Mellettetek állunk, veletek vagyunk^*

Ezúttal Kuba mellett, természetesen. Kisgyűlések az üzemekben, nagygyűlés a Sportcsarnokban, táviratok özöne, melyekben „dolgozó népünk” egységesen emeli fel öklét s rázza, rázza, fenyegetően, az amerikai imperialisták felé, a Népszabadság sok mindent eltűrő hasábjain. Hogy a tengeri blokád miért agresszió, vagy pontosabban, hogy ha a tengeri blokád agresszió, akkor minek nevezhető 4000 szovjet tank tüzet okádó bevonulása Budapestre, éppen hat esztendővel ezelőtt, arról nem szólnak a gyűlések szónokai, nem vallanak a táviratok. Ne csodálkozzunk ezen. Inkább kísérjük figyelemmel az egységes ökölrázás különös fordulatait, a méltatlankodástól kezdve, a felháborodáson át, a dühkitörésektől kezdve a gyűlölködő robbanásokon át, a kubai válság decrescendójának meglepett elhalkulásáig. Mert igaz ugyan, hogy rendíthetetlenül Castro mellé állt a Csepeli Autógyár „valamennyi munkása”, a Veszprémi Vegyipari Egyetem „több, mint 1200 hallgatója”, sőt a Tudományos Akadémia, s a Magyar Írók Szövetsége Elnöksége is – a baj – amint kiderült – csak az volt, hogy éppen Hruscsov nem állt ilyen szilárdan Castro mellett. De ezt előre, sajnos, nem lehetett tudni; vagy pontosabban lehetett tudni, csak azok nem tudták, akiknek szolgai megalázkodása nevetségesebb a valóság konok hűvösségénél. Nézzük meg, hogyan reagált a leghivatalosabb magyar sajtó – a leghivatalosabb eseményekre.

1962. október 25-én, csütörtökön, már elindult a tudatosan tenyésztett gyűlölet zászlóinak lobogtatása. Nyilatkozott a magyar kormány, miszerint „a magyar nép, együtt a világ minden békeszerető népével jogos haraggal ítéli el az Egyesült Államok újabb háborús provokációját…(Az Egyesült Államok kormánya) képmutató módon azt állítja, hogy Kuba népe veszélyezteti az Egyesült Államokat.” Nyilatkozott Kádár János s nyilatkozatában megállapította, hogy az Egyesült Államoknak nem tetszik a kubai forradalom, aminthogy „ezért támogatta nyíltan és titokban az 1956-os ellenforradalmi puccskísérletet.” Nyilatkozik maga Hruscsov és Bertrand Russellhez írott levelében leszögezi: „meg kell fékezni az útonállót abból a célból, hogy a dzsungel törvényei ne váljanak a civilizált emberek és államok kapcsolatainak törvényeivé.”

Megszabatott a hangnem Moszkvában; Budapest nem késett az utánjátszással. Arról szó sem esett, hogy nem Kuba népe veszélyezteti az Egyesült Államokat, hanem azok a szovjet rakéták, melyek kubai földön állomásoznak. Hiszen hivatalosan még senki sem ismerte el, hogy ilyen rakétakilövő támaszpontok léteznek. Ellenkezőleg, a felháborodás mesterséges felfokozása következik.

1962. október 26-án, pénteken, a Népszabadság tudósítást közöl „Budapest dolgozóinak forró hangulatú nagygyűléséről a Sportcsarnokban”, melyen felszólalt a kitűnő Kállai Gyula, aki még nem tudja, hogy mások már tudják. „Népünk ott áll most is Kuba népe mellett – dörgött Kállai –, mi sem engedjük, hogy az imperialista gyarmati rabtartók eltiporják a forradalmi Kubát”. E gyűlésen futottak még Quintin Pino Machado kubai nagykövet és a népmesés Ortutay Gyula, aki hagyományaihoz híven „összefoglalta a naggyűlés résztvevőinek oly sokszor és oly félreérthetetlenül kifejezett állásfoglalását”, majd a rituális szertartás szabályai szerint javasolta, hogy küldjenek táviratot az ENSZ-nek s értesítsék (ha eddig nem tudta volna), a magyar nép forró hangulatáról. A táviratot elküldték. A hangulat továbbra is forró maradt.

