Magyarországi változások^*

amelyet a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága a XXII. szovjet pártkongresszussal kapcsolatosan hozott (Népszabadság, 1961. november 19.), büszkén leszögezi: „A Szovjetunió Kommunista Pártja XXII. kongresszusának eszmei-politikai irányvonala igazolja és megerősíti pártunk irányvonalát.” A Népszabadság két nappal utóbb közölt, A leninizmus zászlaja alatt című vezércikkét ugyanaz az önelégült büszkeség hatja át: „Pártunk irányvonala igazolódott, helyesnek bizonyult. A pártnak tehát semmi oka sincs megváltoztatni politikáját.”

A szavak ismerősek. Szinte betűről betűre ugyanezt „hozta határozatba” a Magyar Dolgozók Pártja, ugyanezt mondotta Rákosi Mátyás, ugyanezt írta a Szabad Nép 1956 márciusában, a szovjet párt nevezetes XX. kongresszusa után. Négy hónap sem telt el és Rákosit a szovjet vezetők leváltották, hét hónap sem telt el és a Szabad Nép székházát elfoglalták a felkelők, a Magyar Dolgozók Pártját pedig Kádár János feloszlatta.

Kerüljük el a túl könnyű párhuzamokat. Ha Rákosiék sorsa világos példa is arra: mennyit érnek a párt irányvonalának „helyességéről” és „igazolódásáról” szóló erősködések, nem kétséges, hogy a mostani bizonykodásokban több – ha nem is az abszolút igazság, de a politikai realitás. Nem arról van szó, mintha a párt jelenlegi irányvonala „helyes” volna, hanem arról, ami a pártvezetők szempontjából sokkal lényegesebb: a mostani vezetés „jobban fekszik” Moszkvában, mint a forradalom előtti. És ami ezzel összefügg: míg Rákosi és csoportja csak színből értett egyet a XX. kongresszussal, hiszen tudta, hogy annak fővonala ellene irányul – Kádár és csoportja szívből egyetért a XXII.-kel, nem egyszerűen politikai, hanem személyi okokból is, azért, mert Hruscsov kegyeiben érzik magukat, és Hruscsov helyzetének megszilárdulása az ő helyzetük megszilárdulását is jelenti. Kádár ezt el is pötyögtette abban a beszédében, amelyet december elsején a csepeli gyárban tartott: „A XXII. kongresszus után azt szeretném mondani, hogy a mi politikai irányvonalunk nagyon hosszú időre stabilizálódott. Lehet tehát nyugodtan élni és dolgozni, s tanulmányozni, hogyan lehet ezt a politikát még jobban végrehajtani.” Eddig mindig azt hallottuk, hogy Magyarországon az „ellenforradalom” leverése óta állandóan nyugodtan lehetett élni és dolgozni; most kiderül, hogy csak a XXII. kongresszus óta lehet. Nyilvánvaló, hogy Kádár itt nem az országról és a népről, hanem a vezetők csoportjáról beszél, akik most azért lettek nyugodtabbak, mert Hruscsov – úgy látszik – véglegesen győzött, és nem kell egy molotovista–maóista fordulattól tartaniok.

De vajon egyet jelent-e ez azzal, amit a Népszabadság úgy fogalmazott meg, hogy „a pártnak semmi oka sincs megváltoztatni politikáját”? Erről szó sincsen. Maga a szovjet párt is fontos változásokat hajtott és hajt végre, hogyan kerülhetné hát el akkor ugyanezt a folyamatot a magyar párt? Bizonyos változások már meg is kezdődtek, s ezek közül egyik-másiknak a jelentőségét egyáltalán nem kívánjuk alábecsülni.

