Csodatevők vagy egyszerű emberek^*

Ezek után aligha csodálkozhatunk azon, hogy a Magyar Szocialista Munkáspártnak a sok megoldandó nehézség közül az egyik legmegoldhatatlanabbat – a saját története okozza. A budapesti Kossuth Könyvkiadónál 1959-ben Szilárd népi hatalom: független Magyarország címmel megjelentek Kádár Jánosnak, a párt első titkárának összegyűjtött beszédei. Ebben a 430 oldalas kötetben sok minden bent van, de nincs bent a fent említett beszéd, amely pedig a jelenlegi párt alapítási dokumentuma. Nem valószínű, hogy túlozunk, amikor azt mondjuk: ha valaki ma ezt a jelentéktelennek nem nevezhető Kádár-beszédet sokszorosítva terjesztené azon a Magyarországon, ahol az illető párt és az illető személy van uralmon, jól járna, ha ezt az „ellenforradalmi uszítást” néhány esztendős börtönbüntetéssel megúszná.

Egy valamirevaló kommunista pártnak azonban szüksége van bizonyos múltra és hagyományokra. Így történt meg azután, hogy amidőn 1959 novemberében megrendezték a Magyar Szocialista Munkáspárt első kongresszusát, ezt a kongresszust a párt – hetedik kongresszusának nevezték el. A név jelkép és egyúttal állásfoglalás is volt. A párt ezzel kinyilvánította, hogy 1918–19-től kezdődően vállalja az egész magyarországi kommunista mozgalom múltját, vagy amiként irányelveiben kinyilatkoztatta: a „történeti folytonosságot”. Vállalta Kun Béla 1919-es proletárdiktatúráját éppúgy, mint Kun Béla szovjetunióbeli meggyilkolását, vállalta a spanyolországi önkéntesek szervezését épp úgy, mint ugyanezeknek az önkénteseknek tömeges 1949–50-beli kivégzését, vállalta a moszkvai emigráció antifasiszta rádióadásait épp úgy, mint egymást emésztő denunciálásait, vállalta Rákosi Mátyás tízéves uralmát is. A párt tehát voltaképpen mindent vállalt, csak különös módon – a saját múltját nem.

Azért arra: hogyan született a Magyar Szocialista Munkáspárt és kik hozták létre, valamiképpen mégis csak választ illett adni. A Rákosi ellen küzdő kommunista írókról, újságírókról, a Petőfi Kör fiataljairól, akikre 1956. november elsején még oly nagy büszkeséggel hivatkozott Kádár János, időközben kiderült, hogy bűnös revizionisták és az ellenforradalommal paktáló árulók voltak. Új elmélet kellett a párt születéséről, s ez az elmélet nem is váratott sokáig magára. Az irányelvekben a következőket olvashatjuk: „Az ellenforradalom leverése megkövetelte új forradalmi központ létrehozását, amely világos harci útmutatást ad és harcba vezeti a forradalom erőit a népi demokrácia törvényes rendjének helyreállításáért, a nemzeti függetlenség megvédéséért, nagy vívmányaink megőrzéséért és továbbfejlesztéséért, a szocializmusért és a békéért. Kádár János, Münnich Ferenc, Marosán György vezetésével az új forradalmi központ létrejött és 1956. november 4-én megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány. A párt új ideiglenes központi bizottsága és az új forradalmi kormány harci felhívására támadásba lendültek a forradalom erői… A magyar kommunisták büszkék arra, hogy forradalmi politikájukkal olyan hatalmas szövetségest tudtak biztosítani a magyar népnek, mint a Szovjetunió, aki habozás nélkül segített a szocialista Magyarországnak.”

Mindebből tehát kiderül, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt nem 1956. november elsején, hanem november 4-én alakult, és első vezetői – Kádár mellett – nem Nagy Imre, Losonczy Géza, Lukács György, hanem – Münnich Ferenc és Marosán György voltak. Kiderül továbbá az is, hogy ezek a magyar kommunisták voltak azok, akik a Szovjetunió beavatkozását, testvéri segítségét kieszközölték.

