Az első szakasz^*

„Tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna…” „Sztálin életében ez az írás nem jelenhetett volna meg Moszkvában…” Ezek voltak azok a mondatok, amelyek talán a legsűrűbben hangzottak el azon a konferencián, amelyet a Survey című folyóirat és a St. Anthony’s College rendezett július elején Oxfordban, s amely egy héten át tárgyalt, vitatkozott a szovjet irodalom történetéről és jelenlegi helyzetéről. Hadd jegyezzem meg mindjárt: nemcsak Moszkvában vagy Leningrádban változott meg a helyzet az elmúlt tíz évben, hanem – s erre éppen ez a konferencia volt az élő tanúság – Nyugaton is; nemcsak Sztálin szellemétől szakadt messzire a világ, de úgy fest, hogy McCarthy szenátor kísértete is egyre halványabbá válik. Íme, két röpke példa. Az az amerikai professzor, aki a zsdanovizmusról tartott, egyébként kitűnő és pompásan dokumentált előadást, kísérletet tett arra, hogy a szovjet irodalom e legfeketébb korszakában is bizonyos „szürke foltokat” fedezzen fel, olyan jeleket – méghozzá 1952-ből! –, amikor is, szerinte, a Kreml vezetői némiképpen enyhíteni igyekeztek volna az irodalomra ránehezedő iszonyú nyomást. A Radio Liberty-nek – a leginkább a Szabad Európához hasonlítható orosz nyelvű nyugati propaganda-adónak – egyik munkatársa pedig így számolt be egy Nyugatra látogató, ellenzéki érzelmű orosz mérnökkel való beszélgetéséről: „Az illető azt mondta nekem, mikor megkérdeztem őt, hogyan dolgozhatnánk a leghatásosabban: támadjátok a bürokráciát, a hibákat, a visszaéléseket, az igazságtalanságokat, de az isten szerelmére, ne támadjátok a kommunizmust, mert a kommunizmus még ma is szent és sérthetetlen a nép szemében, a kommunizmus nem Sztálint vagy Hruscsovot jelenti, hanem valami elvont dolgot, álmot, utópiát, a szebb jövőt, amiért élni és dolgozni érdemes…”

Nem hinném, hogy akár a „szürke foltokat” kereső professzornak, akár az orosz nép elvont és átszellemült kommunista hitét hirdető mérnöknek vagy a rádióriporternek igaza volna. De itt most nem is ez a lényeges, hanem az az új, megértő – megértésben néha már túlzó s ezzel értetlenné váló – álláspont, amellyel a mai Kreml-szakértők a Vörös tér és környéke felé tekintenek.

 

*

 

A változás alapjában véve indokolt, elsősorban azért, mert a szovjet helyzetben és ezen belül a szovjet irodalomban valóban vannak változások. A legdöntőbb – s itt most csak ennek rövid ismertetésére szorítkozhatunk –, hogy míg Sztálin életében a nyomtatásban napvilágot látott irodalom teljességgel egyirányú, egymondanivalójú, egyarcú, egyvéleményű volt (csak ilyen lehetett), addig ma legalább két tábor áll egymással szemben, s küzd, harcol egymás ellen, nemegyszer páratlan élességgel, szinte életre-halálra.

Az egyik tábor: a liberálisok. Talán mondani sem kell, hogy az elnevezés csak szovjet értelemben és a szovjetunióbeli lehetőségek között használható, s mivel egy meglehetősen széles csoportról van szó, a közös nevező az antisztálinizmus, a sztálini–zsdanovi elvekkel és gyakorlattal való szakítás. Ezen belül, avagy ezen túl, a csoport színképe megannyi árnyalatra bomlik, kezdve azokon, akik Sztálint megtagadták, de azért görcsösen ragaszkodnak az úgynevezett szocialista realizmus valamiféle enyhített változatához, egészen azokig, akik többé-kevésbé nyíltan az „úgy rossz az egész, ahogyan van” ellenzékiségéig jutottak el.

