi szövetségeseivel. Ez egyúttal annyit is jelent, hogy – asztalcsapkodás ide, ökölrázás oda – közelednie kell a Nyugathoz…Bizonyos reményeink talán már ma is lehetnek: lényegesen kevesebb, mint október 23-án, de valamivel több, mint november 4-én”. (Irodalmi Újság, 1960. október 23.)

 

 

Ami akkor remény volt, az ma nagyrészt megvalósult. A Szovjetunió nyíltan szembefordult pekingi szövetségeseivel, belső viszonyai, ellentmondásokkal bár, de liberalizálódtak, külpolitikájában közeledett a Nyugathoz, ami pedig a magyar helyzetet illeti: ha október 23-ának eszméitől még messze vagyunk is, az élet mégsem olyan, mint november 4-én s az azt követő hónapokban, években volt. Sőt, s itt érkezünk el a legfontosabbhoz: a kommunista tábor válsága – mélységében és nemzetközi következményeiben – még jelentősebb, mint ahogy három évvel ezelőtt sejteni lehetett volna.

Csak egyetlen jelenségre akarunk itt rámutatni: nem csupán az történt, hogy az oroszok szembekerültek a kínaiakkal, a kínaiak az oroszokkal – az egész tábor egysége megbomlott, európai és ázsiai része egyaránt elemeire töredezik, fellazul, átrendeződik – s e folyamatnak még csak a kezdetén vagyunk. Hol van már az a térkép, amely valaha ott díszlett megannyi hazai középület termeiben, s amelyen impozáns egységként vöröslött a Föld színén a kommunista világ, az Elbától a Csendes-óceánig? A parányi Albánia büntetlenül fellázadhatott a hatalmas Szovjetunió ellen; az ázsiai Mongólia Moszkvát támogatja, de az európai Románia Pekinggel kacérkodik. Észak-Korea és Észak-Vietnam szembefordult az oroszokkal és a kínai vonalhoz szegődött. A kelet-német és a cseh vezetők hűsége kétséges – Bulgáriában csak az utolsó pillanatban sikerült Hruscsovnak az ellenőrzést kezében tartania. Függetlenül most attól, hogy ki kihez pártol – a kommunista blokkban egy eddig elképzelhetetlen, új jelenségnek vagyunk tanúi: az egyes országoknak (illetve az egyes vezető klikkeknek) a táboron belül lehetőségük kezd nyílni arra, hogy ide vagy oda pártoljanak. A Moszkvával való egyetértés, a Moszkvának való kiszolgáltatottság, a Moszkvától való teljes függés, ami eddig mindennek alfája és omegája volt, most vitára, veszekedésre, harcra, udvarlásra, fenyegetőzésre, zsarolásra, alkura ad lehetőséget. Úgy is mondhatjuk: dezintegrálódik, de úgy is: nyugatiasodik a kommunista világ. Hiszen eddig csak a Nyugaton láthattunk olyasmit, hogy ugyanannak a szövetségnek az államai nyíltan vitáztak, veszekedtek egymással – azaz nemcsak szövetségesek, hanem ugyanakkor önálló országok, nemzeti érdekek megtestesítői is voltak. Keleten még korai volna nemzeti érdekek szerinti rendezésről beszélni, még túl sok a csoportérdek, diktátorocskák ragaszkodása a hatalomhoz és félelme a felelősségre vonástól; de nem lehet tagadni, hogy a marakodásokba, s főként a legnagyobba: a szovjet–kínaiba, a nemzeti szempontok (sőt, s ezt az oroszok mondják: még a fajiak is) erősen belejátszanak.

 

 

Köztudott, hogy a harcban a magyar pártvezetők Hruscsov mellett állnak. Ha jól körülnézünk a kommunista glóbuszon, még az is kiderül, hogy az oroszoknak igazából csak két megbízható szövetségesük van: a lengyelek és a magyarok. Anélkül, hogy akár csak egy percre is megfeledkeznénk 1956-ról, azt kell mondanunk, hogy ha már választani kell (és lehet), a magyar vezetők mindenesetre jól tették, hogy nem Pekinget, hanem Moszkvát választották. A kérdések kérdése csak az: felmérték, vagy felmérik-e mihamarabb Kádárék, milyen lehetőségeket nyit meg Magyarország előtt ez az új helyzet; lesz-e eszük, erejük, akaratuk, bátorságuk, hogy – ha alkalom nyílik rá – kihasználják a nemzet javára saját választásukat?

Észrevették, vagy észreveszik-e a hazai politikusok, hogy ma a helyzet nem az, ami 1956 novemberében volt? Akkor egyszerű bábuk voltak Hruscsov kezében, s nekik ezerszer inkább volt szükségük Hruscsovra, mint annak őrájuk. Igaz, ma is Moszkvától függnek, s hatalmuk alapja ma is a Szovjetunió ereje. De ha az alapvető tények nem is – az arányok mégis megváltoztak. Ma Hruscsovnak – és erre kellene rádöbbenniök, ha eddig még nem jöttek volna rá – legalább olyan szüksége van Kádárék támogatására, mint Kádárék-nak az övére. Hogy ezt a támogatást Mao ellenében megadják neki – rendben van. A végzetes hiba az volna, ha feltétel nélkül adnák meg. Ha nem fizettetnének érte. Nem maguknak, az országnak. A történelem arra tanít, hogy egy nagyhatalomtól csak akkor lehet tartós engedményt kicsikarni, ha valahol vereséget szenved. A monarchiának Königgrätzre volt szüksége, hogy Ausztria engedjen a magyar nemzeti követeléseknek. A mai Oroszország Königgrätze nem Nyugaton van, hanem Pekingben. Közeleg az idő, amikor – reméljük – Magyarország benyújthatja majd a számlát. Hadd mondják csak Kádárék majd akkor: a hűségükért. A nemzet úgyis úgy fogja érteni: ’56-ért.