Meglehetősen sajnálatos, hogy maguk a szovjet vezetők nem mélyülnek el eléggé a Magyar Szocialista Munkáspárt történetének tanulmányozásában, és nem mutatnak elég fogékonyságot annak finomságai iránt. Így történhetett meg azután, hogy a VII. pártkongresszus alkalmából Budapestre látogató Nyikita Szergejevics Hruscsov beszédet mondott a Ganz–MÁVAG munkásai előtt és az 1956. októberi–novemberi eseményekre emlékezve a következőket jelentette ki: „Ezekben a Magyarország munkásosztályára nézve válságos napokban, mi, szovjet kommunisták, megtanácskoztuk, hogyan segítsünk a magyar munkásosztálynak, a magyar dolgozó népnek. Elvtársaink egyike-másika azt mondotta, vajon helyesen fogják-e fel majd a magyar elvtársak, ha a segítségükre sietünk? Hiszen akadnak ott olyan munkások is, akik az ellenforradalomtól megtévesztve, a fasiszta összeesküvők oldalán állnak. Mi azonban, elvtársak, tudtuk és vallottuk, hogy osztályos társainknak nyújtunk segítséget; Magyarország munkásosztályának, dolgozó népének és a legkevésbé sem kételkedünk abban, hogy a munkásosztály, Magyarország dolgozó népe helyesen fogja majd fel cselekedeteinket, testvéri gesztusként értékeli majd segítségünket.”

Mint látható: a Hruscsov-beszédben szó sincs arról, hogy ekkortájt Magyarországon valamiféle „forradalmi központ”, a Szovjetunióval együttműködő kommunista párt lett volna, szó sincs arról, mintha egy ilyenfajta kommunista párt „ideiglenes központi bizottsága” kérte volna a szovjet beavatkozást. Hruscsov őszintén és nyersen kimondja, hogy ezt a beavatkozást a szovjet kommunisták egymást közt, bármiféle magyar kérelem nélkül, sőt még a „magyar elvtársak” ellenérzéseivel is számolva döntötték el.

Így aztán, miközben a Magyar Szocialista Munkáspárt megfosztja magát valódi érdemétől: az 1956-os forradalom támogatásától, vélt és nagyon is kétes érdemétől: az idegen beavatkozás kieszközlésétől szovjet elvtársai fosztják meg őt. Ha a november 1-i pártalakulást a jelenlegi vezetők eltagadják, a november 4-it pedig Hruscsov szavai teszik kétségessé, akkor felvetődik a gyötrő kérdés: tulajdonképpen mikor is alakult meg a Magyar Szocialista Munkáspárt és megalakult-e egyáltalán?

A forradalom alatt feloszlatott Magyar Dolgozók Pártjának, azaz a Rákosi–Gerő-féle pártnak körülbelül 900 000 tagja volt. Hogy a Magyar Szocialista Munkáspártnak az 1956 novemberét követő hónapokban hány tagja volt, arra semmiféle adat nincsen. A párt 1957. május 1-ig, azaz a szovjet beavatkozást követő mintegy félesztendőn belül egyéni elbírálás alapján felvette a Rákosi-pártnak mindazokat a tagjait, akik önként jelentkeztek és akik magukévá tették a hivatalos irányvonalat.

A Társadalmi Szemlének legutóbbi (1961. jún.) adatai szerint az új pártnak 1957. május elsején 283 000 tagja volt; ez annyit jelent, hogy a forradalom előtti kommunista párttagoknak több mint a kétharmada nem lépett vissza a pártba.

A továbbiakban a párttagság száma a következőképpen alakult; 1958. június: 346 000, 1959. december: 402 000, 1960. január: 449 000, 1961. január: 478 000.

Az 1959 decembere és 1960 januárja közötti több mint tíz százalékos növekedés a pártkongresszussal kapcsolatos toborzómunkával magyarázható. Ugyanakkor 1960 és 1961 januárja között, egy esztendő alatt a pártba mindössze 29 ezren léptek be, és a Társadalmi Szemle azt mondja, hogy „pártunk megközelítően elérte a jelenlegi helyzetben kívánatos taglétszámot”, és ez „előreláthatóan a közeljövőben nem is fog számottevően emelkedni”.

