Iskolakönyvek a rostán^*

Kelen Jolán megjegyzései azonban nem állnak meg ezeknél a jogos ellenvetéseknél, sőt csak most kezdődnek igazán. A második osztályos olvasókönyvet nagyjából rendben találja – annál jobban elveri azonban a port a harmadik és a negyedik osztályoson. A harmadik osztályos könyv egyik súlyos hibája az, hogy „a világirodalom nagyjait sok esetben másod-, sőt tizedrangú hazai költők pótolják… A tankölteményeknek nagy része elég együgyű. Mit szóljunk például Kónya Lajos Énekóra című verséhez, amelyben ilyen sorok találhatók:

 

Vonal alá ül a  dó, Hová ülhet hát a  szó? Második ablakba.”

 

Őszintén szólva, nem tudjuk, mi a baja ennek a versikének. Nyilván nem tartozik a világirodalom remekművei közé, dehát nem is az a célja, hogy Shakespeare szerelmi szonettjeivel versenyezzen, hanem az, hogy énekre segítse megtanítani a gyerekeket. Erős a gyanúnk, hogy Kelen Jolán sokkal inkább Kónya személye, mintsem a versike ellen emel kifogást. Hasonló a helyzet a másik kis verssel is, amelyikbe beleköt. A béke című versben – írja – pedig ilyeneket olvashatunk:

 

Erre van Kelet, és Nyugat arra, a másik oldalon. Látod, arra születtem én, a dunántúli dombokon… A két esztendős kislányomnak a világot mutogatom.

 

„Nem tudom eldönteni – fűzi hozzá Kelen Jolán –, hány dombon született a vers írója, Kuczka Péter…” Bizony nehéz is eldöntenie annak, aki nem tud magyarul! Aki ugyanis tud, az tudja, hogy az idézetben éppen a többesszám a helyes és az egyesszám lett volna helytelen, sőt értelmetlen. („Arra születtem én, a dunántúli dombon”?!) Lehet, hogy oroszul másként van, de akkor Kelen Jolánnak a szovjet és nem a magyar tankönyvekről kellene bírálatot írnia…

Kónya és Kuczka megleckéztetése után az illusztris szerzőnő a magyar múlt felé fordítja tekintetét. A harmadik osztályos olvasókönyv azt az iszonyú bűnt követte el, hogy Történelmünk napjaiból című fejezetében ismerteti a gyerekekkel a hun–magyar mondákat. Kelen Jolán közli velünk, hogy ő ugyan nincs általában a mondák ellen, de „ha a gyermek a mondát történelemnek veszi, mint azt a szerzők tették, akkor a gyermeket félrevezetik, és nagy időbeli, térbeli és ténybeli zavarokat idéznek elő nála, Hunort és Magort testvérnek, a hun és magyar népet testvérnépnek gondolják…” Remek érvelés! Ezen az alapon természetesen a Piroska és a farkast és a Hófehérkét is ki kell seprűzni a meseirodalomból, mert mi minden történhetik akkor, ha a gyerekek a meséket igaznak képzelik. S ki kell irtani a magyar irodalomból a Buda halála című eposzt, a Keveháza című költeményt, nem is szólva a Rege a csodaszarvasról című félrevezető és nagy időbeli, térbeli és ténybeli zavarokat keltő versről, amelyikben egyebek közt ilyen felháborító strófák olvashatók:

 

Vadat űzni feljövének Hős fiai szép Enéhnek: Hunor s Magyar, két dalia, Két egytestvér, Ménrót fia…

 

Továbbá:

 

Hunor ága hun fajt nemzett, Magyaré a magyar nemzet: Szaporaság lőn temérdek, A szigetben nem is fértek…

 

Ki Budával, ki Hunorral és Magyarral a magyar mondavilágból, ki Arany Jánossal a magyar költészetből – éljen Alexej Szurkov és a szocialista realizmus!

Kelen Jolánnak azonban nemcsak a történelmileg kifogásolt hun–magyar mondavilággal van baja; nem szereti a fehér ló mondáját sem (vesszen a Zalán futása!), sőt Botond és Lehel történetét sem. „Példának állítjuk gyermekeink elé Botondot is – panaszolja –, aki a magyarok zsákmányszerző portyázásában buzogánnyal ütötte be a csodás Bizánc érckapuját – és Lehelt, aki az augsburgi vesztett ütközet után, mint fogoly, kürtjével leütött egy germánt, mondván: »Szolgám leszel a másvilágon!«” Világos, minél több embert kell leütni, hogy az embernek minél több szolgája legyen a másvilágon… Minden társadalmi rend az iskolakönyvek minden sorát a maga eszméi szolgálatába állította és állítja. Ezek a régi történetkék a régi iskolakönyvekben főleg arra szolgáltak, hogy »nemzeti« hősöket neveljenek a »nemzetietlen« szocialisták, a »hazátlan bitangok« ellen.

