Egzisztencializmus Magyarországon^*

Hogy az olvasóval pontosabban megértessük, mire gondolunk, hadd említsük meg, hogy a Köpeczi-tanulmányban egyebek közt ilyenek olvashatók: „Sartre… véleménye szerint a munkásosztály filozófiája (értsd: a hivatalos kommunista filozófia) egy helyben topog. Szerinte a marxizmus mai képviselőinél az elmélet és a gyakorlat elvált egymástól, az elmélet megmerevedett, a gyakorlat pedig empirista-voluntarista módon átalakult. A marxizmussal szemben fő ellenvetése abban foglalható össze, hogy az elhanyagolja az emberi realitást, véletlennek tartja az emberi élet összes konkrét meghatározóit, és a történelmi totalizálásból csak az egyetemesség vázát őrzi meg. De Sartre még ezen is túlmegy, s azt is mondja, hogy a marxizmus a mi korunk történelmi-társadalmi folyamatát sem tudja megmagyarázni. Itt a magyar ellenforradalmat említi példának…”

Másutt, miután futólag megdicséri Sartre alkalmi szövetségkötéseit a kommunista párttal, az ellentéteket s a kommunista és egzisztencialista ideológia kibékíthetetlenségét hangsúlyozva, közli a hazai olvasókkal: „Sartre szükségesnek tartja, hogy a pszichoanalízis és a szociológia eredményeit is felhasználó egzisztencializmus egészítse ki, sőt újítsa fel a marxizmust!… Szerinte a marxizmus dogmatikus metafizikára épít, a természetdialektikára, s nem az élő ember problematikájára… Ha Heideggerből kiindulva közelebbről megvizsgáljuk, mi is az egzisztencializmus, megállapíthatjuk, hogy szubjektív idealista filozófia, tehát nem a létet, hanem a tudatot tartja elsődlegesnek, annak ellenére, hogy nevében az egzisztencia (lét) szó szerepel… Heidegger azt fejtegeti, hogy a lét – egyéni lét, s hogy ez a lét a semmivel szemben érvényesül… Az embert a környezettől teljesen elszigeteli, s azt hirdeti, hogy aki saját életét akarja élni, annak saját halálát kell élnie… Sartre egzisztencializmusa a Heideggeréből indul ki, de újat jelent, főleg abban, hogy határozottabban ateista és hogy szerzője – főleg a szabadság problémájának értelmezésével – aktív jelleget akar kölcsönözni neki… Ahogy Sartre mondja, az ember először terv, amely szubjektíve megéli önmagát. Mivel nincs Isten, sehová sem fordulhat segítségért, saját szabadságát kell megvalósítania, mert az ember szabadságra ítéltetett…”

Köpeczi folytatja, mi abbahagyjuk az idézést; a Nyugaton élő magyar olvasónak, ha ezek a kérdések érdeklik, módjában áll bemenni a legközelebbi könyvesboltba és megvenni Heidegger, vagy Sartre, Jaspers, vagy Gabriel Marcel, Simone de Beauvoir vagy Camus akármelyik munkáját; az otthoniak számára azonban – akiknek az egzisztencialista filozófiai művek kivétel nélkül, s nagyrészt még a szépirodalmi alkotások is, „tiltott gyümölcsök” –, úgy hisszük, ez az idézés és ismertetés, minden leegyszerűsítése ellenére, ad valami újat és elgondolkoztatót. Gondoljuk csak el: milyen nyitott ajtókra találnak Sartre említett megállapításai a kommunista filozófia egy helyben topogásáról, a pártideológia tehetetlen dogmatizmusáról, Magyarországon, ott, ahol mindez nemcsak az elméletben, hanem a gyakorlatban is igaz. Mennyire meggyőző Sartre állítása, hogy a marxizmus–leninizmus „elhanyagolja az emberi realitást”, abban az országban, ahol nem is olyan régen Nagy Imre ezeket a szavakat írta le: „a szocializmus építése közben megfeledkeztünk az emberről”. S milyen különös rokonszenvet kelthet az egzisztencialista filozófia akkor, ha a magyar olvasókkal közlik, hogy a kommunista ideológiával való egyik alapvető ellentéte – éppen a magyarországi „ellenforradalom” megítélése körül van.