újra, s remélhetőleg most már véglegesen lekerül Magyarország térképéről; de ami ennél fontosabb: a pártvezetés és a pártsajtó végre elkezdenek nyíltabban és részletesebben beszélni Sztálin és Rákosi bűneiről, s fellépni a „baloldaliság”, a szektarianizmus ellen. Néhány évvel ezelőtt Kádár a „sztálinizmus” és a „sztálinista” szó használatát ideológiailag helytelennek ítélte; ma ezt már úton-útfélen hallani és olvasni. Öt év óta a koholt pereket, az ártatlanok bebörtönzését és kivégzését néma csend takarta; most a Népszabadság több hasábos interjút közöl egy kommunista tudóssal, aki éveken át raboskodott Rákosi börtöneiben (s amit a lap nem tesz hozzá: Nagy Imre miniszterelnöksége alatt szabadult ki) és Kádár János az említett csepeli beszédben így jellemzi azt a korszakot, amelynek egy ideig politikai foglya, de egy ideig belügyminisztere volt: „Hét-nyolc évvel ezelőtt sok ember gondolkodott úgy nálunk: mindenki gyanús, aki él. Emlékeznek még erre? Olyan emberek voltak ezek, akik a legszívesebben tíztagú pártot szerveztek volna az országban, mert a végén talán önnönmagukban sem bíztak. Hogy volt ez annak idején? Vegyenek elő egy embert és kezdjék neki mondogatni: te gyanús vagy, te az imperialisták felé kacsintgatsz. Először megijed, aztán remeg. Az ilyen módszerekkel addig taszigálták az ellenség oldalára, amíg végül is némelyiket valóban sikerült odalökdösni… Az embereknek teljesen elegük volt a párton belüli önkényből, s abból az állami életben is lábrakapott gyakorlatból, amely nem tisztelte és nem tartotta be a törvényeket…”

Azt lehet erre természetesen mondani, hogy ezek csak szavak, szavak és szavak. De próbálta volna valaki ugyanezeket a szavakat két vagy három hónappal ezelőtt Csepelen elmondani: tüstént „revizionistának”, a „múlt hibáiban vájkáló elemnek” bélyegezték volna, és örülhetett volna, ha nagyobb baj nélkül megússza a dolgot. Nem lenne okos lebecsülni a szavak fontosságát; annyi azonban bizonyos, hogy akkor nem sokat érnek, ha tettek nem követik őket. Ma a „baloldaliság” elleni fellépés megfogalmazásaiban kezd konkrétabbá válni, mint amilyen eddig volt, legfőbb hiányossága azonban az, hogy tettekben megnyilvánuló antisztálinizmusnak még nem sok jelét látjuk. A magyar politikai, gazdasági és szellemi életnek az irányítói között éppúgy megvannak a kis fiókmolotovok és törpe-kaganovicsok, mint a Szovjetunióban, de eddig nemigen olvashattunk arról, hogy ezeket leváltották, vagy legalább nyilvánosan megbírálták volna. Ne akarják elhitetni velünk, s főleg ne a hazaiakkal, hogy Magyarországon, amint Kádár mondta, „a személyi kultuszt felszámolták”. A személyi kultusz nem egyszerűen az, hogy élő emberekről neveznek el városokat, vagy a párt vezérének a fényképét mindenüvé kirakják; a személyi kultusz: az emberek bebörtönzése nézeteik vagy vallási meggyőződésük miatt, minden ellenvélemény elfojtása, a Rákosit utolsó pillanatig kiszolgáló vezetők megtartása a Politikai Bizottságban stb. El lehet-e mondani, hogy mindennek Mgyarországon már nyoma sincsen? Szép és jó dolog Enver Hodzsa és Mehmet Sehu ellen hadakozni; de hithű sztálinisták nemcsak Tiranában, hanem még – Budapesten is vannak!

ne feledkezzünk meg arról: bizonyos változások a hazai rezsim külpolitikai magatartásában is tapasztalhatók. Az, hogy a Moszkva–Peking-vitában Kádárék a szovjet párt mellett állnak, nem meglepő és nem új; ám miközben a szovjet párt tanítómesteri szerepét erőteljesen hangsúlyozzák, nem új és meglepő-e Kádár szájából ilyen szavakat hallani: „Felvetődik a kérdés: van-e vezető párt a nemzetközi kommunista mozgalomban, van-e esetleg több vezető párt? A nemzetközi kommunista mozgalomban most világszerte teljesen önálló és egyenjogú pártok tevékenykednek. A nemzetközi kommunista mozgalomban tehát nincs sem fölé- sem alárendelt párt, s nincs szükség külön vezető pártra, sem egyre, sem többre… Magától értetődik, hogy egy párt határozata csak a saját tagjaira kötelező. A Szovjetunió Kommunista Pártjára, illetve a párt tagjaira kötelezők, ránk nem kötelezők.” Még akkor is, ha a valóság más, hiszen a kommunista pártok nagy többsége egyáltalán nem önálló és egyenjogú, hiszen, igenis, vannak alá- és fölérendelt pártok, még akkor is, ha ez Hruscsov jelenlegi, Maóval vitázó nézeteinek megismétlése, annak elvi leszögezése, hogy nincs vezető párt és a szovjet vonal nem kötelező más országokban, a jövőre nézve komoly hatással lehet. A párton belüli friss és hazafias erők nyilván nemegyszer hivatkozni fognak még ezekre a szavakra, ezekre a meglehetősen „revizionista ízű” tételekre.