Olyannyira, hogy 1962. október 27-én szombaton öles betűkkel hirdette a Népszabadság, miszerint Zorin visszautasította az amerikai rágalmakat. Alaposan visszautasította. Minthogy maga Zorin sem tudta, mit hoz a holnap, kemény szavakkal fordult az amerikai fődelegátushoz és megleckéztette őt tisztességből, igazmondásból s más ily szovjet virtusokból. „Nem vagyunk amerikai bíróságon – idézi a lap az igazság e hivatásos szószólóját, Zorint –, és nem válaszolok az ön ügyészhez illő kérdéseire”. A Népszabadság csodálkozó olvasói csupán azt kérdezhették maguktól (és a szerkesztőségtől), vajon miféle kérdésre nem hajlandó válaszolni Zorin, mert a lap e kérdést, furcsa feledékenységgel, már elfelejtette közölni. Holott a kérdés roppant egyszerű volt, aligha vett volna el néhány sort a pártlap értékes hasábjaiból: „Tagadja-e Ön, Zorin követ, hogy a Szovjetunió közép- és távolsági-nagyságú rakétakilövő támaszpontokat épített Kubában? Igen vagy nem – ne várjon a fordításra –, igen vagy nem?”

 

 

Amit a Népszabadság ugyancsak „elfelejtett” közölni, az éppen Stevenson pontos és dokumentált bizonyítéka volt a kubai rakétatámaszpontokról. Azok a bizonyos fényképek, igen, melyekről Zorin azonnal kijelentette (idézzük a Népszabadságból): „arra irányulnak, hogy eltereljék a Biztonsági Tanács figyelmét” a fő kérdésekről, s amelyek „hamisítványok”. Az igazság ezzel szemben az volt, hogy az Egyesült Államok kormányának kezében ekkor már kidolgozott és értékelt fényképsorozatok voltak, melyek mindenki számára világosan bizonyították, hogy legalább tíz helyen (Remedios, Sagua la Grande, Guanajay, San Cristobal stb.) 1500-2500 kilométer hatótávolságú rakétatámaszpontok épültek, a lehető legnagyobb titokban és a lehető legnagyobb gyorsasággal. A fényképek legtöbbje azt mutatta, hogy augusztus folyamán még erdős, lakatlan területek voltak ott, ahol október elején már felépített bázisok álltak, s e gyorsaság nemcsak a technikai felkészültséget, hanem e bázisok fontosságát is bizonyította: konzervatív becslések szerint tervezésük legalább egy esztendeje folyhatott, s körülbelül egy milliárd dollárba került a felépítésük.

Mindez azonban nem létezett a Népszabadság számára. De íme, 1962. október 28-án már megszólalt „a felelősségtudat hangja” – Hruscsov száján át. Egyszerre hirtelen – csodák csodája! – ott termettek a bázisok, melyekről tegnap még csakis mint rágalomról lehetett beszélni. A pesti vezércikk már ezt írta: „A szovjet kormány eddig is kerülte a helyzet kiélezését, most is messzemenően figyelembe veszi az Egyesült Államok által hangoztatott igényeket. Washington azt állította, hogy nyugtalanítóan hat reá, hogy határaitól 90 mérföldre rakétafegyverek vannak Kubában.” Nem káprázik a szemünk: oda van nyomtatva, fekete-fehéren.

 

 

Hogyan kerültek Kubába ma, amikor tegnap még nem voltak ott? – arról nem ír a kitűnő Árkus István, a vezércikk szerzője. De igaz, ő csak azt visszhangozza, amit a szomszédos hasábokon Hruscsov mond, s ha Hruscsov most, a kubai bázisok leszereléséért cserébe a törökországi amerikai bázisok leszerelését kéri, akkor ő is csatlakozik ehhez a kérelemhez.

