Amnesztia Magyarországon^*

Egy-két napra ismét a világközvélemény érdeklődésének, ha nem is középpontjába, de előterébe került hazánk. Az új országgyűlés első ülésén Kádár János bejelentette, hogy az Elnöki Tanács amnesztia-rendeletet adott ki, amely meglehetősen szélesre tárja a magyarországi börtönök kapuit. Az amnesztia, ahogy ezt azután Nazvál Ferenc igazságügyminiszter a Magyar Távirati Iroda munkatársának adott interjújában ismertette, a börtönben lévők következő csoportjaira vonatkozik: azokra a polgári és katonai személyekre, akiket úgynevezett államellenes bűncselekmény elkövetéséért ítéltek el 1945-től a rendelet megjelenésének napjáig; a háborús bűnösök közül azokra, akik büntetésük kétharmadát már letöltötték; azokra, akik az ’56-os eseményekkel összefüggésben kerültek börtönbe, november 4-től a rendelet megjelenésének napjáig; azokra, akik a „személyi kultusz” időszakában visszaéltek hatalmukkal és „megsértették a szocialista törvényességet”; azokra, akik „tiltott határátlépéssel” hagyták el Magyarországot, akár otthon élnek, akár külföldön – tehát lényegében valamennyi menekültre. Vonatkozik a köztörvényi bűncselekmények elkövetőire, azoknak kivételével, akik gyilkosságot, szándékos emberölést, rablást, gyújtogatást, a társadalmi tulajdon fölgyújtását vagy felrobbantását követték el; végezetül a kiszabott büntetés nagyságára való tekintet nélkül elengedik a fiatalkorúak, a teherben lévő nők, kisgyermekes anyák, az 50-en felüli nők és a 60-on felüli férfiak, valamint az életet veszélyeztető, gyógyíthatatlan betegségben szenvedők hátralévő büntetését. Nem kaptak amnesztiát – Nezvál szavaival – azok, akik kémkedés, hűtlenség vagy hazaárulás bűntettét követték el, valamint azok, akik ezen bűncselekmények elkövetése után a felelősségre vonás elől külföldre szöktek. De az Elnöki Tanács ezeknek esetében is „élhet kegyelmi jogával”, ha azt az illetők kérik, s ha a körülmények a különleges méltánylást indokolttá teszik.

Meglehetősen könnyű volna rámutatni az amnesztia-rendelet visszáságaira. Olyan országban, ahol a bírósági tárgyalások jelentős része titkos, ahol az emberek cselekedeteit a párt kinevezte bírák tetszésük szerint minősíthetik, ki tudja, hány ártatlan marad továbbra is börtönben, csak azért, mert annak idején jobb indoklás híján kémkedésért vagy hazaárulásért ítélték el. Ízléstelen és erkölcsileg elfogadhatatlan, hogy az 1956-os forradalomban részt vevő hazafiak amnesztiáját egy kalap alá vonják azokéval, akik Hitler vagy Sztálin szolgálatában vétkeztek hazájuk ellen, és a közönséges köztörvényi bűnözőkével. Erkölcsileg elfogadhatatlan az is, hogy Kádárék „kegyelmet” adtak a forradalom résztvevőinek és híveinek; 56 harcosainak nem kegyelmet, hanem igazságot kellene szolgáltatni, és morális szempontból éppen a kegyelem mai gyakorlói azok, akiknek a nemzettől kegyelmet kellene kérniök.