A nemzetközi politikai magatartás bizonyos változására mutat a budapesti kormány meghívása U Thant-hoz, az ENSZ főtitkárához: látogasson el Magyarországra (ismeretes, hogy Kádárék öt év óta mereven elzárkóztak egy ilyen látogatás elől), s idetartozik Kállai Gyula nyilatkozata, amely szerint a kormány szeretné megjavítani a viszonyt az Egyesült Államok kormányával, s tárgyalni akar az amerikai követségen lévő Mindszenty hercegprímás helyzetéről. Anélkül, hogy ezeknek a kezdeményezéseknek az őszinteségéről vitatkozni kezdenénk, annyi bizonyos, hogy a magyar bel- és külpolitikában valamelyes mozgás mégis csak van. Eszünk ágában sincs eltúlozni ennek a mozgásnak a mértékét vagy a jelentőségét; ugyanakkor szinte nevetséges az a helyzet, hogy mi, itt, az emigrációban látjuk és hangoztatjuk a hazai változásokat, miközben a budapesti központi pártlap azzal „kérkedik”, hogy a párt politikája – változatlan…

nincsen valóban semmi változás, ahol a párthatározatok és a pártvezetők szektariánus merevséggel, makacsul ragaszkodnak a régihez és a rosszhoz, az a magyar politikai élet kulcskérdése: 1956 megítélése. A Népszabadság (november 21.) továbbra is „ellenforradalomról” és „Nagy Imre népáruló revizionista politikájáról” vezércikkezik, s nem hiányoznak az úgynevezett „jobboldaliak” és „revizionisták” elleni kirohanások egyetlen hivatalos beszédből vagy felszólalásból sem. Holott ezekben a napokban mindenki, aki nem süket és nem vak, világosan hallhatja és láthatja Magyarországon: a XXII. kongresszus után jóformán az egész nép feszegetni kezdi 1956 „újraértékelésének” szükségességét. Kiderül ez különben Kádár beszédeiből is. Csepelen kijelentette: „Olyasmit is hallottam, hogy rehabilitálni kellene azokat, akik nálunk Sztálin szobrát ledöntötték. Ne haragudjanak, hogy most erről beszélek, de ez igen fontos dolog… Olyasmit is hallani mostanában, hogy azoknak a revizionistáknak talán nem is volt olyan nagy a bűnük, hiszen ők is a személyi kultuszt szidták”; a Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén pedig ezeket mondotta: „Az ilyen (jobboldali) nézetek képviselői között mostanában valami kis élénkülésfélét tapasztalhatunk… Azt hiszik, hogy miután a XXII. kongresszus ismét szigorúan és helyesen megbírálja Sztálin hibáit, most előállhatnak, s azt mondhatják: »Hiszen mi is ugyanezt bíráltuk, tehát tulajdonképpen nekünk is igazunk volt. Ezért adjatok nekünk most már nagyobb helyet meg teret a működésre…«”.

Kádár válasza elutasító; a revizionisták, mint mondja, a munkáshatalmat támadták, a Sztálin-szobor ledöntőit sohasem fogják rehabilitálni. A döntő azonban most nem a pillanatnyi válasz, hanem annak beismerése, hogy a nép otthon ezeket a kérdéseket feszegeti – miért is beszélne Kádár erről, ha a nép nem beszélne?! –, s annak beismerése, hogy „ez igen fontos dolog”. Bizony fontos, sőt – a legfontosabb. Amíg 1956 októberét, amíg a felkelt népet és vezetőit, mindenekelőtt pedig Nagy Imrét nem „rehabilitálják” (de rossz szó is ez ebben az esetben!), addig el sem lehet képzelni Magyarországon valódi kibontakozást, a lelkek igazi békéjét.

egy ilyen „rehabilitálás” esetén különben az, hogy a Magyar Szocialista Munkáspártnak tulajdonképpen nem önmagához hűtlennek, hanem – éppen hűnek kellene lennie, nem megtagadnia, hanem éppen elismernie kellene saját múltját. Elvégre a párt a forradalom napjaiban született, alapítói között ott volt – Kádárral együtt – Nagy Imre, Losonczy Géza, Kopácsi Sándor, Donáth Ferenc, Lukács György, központi lapjának, a Népszabadságnak első számában, az első oldalon Kádár János „népünk dicsőséges felkeléseként” üdvözölte a forradalmat.

