A gyáva^*

„Tragikus hirtelenséggel elhunyt…” „A népi demokrácia legnagyobb irodalmi kitüntetésével a mellén, a szép jövő rásugárzó özönében, váratlanul itthagyott bennünket…” „Meghalt Sarkadi Imre, a felszabadulás után jelentkező magyar prózaírógárda egyik legtehetségesebb tagja…”

Miért nem mondják meg egyenesen és nyíltan, hogy öngyilkos lett, hogy megölte magát? Miért hazudnak még a holtteste, a koporsója mellett is? Miért nem mondják meg, amit egész Budapest, egész Magyarország tud, hogy Sarkadi Imre, a fiatal magyar írók egyik legjobbja, legkiválóbbja, negyvenesztendős korában, véletlenül – s vajon bizonyosan véletlenül-e – éppen azon az éjszakán, amikor Jurij Gagarin az űrbe repült, egy festőbarátja lakásának ablakából kiugrott az utcára és halálra zúzta magát? Hiszen akarva vagy akaratlanul ugyanazon a napon, a történelmi április tizenkettedikén egyetlen szimbólummá sűrűsödött össze az egész nagy magyar tragédia: azon a napon, amikor egy szovjet őrnagy legyőzte a Föld vonzóerejét és a csillagok magasságából épségben visszatért a földre, egy magyar író néhány emeletnyi magasságból odadobta magát a földi vonzásnak, a halálnak.

A népi demokráciában, a „szocializmus” építése közben természetesen nem illik öngyilkosnak lenni. Majakovszkij is csak véletlenül és szerelmi bánatában ölte meg magát, s nem azért, mert már nem bírta tovább a sztálini világot; Fagyejev is azért röpített golyót a fejébe, mert ivott, nem pedig azért, mert a sztálini bűnök napfényre jutásakor meghasonlott önmagával és a szovjet világgal.

De hiszen azt, hogy ivott, s hogy részegségében vetett véget az életének, Sarkadiról is elmondhatták volna. Mert ivott. Sokat ivott. Mindig ivott. Miért nem jelentették be legalább ilyen formában az öngyilkosságát?

Az írószövetség pártszónoka imígyen búcsúztatta őt a Kerepesi úti temetőben: „Aki az utolsó napokban közvetlen közelében volt, ifjúi, még soha-nem-volt élet- és alkotókedvének örült… A lelki válságokat, amelyek annyi kitűnő írótársunkat megérintették az utolsó történelmi esztendőkben, már régen legyűrte magában…”

Igen, ez nyilvánvaló. A boldog, vidám, épülő-szépülő magyar népi demokráciában egy negyvenéves író akkor lesz öngyilkos, amikor tele van ifjúi életkedvvel; akkor ugrik le az emeletről, amikor a lelki válságokat már régen legyűrte magában… A pártszónokok és a pártlapok számára csak legyűrt lelki válságok léteznek, összezúzott holttestek mellett állva is – valódi lelki válságokat ők éppúgy nem ismernek, mint ahogy nem ismerik a szemérmet sem.

Otromba szemfényvesztés helyett miért nem inkább azt mondták el róla, hogy Nagy Imre barátja és harcostársa volt?! Miért nem inkább azt mondták el róla, hogy 1953 nyarán az írók között ő volt a legelső, aki habozás és ingadozás nélkül odaállt Nagy Imre új programja mellé, s ott állt Nagy Imre mellett mindvégig?! Miért hallgatnak arról, hogy Sarkadi Imre szívvel-lélekkel támogatta az 1956-os magyar forradalmat?! És miért hallgatnak arról, hogy ez a paraszti író, ez a szocialista író, ez a párttag író – a forradalom bukása után nem lépett vissza a kommunista pártba?!

És miért nem méltatják, elemzik, „fejtik meg” a halála titkához is kulcsot adó, utolsó megjelent művét, A gyávát?!

 

Vasárnap olvastam a legfrissebb Kortársban ezt a lélegzetelállító, kitűnő kisregényt.

