Kétséges egység^*

A vita egyik legdrámaibb mozzanata az volt, amikor a kínaiak feltették a szónoki kérdést: ha lehetséges, hogy egy országban a kommunista párt békés eszközökkel és parlamenti úton hatalomra jusson, akkor szeretnék tudni, hol van ilyen ország és hol van ilyen párt? Hruscsov hadai ekkor ellentámadásba lendültek át. A Liu Sao-csiék elleni rohamot az olaszok vezették; az olasz párt különben az egész moszkvai értekezletet eleve ellenezte, s az volt a véleménye, hogy a Moszkva és Peking közötti ellentéteket ártalmas „kivinni” a többi párt nyilvánossága elé, és sokkal helyesebb, ha a szovjet és a kínai párt egymás között vitatja meg a felmerült problémákat. Mivel ezt a nézetet – nem tudni, mi okból – nem sikerült elfogadtatnia, a párt főtitkára, Togliatti tüntető módon távolmaradt a tanácskozásról. Az olasz küldöttséget a helyettese, Pajetta vezette, aki a kínaiak kérdése nyomán felállt és kijelentette: az ő pártja nyilvánosan elismerte Olaszországban a „parlamenti út” lehetőségét, és nem hajlandó visszatáncolni ettől az állásponttól. Hasonlóképpen nyilatkozott Thorez is a francia párt nevében. Meglepő segítséget kapott Hruscsov a parányi angol kommunista párt delegátusától, Gollantól, aki kifejtette: Nagy-Britanniában sem szükség, sem lehetőség nincs a forradalomra, s pártja A szocializmushoz vezető angol út című programjában elkötelezte magát arra, hogy a munkáspártot támogatja, s így igyekszik a termelőeszközök társadalmasítását megvalósítani.

Hruscsovék bevetették a harcba a nemzetközi kommunista mozgalom nagynevű veteránját, a moszkvai emigrációban élő Dolores Ibarrurit, a híres „Passionariá”-t, aki a szemtanúk állítása szerint megrázó erejű önkritikát gyakorolt a spanyol kommunisták polgárháború alatti magatartása miatt. „Passionaria” asszony elismerte, hogy a spanyol párt súlyos hibákat követett el, sem elég erősen, sem elég őszintén nem működött együtt a többi köztársasági erőkkel, s ezzel a szektarianizmussal objektíve Franco fasizmusát támogatta. Noha ebben a felszólalásban immár a történelemmé vált múltról volt szó, „Passionaria” szenvedélyes hangja mély hatással volt az értekezlet résztvevőire, különösen pedig azokra a nem is kisszámú latin-amerikai delegátusokra, akik mindaddig meglehetősen hajlottak a kínai álláspont felé.

Gomulka, aki a konferencia során bizonyos közvetítői szerepet töltött be, ezek után felszólította a kínaiakat: ne akarják rákényszeríteni a maguk nézeteit más pártokra, olyan pártokra, amelyek programjaikban már elkötelezték magukat a „békés, parlamenti út” lehetősége mellett. Liu Sao-csi és társai azonban továbbra is kemény diónak bizonyultak; szívós és kitartó harccal egymásután erőszakoltak bele újabb és újabb „kínai” mondatokat a szovjet határozattervezetbe, úgy, hogy ha a hruscsovi tételeket kilúgozni nem is tudják a szövegből, legalább hatékonyságukat csökkentsék. Ezzel magyarázható az a kettősség, amely most az egész határozaton végigvonul; ha az egyik mondat elítéli a „forradalom exportját”, a következő mondat már az „ellenforradalom exportja” ellen száll síkra; ha az egyik bekezdés elismeri, hogy az atom- és hidrogénfegyverek alkalmazása „egy új háborúban hallatlan pusztításokat okozhat egész országoknak, romba döntheti a világ termelésének és kultúrájának legnagyobb központjait, több százmillió ember pusztulásával és szenvedésével járna, még olyan országokban is, amelyek nem vesznek részt a háborúban”, egy másik bekezdés felmelegíti a régi sztálini (és mai maoi) tételt, amely szerint, ha a háború mégis kirobbanna, akkor „a népek elsöprik és eltemetik a kapitalizmust…”

A vita, bizonyos szakaszaiban, annyira hajszálhasogatóvá és egyben elkeseredetté vált, hogy néhány neves kommunista vezető egyenesen a kínaiaknak szegezte a kérdést: mondják meg nyíltan, vajon fel akarják-e bomlasztani a nemzetközi kommunista mozgalmat? Kölcsönös engedmények után aztán mégiscsak sikerült végleges szöveget megfogalmazni, de a kínai küldöttség még ekkor is bejelentette: egy sor kérdésben továbbra sem ért egyet a szöveggel, ám az egység megőrzése érdekében hajlandó a határozatot „elismerni”. Végül is ebben maradtak.

