Szárazság és árvíz^*

Nyilván nincs olyan épeszű ember, aki ne fogadná megdöbbenéssel és részvéttel ezeket a szörnyű híreket. Kevés lehangolóbb látványt lehet elképzelni, mint azét a nyomorúságos kínai parasztét, aki harmadszor vagy hatodszor kezd el vetni ugyanabban az évben, azért, hogy valami kevés kis termést kicsikarjon a földből. A hivatalos beszámolók nem beszélnek az emberi tragédiákról, s nem tudni azt, hogy ezrek, százezrek vagy milliók halnak-e éhen ezekben a hónapokban Kínában? Egyes tokiói jelentések szerint az éhínség nemcsak a falvakat, hanem a nagyvárosokat is elérte. Mint mindig a múltban, amikor hasonló volt a helyzet, parasztok százezrei özönlenek az ínséges helyekről a városok felé, abban a reményben, hogy ott valami ennivalót, vagy legalább hulladékot találhatnak. Egész Kínában erősen leszállították az élelmiszeradagokat – bizonyos élelmiszereknél az eddigi mennyiség felére! – és még így is, ahhoz, hogy jegyre megkaphassák a maguk adagját, már éjféltől sorban állnak az emberek az üzletek előtt.

Ostobaság volna az is, ha valaki a természeti csapásokért, a szárazságért vagy az árvizekért, a fagyokért vagy a tájfunokért a pekingi kommunista vezetőket okolná. Természeti csapások mindig sújtották Kínát, amióta a történelem történelem, és az „édes anyaföld” sohasem volt kitartóan bőkezű nagyszámú gyermekéhez. De amennyire képtelenség volna Mao Ce-tungot okolni a Sárga-folyam elapadásáért, éppúgy igazságtalan volna az is, ha nem igyekeznénk fölmérni – amennyire ez ma még egyáltalán lehetséges – a jelenlegi kínai vezetők felelősségét a mostani katasztrófában. A legteljesebb tárgyilagosságot megőrizve is, legalább öt olyan tényező van, amellyel Maoék, ha nem is okozták a jelenlegi tragédiát, de mindenképpen hozzájárultak a méreteihez.

1. A kínai kommunisták már évekkel ezelőtt világgá kürtölték, hogy az újonnan épített gátakkal, csatornákkal, öntözőművekkel mindörökre „legyőzték a természetet”, „megzabolázták a folyókat”, „megfékezték az áradást és az aszályt”, végleg megszabadították Kínát az ég csapásaitól. Ezek a nagyhangú hetvenkedések, amelyek most ország-világ szeme láttára omlanak össze, éppen a marxi–lenini terminológiával: „elaltatták a tömegek éberségét”, a biztonság illúzióiba ringatták a népet, s most kiderült, hogy Mao Ce-tung Kínája nem sokkal felkészültebb a természeti csapások leküzdésére, mint Csang Kai-sek, vagy akár a Ming-dinasztia Kínája volt.

2. Azzal, hogy a parasztokat az úgynevezett „népi kommunákba” kényszerítették, a kínai dogmatikusok még inkább lezüllesztették az amúgy is igen gyenge mezőgazdaság ellenálló-képességét. Igaz, a pekingi rádió továbbra is a régi frázisokat hangoztatja, és minekutána a termés fele(!) elpusztult, még mindig azt állítja: „A népi kommunák kollektív ereje és a nagyszámú vízierőmű, amelyek 1953 után, a »nagy ugrás előre« időszakában épültek, mérhetetlen módon járultak hozzá a nagy győzelemhez(!!), amellyel sikerült a minimumra csökkenteni a természeti károkat”; mindez azonban nem hangzik túlságosan meggyőzőnek akkor, amikor ugyanez a rádió néhány perccel korábban már beismerte, hogy a „helyzet komoly”. De a legvilágosabb bizonyság a népi kommunák baljós szerepére az, hogy a mostani kivételes helyzetben a parasztoknak megengedték: a kommunák keretein kívül is termeszthetnek élelmiszereket.