Még aznap este írtam Ignotusnak Londonba, és felhívtam a figyelmét A gyávára. Azt nem javasoltam, hogy emigrációs lap írjon is róla, hiszen ezzel esetleg csak árthatnánk Sarkadinak. Mikor a novellát olvastam, mikor a levelet írtam, még nem tudtam, hogy Imre már négy napja halott. Egy összezúzott test ad engedélyt arra, hogy ma már szabadon beszélhessünk az utolsó műről. Hiszen neki ma már nem árt – és nem használ semmi.

A regénybeli történet végtelenül egyszerű. Éva, a harmincéves szépasszony, Bencének, a „befutott” szobrásznak a felesége torkig van a férjével, azzal az élettel, amit folytat, azzal a társasággal, ami körülveszi. Véletlenül összeakad egy kezdő mérnökkel, aki valaha, tíz évvel ezelőtt, titokban és reménytelenül szerelmes volt belé. Fellángol köztük a szerelem, egymáséi lesznek; a mérnök azt akarja, hogy Éva váljon el, menjen hozzá feleségül, s költözzenek le egy vidéki gazdaságba, vagy ha ez az asszonynak nem tetszik, maradjanak Budapesten. A férj hallani sem akar a válásról, s Éva is visszariad, hogy a jólétet, a kényelmet odahagyva új, nehéz életet kezdjen. Szereti a fiút, de mert az ragaszkodik a házassághoz, inkább szakít vele és odadobja magát az első jöttment karjaiba. Ennyi az egész. De mennyi igazság, kemény és becsületes szókimondás fér el Sarkadinál ebben a látszólag jelentéktelen történetben!

Először is a környezet. Milyen tárgyilagos, pontos, hiteles és egyben könyörtelen a kép, amelyet Sarkadi a népi demokrácia egyfajta kivételezett művész-arisztokráciájáról, az „új osztálynak” erről a jellegzetes tartozékáról, s annak életmódjáról fest. Bence, a szobrász, se nem tehetséges, se nem tehetségtelen – maga az élő középszerűség. Ugyanakkor elkényeztetett és kiváltságokkal elhalmozott tagja a „szocialista” társadalomnak: remek villában lakik, cselédet tart, olyan kis Mercedesen jár, ami „nemigen van maszeknek”, s amit egy külföldi kiállítása alkalmából vett, új szobrát állami megrendelésre az egyik reprezentatív idegenforgalmi üdülő belső kiképzéséhez készíti, egyik reggel csak úgy mellékesen bejelenti a feleségének, hogy villát vett a Balaton mellett, s a rakoncátlankodó asszony megbékítésére szemrebbenés nélkül beígér egy olaszországi utazást. Ilyenformák a barátai is: Tibor, a kellemetlen és cinikus festőművész; Ella, egy bakakáplár külsejű, rezes hangú és leszbikus kosztümtervező nő; Jenő, egy kövérkés, úgynevezett jóhumorú orvos és felesége, egy húsz év körüli szépség, aki mindenáron filmszínésznő akar lenni, s akibe Ella éppen szerelmes. Ebben a világban Éva dekoráció, hatásos és irigységet keltő dekoráció a sokatkereső és öregedő férj oldalán.

Innen akar és innen nem tud kitörni. Nem tud, mert a másik világ, amelyet fiatal szerelmese mutat neki, semmivel sem vonzza jobban, mint az, amelyikben él. Igaz, a vidéki gazdaságban minden új és tiszta, igaz, hogy – legalábbis az agronómuséknál – olyanfajta ebédeket esznek, amilyenek csak a Móricz regényeiben vannak megírva –, de mi keresnivalója van itt, ebben a holtunalmas és idegen környezetben a pesti szépasszonynak? Arról beszélgessen az agronómusnéval, hogyan tojnak a tyúkjai? „S hogy teszed el, szívem, ezt a csodálatos kovászos uborkát? Kenyérbéllel savanyítod? Nahát, de nagyszerű! És kaprot, és a kapor mellett semmit nem teszel hozzá?” Nem, ezt az életet nem bírná. És a pesti életet, egy kezdő mérnök oldalán? „Lakjak szoba-konyhás lakásban és este vacsorával, saját főztömmel várjam haza a férjem?… Hajnalban felkeljek, munkába induljak, egyik nap pont olyan legyen, mint a másik és hetijegyet vegyet a zsúfolt villamoson, sorban álljak pénteken disznóhúsért, este, lefekvés előtt elmosogassam az edényeket?” Nem, az elkényeztetett, a kiváltságos, a „kiemelt káderes”, a cselédtartó élet után már se ereje, se kedve ehhez.

