Új szintézis?^*

Kétségtelen, hogy a tanulmány legérdekesebb része az, ahol a szerző ezeket a hazai, általa egzisztencialistának nevezett jelenségeket vizsgálja; íróktól s költőktől összeszedett idézetei felérnek egy értékes kis antológiával. A fejtegetés ott sekélyesedik el, s ott válik teljesen torzzá, ahol arra próbál válaszolni: miért jelentkeznek ma Magyarországon ilyen egzisztencialistának minősített irodalmi tünetek. Mintha csak valami régi, lomtárból elővett zsdanovi verkli repedt hangjai szólalnának meg, amikor Köpeczi válaszát ezekkel a szavakkal kezdi: „A főok nyilvánvalóan az, hogy a mi társadalmunkban él még a régi világ sok maradványa, elsősorban az emberek tudatában és erkölcsében.”

Azzal, hogy a régi világ maradványai közül egy és más ma is él még a magyar nép és a magyar írók erkölcsében és tudatában, már csak azért sem kívánunk vitatkozni, mert magunk is szeretnénk remélni, hogy – mondjuk – Petőfi lángolása, Móricz emberismerete, Babits műveltsége (s ezek is a régi világ „maradványai”) nem haltak meg, hanem folytatókra találnak. De azért a múlt maradványaival – akár a kárhozatos maradványokkal is –, mint főokkal magyarázni bizonyos mai irodalmi és filozófiai nézeteket – és különösen olyanok részéről, akik magukat marxistáknak vallják –, nemde, felér egy ideológiai szegénységi bizonyítvány kiállításával.

Vegyünk csak egy példát. Köpeczi az egzisztencialista hatások érzékeltetése során ezeket írja: „A boldogtalanságnak a témaköre… széles a mi irodalmunkban. Rengeteg elvetélt élettel, szerencsétlen vagy elfajzott emberrel találkozunk fiatalabb írók műveiben is…” Mi az alapfokú szemináriumon azt tanultuk, hogy az irodalom az élet tükröződése. Ha például nyugati regényekben boldogtalan emberekkel találkozunk, akkor ezt úgy kell tekintenünk, mint a kapitalista valóság hű ábrázolását. Most viszont megtudjuk, hogy ha a népi demokratikus Magyarországon játszódó novellákban vagy regényekben szerepelnek boldogtalan sorsú emberek – akkor ez egzisztencialista hatás, a régi világ ideológiai maradványainak érvényesülése. Nem valószínűbb, s egyben nem marxistább magyarázat volna-e az, ha Köpeczi Béla nyíltan megvallaná: nem a régi, hanem a mai világról van itt szó, s ha a fiatal írók műveiben rengeteg az elvetélt élet, a szerencsétlen vagy elfajzott ember, akkor ez azért van így, mert a mai Magyarországon rengeteg ilyen élet, rengeteg ilyen ember van, mert a boldogtalanság széles és mindennapi, keserves és fájdalmas betegség hazánkban.

Köpeczi annyit mindenesetre elismer, hogy a félelem, a rettegés, a szorongás érzeteinek megjelenésében és elterjedésében nemcsak az atomháború aggodalmának van szerepe, hanem – mint írja – „vannak olyan okok is, amelyek közvetlenebbül függnek össze a magyar fejlődéssel, azzal a válsággal, amely 1953 után jelentkezett, s amelyből népünk, sőt az értelmiség nagyrésze is kilábalt.” Hogy népünk és értelmiségünk kilábalt-e a válságból, arra maga a Köpeczi-tanulmány a legjobb válasz és cáfolat: ugyan mi ellen kellene hadakoznia akkor, ha ez így volna?! Ha az anyagi körülmények valamelyest jobbak is, a lelki-erkölcsi válság ma mélyebb, mint valaha, s feltételezzük, hogy Köpeczi csak tévedésből írta, miszerint e válság 1953 után jelentkezett: avagy olyan szépnek, simának és válságmentesnek tartja-e a hamis perekkel, kitelepítésekkel, törvénytelenséggel, „személyi kultusszal” terhes sztálini éveket?

A lényeg azonban most nem is a dátumok körüli vita, hanem sokkal inkább az: igen nagy kár, hogy Köpeczi csak futólagosan megemlíti, s nem elemzi, tisztázza, részletezi azt, amit „a magyar fejlődéssel közvetlenebbül összefüggő okoknak” nevez. Pedig hát ha valaki Egzisztencialista jelenségek a mai magyar irodalomban címen írt tanulmányt, akkor éppen ez lett volna a legfontosabb, az elsődleges feladata. Ha az eszkimók vagy a pápuák között népszerűsödő egzisztencialista nézetekről közölt volna eszmefuttatást, akkor feltehetően nem siklott volna át olyan megnyerő fölénnyel a helyi fejlődéssel „közvetlenebbül összefüggő” okok és jelenségek között. De mert saját országáról, Magyarországról van szó, éppen csak megemlíti, de már meg sem nevezi őket: talán azért, mert hiszen ezt otthon úgyis tudja mindenki, vagy azért, mert egyszerűen nem mer beszélni róluk – vagy mind a két okból.