De erkölcs és politika nem járnak mindig együtt, sőt csak igen ritkán járnak egyazon úton. Éppen ezért, miközben jottányit sem engedünk a forradalom alapvető igazságából, s egy pillanatra sem fogadjuk el azt a képtelenséget, hogy Kádárék bocsánatot osztogatnak, lehetetlen nem látnunk, hogy az amnesztia ténye jó és pozitív jelenség. Annál kevésbé hallgathatunk erről, hiszen éppen mi voltunk azok, akik – akár itt az Irodalmi Újság hasábjain, akár egyebütt, s főként a nemzetközi közvélemény mozgósításával – esztendők óta szakadatlan harcot folytattunk azért, hogy a magyarországi börtönök foglyai kiszabaduljanak. Talán nem szerénytelenség ma azt mondani, hogy az emigráció küzdelmének, annak a ténynek, hogy nem engedtük a börtönben lévőket elfeledni, jelentős része van a mai amnesztiában. Hányszor mondták Kádárék, hogy addig szó sem lehet közkegyelemről, amíg az emigráció nem hallgat, hányszor igyekeztek a Nyugaton tevékenykedő megbízottaik jóhiszemű személyiségekkel elhitetni, hogy a foglyok szabadulásának egyetlen útja, ha abbamaradnak a tiltakozások s helyüket a teljes csend váltja fel. Nem így történt, s mint annyiszor, újra kiderült, hogy a diktatórikus rendszer foglyai csak egy módon szabadulhatnak: úgy, ha a szabad országokban nem feledkeznek meg róluk. Saját küzdelmünket is megtagadnánk, ha nem üdvözölnénk azt a tényt, hogy végre kiszabadult börtönéből Bibó István, a Nagy Imre-kormány államminisztere, Kopácsi Sándor, a budapesti rendőrség forradalom alatti parancsnoka, Kardos László, a Petőfi-kör egyik vezetője, s bár név szerint hírünk még nincs róluk, a rendelet szövege értelmében április 4-ig szabadlábra kell kerülnie Mérei Ferenc professzornak, Rácz Sándornak és Bali Sándornak, a budapesti munkástanácsok vezetőinek, Obersovszky Gyulának, Ádám Györgynek, Fekete Sándornak s a forradalom megannyi neves és névtelen hívének.

Az a beszéd, amelyben Kádár az országgyűlés előtt az amnesztiát bejelentette, egészében véve feltűnően mértéktartó volt. Igaz, hogy elpuffogtatott néhány régi frázist az „ellenforradalomról” és az „imperialista agresszorokról”, de ennél sokkal lényegesebb volt – így ítélte meg a világsajtó is – bizonyos megbékélésre való törekvés, ami különösen az állam és az egyházak viszonyának megítélésére vonatkozott. „A tudományos és vallásos világnézet természetesen ellentétes – mondotta –, de az állam biztosítja a szabad vallásgyakorlatot, az egyházak tudomásul veszik az állam törvényeit, és ezért nem kell, hogy köztünk politikai harc folyjon… Hívők és nem hívők egyaránt a Magyar Népköztársaság állampolgárai.”

Nyilvánvaló, hogy e békülékeny hang nem független azoktól a próbálkozásoktól, amelyekkel Hruscsov a Vatikán felé közeledik. Ha Oroszországnak 46 éves kommunista uralom és szüntelen ateista propaganda után még mindig szüksége van arra, hogy valamilyen modus vivendit kíséreljen kialakítani a legnagyobb keresztény egyházzal, mennyivel fontosabb ez Magyarországon, s éppen Rómával kapcsolatban!