Ami a jelenlegi pártra a legjellemzőbb, az az, hogy majdnem kizárólagosan funkcionárius párt. Munkáspártnak nevezik ugyan, de kétkezi munkások, a gyárak dolgozói éppoly kevéssé találhatók benne, mint a földeken dolgozó parasztok. A mesterségesen felduzzasztott ’56 előtti pártban volt egy olyan réteg, amelyet úgy neveztek: „az egyszerű párttagok”. Ez a réteg a mostani pártból jóformán teljesen eltűnt. Ez természetesen bizonyos erőt is jelent: a mai párt olyan emberek érdekközössége, akiket a párt „kiemelt”, jó állásokhoz és különböző kiváltságokhoz juttatott. Ezek az emberek összetartanak, számítani is lehet rájuk, ha az érdekeik, kiváltságaik veszélybe kerülnek. Összetartja őket az is, hogy a forradalom bukása után akarva-akaratlanul bűnrészességet kellett vállalniok a nemzeti akarat eltipróival, s utóbb Nagy Imréék kivégzőivel. De van ennek a helyzetnek egy alapvető gyengéje is: a mostani párttagság még sokkal inkább szektaszerű, lényegesen elszigeteltebb és különélőbb a néptől, mint a forradalom előtti laza és széles párttagság volt. A forradalom előtt párttagnak lenni nem jelentett dicsőséget, de nem jelentett különösebb szégyent sem. Ma a tagok között – funkcionárius voltuk ellenére is – nincsenek sokan, akik fennhangon hirdetnék, hogy ők párttagok; azok viszont, akik el tudják kerülni a pártba való belépést, nem sokat késlekednek azzal, otthon sem, de különösen, ha nyugati útra tudnak jönni, hogy büszkén bejelentsék: nem tagjai a pártnak.

A Magyar Szocialista Munkáspárt politikai-ideológiai vezértételét a Központi Bizottság beszámolója a VII. kongresszuson így fogalmazta meg: „A párt, hogy megőrizze a pártegység eszmei alapját, az elmúlt három évben két fronton harcolt, mégpedig a revizionizmus ellen és a dogmatizmus ellen, a marxista–leninista ideológia tisztaságáért.”

Hogy fest a valóságban ez a „kétfrontos harc”? Kezdjük a személyi kérdésekkel.

A párt tíz nappal a szovjet intervenció után, 1956. november 14-én határozatot hozott, amely szerint azok, akiknek döntő felelősségük volt a Rákosi-féle korszak hibáiban és bűneiben, a jövőben nem tölthetnek be párt- és állami funkciót; ezekről a vezetőkről, akiknek egy része különben a Szovjetunióba menekült, listát is tettek közzé, és még azt is megtiltották, hogy a pártba egyszerű tagként visszakerülhessenek. Azóta újra Magyarországon van és különböző – igaz, alacsonyabb – funkciókba került, a forradalom előtti „dogmatikus” politikai bizottságból Piros László, az egykori belügyminiszter, Szalai Béla, a gazdasági ügyek vezetője, Bata István, volt hadügyminiszter, Kovács István, a budapesti pártbizottság titkára, Ács Lajos és Vég Béla, a titkárság tagjai, Hegedűs András, az első szovjet beavatkozást kérő volt miniszterelnök. Ismét Magyarországon tevékenykedik a kulturális élet egyik vezetője, Andics Erzsébet, aki a forradalom napjaiban szovjet állampolgárságára való hivatkozással kért és kapott „salvus conductus”-t, valamint férje, Berei Andor, a Tervhivatal volt elnöke. 1961 januárjában engedélyezték Gerő Ernő visszatérését Magyarországra. „Baloldali” bűnök miatt mindössze két embert ítéltek el a forradalom után: Farkas Mihályt, a koholt perek egyik fő szervezőjét, valamint fiát, Farkas Vladimirt, aki Kádár egyik vallatója volt; azóta mindkettőjüket szabadon bocsátották egy amnesztiarendelet során; ugyancsak szabadlábra került az államvédelmi szervek rettegett főnöke, Péter Gábor, akit még – négy évvel a forradalom előtt – Rákosi csukatott le, saját bűnei részleges fedezésére. Az egyetlen „dogmatikus”, aki nem térhetett vissza Budapestre, maga Rákosi; ő valahol a Szovjetunióban él.