De, különös módon, a hang már megváltozott, egyetlen éjszaka alatt. Már nincsenek „nemzetközi kalózok” nincsenek „imperialista bérgyilkosok”, azaz október 28-án már csupa megértés van, csupa jóhiszeműség. Különös módon már egyetlen üzem sem küld tiltakozó táviratot, egyetlen Elnökség sem „lép fel” egységesen, senki sem rázza az öklét. Hruscsov már így ír Kennedyhez: „Megértem, Elnök Úr, az Ön aggodalmát az Egyesült Államok biztonságát illetően, mert ez az elnök elsőrendű kötelessége.” Különös, hogy így beszél egy „kalózzal”? A Népszabadság számára semmi sem különös. Még az sem, hogy a csereüzlet sem sikerült, vagyis hogy az Egyesült Államok nem szereli le törökországi bázisát, míg viszont a Szovjetunió leszereli a kubai rakétakilövő támaszpontokat.

A kör bezárult. Nagy csend. Jó alkalom lenne az okulásra, ha a Népszabadság szerkesztői és munkatársai képesek lennének ilyesmire.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Kuba mellett – 1962. szept. 2-án Moszkvában elismerik, hogy egy feltételezett amerikai agresszió kivédésére a SZU fegyvereket szállít Kubának. John F. Kennedy az eseményről nyilatkozva kijelenti, hogy meg fogja akadályozni Kuba agresszív cselekedeteit a nyugati féltekén. Válaszképpen a SZU általános háborúval fenyegeti meg az Egyesült Államokat. Szeptember 20-án Kuba hozzájárul, hogy területén a SZU bázisként szolgáló kikötőt kapjon „atlanti-óceáni halászflottája” számára. Október 22-én az Egyesült Államok részleges tengeri blokádot rendel el a sziget ellen, ugyanis bizonyítani tudják légi felvételekkel szovjet közepes hatótávolságú rakéták és kilövő állomások létezését a szigeten. A SZU és Kuba ezek után kéri az ENSZ BT összehívását, és ugyanakkor fokozzák csapataik harckészültségét. U Than ENSZ-főtitkár és XXIII. János pápa erőfeszítésének következtében enyhül a helyzet. Végül kompromisszumos megoldásként a SZU visszavonja rakétáit a szigetországból ENSZ ellenőrzés mellett (okt. 28.), az USA pedig garantálja, hogy nem kezdeményez harci cselekményt Kuba ellen.

Ortutay Gyula (1910–1978) néprajztudós, közéleti személyiség. A Magyar Rádió munkatársa, majd a Nemzeti Múzeum kutatója, a Magyarságtudomány c. folyóirat szerkesztője (1935–37, 1942–43). 1945 után a Független Kisgazdapárt balszárnyának a tagja. A Magyar Központi Híradó elnöke (1945–46), vallás- és közoktatásügyi miniszter (1947–50). 1958-tól a kommunista irányítás alatt álló Hazafias Népfront főtitkára (1957–64), alelnöke (1964), az Elnöki Tanács tagja (1958), országgyűlési képviselő (1945–53, 1958). A Valóság c. folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke.

Zorin, Valerian Alekszandrovics (1902–1986) szovjet politikus, diplomata. 1922-től az SZKP tagja, a KB póttagja (1956–61), majd tagja (1961). 1947–55 és 1956–60 között külügyminiszter-helyettes. A SZU állandó képviselője az ENSZ-ben és a BT-ban (1952–53, 1960–62), nagykövet az NSZK-ban (1955) és Franciaországban (1965).

Stevenson, Adlai Ewing (1900–1965) amerikai politikus. 1952-ben és 1956-ban a Demokrata Párt elnökjelöltje, de D. D. Eisenhowertől vereséget szenvedett. 1960-ban Kennedy elnök az Egyesült Államok ENSZ-delegációjának vezetőjévé nevezte ki.

Árkus István – kommunista újságíró.