A nyílt titok^*

Mindenekelőtt is: milyen forrásból származik ez a titkos irat? Edward Crankshaw azt mondja, hogy az a dokumentum, amelyik a kezei között van, egy „csatlós” országból került Nyugatra. Harry Schwartz azt írja, hogy az az okirat, amelyik most már a különböző nyugati kormányok tulajdonában van, feltehetően egyes nyugati kommunista pártokon keresztül került ki Moszkvából. A francia sajtó ennek az utóbbi állításnak egy variánsát közli akkor, amikor arra céloz, hogy a dokumentumot a jelenleg súlyos válsággal küzdő francia kommunista párt egyes vezetői „játszották át” a polgári sajtó kezére.

Mindegyik változat elfogadható, s egyáltalán nem lehetetlen, hogy – mind a három igaz. Ami a „csatlós” forrást illeti, nem nehéz elképzelni, hogy például a lengyelek szívesen „kiszellőztették” a moszkvai eseményeket, a „békés együttélés” ideológusainak, köztük Gomulkának a helyzetét erősítendő. De nem tartozik a lehetetlenségek birodalmába az sem, hogy például valamelyik dél-amerikai vagy skandináv kommunista küldöttség annyira feldühödött Moszkvában a kínaiak merevségén és háborús őrületén, hogy jónak látta, ha a Nyugatot informálja a veszedelemről. A francia kommunista pártra hivatkozó feltevések ugyancsak nem logikátlanok; ismeretes, hogy Párizsban késhegyre menő harc dúl a párt főtitkára, Maurice Thorez és a politikai bizottság két nagytekintélyű tagja, Marcel Servin és Laurent Casanova között. Az utóbbiak sztálinizmussal vádolják Thorezt, tehát nincs éppen érdekeik ellenére, hogy a világ megtudja: a moszkvai konferencián a sztálinisták kisebbségben maradtak és a jövő a Hruscsov-pártiaké; a valóban sztálinista múltú és beállítottságú Thorez viszont éppen a mostani moszkvai értekezleten fontos szerepet töltött be akkor, amikor a vitában – ügyes taktikai érzékkel – Hruscsov mellé állt, s így, ha a konferencia részletei napfényre kerülnek, ez megerősítheti a helyzetét a francia párton belül.

Szinte azt lehet mondani, hogy a kínaiak kivételével jóformán mindenkinek érdekében állt, hogy a moszkvai titkok nyilvánosságra jussanak; de talán a leginkább magának Hruscsovnak állt érdekében, hiszen ezzel ismét „bebizonyítja” a Nyugatnak: milyen meggyőződéses híve a békés együttélésnek, s milyen nagy nehézségeket küzd le saját táborán belül is, hogy e politikát megvalósíthassa. Ezzel csak emeli a saját értékét (és árát) a Nyugat előtt, s mintegy arra szorítja Kennedyéket, hogy bizonyos engedményekkel könnyítsék meg a helyzetét. Így aztán az összes változaton túl, vagy azokkal összefonódva, könnyen el lehet képzelni, hogy a „moszkvai titkok” kiszivárogtatására – maga Nyikita Szergejevics Hruscsov adott utasítást…

Melyek a moszkvai dokumentum szerint azok a legfontosabb kérdések, ahol a szovjet és a kínai álláspont megütközött egymással? Minthogy korábbi cikkeinkben legtöbbjükkel már részletesen foglalkoztunk, ezúttal csak röviden igyekszünk összefoglalni őket:

1. A kapitalista világgal való békés együttélés kérdése. Hruscsov szerint egy új világháború ma már nem elkerülhetetlen, s annál is inkább el kell kerülni, mert mérhetetlen pusztulással, százmilliók halálával járna; a békés együttélés amúgy is a „szocialista tábor” győzelmével fog járni. A kínai kommunisták szerint nem szabad visszariadni a legnagyobb áldozatoktól, százmilliók halálától sem akkor, ha a szocializmus mielőbbi végleges győzelméről van szó; a „békés együttélés” legfeljebb taktikai jelszó lehet, de Lenin és Sztálin tanítása a háború elkerülhetetlenségéről mindaddig érvényben van, amíg imperialisták vannak a világon.

2. A helyi háborúk kérdése. A szovjet álláspont szerint lehetőleg tartózkodni kell a helyi háborúk kirobbantásától is, mert a jelenlegi nemzetközi helyzetben egy helyi háború igen könnyen világháborúvá válhat. A kínaiak szerint ez a vélemény fékezi az antikolonialista harcokat és a gyarmatosítók malmára hajtja a vizet. (Maoék különben igen ravasz érvet találtak arra, hogy megvédjék a helyi háborúk jogosultságát: arra hivatkoztak, hogy a Szovjetunió hatalmas ereje Koreában is, Vietnamban is, Szueznél is megakadályozta azt, hogy egy helyi háború világháborúvá váljék…)

3. Megvalósítható-e a szocializmus erőszak nélkül, békés, parlamenti eszközökkel? A szovjet vélemény szerint igen, a kínaiak szerint – nem.