A sartre-i és más egzisztencialista nézeteknek bár hézagos, de eléggé objektív ismertetéséért – szinte azt mondhatnók: akaratlan propagálásáért – mindenesetre dicséret illeti Köpeczi Bélát és az Élet és Irodalom szerkesztőségét.

Tanulmányának második és harmadik fejezetében Köpeczi rátér a címben meghirdetett problémára: annak vizsgálatára, milyen egzisztencialista jelenségek vannak szerinte a mai magyar irodalomban. Meg kell itt is jegyeznünk, hogy hangja általában elüt a pártsajtó szokásos, denunciáló kirohanásaitól, s igyekszik megőrizni a tárgyilagosságot azokkal szemben is, akikkel vitázik. Előrebocsátja, hogy „az elemzett jelenségekből nem akar rendszert konstruálni, nem akar újabb írócsoportosulást – még papíron sem – létrehozni, s ezen az alapon valamiféle boszorkánypert kezdeni”. Ebben a magatartásban nyilván szerepet játszik a kommunista ideológus félelme egy újabb, nem-kommunista írócsoportosulástól, de szerepet játszik az irodalmár ösztönös tisztelete is azok iránt, akiket megbírál; s szerepet játszik végül az a remény, óhaj, illúzió vagy önáltatás – Köpeczire bízzuk a döntést, melyik? –, hogy a megbírált írók és költők nem véglegesen elvesztett bárányok a párt számára.

Miután röviden – túlságosan is röviden – ismerteti a magyarországi egzisztencialista hatások múltját, s főként az 1948-as Újholdból idéz néhány meghökkentően aktuális mondatot és verssort, s miután megállapítja, hogy ezeknek a hatásoknak nem az eszmei meggyőzés, hanem a párt adminisztratív intézkedései vetettek (legalábbis nyomtatásban) véget, a tanulmány felveti a kérdést: „Milyen jelenségeket sorolhatunk ma erőltetés nélkül az egzisztencialista atmoszféra nyomásának körébe?”

Az első ilyen jelenség Köpeczi szerint az egyén izolálása a társadalomtól, az, amit Simone de Beauvoir így fogalmaz meg: „Semmiféle társadalmi változás, semmiféle morális megtérés nem tudja megszüntetni azt a hiányt, ami az ember szívében van.” Erre a „társadalmon kívüliségre” példaként a mai magyar prózából a tanulmány Ottlik Géza Iskola a határon című regényét és Szabó Magda írásait, főként a Freskó és az Őz című regényt említi. Ottliknak szemére veti azt, hogy regénye a Horthy-rendszer egyik katonaiskolájának művészi képét adja ugyan, de ezt a képet általánosítja és lényegében minden társadalomra kiterjeszti, az embert változtathatatlannak látja, és felfogása „még a nyíltan egzisztencialista Sartre individualizmusán is túltesz”. Szabó Magdának azt rója fel, hogy „hősei, az egykori polgárság képviselői, olyan óriási szenvedélyek rabjai, amelyek semmissé teszik az új társadalom rájuk gyakorolt befolyását is. Ilyen körülmények között a társadalom csak keret marad… Valami fatalitás érvényesül az életben, amely ellen küzdeni egyszerűen lehetetlen… Hősei általában úgy töltik be sorsukat, hogy önmagukat semmisítik meg, mint Camus alakjai… Regényei más elemeket is tartalmaznak, így többek között a kálvinista predesztinációs tan hatását…”

Köpeczi azt kifogásolja, hogy az ilyen és ehhez hasonló művekben a társadalom és az egyén kapcsolatai elvontan jelentkeznek; az egyén, bármilyen legyen is a társadalmi környezet, éli saját életét, s az író ennek az életnek a magyarázatát csak önmagában keresi és nem másokkal való összefüggésben is; így vezethet el azután sokszor nagyon is mainak látszó téma időtlen s világnézetileg polgári egzisztencialista tartalomhoz.