Azt, hogy a szovjet és a kínai kommunisták között milyen ellentétek vannak, s melyek ezeknek az ellentéteknek legfőbb okai, már több ízben volt alkalmunk lapunk hasábjain fejtegetni. Most inkább arra a kérdésre kellene választ keresnünk: miért is sikerült most Moszkvában úgy-ahogy megegyezniük és egy kompromisszumos határozatot elfogadniok?

Az mindenesetre kézenfekvő, hogy amit az oroszok és a kínaiak az egység fontosságáról mondanak, nem puszta frázis. A mai nemzetközi helyzetben sem Moszkva, sem Peking nem engedheti meg magának egy nyílt szakítás luxusát. Kiderül ez magának a mostani moszkvai deklarációnak a szövegéből is, amely nem egyszerűen hangsúlyozza, hanem szinte már fenyegetően hangoztatja az egység megőrzésének fontosságát.

De az általános politikai egymásrautaltság mellett van, véleményünk szerint, még egy ok, amiről a nyugati szakértők viszonylag keveset beszélnek, s ami a jelenlegi moszkvai értekezlet alkalmából döntő súllyal befolyásolhatta az eseményeket. Ez pedig nem más, mint a Kínai Népköztársaság gazdasági helyzete.

Emlékezetes, hogy amikor a kínai vezetők a „Nagy Ugrás Előre” politikáját meghirdették, az 1958-as évre a terv szerint 375 millió tonna gabonaneműt irányoztak elő. A valóságban 200 millió tonnánál is kevesebb termett. Ennek a tapasztalatnak a nyomán az 1959-es előirányzatot – 525 millió tonna – már eleve mintegy ötven százalékkal, vagyis 270 millióra csökkentették; de ezt sem sikerült elérniök: a valóságos termés 180-190 millió tonna körül volt.

Az 1960-as év azonban még a megelőzőeknél is súlyosabbnak mutatkozott; a kormány erőszakos kommuna-szervező politikájához iszonyatos természeti csapások társultak. Októberben a Renminribao, a párt központi lapja hivatalosan bejelentette, hogy több mint 60 millió hektárt – a megművelhető földterületnek, 107 millió hektárnak több mint a felét – „olyan szörnyű természeti csapások sújtották, amilyenek eddig ismeretlenek voltak a Kínai Népköztársaság életében”, azaz az elmúlt 11 esztendőben.

Kína élelmezési helyzete ma tragikus képet mutat, s különösen sötét a kép, ha tekintetbe vesszük az elmúlt évtized hatalmas népszaporulatát. Míg a lakosság lélekszáma majdnem 25 százalékkal megnőtt, a gabonaneműek termése alig emelkedett 10 százalékkal – holott közismert, hogy a rizs és a búza a régi Kínában sem volt bőségben. Súlyos gondok vannak a hal- és a húsellátással is: az érvényben lévő jegyrendszer szerint egy főre tíz naponként mintegy 100 gramm jut, de igen gyakori, hogy a jegyre semmit sem adnak; a szárnyas és a tojás jóformán csak a feketepiacon kapható.

Ezek a katasztrofális állapotok sok mindent megmagyaráznak abból: végül is miért fogadták el a kínai kommunisták a moszkvai deklarációt. Kínának ma a Szovjetunió és az európai népi demokráciák gazdasági segítségére nagyobb szüksége van, mint valaha.