4. Támogassák-e a kommunisták a burzsoá-nacionalista vezetésű, gyarmatosítók elleni mozgalmakat? Hruscsov szerint igen, hiszen minden, ami a nyugati hatalmak ellen irányul, a szovjet tábort erősíti. A kínaiak szerint a Nehru és Nasszer típusú politikusok támogatása erő- és pénzfecsérlés; ezek a burzsoá politikusok a döntő kérdésekben végül is kompromisszumokat kötnek a nyugati hatalmakkal; helyettük a helyi kommunista pártokat kell sokkal fokozottabban támogatni.

5. A leszerelés kérdése. Hruscsov szerint ez ma a nemzetközi politika legfontosabb problémája; a leszerelés az emberiség álma, s a megvalósítása a „szocialista humanizmus” legnagyobb győzelme volna; a kínaiak szerint általános és teljes leszerelésről beszélni üres és gyerekes álmodozás.

6. A Jugoszláviához való viszony kérdése. Hruscsov, noha elítélte a „revizionistákat”, a türelmes magatartást pártfogolta; a kínaiak a legerélyesebb fellépést követelték a „titoista árulók” ellen.

7. A szovjet szakértők hazahívása Kínából. Hruscsov szerint a Kínában tartózkodó szovjet szakemberek káros ideológiai befolyásoknak voltak kitéve; a kínaiak szerint hazarendelésük óriási károkat okozott a kínai iparnak és mezőgazdaságnak.

8. Az atomtitok megosztása. A kínaiak ráolvasták a szovjet vezetőkre, hogy nem hajlandók atombombával ellátni a kínai hadsereget; ezt a vádat megtoldották még azzal is, hogy Moszkva visszautasított egy kínai javaslatot, amely azt indítványozta: szervezzenek egy közös flottát a Csendes-óceánon.

9. A frakciózás kérdése. A szovjet politikusok azzal vádolták a kínaiakat, hogy különböző nemzetközi kommunista értekezleteken (a bukaresti pártkongresszus, a pekingi szakszervezeti világkonferencia stb.) szovjetellenes frakciókat igyekeznek szervezni; Hruscsovék ragaszkodtak ahhoz, hogy a kommunista táboron belül teljes egységnek és fegyelemnek kell lennie. A kínaiak ezzel szemben hivatkoztak a különvélemény jogára és nem minden fenyegető él nélkül felidézték Lenin példáját, azt, hogy a bolsevik párt éppen egy ilyen frakciózásból született annak idején az orosz szociáldemokrácia belső harcai során.

Mint a fentiekből látható, alig van a nemzetközi életnek és pártéletnek olyan kérdése, amelyben a szovjet és a kínai álláspont ne különböznék egymástól. Ami bennünket, magyarokat külön is érint, az az, hogy a vitában többször is szóba került a magyar forradalom ügye. Miután a kínai delegátusok szemrehányást tettek Hruscsovnak a XX. kongresszus „túlzásaiért” és a Sztálin elleni beszédéért, kijelentették azt, hogy a magyar események e fellépés egyenes következményei voltak. De ami ennél is érdekesebb: a kínaiak most közölték a többi kommunista párttal, milyen tanácsokat adtak 1956 októberében a lengyel és a magyar ügyben az oroszoknak. Szerintük annak idején a szovjet vezetők mozgósítást akartak elrendelni Lengyelország ellen, és azt követelték, hogy az összes többi kommunista párt bélyegezze meg a lengyel párt vezetőségét: ezt a tervet állítólag a kínaiak akadályozták meg. Másfelől a magyar forradalom idején a szovjet vezetők már hajlottak arra, hogy kivonják csapataikat Magyarországról; erről a lépésről ugyancsak a kínaiak beszélték volna le őket. Ez az információ mindenesetre megerősíti a nézetünket, hogy a november negyediki szovjet intervencióban Pekingnek, ha nem is kizárólagos, de igen fontos szerepe volt.

A mostani moszkvai értekezleten egyébként nemcsak maguk a megvitatott kérdések tarthatnak igényt érdeklődésre, hanem a vitának a hőfoka is. A titkos dokumentum szerint a kínaiak vezérszónoka, egy külsőleg Rákosira emlékeztető, kis tömzsi figura, Teng Hsziao-ping Hruscsovot személy szerint is megtámadta, kijelentvén, hogy a szovjet párt első titkára „revizionizmusra” hajlamos, lebecsüli az imperialisták erejét, hamis nézeteket terjeszt a kommunista mozgalmon belül és a kínai elvtársak egyáltalán nem bíznak abban az analízisben, amelyet Hruscsov a nemzetközi helyzetről adott. A szovjet vezető, feldühödve, nem támadójának, hanem támadója főnökének, Mao Ce-tungnak támadt neki és a csalhatatlan kínai vezért „új Sztálinnak”, „dogmatikusnak”, „az élettől elszakadt baloldali revizionistának” nevezte. Ezek a személyi vádak és ellenvádak mindennél jobban feltárták az értekezleten résztvevő többi kommunista küldöttség előtt a szovjet–kínai ellentétek mélységét és a két állam és párt vezetői között felhalmozódott gyűlölet valódi hőfokát.