A belső tagozódásban komoly szerepet játszik a nemzedéki kérdés. Az a magyar olvasó, aki 1956 után jött el hazulról, s aki előtt a legtöbb szovjet író neve nem hangzik ismeretlenül, talán meglepődik azon, hogy a liberálisok idősebb generációjának vezéralakjai Tvardovszkij, Ehrenburg, Leonov, Panfjorov, Pagonyin, Pausztovszkij, csupa olyan író, akinek nemegy Sztálin-dicsőítő versét, regényét, színdarabját volt alkalmunk odahaza élvezni. De vajon nem valami hasonló történt-e nálunk, Magyarországon is? Ezek az írók, valahogy úgy, mint nálunk a revizionistának vagy nagyimristának nevezett kommunista múltú írók nagyrésze, „megkísérlik a lehetetlent: jóvátenni a jóvátehetetlent” – megkísérlik a szocialista realizmus roskadozó épületéből s a maguk írói rangjából is menteni azt, ami még menthető. Hogy ez a kísérlet mennyire lesz sikeres, ahhoz férhet kétség, de ahhoz nem, hogy munkásságuk és viszonylagos erkölcsi bátorságuk az „olvadásnak” elengedhetetlen tényezője. Gondoljunk csak arra, mit jelent a szovjet olvasó számára Ehrenburg naplója, amelyben hol ártatlanul legyilkolt írótársairól emlékezik meg, hol az absztrakt festőket dicséri – mit jelent például ebben a naplóban az ezerszer árulónak bélyegzett spanyol anarchistákról ilyen sorokat olvasni: „Communismo libertario – szabad kommunizmus. Az anarchisták valamennyien erről beszéltek és szinte valamennyien hittek is benne. Megpróbálták bebizonyítani – és jól érveltek –, hogy szabadság nélkül nincs kommunizmus… Egy régi naplómban rábukkantam egy francia írónak (már nem emlékszem, melyiknek) az alábbi szavaira, amelyeket szó szerint kimásoltam: »A zsarnokságban nem az a szörnyű, hogy nem szereti a népet, hanem az, hogy túlságosan is szereti és túl kevéssé bízik benne.«”

 

*

 

Ezeknek az idősebb íróknak talán legfőbb érdemük, hogy a maguk kétes értékű tekintélyével, népszerűségével, féltucatnyi Sztálin- és Lenin-díjával vértezve, védik és támogatják a legmerészebb és legtehetségesebb fiatalokat. Az ő folyóirataikban jelenek meg Jevtusenko, Voznyeszenszkij, Vinokurov versei; Kuznyecov, Akszijonov, Tendrjákov, Nyekraszov, Kazakov novellái és kisregényei, amelyeket azután a neosztálinisták másnap vagy harmadnap dühöngve megtámadnak. A maguk szempontjából az utóbbiaknak igazuk is van. Mert mégiscsak képtelenség, hogy az ifjú szovjet lírikusok föl merészelték fedezni verseikben az „én”-t, hogy Jevtusenko ki merte mondani: a Szovjetunióban még mély gyökerei vannak az antiszemitizmusnak; hogy Voznyeszenszkij Parabolikus balladájában Gauguint merészelte megénekelni, azt a festőt, aki nem törődött a pénz őrületével, az asszonyok sirámaival és a hivatalos akadémiákkal, s aki végül is nem a nagykapun át jutott be a Louvre-ba; s hogy a harsogó szónoklatok és üres fogadkozások honában Vinokurov le merte írni: „az igaz érzelmek mélyén a csend honol”. Mégiscsak túlzás, hogy a prózaírók legjobbjai manapság nem a rendszer hivatalos nagyságait tekintik példaképüknek, hanem vagy Hemingway-hez járnak tanulni, vagy – uram bocsá’ – Prousthoz és Joyce-hoz, s egymás után fedezik fel a húszas évek Szovjetuniójának azokat az íróit (Mandelstammot, Klebnyikovot stb.), akik az akkori legmodernebb nyugati áramlatokhoz álltak közel, s akik aztán sorra elpusztultak Sztálin haláltáboraiban vagy kivégzőosztagai előtt.