Hogy meddig lesz ez így? Nincs sok kétségünk, hogy Peking a mostani, s nehezen adott engedményekkel csak időt akar nyerni; időt, amíg gazdasági helyzetét egy kicsit rendbe hozhatja; időt, amíg talán neki is lesz saját atombombája; időt, amíg sikerül maga mellett a mostaninál szilárdabban felsorakoztatni más kommunista pártokat (és fontosabbakat, mint az albán párt); időt, amíg esetleg Moszkvában Hruscsov ellenségei kerekednek felül, vagy a nemzetközi helyzet alakulása nem cáfolja meg Hruscsov elképzeléseit és nem „igazolja” a kínaiak kemény vonalát.

A szovjet–kínai ellentét sokkal mélyebb, semhogy egy közös deklarációval, néhány üdvözlő távirattal és egy pár ünnepi beszéddel el lehessen oszlatni. Ha már a gazdasági kérdéseknél tartunk, ennek az ellentétnek a mélyén ott van az az egyszerű statisztikai adat, hogy: míg Kína 700 millió lakosára mintegy 180 millió tonna gabonaféle jut, a Szovjetunióban, ahol pedig még ugyancsak messze vannak a földi Kánaántól, 210 millió lakosra 120 millió tonnát termelnek. Fogadjuk el, amit a hivatalos propaganda állít, azt ugyanis, hogy ezeken az országokon belül már nincsen osztályharc; de azt, hogy ezek között az országok között, a „gazdagok” és a szegények között nincsen meg az osztályharcnak egy államközivé nőtt változata, lehetetlen elfogadni.

Érdekes módon, a mostani moszkvai nyilatkozat szinte előre megjósolja a további vitákat és ellentéteket. Máskülönben mivel lehetne magyarázni a deklarációnak ezt a mondatát: „Amikor valamelyik pártban egy másik testvérpárt tevékenységére vonatkozó kérdések vetődnek fel, akkor vezetősége a megfelelő párt vezetőségéhez fordul; szükség esetén találkozókat és tanácskozásokat rendeznek…” Úgy látszik, a moszkvai értekezlet viharai meggyőzték a résztvevőket arról, hogy Togliattinak volt igaza: nem hasznos dolog egymás szennyesét még a „testvérpártok” családi közössége előtt sem kiteregetni, s a jövőben jobban teszik, ha vitáikat igyekeznek „négyszemközt” lebonyolítani.

Addig pedig – egyhangú nyilatkozat ide vagy oda – úgy fest, hogy mindegyik megy tovább a maga útján. Moszkvai megfigyelők rámutatnak arra, hogy Liu Sao-csi abban a beszédében, amelyet a deklaráció megjelenése után, a szovjet–kínai barátsági nagygyűlésen mondott el, a háború elkerülhetetlenségéről szólva, nem a deklaráció meghatározásait idézte, hanem szóról szóra azt a formulát, amelyet Moszkvába érkeztekor, a repülőtéren használt, s amely annyi feltételhez köti a világbéke megőrzésének a lehetőségeit, hogy a végén jóformán semmi sem marad belőlük. Ugyancsak erőteljesen síkraszállt a „népi kommunák” megalkotásának helyessége mellett – Hruscsov ezt a parasztpolitikát kalandorpolitikának nevezte –, és kijelentette a moszkvai hallgatóságnak: „El vagyunk tökélve arra, hogy a jövőben is ezt az utat kövessük.”

Másfelől: noha a moszkvai deklaráció – kínai nyomásra – a jugoszláv vezetőket „aknamunkát folytató” árulóknak nevezte, Gromiko legfrissebb, a szovjet külpolitikát ismertető beszédében már egészen más, sokkal barátibb hangon beszélt róluk. S míg a moszkvai deklaráció az Egyesült Államokról elmondott minden rosszat, ami csak elmondható – „a legnagyobb nemzetközi kizsákmányoló”, „a világreakció főtámasza”, „nemzetközi csendőr”, „az egész világ népeinek ellensége” stb., stb. –, Gromiko az említett beszédben meleg reményét fejezte ki, hogy Kennedyvel, az új elnökkel sikerül majd a szovjet–amerikai kapcsolatokat olyan barátivá tenni, amilyenek Roosevelt idején voltak…

 

 

Ebből is látható, milyen meggyőző ereje van Kádár János szavainak, aki a moszkvai értekezletről hazatérve, a budapesti parlamentben kijelentette: „A tanácskozás széleskörű elvtársi véleménycsere volt, amelynek során fő politikai vonalunk és egységünk tovább erősödött…”