Enélkül pedig minden válaszkeresés az egzisztencializmus hazai népszerűségére nem egyéb szenteltvíznél, még akkor is, ha ezt a vizet történetesen nem a Bazilikában, hanem a pártközpontban szentelték meg. Köpeczi azt mondja: „Az a tény, hogy az író nem marxista módon gondolkozik, hanem a magával hozott polgári szellemi poggyász nyomja, a gondolatiságot elsekélyesíti…” Ha a szavakat az Élet és Irodalomban közölt tanulmány szerint értelmezzük – azaz „marxistán” a hivatalos pártgondolkodás, „polgárin” egyebek közt az egzisztencializmus értendő –, akkor a Köpeczi-féle állításnak éppen az ellenkezője igaz, s itt van egyik főoka annak: miért fordul ma annyi magyar író az egzisztencializmus különböző válfajai felé. Az elmúlt másfél évtized irodalmi fejlődése világosan megmutatta, hogy éppen a marxistának kinevezett pártideológia követése az, ami menthetetlenül elsekélyesíti nemcsak a gondolatiságot, de a művészi kifejezési formákat, a meggyőzőerőt, a hitelességet is, és ha van menekvés ebből a pártos ürességből, akkor – legalábbis az egyik kiút – az egzisztencializmuson keresztül vezet – különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy az egzisztencializmuson nem valamiféle marxizmus–leninizmus-szerű dogma, hanem olyan keresés-kutatás-kísérletezés-vívódás értendő, amelynek szélességi skálájára jellemzők maguk a Köpeczi-idézte nevek: Sartre és Camus, Heidegger és Simone de Beauvoir, Graham Greene és Dylan Thomas, Colin Wilson és Gottfried Benn, Moravia, Kafka, Joyce, Musil, Herman Broch, Jaspers, Gabriel Marcel, sőt „vulgarizált formában” Françoise Sagan is.

Röviden: ha elfogadjuk, hogy ma Magyarországon erős az egzisztencialista hatás, ez nem utolsósorban éppen a marxista–leninista hatások teljes csődjének a következménye. Vajon nem tűnt-e fel Köpeczinek, hogy azok, akiket tanulmányában tudatos vagy nem-tudatos egzisztencialistáknak nevez, (Szabó Magda, Ottlik Géza, Juhász Ferenc, Weöres Sándor, Hernádi Gyula, Csurka István, Kamondy László, Huszty Tamás), a magyar irodalom legtehetségesebbjei, a két költő esetében már vitán felül a legnagyobbjai közé tartoznak?! Kit tud velük szembeállítani a párthű, kádárista irodalom? Hidas Antalt és Györe Imrét, Mesterházit és Dobozyt, Urbánt és Csepeli-Szabót, Berkesi Andrást és Molnár Gézát. Gratulálunk! Ennyit sikerült a pártnak tizenhat év egyeduralma után a magyar irodalom tehetségeinek toborzásában elérnie, ilyen íróóriásokat sikerült a marxista–leninista ideológiának kielégítenie!

De ha Köpeczi nem siklanék át olyan megejtő könnyedséggel a magyar fejlődéssel „közvetlenebbül összefüggő okok” fölött, akkor a szorosabban vett irodalmi, színvonal- és tehetségbeli problémák mellett foglalkoznia kellene a történelmi-társadalmi tényezőkkel is. Egyhelyütt azt írja a tanulmányában: „Az egzisztencializmus Nyugaton, különösen a Sartre által meghirdetett formában, harmadikutas ideológia…, amely szembefordul a kapitalizmussal, de nem fogadja el a szocializmust sem… Következetes képviselete nálunk csak a szocializmussal való szembenállást, oppozíciót jelentheti.” Megint le kell fordítanunk a pártterminológiát magyarra: a „szocializmus” Köpeczinél ugyanis a szovjet típusú pártdiktatúrával azonos. Ha igaz ugyanis az, hogy Sartre és sok más egzisztencialista kapitalistaellenes, az már egyáltalán nem igaz, hogy szocialista-ellenesek. Éppen az ellenkezője igaz: az egzisztencialisták közül igen sokan meggyőződéses hívei a szocializmusnak, s ennek nemcsak antikapitalizmusuk a bizonyítéka, hanem az is, hogy szüntelenül és élesen bírálják a szovjet-típusú „szocializmus” egészét, vagy számos jelenségét. Köpeczinél a harmadikutasság – vád és burkolt fenyegetés az otthon élő írók felé; de a világban ma ez a harmadikutasság – és nemzetközi politikai vetülete, a semlegesség – egyre erőteljesebb és mind szélesebb rétegeket megnyerő tendencia.

S ha így van ez francia, vagy angol, hindu, vagy dél-amerikai írók esetében, akiknek a kapitalizmus még mindig több szabadságot biztosít, mint például a szovjet íróknak az úgynevezett „szocializmus”, nem igen lehet meglepődni azon, hogy a magyar fejlődéssel „közvetlenebbül összefüggő okok” nálunk még inkább megerősítik ezt az irányzatot. Az az alapvető körülmény, hogy a magyar nép nagy többsége nem kíván visszatérni a kapitalizmushoz, de ugyanakkor meg szeretne szabadulni a szovjet formák utánzásától, nem táptalaja-e ennek a harmadikutasságnak? A szomszédos és független Jugoszlávia és Ausztria példája nem ezt a semleges harmadikutasságot tanácsolja-e nekünk? Nem ezt a minden országgal, s a Szovjetunióval is barátságot hirdető harmadik utat kereste-e szenvedéllyel a magyar közgondolkodás két olyan kiemelkedő képviselője, mint Nagy Imre és Bibó István? S nem ezért a független, semleges, harmadikutas Magyarországért, a gyarmati helyzet megszüntetéséért, az emberi szabadságjogokért, a munkástanácsokért, a szocializmus magyar útjainak keresése közben vívta-e meg nemzetünk az ’56-os forradalmat?!

Világos, hogy a forradalom bukása után a legnagyobb visszhangra otthon, különösen az értelmiség köreiben, azok a tendenciák találtak, amelyek antikapitalisták is, de ugyanakkor egyértelműen elítélték a Szovjetunió november 4-i erőszakos beavatkozását. De éppen a forradalom bukása, hazánk jelenlegi, reménytelennek tűnő helyzete az egzisztencialista irányzatok közül Magyarországon azoknak biztosított nagyobb hitelt, mélyebb visszhangot, amelyek tragikusabb, pesszimistább színezetűek. Abban az országban, ahol a prózaíró azt mondja: „Félünk. Nem beszélünk róla, de nagyon nyugtalanok vagyunk”, ahol a költő azt énekli: „Nem élni könnyebb”, ahol a tragikus sorsú Sarkadi Imre utolsó regényében ezeket a sorokat írja le: „Napról napra várjuk, hogy hátha valami történik. De hát mi történne?” – ebben az országban törvényszerűen meghallgattatásra és rokonszenvre kellett találnia annak a gondolatnak, amelyet Köpeczi is idéz: Camus „Sziszüphosz-szimbólumának”, az állandó nekilendülés és elbukás, a hiábavaló, értelmetlen és mégis az egyedül élni érdemesítő újrakezdés mítoszának. Nem sziszifuszi vállalkozás volt-e ’56 októbere, s nem Sziszüphosz szelleme kell-e ahhoz, hogy ma valaki élni és írni tudjon Magyarországon?

Köpeczi egyhelyütt ezeket mondja: „Az egyik harmadikutas ideológiának, a »népi« ideológiának a tarthatatlanságát a szocialista építés körülményei között már a történelem bebizonyította. Vajon ennek helyére kíván-e lépni az egzisztencializmus?” A kérdés egyáltalán nem ostoba. Arról itt most nem kívánunk vitába kezdeni, hogy a népi ideológiával kapcsolatban mit bizonyított be és mit nem az, amit Köpeczi „szocializmusnak” nevez. De tény az, hogy a harmincas-negyvenes évek népi ideológiájából – s ezt ennek az irányzatnak legjobb képviselői maguk vették észre és mondták ki – sok minden túlhaladott (különben éppen úgy, mint más akkori irányzatokból). Minthogy pedig a kommunista párt teljességgel képtelen megfelelő, kielégítő ideológiát adni értelmes és gondolkodó emberek számára, úgy fest, hogy egy, a lehető legszélesebben értelmezett, Jasperstől Sartre-ig terjedő egzisztencializmus az, amelyben – mint valamiféle szintézisben – ma Magyarországon a legjobb elmék és alkotó tehetségek, istenkutatók és istentagadók, szocialisták és liberálisok, népiek és „revizionisták” egymásra találnak.

Köpeczi Béla tanulmánya, az Egzisztencialista jelenségek a mai magyar irodalomban igen megerősítette ebbeli elképzeléseinket.