Nem kívánjuk itt „megvédeni” sem Ottlik Géza, sem Szabó Magda regényeit (éppen elég „minőségi védelem” számukra, hogy az egyik legnagyobb francia kiadó hamarosan megjelenteti őket, s nem a magyar állam szubvenciójával, ahogyan – mint azt Köpeczi Béla nálunk sokkal jobban tudja – a hivatalos pártírók műveit szokás Nyugaton megjelentetni), s nem kívánunk azzal sem foglalkozni, hogy ezek a regények „egzisztencialisták”-e, vagy sem. Inkább a kérdés lényegéhez lenne némi hozzáfűzni valónk, ahhoz az állításhoz ugyanis, hogy egyes mai magyar írók az egyént túlságosan elszigetelten, s nem a társadalomban ábrázolják, a társadalom és az egyén kapcsolatait csak elvontan mutatják meg. Ha igaznak fogadjuk el azt, amit Köpeczi mond, akkor felvetődik az a kérdés: vajon a bőségesen emlegetett nyugati hatások mellett van-e valami speciálisan magyar oka is ennek a magatartásnak? Lehet természetesen egy általános ok is, amihez nyugati hatásra éppúgy nincsen szükség, mint hazai tényezőkre: egyszerűen az, hogy az író – nem politikus természetű, tehát érdeklődését, fantáziáját a politikai-társadalmi problémák nem nagyon izgatják – főleg, vagy kizárólag az egyéni sorsokkal, szenvedélyekkel, lelkiállapotokkal törődik. Tudjuk, hogy az ilyen „alkati” magyarázatot a marxista–leninista ideológia nem szereti, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy ez, igenis, létezik és nem is ritka.

De túl ezen, más, politikusabb, vagy egészen politikus természetű íróknál a kérdés így vetődik fel: vajon elmondhatja-e nyíltan és szabadon, megkötések és korlátozások, lektorok és cenzorok beleszólása nélkül a mai magyar író Budapesten vagy Debrecenben, Pécsett vagy Szegeden azt, amit a társadalomról, annak szervezeti felépítéséről, szabadságáról, vezetőiről gondol? Vajon mi történnék azokkal a magyar írókkal, akik ma olyasfajta memorandumot írnának alá, amilyet a francia egzisztencialisták szerkesztettek néhány hónappal ezelőtt; s mi történnék akkor, ha egy hazai magyar író nyilvánosan úgy nyilatkoznék a köztársaság elnökéről vagy miniszterelnökéről, ahogy azt Sartre szokta tenni? Írhatnak-e úgy a magyar írók a maguk társadalmáról – bocsánat, nem is úgy, hanem akárcsak tízszerte enyhébben is –, mint ahogy – mondjuk – Simone de Beauvoir ír a franciáról, vagy Graham Greene az angolról és az amerikairól? A kérdések nyilvánvalóan szónokiak; de ha az írás szabadsága korlátozott – és nemcsak az ellenzéki, hanem a józanul, higgadtan bíráló írásoké is –, akkor mi csodálkoznivaló van azon, ha a politikus természetű írók közül is a becsületesek arra kényszerülnek, hogy mindinkább elforduljanak a társadalmi problémák boncolgatásától és az egyéni sorsokat „elvontan” ábrázolják. Egyeseknél ez talán elég könnyen megy, de Köpeczi biztosra veheti: vannak olyanok is, akiknél ez áldozat, s – okkal, vagy ok nélkül – úgy érzik, hogy egész irodalmi munkásságuk megsínyli ezt a kívülről rájuk kényszerített „elfordulást” a társadalomtól.

Segíteni viszont ezen nem az egzisztencializmus támadásával, nem egyes kitűnő regényírók finomabb vagy durvább megleckéztetésével, másoknak pedig teljes elhallgattatásával, hanem egyetlen módon: a teljes irodalmi szabadság biztosításával lehet. A párt, és ami ezerszer fájdalmasabb, a hazai magyar irodalom szempontjából ez circulus vitiosus: mert vagy van pártirányítás, és akkor nincsen mély lélegzetű, igaz és maradandó társadalomábrázolás az irodalomban, vagy van nagy és hű társadalomfestő irodalom, de akkor meg hol van a párt és a diktatúra?