3. Az iparosítás túlfeszített üteme eltorzította a beruházási arányokat, és többé-kevésbé teljes védtelenségben hagyta az egész mezőgazdaságot; emellett olyan sok parasztot vont el a falvakból, hogy most, amikor szembe kellett volna szállni a természettel, nemcsak a technikai felkészültség hiányzott, hanem az emberi kéz és energia is. A mezőgazdaság súlyos helyzetét beismerő jelentés másnapján a pekingi rádió újabb kommünikét sugárzott világgá, amely – mintegy vigaszképpen – az ipari tervteljesítés sikereit ismertette; elismerve ugyan, hogy a természeti csapások nemcsak a földeken, de a bányákban, a közlekedésben és a mezőgazdasággal összefüggő iparágak termelésében is nagy kieséseket okoztak, mégis azzal büszkélkedik, hogy az acéltermelés ötvenezer tonnával meghaladja az idei előirányzatot és ötmillió tonnával a tavalyi eredményeket. Anélkül, hogy maguk az adatok ellenőrizhetők volnának, felvetődik a kérdés: elképzelhető-e, hogy ez az erőszakolt ütem ne hatott volna ki károsan a mezőgazdaság életére? A választ ugyanez a kommüniké adja meg, amikor bejelenti, hogy a katasztrofális falusi helyzet következtében „bizonyos kis- és közép-üzemek csökkentették évi terv-célkitűzéseiket, mivel munkaerő-kiigazításokat kellett végrehajtaniok a mezőgazdaság javára.” Magyarul: a válságos helyzetben kénytelenek voltak a munkások egy részét visszaengedni a falvakba, hogy segítsenek a természeti csapások elleni harcban. Az eredmények, sajnos, azt mutatják, hogy az intézkedés túlságosan megkésett…

4. A Kínai Népköztársaság, amely saját lakosságát sem tudja megfelelően ellátni, hosszú évek óta, ideológiai-politikai okokból, állandó kölcsönöket és segélyeket ad más ázsiai és afrikai országoknak, Indonéziától Burmáig, Guineától Egyiptomig. A cél teljesen átlátszó, s a legjobb példa éppen a legfrissebb: Kína, amely maga is nagy cukortermelő, egymillió tonna cukrot vásárolt Fidel Castrótól. Más országokba ajándékként, vagy hosszú lejáratú kölcsönre szállítanak kínai rizst vagy gyapotot, a politikai propaganda kedvéért. Ha egy gazdag és javakban dúskáló ország cselekszik így, az nemcsak érthető, hanem kötelességszerű is. De Kína esetében, a szektás vezetők évek óta herdálják el az ország javait, hogy a rizzsel együtt ideológiájukat is exportálják, s közben nem gyűjtenek megfelelő tartalékot arra az esetre, ha olyasféle csapások következnek be, mint amilyeneknek most vagyunk a tanúi. Ma még titok, de egyszer talán ki fog derülni: hány egyszerű kínai fizet éhhalállal a kommunista vezetők politikájáért.

5. Annak, hogy a Kínai Népköztársaság ma el van szigetelve a nyugati országok legtöbbjétől, számos oka van, s már több esetben megírtuk, hogy véleményünk szerint a felelősség nem kis mértékben a Nyugatot is terheli. Tény azonban, hogy a pekingi vezetők merevsége és konoksága, téziseik a háború elkerülhetetlenségéről, ideológiájuk, amelyet még Hruscsov is túl baloldalinak talál, nem csökkentik, hanem növelik ezt az elszigeteltséget. Majdnem bizonyos, hogy ha Kína legalább Sztálin halála óta néhány, nem is túlságosan jelentős engedményt tett volna, akkor még a legelkeseredettebb „China Lobby”-knak is nehéz lett volna megakadályozni a népköztársaság felvételét az ENSZ-be, vagy az amerikai–kínai diplomáciai kapcsolatok megteremtését. A mostani éhínség idején a legtermészetesebb az volna, hogy a kínai vezetők segítségért forduljanak a világhoz; a helyzet azonban az, hogy az afrikai–ázsiai országokhoz nem fordulhatnak, hiszen ezeket az országokat Kína „segíti”; a Nyugathoz ugyancsak nem fordulhatnak – ez éppúgy ellenkezne ideológiájukkal, mint politikai gyakorlatukkal. Az árat megint az egyszerű kínaiak fizetik meg, a szenvedéseikkel vagy az életükkel.

Az egyetlen segítség, amelyet Mao Ce-tungék nemcsak várnak, de meg is követelnek: a Szovjetunió és az európai népi demokráciák segítsége. A 81 kommunista párt moszkvai nyilatkozata felmelegítette azt a korábbi kínai tételt, amely előírja, hogy „a szocialista rendszer valamennyi népe többé-kevésbé egyidejűleg mehessen át a kommunizmusba”. Nem nehéz elképzelni, mit jelent ez a gyakorlatban, ha például két olyan országot veszünk figyelembe, mit Kína, ahol éhínség dúl, és Csehszlovákia, ahol viszonylag normális az életszínvonal.