Éva bátor, sőt nagyon bátor asszony. Nyakánál fogva megfog egy viperát, s mikor az végül is megmarja, saját kezével vágja ki a testéből a kígyóharapást; a szájába vesz és szétrág egy undorító hernyót; 140 kilométeres sebességgel száguld, és át meri úszni a Balatont. Nemcsak csalja a férjét, hanem meg is mondja neki, hogy csalja. De amikor felméri, hogy „minden, ami testi kényelemben, higiéniában, pénzben s a pénz-jelentette lehetőségekben ezután következik, az eddiginél rosszabb lesz” – akkor visszariad.

Mert tulajdonképpen – gyáva. Ahogy ő maga mondja: „Én csak csillogni tudok… Elemektől, feladattól, állattól, embertől nem félek. Semmitől sem félek… De ahhoz gyáva vagyok, hogy a hétköznapokat éljem… Gyáva vagyok otthagyni a jólétet, az autót, a villalakást, a külföldi utazásokat, s mindazt, ami beletartozik még… gyáva vagyok…” És nincs kiút, nincs mentség, nincs felelet, nincs megváltás, nincs optimista befejezés. „Ez most már mindig így lesz. Az egyik ágyból majd csak azért kelek ki, hogy belefeküdjek egy másikba. Pfuj! Most már ez mindig így lesz, míg megöregszem és meghalok…”

Milyen fellebbezés nélküli, könyörtelen ítélet! De csak Éváról, a gyáváról, a gyávákról-e, Bencéről, Tiborról, Elláról-e, meg a többiekről? Róluk is, de elsősorban mégsem róluk. A Sarkadi-ábrázolta kép ott mélyül el igazán, ahol megmutatja, hogy ezek a nem-is-gonosz, önző, de nem elvetemült emberek – nemcsak haszonélvezői, de egyben áldozatai is annak a rendszernek, amelyikben élnek. Áldozatai is a hamis értékrendnek, az álarcos világnak, a számítóan adagolt kiváltságoknak. És áldozatai a történelemnek, annak, amit úgy lehetne nevezni: a magyar reménytelenség. A kiúttalanságnak, a kilátástalanságnak. Van négy tömör mondat ebben a kisregényben, ami mindenre választ ad: „Az emberek manapság csak véletlenül szeretnek összejárni. Mindenki csavarog, hogy hátha elcsíp valakit, akit magához elcipel, vagy akihez elmehet. Napról napra várjuk, hogy hátha valami történik. De hát mi történne?”

„De hát mi történne?” Itt van mindennek a nyitja, magyarázata, oka, megfejtése. Mi történhet ma Budapesten, Magyarországon? Ebben a pár sorban ott van minden, a szovjet megszállástól az amerikai tehetetlenségig, minden fájdalom, seb, lemondás, reménytelenség. Ott van a bukott forradalom.

 

 

„Bovaryné én vagyok” – mondotta Flaubert… Éva, akinek történetét első személyben meséli el az író – Sarkadi Imre is. Neki is volt része a rendszer nyújtotta kiváltságokban: Kossuth-díjban, József Attila-díjban, külföldi utakban, filmírói honoráriumokban, tapsban, elismerésben. A belenyugvás, a beletörődés, az elfogadás – vagy az ő szavával: a gyávaság – problémái vajon csak Évát foglalkoztatták volna, s nem azt az írót-e, aki Évát megírta?

Ám ő megírta a „gyávát” és aztán rögtön túl is lépett rajta. Nem úgy, hogy elítélte, nem úgy, hogy megbélyegezte, nem úgy, hogy „leleplezte”, úgy lépett túl rajta, hogy kilépett egy emeleti ablakon. Úgy, hogy – akár József Attila – előre megmondta azt is, miként fog meghalni. Évának egy ízben azt mondja a szeretője: „Kis bolondom. Te és a gyávaság!” És Éva így válaszol: „Az más. A kígyó, a kés, vagy a száznegyvenes sebesség, vagy hogyha kell, leugorjak akár az emeletről… ez mind pillanatnyi idegállapot dolga…” Sarkadi tudta, hogy Éva téved. A kígyó, a kés vagy a száznegyvenes sebesség, igen, ez valóban főként a pillanatnyi idegállapot dolga. De leugrani az emeletről: ez sokkal több annál. Ezért nem ugrott le Éva, a gyáva. És ezért ugrott le Sarkadi Imre. A legtöbb író a hőseivel cselekdteti meg azt, amire ő maga gyáva. Sarkadi maga tette meg azt, amit a hőse nem mert megtenni.

A párt elítéli az öngyilkosságot és elítélik a vallások is. De hogyan merhetnénk ítélkezni mi, magyarok, Széchenyi, Teleki László, József Attila nemzete?!

A gyáva. Ez volt utolsó írásának a címe. S valamennyiünk közül, azok közül, akik otthon vannak, és így vagy úgy, muszájból, fogcsikorgatva, de beilleszkednek, alkalmazkodnak, és közülünk, akik külföldre menekültünk, ő, ez a vézna, törékeny ember, Nagy Imre híve, barátja és most társa a halálban, Imre, Sarkadi Imre volt a legbátrabb.

 

 

A hivatkozás helye

Jegyzetek

Sarkadi Imre (1921–1961) író, újságíró. Kossuth-díjas (1955).

Jurij Gagarin az űrbe repült – 1962. április. 12-én Jurij Gagarin (1934–1968) repülő-őrnagy moszkvai idő szerint 9.07-kor startol a kazahsztáni Bajkonurról a Vosztok–1 űrhajóval. Ő az első ember, aki a világűr Föld közeli részébe űrutazásra indul. A Földet megkerülve moszkvai idő szerint 10.55-kor ér földet, és repülés közben 70 percig a súlytalanság állapotában tartózkodik.

Majakovszkij, Vlagyimir Vlagyimirovics (1893–1930) orosz író, költő, drámaíró, publicista, az orosz futurizmus vezéralakja. Öngyilkos lett.

Fagyejev, Alekszandr Alekszandrovics (1901–1956) orosz író, irodalompolitikus. Az ifjú gárda c. kisregénye a szocialista tábor ifjúsági bestsellere volt. Öngyilkos lett.

A gyáva – megjelent a Kortárs 1961. 4. számában, 509–554 o. és 1961-ben kötetben is.

Bovaryné én vagyok – Gustave Flaubertnek (1821–1880) tulajdonított mondás. Bovaryné az 1857-ben kiadott Mme Bovary c. regényének hősnője.

Széchenyi – gr. Széchenyi István (1791–1860) politikai író, gondolkodó, politikus. 1813-ban részt vett a Napóleon elleni háborúban, 1814–22 között Európában utazik, barátságot köt Wesselényi Miklóssal. 1825 őszétől kezdődően intenzíven részt vesz az országos közügyekben. Hozzájárulásával alakult meg a Magyar Tudományos Akadémia, kezdeményezésére nyílt meg Pesten a kaszinó (1827), ihletője az Al-Duna szabályozási, a Pesti Magyar Színház és a Lánchíd építési munkálatainak. 1848-ban a forradalmi kormányban a közmunka és a közlekedésügyi tárca felelőse. 1848 szeptemberétől visszavonul a közügyektől, és súlyos betegen a döblingi szanatóriumban lesz öngyilkos 1860. márc. 3-án.

Teleki László – gr. Teleki László (1811–1861) politikus, író. 1848 szeptemberétől a forradalmi kormány párizsi követe. 1860-ig emigrációban élt; távollétében, 1852-ben halálra ítélték. 1860-ban Drezdában a szász rendőrség elfogta és kiszolgáltatta Ausztriának. Noha feltételekkel kegyelmet kapott, 1861-ben öngyilkos lett.