 

 

Fizetni, persze, sokféleképpen lehet. Gazdasági téren is, és ez sem megvetendő. A legfontosabb azonban: függetlenedésben. Nem a Szovjetunióval való szembefordulásra gondolunk, hanem egy, a mainál lényegesen szabadabb, önállóbb kül- és belpolitikát folytató, a Szovjetunióval továbbra is barátságban élő Magyarországra. És van még egy kérdés, amelyet a magyar kormánynak előbb-utóbb kötelessége napirendre tűznie s rendezésében megnyerni szovjet szövetségesei támogatását is. Lapunk más helyén részletesen ismertetjük azt a megdöbbentő erejű dokumentumot, amely Budapesten át jutott el Nyugatra, s amely az erdélyi magyarság megpróbáltatásairól ad számot. Nincs egyetlen olyan kormánya a világnak, amely szótlanul tűrné, hogy egy népéből való, mintegy kétmilliós kisebbséget egy szomszédos ország jogaiban korlátozzon, létében, kultúrájában fenyegessen. Éppen elég ideig tűrte, tovább nem tűrheti ezt a magyar kormány sem. Ez nem irredentizmus, ez nem sovinizmus – ez emberi, nemzeti, demokratikus és szocialista kötelesség.

Az a tény, hogy a román pártvezérek a kínaiak felé kacsingatnak s viszonyuk Moszkvával megromlott, szinte nem remélt alkalmat ad arra, hogy a magyar kormány Erdély kérdését igyekezzék napirendre tűzni. Az a dokumentum, amely Erdélyből jött, nem fehérlovas bevonulásról, nem visszacsatolásról ábrándozik; valóban, mi sem volna kétes értékűbb, mint most Hruscsovra bízni Hitler egykori szerepét, azt, hogy Nagy Igazságtevőként, hol a magyarokat, hol a románokat fogja rövidebb pórázra Erdély darabolgatásával. A dokumentum egy Svájchoz hasonló, több nyelvű, független Erdélyt javasol. Ezt kellene megvizsgálnia, Moszkvával megtárgyalnia, s az ENSZ elé vinnie a magyar kormánynak.

 

 

Mikor ezeket a sorokat írjuk, Kádár János egy nagyszámú párt- és kormányküldöttség élén Moszkvában tartózkodik. Különösen fényes fogadtatásban részesült: elébe ment a pályaudvarra Hruscsov is, Mikoján is. Tárgyalásaikról ma még semmit sem tudni. De talán hamarosan világosabban fogjuk látni: élnek-e az új helyzet adta új lehetőségekkel a magyar kommunisták vezetői, s megpróbálnak-e csatlósokból legalább szövetségesekké válni?

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

moszkvai szovjet–kínai párttanácskozások – 1960. július 20-án eredménytelenül fejeződtek be Moszkvában az ideológiai ellentétek áthidalása céljából folytatott szovjet–kínai megbeszélések. A tanácskozásra az a levélváltás adott alkalmat, amelyben a szovjet párt egyrészt a nemzetközi munkásmozgalom egységének helyreállítására tesz felhívást (febr. 21.), másrészt a kínai párt elmarasztalja az előbbit a „békés egymás mellett élés” téziséért (jún.).

Königgrätzi csata – 1866. júl. 3-án a porosz–osztrák háború döntő ütközete Königgrätznél (ma Hradec Králové, Csehországban) és Sadowa mellett, ahol az osztrák sereg vereséget szenvedett.

Hitler egykori szerepe – 1940. aug. 30-án Románia, miután kénytelen volt átengedni a SZU-nak Beszarábiát és Észak-Bukovinát, a Német Birodalomhoz közeledik. Német ösztönzésre megállapodást köt Bulgáriával Dél-Dobrudzsa átadásáról, és elutasítja a magyarok követelését, hogy mondjon le Erdély egy részéről, benne a Székelyföldről. Károly román király Németországot kéri fel közvetítő szerepre. Németország a Ploieşti környéki olajmezőket félti a fenyegető fegyveres konfliktustól, ezért Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszterek Bécsben a magyarok javára döntenek, ugyanakkor szavatolják a megmaradt román területek integritását. A 2. bécsi döntés (az első bécsi döntés Felvidék magyar többségű részének – az „anyaországhoz való” – visszacsatolásáról intézkedik) következtében Magyarország összesen 43 591 km² területet kap vissza Romániától, 2 185 546 lakossal. Ebből 1 123 216 magyar – a lakosság 51,4%-a –, a román nemzetiségűek aránya 42,1%, a fennmaradó 6,5 % többsége német anyanyelvű.