A legnagyobb problémák egyike itt Mindszenty hercegprímás sorsa. A budapesti kormány, úgy látszik, továbbra is fenntartja azokat a hamis vádakat, amelyekkel a hercegprímást 1949-ben elítélték, s fenntartja magát az ítéletet is. Így azután az amnesztia Mindszentyre nem vonatkozik, s a hercegprímás azok közé tartozik, akiknek a rendelet értelmében kérelmezniök kellene az Elnöki Tanácstól a bűnbocsánatot. Akik ismerik őt, ezt meglehetősen nehezen tudják elképzelni. Kádárnak azonban egyre kellemetlenebb, hogy a magyar katolikus egyház feje menekültként a budapesti amerikai követségen él. Akadályozza ez az Egyesült Államok és Magyarország közötti diplomáciai kapcsolatok normalizálódását, új magyar püspökök kinevezését a Vatikán részéről, s olyan szálka a nemzetközi közvélemény szemében, amely felér egy gerendával. A világsajtó tele van olyan – egyébként ellenőrizhetetlen – hírekkel, amelyek arra utalnak, hogy Washington és Róma is szeretne valamilyen megoldást találni, s hogy a színfalak mögött tárgyalások folynak. Kádár említett beszédében is volt erre valamiféle homályos utalás. „Normalizálni, javítani kívánjuk kapcsolatainkat minden állammal – mondotta. – Mint ahogy általában lenni szokott, a Magyar Népköztársaság egyidőben több vonalon is politikai tárgyalásokat folytat”.

Hajlandó-e a hercegprímás „magánemberként” élni valahol Magyarországon? Hajlandó-e Rómába utazni s a Vatikánban betölteni valamilyen magas egyházi funkciót? Csupa olyan kérdés, amire csak ő maga tudna választ adni. Egy azonban világos: Kádárékat sürgeti az idő. U Thant, az Egyesült Nemzetek Szervezetének főtitkára májusban Közép-Európába látogat. Bukaresti és belgrádi útja már elhatározott. Vajon elfogadja-e Kádárék meghívását is? A budapesti kormánynak végtelenül fontos volna, hogy az ENSZ főtitkára útitervéből ne maradjon ki Magyarország, s hogy U Thant jó benyomásokkal térjen vissza a New York-i üvegpalotába. Ezért szeretnék addig megoldani a Mindszenty-kérdést is. Mint ahogy nem kétséges, hogy a mostani amnesztiának is ez az egyik legfontosabb oka.

Említettük: a haladó nyugati közvéleménynek éppúgy, mint az otthon élőknek vagy a magyar emigrációnak, évek óta első számú gyakorlati követelése a politikai foglyok szabadon bocsátása volt. Most, hogy ez – a jelek szerint – igen komoly mértékben megvalósul, egyet jelent-e ez azzal, hogy Magyarországon minden rendben van? Ez inkább csak szónoki kérdés. Bibóék kiszabadulása nem lebecsülendő engedmény azok részéről, akik a jog és igazság lábbal tiprásával mindeddig börtönben tartották őket, s nem lebecsülhető győzelme azoknak, akik börtönbe vetésük pillanatától az ő szabadságukért küzdöttek. De mindez Magyarország alapvető helyzetén nem sokat változtat. Hazánk továbbra is a Szovjetunió csatlósa, az uralkodó rendszer továbbra is egy párt diktatúrája, 56 legnagyobbjait, Nagy Imrét és mártírtársait továbbra is árulóknak minősítik a hivatalos körök, történelmünk 1848–49 óta leghősibb napjait, 1956 októberét-novemberét továbbra is ellenforradalomnak nevezik. A Kádár-rendszer ügyeskedhet és taktikázhat, elérheti, hogy a magyar kérdés lekerül az ENSZ napirendjéről, hogy normalizálja viszonyát Amerikával és a Vatikánnal, s még azt sem mondjuk, hogy mindez nem könnyíti meg, nem teszi elviselhetőbbé az otthoniak életét. De a teljes belső békét addig nem lehet elérni, amíg az 56-os forradalom által napirendre tűzött kérdések meg nem oldódnak. Úgy is mondhatnánk: nem elég az egyéneket kiengedni a börtönből – a nemzetet is ki kell szabadítani.

Valahogy érzi, tudja ezt Kádár is, akiben lényegesen több a realizmus, mint elődeiben. Mostani országgyűlési beszédében van egy meghökkentő mondata, olyan kijelentés, amilyet Rákosi sohasem mondott volna. Miközben eldicsekedik azzal, hogy a választásokon a Hazafias Népfront milyen óriási győzelmet aratott, hozzáteszi: „Azonban reálisan nézve a választás eredményeit, ezen túlmenően számolnunk kell azzal is, hogy a Hazafias Népfront jelöltjeit támogató választók között voltak olyanok is, akiknek bizalmát teljes mértékben még nem bírjuk. Ezek nyilvánvalóan azért szavaztak a listákra, hogy, úgymond, »rosszabb ne legyen«.”