Ha ezzel szembeállítjuk a „revizionisták” elleni harc személyi mérlegét: Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József kivégzését, Losonczy Géza rejtelmes halálát, Déry Tibor, Háy Gyula és egész sor más író hosszas bebörtönzését, azt a tényt, hogy a magyar szellemi életnek olyan kiválóságai – hogy csak a kommunista múltú foglyokat említsük –, mint Mérei Ferenc professzor, Ádám György közgazdász, Fekete Sándor történész-újságíró és mások a mai napig is börtönben vannak, akkor már ebből is némi képet kaphatunk e „kétfrontos harc” bizonyos egyoldalúságáról.

Nem különb a helyzet, ha a kérdés ideológiai oldalát vizsgáljuk. Az elmúlt öt évben egyetlen olyan elméleti jellegű párthatározat nem jelent meg, amelynek főéle a dogmatikusok ellen irányult volna; annál több a „revizionistákat” támadó határozat, tanulmány, újságcikk.

Van-e valami, ami a mostani pártot a forradalomban szinte órák alatt semmivé foszlott elődjétől megkülönbözteti? Szervezeti felépítése lényegében ugyanaz – egyetlen módosítással: a párttagoknak joguk van kilépniük a pártból; de ez a módosítás erősen platonikus; nem hisszük, hogy az elmúlt öt év során bárki is élt volna a kilépés jogával. Nagyjából azonos a pártmunka legfőbb tevékenységi iránya is: nem annyira a tulajdonképpeni politikai tevékenység, hanem sokkal inkább a termelés serkentése, a fokozott munkatempóra való buzdítás vagy erőltetés, és a pártonkívüliek munkájának az ellenőrzése. Azonos, vagy talán még nagyobb a pártsajtó és a pártoktatás unalma és színvonaltalansága is.

Akad azonban néhány, nem lebecsülhető különbség is. Rákosi idejében a párt alapgondolata az volt: „aki nincs velem, az ellenem van”; ma inkább ez: „aki nincs ellenem, az velem van”. A „személyi kultusznak” bizonyos külsőségeit valóban megnyirbálták; a vezetők képei nincsenek az utcákon, a tereken és több példányban minden munkahelyen; nevük kiejtésekor nem kötelező negyedórákon át felállva ütemesen tapsolni. Általában azt lehetne mondani: valamelyest szerényebb lett a párt.

Most, hogy az erőszakos szövetkezetesítés nyomán bajok vannak a hús- és élelmiszer-ellátással Magyarországon, az üzemekben normarendezést hajtottak végre, az új ötéves terven pedig „feszítettek” egy jókorát, a pártnak még több oka és alapja van erre a szerénységre, mint eddig. Annak idején Rákosi azt hirdette: „Mindenért, ami ebben az országban történik, mi, kommunisták vagyunk a felelősek”, ami pedig a gazdasági célkitűzéseket illette, kedvenc mondása az volt: „Az égbolt a felső határ.” Kádár ez év májusában a Csepeli Autógyárban járt és a munkásokhoz szólva lényegesen halkabb húrokat pengetett: „Mi egyszerű kommunisták vagyunk, többségünkben munkásemberek – mondotta. – Nem tudunk varázsolni, bűvészkedni, csak helyes irányt tudunk tanácsolni, de az érték, az élet alapja a gyárakban, a földeken, a tervezőirodákban születik.”

Mindenesetre komoly lépés előre annak beismerése, hogy az értékek nem a pártközpontban és nem a pártirodákon, hanem azoktól teljesen függetlenül születnek. Azt is haladásként kell nyugtázni, hogy a párt immár lemond csodatevő képességének és varázserejének hirdetéséről. Még csak azt kellene elismernie, hogy az irány, amelyet tanácsol, nem helyes, és mindjárt nagyobb volna az egyetértés a Magyar Szocialista Munkáspárt és a magyar nép között.