De ha a párt bölcsőjéig, a forradalom napjaiig túl nagynak tűnnék is a vissza- (vagy inkább előre-) lépés, miért nem mennek legalább a forradalom eltiprását követő első időszakig, addig, amikor már az MSZMP volt az egyetlen párt Magyarországon? Miért nem mennek vissza Kádár első miniszterelnöki beszédéig, 1956. november 11-ig, amikor is ezeket mondotta: „Nekem, aki miniszter voltam Nagy Imre kormányában, teljes nyíltsággal meg kell mondanom, hogy személyes meggyőződésem szerint sem Nagy maga, sem politikai csoportja nem akarta az ellenforradalmi rendszert tudatosan segíteni!” Miért nem emelik újra érvényessé az MSZMP központi bizottságának legelső, 1956. december 8-i határozatából legalább ezt a bekezdést: „A pártellenzék e csoportjának (Nagy Imre–Losonczy) tevékenysége pozitívnak tekinthető mindaddig, amíg harcuk – az egész pártellenzékkel együtt – a Rákosi–Gerő-klikk politikája ellen irányult!”? (S csak úgy mellesleg: miért csodálkoznak, vagy miért háborodnak fel a pártvezetők, ha az emberek ma odahaza azt mondják: a revizionistáknak volt igazuk, ők a személyi kultusz ellen már régóta harcoltak; hiszen a párt központi bizottsága öt évvel ezelőtt ugyanezt mondotta!)

A kérdések magukban hordják a választ; azért nehéz a pártnak a saját kezdeteihez visszakanyarodnia, mert állítólagos „helyes” és „igazolt” politikájával azóta messze elszakadt önmagától. S 1956 novembere, sőt decembere és 1961 decembere között ott áll egy hatalmas árnyékcsoport: Nagy Imrének és kivégzett társainak árnyéka. 1956. november 4-e mellett ez az esztelenül bűnös kivégzés az, amely annyira megnehezít minden kibontakozást. Kádárék a kivégzés után igyekeztek elterjeszteni a közvéleményben, hogy ők semmiről sem tehetnek, külföldről kapták parancsba, mit kell cselekedniök. Nos, ha a magyar párt valóban önálló és egyenjogú, akkor most, a XXII. kongresszus után itt az ideje elmondani: honnan és milyen formában jött ez a parancs? Annyi tény, hogy Nagy Imréről, mint árulóról először nem a magyar párt beszélt, hanem Csou En-laj kínai miniszterelnök, 1957 januárjában, budapesti látogatása alkalmából. Ez a beszéd adta meg a jelet és az alaphangot a további, Nagy Imre-ellenes, végzetes hajszához. Most, amikor a kínai párt nyílt konfliktusba került a kommunista pártok többségével, Kádárék önmaguknak is szolgálatot tennének, ha részletesen és őszintén feltárnák Maóék szerepét a magyar események alakulásában és ezen belül is Nagy Imréék kivégzésében.

már úgyis belekerült a szovjet–albán (kínai) vitába. Enver Hodzsa nyilvánosságra hozta Hruscsovnak egy Titóhoz intézett levelét, amiből kiderül, hogy a két utóbbi 1956 szeptemberében, Brioniban megállapodott, miszerint a magyar párt élére Kádárt kell állítani; Hodzsa azt kívánta ezzel bebizonyítani, hogy Hruscsov a jugoszláv revizionistáknak beleszólást engedett más szocialista országok belügyeibe, s a két férfi „cinkostársi felelősséget” visel a magyar forradalom előidézésében. A Pravda december 2-án, Andropovnak, a forradalom alatti budapesti szovjet nagykövetnek a tollából válaszol Hodzsának, aki – mint a cikkíró mondja – „nemcsak torz képet adott arról, ami a nemzetközi kommunista mozgalom bukaresti és moszkvai értekezletén történt, hanem olyan megdöbbentő koholmányokig is elment, mint hogy a Szovjetunió Jugoszláviával együtt szándékosan provokálta ki a magyarországi ellenforradalmi lázadást! Ilyen aljas rágalom mellett – fűzi hozzá Andropov – valóban elhalványulnak az imperialista propaganda leggyalázatosabb agyszüleményei is.” Itt most nem is az a lényeg, miről folyik a vita – különben Hodzsának teljesen igaza van abban, hogy Hruscsov és Tito tevékenysége nélkül nem következett volna be 1956. október 23-a –, a lényeges, hogy Moszkva és Tirana (Peking) a magyar forradalommal kapcsolatosan is vitatkoznak. Minden valószínűség szerint, ahogy a vita jobban és jobban elmérgesedik, úgy fogunk többet és többet megtudni a „kulisszatitkokból”. De nem volna-e jobb, ha a szovjet és főként a magyar párt a durva általánosságok és a felelősség-elhárítás helyett inkább a kínaiak befolyásáról, követeléseiről, szerepéről hozná nyilvánosságra a tényeket? Ha Hruscsov és Kádár vonakodnak ettől a kényes feladattól, ki tudja, utódaik nem fogják-e majd kéjes örömmel elvégezni helyettük…