Kell-e nyilvánvalóbb beismerése annak, hogy Kádár is tudja: legfőbb szövetségese a sztálinista-rákosista múlt visszatérésétől való félelem. De hát elég-e egy népnek, egy országnak egyszerűen abban a légkörben élni, hogy „rosszabb ne legyen”? Nem kellene-e ezt a nagyon is kétes értékű támogatást felcserélni valami olyan programmal, amelynek jelszava inkább az, hogy „jobb legyen”? A választási listák mellett, amelyekre azért szavaznak, hogy „úgymond” ne legyen rosszabb, nem volna-e szükség olyan listákra, amelyeket a szavazók nem a múlt bűneinek megismétlődésétől rettegve, hanem egy tisztább, emberibb jövőben bizakodva támogatnak?

Képtelenség, emigrációs álmodozás, amit emlegetünk, amikor a szavazások szabadságának, vagy egyáltalán a választás lehetőségének a kérdését feszegetjük? Talán nem is annyira, mint ahogy első pillanatban látszanék. A mostani választások előtt, január 29-én Kádár János beszédet mondott a budapesti Ganz–MÁVAG-gyár nagygyűlésén. Ebben a beszédében egyebek közt kijelentette: „A népköztársaságnak nem alaptörvénye az, hogy ott egy párt legyen, vagy több párt. Van olyan népköztársaság, ahol több párt létezik és működik, és szép számban. Igaz, hogy azt az alkalom és a körülmények így alakították ki… A többpártrendszernek előnye is van. Mert például, ha Harrer azt mondta volna, hogy »jól van, egyetértek«, akkor már nem is kérdeztük volna a 70 000 kispolgárt, és azt mondtuk volna, hogy hát ő a képviselőjük, ha azt mondta, rendben van, akkor mit kérdezzük a többit. Így még intenzívebben kell politizálni, még alaposabban és mélyenszántóbban kell a feladatokat, célokat megvitatni és megtárgyalni. Ezt csak abból a szempontból említem, hogy mennyire nem ez a lényege a társadalmi rendszernek, és annak, ami a társadalmi fejlődésnek belső tartalmát alkotja”.

Ennek a beszédnek két érdekessége van. Az egyik, hogy Kádár egyértelműen kimondja: a többpártrendszer nincs ellentétben a jelenleg érvényben lévő alkotmánnyal – ezt követelni tehát még odahaza, Magyarországon sem lehet törvényellenes – s a többpártrendszernek előnyei is vannak. A másik, hogy a Kádár-beszéd itt idézett része kimaradt a Népszabadság január 30-i számából, amely pedig a beszédet különben teljes egészében közölte. Ki cenzúrázta meg az ország miniszterelnökét, a kommunista párt első titkárát, ő maga kapott-e észbe, hogy túlment bizonyos határokon, avagy társai – esetleg ellenségei – figyelmeztették-e rá –, nem tudjuk. Amit tudunk – Kádár szavaiból is, de talán még inkább abból, hogy ezek a szavak nem jelenhettek meg odahaza nyomtatásban, hogy a többpártrendszer, a választási szabadság kérdése nem valami kívülről, az emigrációból sugalmazott álprobléma, hanem odahaza is, „úgymond”, benne van a levegőben.

Mint ahogy az amnesztia követelése is benne volt. Akadtak, akik éveken át csüggedten legyintettek: „délibáb”; s a hatalom birtokosai azt dörögték: „szó sem lehet róla!”

Jó volt mégis szívósan, állhatatosan kitartani mellette.