 

*

 

A neosztálinisták, akiknek még jó néhány folyóirat és kulcspozíció van a kezükben, lankadatlan éberséggel támadják ellenfeleiket. Vezéralakjuk, az orosz Gergely Sándor: Kocsetov, aki A Jerzsov fivérek című regényében éppen a magyar forradalom ördögét festette a falra, figyelmeztetvén a pártot, hogy ha nem vet véget a liberálisok „garázdálkodásainak”, akkor nem fogja tudni elkerülni az „ellenforradalmat”, s legújabb regényének, A területi párttitkárnak negatív főhősét, a modernkedő Ptuskov költőt, félreérthetetlenül Jevtusenkóról mintázta. De Kocsetov nincs egyedül. Egy ifjú költő, bizonyos Vladimir Kosztrov, egész ódát írt azokhoz az idős mesterekhez, akik híven kitartanak a (sztálini) múlt mellett; Szoboljev, az orosz Írószövetség elnöke, hosszú sirámokban támadja az „elfajult ifjakat”, s két befolyásos kritikus imígyen sorolja el keserveit a Novi Mir hasábjain: „Nem is olyan régen a fiatalok még nyugodtak, szerények és tisztességtudóak voltak. Talán az egyetlen Jevtusenko kivételével a kezdők még nem próbálkoztak hangosan szólni a magánéletükről. És most mindegyik költő hangzatos deklarációkat készít, zajos programokat fogalmaz. A költők nagypofájúak lettek, verekedők és türelmetlenek.”

Az oxfordi tanácskozás vitáiból is kiderült, amit eddig is sejteni lehetett: a liberálisok csoportja népszerűségben, számban, tekintélyben s nem utolsósorban tehetségben lényegesen erősebb a konzervatívokénál. Az Irodalmi Újság is beszámolt már arról, miként maradtak a moszkvai írószövetségi választásokon – ahol a szavazás titkos volt – kisebbségben a sztálinisták, hogyan buktak ki az elnökségből legismertebb képviselőik, s hogyan kerültek a helyükre a megbélyegzett fiatalok. Oxfordban szó esett egy másik érdekes epizódról is. Az orosz Írószövetség, amelyet négy évvel ezelőtt azzal a szándékkal hívtak életre, hogy a sztálinisták fellegvára legyen, és, amennyire lehet, ellensúlyozza az össz-szovjet Írószövetségben mindinkább erősödő liberális hangokat, legutóbbi vezetőségi ülését már nem is Moszkvában, hanem a Don-parti Rosztovban tartotta, s a felszólalók, Szoboljev, Babajevszkij és Anatolij Kalinyin innen sírták tele a Szovjetuniót a Moszkvában tapasztalható romlott állapotokról. Érdemes megjegyezni, hogy a Csendes Don írója, Solohov, akit díszvendégként hívtak meg, nem ment el a gyűlésre.

 

*

 

Mi a központi hatalom, mi Hruscsovék magatartása az írók harcában? Nyilvánvaló, hogy ez a magatartás Hruscsov általános politikai helyzetének és céljainak alárendeltje. A magyar forradalmat követő években, mintegy 1959-ig, Hruscsov egész sor engedményt tett Kocsetovéknak, a sztálinistáknak, noha nagyon jól tudja, hogy azok az egész „bomlásért” őt teszik felelőssé és gyűlölik őt. Újabban a mérleg nyelve mintha a liberálisok felé hajolnék. Ezek között vannak Hruscsov személyes barátai is, akik talán éppen az ő sugalmazására liberálisok, s kétségtelen, hogy érdeke, szíve is ezekhez áll közelebb. Óvakodik azonban attól, hogy hivatalossá kiáltsa ki ezt az irányzatot. (A legutóbbi írókongresszuson nagyúri gesztussal elhárította magától a döntőbíró szerepét: „Elvtársak – mondotta –, ne terheljék a kormányzatot valamennyi kérdésük megoldásával. Intézzék el őket egymás között, elvtársi szellemben”.) Az oxfordi értekezleten az általános vélemény az volt, hogy Hruscsov a sztálinistákat arra használja fel, hogy ijesztgesse és sakkban tartsa velük a liberálisokat, s megakadályozza azt, hogy az utóbbiak túlságosan előreszaladjanak. Kérdés, hogy ez a számítás beválik-e. Úgy gondolom, hogy Kocsetovéknak végső soron ugyanolyan szerepük van, mint Magyarországon az Andics Erzsébeteknek és Non Györgyöknek volt: a maguk korlátoltságával, denunciálásaikkal, otromba támadásaikkal akaratlan szövetségeseik ők az újért küzdőknek, minden egyes túlkapásukkal alkalmat adnak arra, hogy a liberálisok visszavágjanak, s egy újabb lépést tegyenek előre.

 

*

 

Lehetetlen elsorolni mindazt, amiről Oxfordban szó esett. Szó volt a kiadatlan irodalomról (külön vitát szenteltek Paszternak Doktor Zsivagojának), a nyugati írók befolyásáról, a színházi helyzetről (két érdekes részlet: Norris C. Houghton, a New York-i Phoenix Színház igazgatója elmondotta, hogy ősszel egy időben kerül bemutatásra Amerikában és a Szovjetunióban Jevgenyij Svarc Sárkány című szimbolikus szatírája, amelyet 1944-ben, mint Hitler-ellenes színművet játszottak Moszkvában, de 3 előadás után betiltották, mert a népsanyargató sárkány figuráját nemcsak Hitlerre, hanem Sztálinra is lehetett érteni, s elmondotta, hogy legutóbbi moszkvai útja során találkozott a kivégzett Tuchacsevszkij marsall özvegyével, aki most egy ifjúsági színházat igazgat.) A konferencián résztvevő angol, francia, amerikai, német egyetemi tanárok, irodalom-történészek, kritikusok óvakodtak attól, hogy túlértékeljék a szovjet irodalomban végbemenő változásokat, s szinte kivétel nélkül hangsúlyozták, hogy mindaz ami történik, a rendszer keretein belül megy végbe, s a liberálisok nagy többsége is a rendszer megjavítására s nem megdöntésére törekszik. Tulajdonképpen valamiféle „első szakaszról” van szó; hogy a második milyen lesz: visszakanyarodás-e a múlthoz avagy további előrelépés, azt ma még senki sem tudhatja.

Többen is megállapították, hogy a szovjet irodalom még ma is mennyire túlpolitizált, s milyen kicsiny, szinte elenyésző az úgynevezett „l’art pour l’art” alkotások száma. Azt hiszem, ebben az elmarasztalásban volt bizonyos értetlenség a kelet-európai irodalmak helyzetét és szerepét illetően. Nyugaton meglehetősen természetellenes, ha az író sokat vagy egyáltalán politizál. Keleten, Oroszországban vagy Magyarországon, Lengyelországban vagy Romániában – talán, sajnos – ez a természetesebb, ez a hagyományos. A nagy orosz kritikus, Bjelinszkij 100 évvel ezelőtt, a cárizmus legsötétebb időszakában írta: „A nagyközönség úgy néz fel az orosz írókra, mint egyetlen vezetőikre, védelmezőikre és megváltóikra az orosz önkényuralommal szemben.” A magyar és a lengyel események éppúgy, mint a Paszternak-temetésen lezajlott tüntetés vagy Jevtusenko verseinek fogadtatása Moszkvában arra vallanak, hogy az írók s az irodalom szerepe nem változott a Kelet-Berlintől Vlagyivosztokig terjedő birodalomban az elmúlt évszázad alatt.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Survey – angol folyóirat.

St. Antony’s College – kollégium az angliai Oxford egyetemi városban.

Mc Carthy, Joseph Raymond (1909–1957) amerikai republikánus politikus, szenátor (1945-). Egy 1953. okt. 14-i elnöki dekrétum értelmében elbocsátással torolható meg a vallomástétel megtagadása az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt. Ennek a bizottságnak volt kulcsfigurája Mc Carthy szenátor. Az 50-es évek elején azzal a vádjával vált híressé, hogy 250 kommunista szivárgott be a belügyminisztériumba. Mint a nagy befolyású Állandó Nyomozási Albizottság elnöke (1953-tól), ellentmondást nem tűrő keresztkérdései és rosszindulatú gyanúsítgatásai révén számos ártatlan polgárt és tisztviselőt állított bíróság elé, de túlbecsülte saját befolyását, amikor a hadsereggel került konfliktusba. Ez a fajta „boszorkányüldözés” azóta mccarthyzmus néven ismert. Miután a szenátus hivatalosan is megvonta tőle a bizalmát, elveszítette a hatalmát.

Vörös tér – Moszkva központi tere. Az orosz név jelent vöröset, de szépet is.

Tvardovszkij, Alekszandr Trifonovics (1910–1971) orosz költő, író, irodalomkritikus.

Ehrenburg, Ilja Grigorjevics (1891–1967) orosz író, költő, publicista.

Leonov, Leonyid Makszimovics (1899–1994) orosz író.

Panfjorov, Fjodor Ivanovics (1896–1960) orosz író.

Pausztovszkij, Konsztantyin Georgijevics (1892–1968) orosz író.

Jevtusenko, Jevgenyij Alekszandrovics (sz. 1933) orosz költő.

Voznyeszenszkij, Andrej Andrejevics (sz. 1933) orosz költő, esszéista.

Vinokurov, Jevgenyij Mihajlovics (sz. 1925) orosz költő, esszéíró, műfordító.

Kuznyecov, Anatolij Vasziljevics (sz. 1929) orosz író.

Akszijonov, Vaszilij Pavlovics (sz. 1932) orosz író.

Nyekraszov, Viktor Platonovics (1911–1987) orosz író.

Kazakov, Miklaj, Nyikolaj Ivanovics (1918–1989) szovjet mari költő.

Voznyeszenszkij Parabolikus balladája – megjelent 1960-ban.

Gauguin – Paul Gauguin (1848–1903), a francia impresszionista festőművészet kiemelkedő alakja.

Hemingway, Ernest Miller (1898–1961) Nobel-díjas amerikai író, publicista.

Mandelstam, Oszip Emiljevics (1891–1938) orosz költő, esszéista.

Kocsetov, Vszevolod Anyiszimovics (1912–1973) orosz író. A Jerzsov fivérek 1958-ban és A területi párttitkár 1961-ben jelent meg.

Kosztrov, Vlagyimir Andrejevics (sz. 1935) orosz költő.

Bábájevszkij, Szemjon Petrovics (sz. 1909) orosz író.

Kálinyin, Anatolij Venyiaminovics (sz. 1916) orosz író.

Svarc, Jevgenyij Lvovics (1896–1958) orosz író. A Sárkány c. darabja 1943–44 folyamán született.

Tuhacsevszkij marsall – Mihail NikolajevicsTuhacsevszkij (1893–1937). Cári tisztből a Vörös Hadsereg egyik kiemelkedő vezetője lett. Koholt vádak alapján 1937-ben Sztálin kivégeztette. 1961-ben rehabilitálták.

Jevtusenko verseinek fogadtatása Moszkvában – Az 50-es évek végén, a 60-as évek elején a Majakovszkij teremtette költői stílus és forradalmi magatartás folytatójaként Jevtusenkót a szenzációként ható nyilvános felolvasásai miatt sok támadás érte, „antiszociális magatartását” a nyugati beatnikekhez rokonították.