Az, hogy a Szovjetunió a politikai barátság és szövetség jegyében segíti a népi Kínát, érthető és természetes; a kérdés csak az, hogy éppen most, amikor Kínának a legnagyobb szüksége van rá, s éppen abban, amiben Kína a legnagyobb hiányt szenvedi: azaz az agrártermékekben, milyen mértékben tud segíteni a világ első kommunista hatalma? A jelek ugyanis arra vallanak, hogy maga a szovjet mezőgazdaság is komoly nehézségekkel küzd.

Ugyanaznap, amikor a pekingi rádió hírül adta a Kínát ért súlyos természeti csapásokat, a moszkvai rádió bejelentette Vladimir Mackevicsnek, a Szovjetunió mezőgazdasági miniszterének a leváltását. Maga a leváltás nem okozott különösebb meglepetést: az utóbbi hetekben a szovjet sajtóban sorozatosan jelentek meg levelek, kolhozparasztok és agronómusok tollából, s ezek a levelek, a mezőgazdaság komoly gondjairól szólva, név szerint is felelőssé tették a minisztert; az ilyesmi sohasem véletlen és ritkán marad következmények nélkül a Szovjetunióban. A panaszokból különben kiderült, hogy az 1960-as termés egy része tönkrement, mert a rossz szervezés következtében a kolhozok egyáltalán be sem takarították; a különböző gépek későn érkeztek meg rendeltetési helyükre, és sűrűn előfordult, hogy alkatrészhiány miatt éppen a legnagyobb munkaidőben bénultan álldogáltak; a kazahsztáni szűzföldek, amelyektől Hruscsov azt várta, hogy Ukrajna mellett a Szovjetunió másik nagy éléstárává válnak, mindeddig nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket.

Summa summarum: 1960-ban a termelők a szovjet államnak összesen 2 milliárd 850 millió pud gabonaneműt adtak el – kevesebbet, mint akár 1956-ban, akár 1958-ban. Noha a rossz eredményekben szerepe volt az időjárásnak is, Hruscsov nem hajlandó a kedvezőtlen időt egyetlen magyarázatként elfogadni: ezért kellett Mackevics miniszternek távoznia.

A minisztercserével párhuzamosan egész sor új intézkedést foganatosítottak: új öntözési tervet a szűzföldekre, Észak-Kazahsztán önálló területté nyilvánítását, a falusi lakosság „agrárvárosokba” való tömörítését, s nem utolsósorban a háztáji gazdaságokat érintő korlátozásokat. A kérdés az: mindez segíteni fog-e? Nincs-e igazuk azoknak a tudósoknak, akik annak idején megmondták: a szűzföldek talaja olyan, hogy néhány év után teljesen kimerülnek. S nincs-e igazuk azoknak, akik azt mondják, hogy a kolhozrendszer nem tud megbirkózni a parasztok „kapitalista csökevényeivel”, vagy más szóval: földszeretetével. Tény, ami tény: 1959-ben 125 millió tonna gabonaneműt termeltek a Szovjetunióban, 1960-ban nagyjából ugyanannyit, vagy alig valamivel többet. Ha a fejlődés ilyen ütemben halad előre, akkor a hétéves terv végére, 1965-re nehezen fogja elérni a kitűzött és megígért 170-180 millió tonnát.

Szó sincs róla: a Szovjetunióban nincs éhínség, mint Kínában – csak éppen „szocialista bőség” sincsen. S ilyen körülmények között meglehetősen korlátozottak azok a lehetőségek, amelyekkel a szovjet mezőgazdaság a kínait segítheti. Hátra vannak még a népi demokráciák; nem kétséges, hogy a kínai éhínség újabb áldozatokat fog megkövetelni a lengyelektől és a csehektől, a románoktól és a magyaroktól. A magyar néptől pedig éppen akkor, amikor a Kádár- rendszer az utolsó egyéni gazdákat is bekényszeríti a kolhozba, és még a budapesti sajtó is elismeri, hogy a hazai mezőgazdaság „bizonyos nehézségekkel” küzd.

A perspektívák, legalábbis ami a gazdaságot, és különösképpen a mezőgazdaságot illeti, nem valami fényesek az úgynevezett „szocialista tábor” számára. Elképzelhető-e, hogy a nehéz gazdasági helyzet bizonyos politikai engedményekre kényszeríti majd a kommunista vezetőket a nemzetközi életben? Egyáltalán nem lehetetlen. Régi történelemórákon azt tanultuk, hogy tartalékok híján, üres magtárakkal legalábbis háborút kezdeni nehéz. És ha ezt a legnagyobb veszedelmet elkerüli az emberiség, a tartósabb béke lehetőségei már ezzel is megnövekednek.