a Sztálin-szobrot ledöntő forradalmároknak, igazságot szolgáltatni Nagy Imrének, ez a kérdések kérdése Magyarországon. Miközben a lehető legnagyobb tárgyilagossággal nyugtázzuk a hazai enyhülés minden jelét, a legkisebb kedvező változást is, ezt a kérdést nem vehetjük le a napirendről. Ellenkezőleg: a XXII. kongresszus égetőbbé és aktuálisabbá tette, mint amilyen eddig volt. Hazulról Nyugatra látogató kommunistáktól magánbeszélgetésekben sűrűn hallani, hogy Nagy Imre kivégzése „hiba volt”, és ha ma még élne, akkor most nem végeznék ki. Mikor fogják ugyanezt nyíltan és őszintén a magyar népnek is megmondani? Ma, amikor a Szovjetunióban már Trockij, Buharin, Zinovjev rehabilitálása is megkezdődött, ezt a kérdést nálunk elodázni lehet, de megkerülni nem. Nem a halottak követelik a választ – a halottak némák és feltámaszthatatlanok –, hanem az élő és elpusztíthatatlan nemzet.

Kádár János, amint a Népszabadságból olvasom, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának december 8-i ülésén egy hosszabb beszéde során a következőket jelentette ki: „Azt mondják a nyugati publicisták, mert ők is böködnek minket, s ez nem is baj, mert mi úgy vesszük őket, mint ingyen munkatársakat, akiket az imperializmus fizet, hogy folyton keresgéljék a kommunisták hibáit, nos, most ők azt mondják: ezek a Kádárék rendkívül ravaszak, mindenkit be akarnak csapni. Mert Rákosiék azt mondták régen: aki nincs velük, az ellenük van; ezek a Kádárék most azt mondják, hogy aki nincs ellenük, az velük van. Ilyen »hibákat« említenek mostanában a nyugati publicisták. Mi ezt teljes nyugalommal vállalhatjuk. Igenis, úgy vesszük: aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van; aki nincs az MSZMP ellen, az vele van; és aki nincs a népfront ellen, az vele van.”

Az idézet, amelyre Kádár hivatkozik, az Irodalmi Újság 1961. október 23-i számából a 7. oldalon megjelent Csodatevők vagy egyszerű emberek című cikkemből való. Ebben a cikkben előbb a Rákosi és a Kádár vezette párt közti hasonlóságokról szóltam (ezt Kádár elfelejti idézni), majd így folytattam: „Akad azonban néhány nem lebecsülhető különbség is, Rákosi idejében a párt alapgondolata az volt: »aki nincs velem, az ellenem van«; ma inkább ez: »aki nincs ellenem, az velem van«.”

Először is: mint látható, szó sincs itt arról, hogy én ezt az attitűdöt a jelenlegi rendszer „hibájának” tüntettem volna fel; ellenkezőleg, a javára írtam – még akkor is, ha – mint az idézett Kádár-beszédből is kiderül – ez természetesen a párt és nem a nép véleménye. A magyar nép mostani viszonylagos passzivitása csak annak tükröződése, hogy a jelenlegi helyzetben minden igazi politikai aktivitás lehetetlen. Hogy azután a rendszer miként értelmezi ezt a passzivitást és miként reagál rá, ez az ő dolga; még ha Rákosiéknál nagyobb önáltatással is, de kisebb szigorral, annál jobb.

Továbbá: ami azt illeti – s Kádár erről is fontosnak tartotta szót ejteni –, hogy én miből élek, nos: bármikor készséggel ország-világ elé tárom valamennyi jövedelmemet (minden évben úgyis meg kell tennem az adóhivatalnak), ha Kádár is hajlandó ugyanerre.

Végül: további hosszas vita helyett, hadd mondjam még meg azt: őszinte megelégedéssel vettem tudomásul, hogy Kádár János szorgalmas olvasója az Irodalmi Újságnak. Szeretném remélni, hogy ezt a lehetőséget nem kívánja saját maga számára monopolizálni, hanem mielőbb biztosítani fogja az egész magyar népnek is.