Nem emlékszünk rá pontosan, hogy Botond és Lehel történetét először Anonymus vagy Kézai Simon mester jegyezte-e fel, de erős kétségeink vannak, hogy bármelyikük is azért tette volna, hogy Marx és Lenin hívei ellen hadakozzék. Az se nagyon valószínű, hogy manapság sok magyar fiatal választja akár Hunort, akár Attilát, akár Botondot, akár Lehelt buzogányos-kürtös példaképül, viszont ha már Lehel históriáját ki akarják hagyni az iskolakönyvekből, akkor javasoljuk: cenzúrázzák ki a magyar irodalomból a Lehel című verset is, amelyik ezekkel a sorokkal kezdődik:

 

Melyik szerelmes nem választ magának A számtalan közül egy csillagot? És melyik költő nem választ magának A számtalan közül egy bajnokot?… Ezt Toldi Miklós, azt Kont lelkesíti; Ki a vitéz, ki engem föltüzel? Ki e vitéz?… a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel! Ez volt a hős, ez volt a kürt!… e hősnek Halála egy nagy égzengés vala; Kilenc száz év múlt, és ez égzengésre Most kél a visszhang: lantomnak dala.

 

A csontig reakciós magyar költőt, aki dalait Lehel visszhangjának nevezte, ez az uralkodó osztályokat kiszolgáló, a régi mondákon nevelkedett, haladásellenes poétát úgy hívták, hogy – Petőfi Sándor…

Súlyos hibái vannak Kelen Jolán szerint a negyedik osztályos olvasókönyvnek is: „annyi keresztény misztikumot vitt be a szerző a történelembe, hogy nem tudom, hogyan másznak ki majd a tanulók belőle”. Sajnos, a példák, amelyeket Kelen Jolán a „keresztény misztikumra” felhoz, nem mind meggyőzők. A tankönyv István királyról azt írja, hogy „bőkezűen gondoskodott a keresztény egyházról is” és „elrendelte, hogy minden tíz falu építsen templomot, a lakosság pedig termésének egytized részét szolgáltassa be a papságnak”. Nem tudjuk, mi ebben a „keresztény misztikum”? Mindeddig abban a tévhitben éltünk, hogy ezek – történelmi tények.

A Dózsa Györgyről szóló olvasmány is kifogásoltatik. A tankönyvben ugyanis az áll: „A keresztes selyem lobogót a zászlótartó földig hajtotta, Dózsa felágaskodott a nyeregben, kiáltása elzúgott a legtávolabb álló emberig:

– Akartok-e a szent zászlóért az én parancsom alatt harcbaszállni?

– Akarunk! Akarunk! – zúgott a válasz mindenünnen.”

Mindaddig, amíg újabb tények fel nem merülnek, a történelem-tudomány úgy tartja számon, hogy Dózsa serege eredetileg keresztes sereg volt; nem egészen világos tehát, hol a „keresztény misztikum” abban, hogy e keresztes sereg egy keresztes lobogó alatt gyülekezett?! A tankönyvíró nehezen tehetett volna az 1514-es zászlóra – sarlót és kalapácsot…

A legnagyobb baj azonban a negyedikes könyvben – a Himnusz-szal van. „A könyv – írja Kelen Jolán – a Himnusz mind a nyolc szakaszával kezdődik. 9-10 éves gyermekek számára Kölcsey fennkölt és régies nyelve igen sok nehézséget okoz. Nem tudom, hogyan magyarázza meg év elején a pedagógus az ilyen súlyos sorokat például:

 

Hányszor támadt tenfiad Szép hazám, kebledre, S lettél magzatod miatt Magzatod hamvvedre.”

 

Egy kis erőfeszítéssel talán sikerül elmagyarázni a gyerekeknek ezt a négy sort még az év elején is. A pedagógus elmesélheti például a labancok történetét, akik a „haza keblére” támadtak, elmondhatja a muszkavezetők históriáját, akik ’49-ben a honvédek ellen segítették az ellenséget, s ha a gyerekek még mindig nem értik, hogyan lett a haza „magzata miatt magzata hamvvedre”, akkor… akkor a tanító bácsi vagy a tanító néni még mindig elmesélheti a magyar nép nagy fiának, Kádár János elvtársnak pontos és hiteles élettörténetét…

Kelen Jolánnak azonban a Himnusz ellen nemcsak az a kifogása, hogy – nehezen érthető, hanem az is, hogy – könnyen érthető. Azt írja ugyanis: „Azt hiszem, meg kellene maradnunk a harmadik osztályban az első, a negyedikben a két első szakasznál… Különben is helyesebb volna a III. és IV. osztályos tankönyvet a Szózattal kezdeni, a Himnuszt pedig a könyvek végén közölni, mert akkor elkerülnők azt, hogy mindkét tankönyv az »Isten« szóval kezdődjék…”

Hát igen, ha már Kölcsey elkövette ezt a súlyos ideológiai botlást, a marxista–leninista tankönyvszerkesztőknek kötelességük, hogy amennyire lehet, „tompítsák” a dolgot. Bár nem tudjuk, teljesen okosan járnak-e el a Himnusz és a Szózat helycseréjével. Elvégre, aki az „Isten” nevét keresi, az a könyv végén éppúgy megtalálja, mint a könyv elején. Másfelől viszont a Szózattal olyan kellemetlen verssorok kerülhetnek az iskolakönyv élére, mint például:

 

Szabadság! itten hordozák Véres zászlóidat, S elhulltanak legjobbjaink A hosszú harc alatt. És annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán…