Van-e pápájuk?^*

A nemlétező értekezlet azonban, úgy látszik, mégiscsak létezett, s a világ kommunista pártjainak legfőbb vezetői – a kínai párt kivételével az összes pártok elküldték első titkárukat – mégsem azért töltötték reggeltől estig a napot a Kremlben, hogy a cárok műkincseiben gyönyörködjenek. S ha teljesen megbízható értesülések nem is szivárogtak ki, bizonyos mellékjelenségek és eléggé hitelesnek tűnő hírek felkeltették és ébren tartották az érdeklődést.

Körülbelül egy hete folyt az értekezlet, amikor a kínai kommunista párt lapjában, a Zsenminzsibaoban megjelent egy cikk, amelyet azután az egész kínai sajtó átvett, s amely félreérthetetlen támadás volt azok ellen, akik „túlbecsülik a békés együttélés lehetőségeit” és „lebecsülik a szocialista tábor erejét”, akik „engedményeket tesznek az amerikai imperializmusnak és ezzel csökkentik a forradalmi erők harci készségét”. A cikk hangsúlyozza, hogy a marxizmus–leninizmus kérdéseiben ma a világon Mao Ce-tung elnök a legfőbb tekintély.

A Pravda nem váratott sokáig a válasszal. November 23-i számában Egység a marxizmus–leninizmus zászlaja alatt címmel vezércikket közölt, amely nemcsak azzal tűnt ki, hogy Hruscsovot több ízben, Mao Ce-tungot pedig egyszer sem idézte, hanem az alábbi nem mindennapos megállapítással is: „A jelenlegi viszonyok között a revizionizmus a főveszély, de egyes pártok fejlődésének bizonyos szakaszaiban a dogmatizmus és szektásság szintén főveszély lehet.” A cikk nem határozta meg, mely pártokra gondol a dogmatizmus és a szektásság emlegetésekor, de aligha kell nagy fantázia ahhoz, hogy a legegyszerűbb olvasó is kitalálja. A Pravdával egy időben a moszkvai Kommunyiszt is támadást intézett a dogmatikusok ellen, majd öt nappal később, Engels Frigyes születésének 140. évfordulóján a Pravda újabb vezércikkel tetézte meg a „baloldali elhajlók” megleckéztetését.

A nemlétező értekezlet a második hetében járt, amikor a moszkvai Nagy Színház páholyaiban, az Ukrán Kulturális Hét záróünnepségein megjelent a szovjet fővárosban tartózkodó valamennyi pártvezető, Hruscsovval az élen. A szovjet párttitkár mellett Gomulka ült. Ketten hiányoztak a színházból: Liu Sao-csi, a kínai, és Enver Hodzsa, az albán küldöttség vezetője…

A New York Times november 24-én közölte moszkvai tudósítójának a jelentését, amely szerint a kremli konferencián Liu Sao-csi, a Kínai Népköztársaság elnöke négyórás beszédet tartott, amelyben energikusan védelmébe vette a kínai párt ideológiai álláspontját. A tudósító hozzáfűzte ehhez azt a meglepő értesülést is, hogy a kínai pártot nemcsak az albánok támogatják: a pekingi nézetek felé hajlanak az észak-koreaiak, az indonézek és egész sor dél-amerikai küldöttség: Argentína, Venezuela, Columbia, Uruguay és Chile kommunista pártjának több vezetője. Egyes küldöttségeken belül ellentétek és viták észlelhetők: az argentín pártvezetők például Hruscsov vonalát követik, a szakszervezeti vezetők azonban a „keményebb” kínaiakkal rokonszenveznek. A mongol és a japán küldöttség habozó magatartást tanúsít.

A legfeltűnőbb különben az egész értesülésben az volt, hogy az amerikai tudósító közléseit – a moszkvai cenzúra keresztülengedte. Ugyancsak nem akadályozták meg a moszkvai cenzorok annak az Associated Press tudósításnak a „kiszivárgását” sem, amely szerint Liu Sao-csi nagy beszédében bejelentette: „Kína hamarosan saját atomfegyverekkel fog rendelkezni”; a bejelentés – az AP szerint – nagy nyugtalanságot keltett a szovjet kommunisták köreiben.

November 29-én aztán újabb, furcsa epizód zajlott le. A szovjet kormány nagy fogadást adott a Moszkvában vendégeskedő Norodom Szihanuk herceg, kambodzsai államfő tiszteletére. A fogadáson részt vett Hruscsov is, aki nagy vidáman beszélgetett a herceggel és a hercegnővel. Egyszer csak nyílt az ajtó és bevonult a terembe a szovjet párt Prezídiumának három tagja: Szuszlov, Kozlov és Muhitdinov. Szuszlov és Muhitdinov, az ünnepi fogadásokon meglehetősen szokatlan módon, egy-egy vastagra tömött aktatáskát cipelt magával. Kezet fogtak a herceggel és nejével, aztán Hruscsovval együtt egy szomszédos szobácskába siettek át. A bezárt ajtó előtt egy szovjet tábornok őrködött. Mintegy negyedórán át tárgyaltak, aztán visszajöttek a nagyterembe; Hruscsov Brezsnyevhez, az új szovjet elnökhöz ment, a többi három pedig a Prezídium más, jelenlévő tagjait járta körbe. A külföldi diplomaták, bármennyire hegyezték is a fülüket, egyetlen szót sem tudtak ellesni; rögtön megszületett azonban a feltételezés, hogy a sürgős és hevenyészett megbeszélés a nem létező pártcsúcsértekezlettel van kapcsolatban, s valószínűleg a három megkésett vendég a zárókommüniké végre-valahára elfogadott szövegét hozta magával.

Úgy látszik, a diplomata-találgatásoknak ezúttal igazuk volt. Negyvennyolc órával a Norodom Szihanuk tiszteletére adott fogadás után Moszkvában nyilvánosságra hozták az ezek szerint mégiscsak létezett nemzetközi kommunista értekezlet záróközleményét. A közlemény, amely alig több néhány sornál, megállapítja, hogy az értekezlet résztvevői tapasztalatcserét folytattak, megismerkedtek egymás nézeteivel és állásfoglalásaival, megvizsgálták a nemzetközi helyzet és a kommunista mozgalom legfontosabb kérdéseit, közös harcuk közös céljainak: a békének, a demokráciának, a nemzeti függetlenségnek és a szocializmusnak az érdekében. Egyhangúan elfogadtak egy pártnyilatkozatot és egy felhívást a világ népeihez. A kommüniké szerint valamennyi kérdés megvitatása a testvéri barátság légkörében történt, a marxizmus–leninizmus és a proletár nemzetköziség érinthetetlen tanításainak alapján.

Mikor ezeket a sorokat írjuk, már öt nap telt el a záróközlemény óta, de a beharangozott pártnyilatkozat és a világ népeihez szóló felhívás még nem látott napvilágot – talán ennek megfogalmazásánál is felmerül néhány nehézség –, így kénytelenek vagyunk a magunk kommentárjait a záróközleményre korlátozni. Két olyan tényező van, amely mellett nem mehetünk el szó nélkül: valami, ami bent van a kommünikében, és valami, ami hiányzik belőle.

Az a megfogalmazás, hogy az értekezlet résztvevői „megismerkedtek egymás nézeteivel és állásfoglalásaival”, meglehetősen szokatlan egy nemzetközi kommunista dokumentumban. A világ mindeddig nem szokta meg, hogy a különböző kommunista pártoknak saját nézetei és állásfoglalásai legyenek; az eddigi gyakorlat az volt, hogy a különböző pártok megismerték a szovjet párt nézeteit és állásfoglalásait, és magukévá tették azokat. A moszkvai közlemény nem is túlságosan burkolt beismerése annak, hogy egyhangú deklaráció ide vagy oda, a kommunista táboron belül eltérő és egymással vitában álló irányzatok léteznek.

Ezt erősíti meg az is, ami a zárókommünikéből hiányzik: igaz, hogy szó van benne a „testvéri barátság légköréről”, mégis, először maradt ki ilyen jellegű közleményből az a mondat, amely az 1957-es moszkvai és az 1960-as bukaresti kommünikében még bent volt, az ugyanis, hogy a különböző pártok „valamennyi megvitatott kérdésben teljes megállapodást értek el”. S úgy fest, hiába fényképeztette le magát a kommunista pártok teljes vezérkara a Kreml Szent Vlagyimir termének lépcsőin (Hruscsov balján Liu Sao-csi, jobbján Maurice Thorez foglalt helyet), hiába tartott meleg hangú beszédet Leningrádban a megbonthatatlan szovjet–kínai barátságról Liu Sao-csi elnök, a megegyezés egyáltalán nem teljes.

A „lakmusz-országok”, amelyeken a továbbra is fentmaradt ellentéteket a legvilágosabban le lehet mérni, Albánia és Jugoszlávia. E két szomszéd ország – az első a kommunista mozgalom „balszélén”, a második a „jobbperemén” áll – ugyanazon a napon ünnepli felszabadulásának évfordulóját. Érdekes módon, a moszkvai albán nagykövet fogadásán csak másod- és harmadrangú szovjet politikusok vettek részt, ugyanakkor, amikor a pekingi fogadáson résztvett az a Mao Ce-tung, aki – a nagy moszkvai értekezletre nem tartotta fontosnak elmenni. De nem kevésbé érdekes az sem, hogy a lengyel Tribuna Ludu melegebb hangon üdvözölte a „szocialista táboron” kívüli „revizionista” Jugoszláviát, mint azt az Albániát, amely hivatalosan tagja a „béketábornak”.

A legfeltűnőbb hírek azonban Budapestről érkeznek. A Népszabadság a legszebb időkre emlékeztető melegséggel köszöntötte a Jugoszláv Népköztársaságot, s Titoéknak nemcsak a fasizmus elleni harcban szerzett érdemeit ismerte el, de – évek óta először – nagy gazdasági és ipari sikereit is méltatta. (Nem is olyan régen a kádárista pártlap még a jugoszláviai nehézségekről és nyomorról cikkezett.) 1947 óta először fordult elő az is, hogy a budapesti jugoszláv nagykövet a nemzeti ünnep alkalmából beszédet tarthatott a magyar rádióban. (Miko Tepavac nagykövet különben ezt a beszédet arra használta fel, hogy felhívja a figyelmet a munkástanácsok és a munkásönkormányzás jelentőségére.) Magának a nagykövetségnek a fogadásán megjelent a magyarországi kommunista párt több vezetője, megjelent a szovjet nagykövet s a kelet-európai népi demokráciák nagykövetei. Egy háromcsillagos szovjet tábornok hosszú perceken át forrón szorongatta a jugoszláv nagykövet kezét.

Az ilyesfajta jelenségek még a nyugati világban is ritkán véletlenszerűek – hát még a kommunista rendszerben. Majdnem bizonyosra vehető, hogy Hruscsov a kínaiak albániai „hídfőjének” megtörésére és az úgynevezett „békés együttélés” politikájának folytatására ismét meg akarja erősíteni kapcsolatait Titoékkal. Ebben a manőverben Magyarország igen fontos szerepet játszhat; de a felújult belgrád–budapesti kapcsolatok visszahathatnak a magyarországi belső fejlődésre is.

A nyugati sajtóban általános az a vélemény, hogy a moszkvai értekezleten Hruscsovnak sikerült – fenyegetésekkel vagy ígéretekkel – végül is ráerőszakolnia akaratát a kínaiakra; ezt látszik igazolni a Moszkvából hazatért Ulbricht és még inkább Gomulka beszéde: mindketten a „békés együttélés” és a „háború elkerülhetőségének” elveit ünnepelték, mint a moszkvai konferencia győztes elveit. De ha így volna is, aligha lehet kétségünk afelől, hogy pyrrhusi győzelemről van szó: messze van már a sztálini egység korszaka és a Nagy Konklávénak több mint háromhetes marakodásra volt szüksége, hogy a világ tudomására hozza: „Habemus Papam”. De van-e valóban pápájuk? Pontosabban: valóban csak egy pápájuk van-e? Aligha hisszük. Moszkva mellett – Belgrádról most nem is beszélve – mind makacsabbul és erőteljesebben veti meg alapjait a nemzetközi mozgalomban a kommunizmus „ellen-pápasága”, Peking.

Lapzártakor kaptuk kézhez a 81 kommunista és munkáspárt moszkvai deklarációjának teljes szövegét. A nyilatkozat megerősíti azt, amit Gomulka és Ulbricht beszéde már előre sejtetett: Hruscsovnak a hosszú és keserves vitában sikerült kiverekednie nézetei elfogadását. A szöveg utolsó, hatodik fejezetében a következő olvasható: „A kommunista és munkáspártok egyhangúan kijelentik, hogy a Szovjetunió Kommunista Pártja a kommunista világmozgalom általánosan elismert élcsapata és az is marad, mint ennek a mozgalomnak legtapasztaltabb és legedzettebb egysége.” A továbbiakban a pártok leszögezik nemcsak azt, hogy a szovjet tapasztalatok valamennyiöknek példaképül szolgálnak, hanem azt is, – és ez külön, személyes főhajtás Hruscsov előtt –, hogy a szovjet párt XX. kongresszusa a nemzetközi kommunista mozgalom új szakaszát nyitotta meg.

A deklaráció sorra megerősíti a hruscsovi tételeket a békés együttélésről, a háború elkerülhetőségéről, a leszerelésről stb. Mindamellett, első olvasásra is érezhetők a szövegen bizonyos, nem is kis mértékű engedmények a „keményebb”, kínai vonal irányában: egy rövid, de durva Jugoszlávia ellenes kirohanáson kívül főként a rendkívül éles Nyugat-ellenes hang, amely Anglia, Franciaország és Nyugat-Németország mellett elsősorban természetesen az Egyesült Államokat támadja. A békés együttélést hirdető moszkvai nyilatkozatban nem ritkák az ilyesfajta kitételek: „Az amerikai imperializmus az agresszió és a háború fő forrása”, vagy „Az Amerikai Egyesült Államok a jelenkori gyarmatosítás legfőbb bástyája” stb.

Tekintettel arra, hogy terjedelmes és bonyolult szövegről van szó, szeretnénk fenntartani azt a lehetőséget, hogy a moszkvai deklaráció alaposabb elemzésére még visszatérjünk. Annyi azonban világos, hogy ha maga a tény, miszerint a kínaiak végül is aláírták az erősen hruscsovi szellemű nyilatkozatot, nem lebecsülhető, a Kreml-beli viták végleges válaszát nem a papírra vetett szavak, hanem a gyakorlat fogja megadni. Hadd emlékeztessünk arra, amit a szovjet–kínai ellentétekről írt cikksorozatunkban már egy ízben megjegyeztünk, – arra, amit annak idején Sztálin mesélt el egyik látogatójának: – a „kínai elvtársaknál” nem az a legfontosabb, amit Moszkvában megígérnek, hanem az, amit akkor csinálnak, amikor – hazamentek…