4. Októberi remények^*

Ha azonban kissé közelebbről vizsgáljuk meg a helyzetet, akkor hamarosan kiderül, hogy ez a közeledés meglehetősen felszínes. Nem is szólva olyan apróságokról, hogy a Mennyei Béke Terén a félmillió felvonuló szeme elé a kínai vezetők fontosnak tartották Marx, Engels és Lenin portréja mellé kirakni Sztálin óriási képét is (ami aligha nevezhető udvariassági gesztusnak Hruscsov irányában), s hogy a kínai ünnep küszöbén a Filozófiai Kérdések című moszkvai folyóirat szükségesnek vélte részletesen felsorolni: hány milliárd rubel segítséget, hány üzemet, acélkombinátot és elektromos centrálét adott a Szovjetunió Kínának, (ami inkább hasonlít egy hitelező számlabenyújtásához, mintsem egy ünnepi üdvözléshez) – ilyen és hasonló apróságokról nem is szólva, a legfeltűnőbb tény az volt, hogy az október elsejei pekingi ünnepségeken – nem vett részt hivatalos szovjet küldöttség. Nemcsak Mikoján vagy Szuszlov, de még egy másod- vagy harmadrangú politikus sem állt ott a dísztribünön a kínai vezetők oldalán. S ez annál feltűnőbb, mert tavaly, ugyanebből az ünnepi alkalomból maga Hruscsov látogatott el Pekingbe. Hozzá kell tennünk ehhez, hogy valamennyi népi demokratikus ország közül egyedül az albánok képviseltették magukat külön delegációval Pekingben! Egy másik jellemző tény: míg 1958-ban a Pravda hat oldalt szentelt a kínai kommunista ünnepnek, ezidén alig többet egy oldalnál.

Nem valószínű az sem, hogy Mao Ce-tungékat különösképpen megörvendeztette volna Hruscsov New York-i találkozója és meleg kézszorítása Titóval, azzal az „árulóval”, aki alig néhány hete jelentetett meg egy könyvet Belgrádban, helyettese, Kardelj tollából – a kínai kommunisták ellen. Igaz, hogy ugyanakkor Hruscsov asztaltcsapkodva és gesztikulálva szállt síkra Maóék ENSZ-tagsága mellett, igaz, hogy egészen „pekingi modorban” támadta és ostorozta a kolonializmust, s mindez tetszhet a kínaiaknak; de még itt is fennáll a gyanú: vajon ez az egész handabandázás nem éppen önigazolásra és a kínai kommunisták lecsillapítására szolgál-e, vajon a Hammarskjöld elleni durva hangú kirohanások nem azt célozzák-e, hogy a kezdeményezés a Szovjetunió kezében maradjon és ne csússzék át Kína kezébe (elvégre Hammarskjöld miatt aligha tör majd ki új világháború – de Tajvan miatt kitörhet), s vajon az egész szovjet–kínai „fegyverszünet” nem csak átmeneti-e, s az ENSZ-közgyűlés végeztével a láng nem lobban-e fel újra?

Arról különben, hogy a kínai–szovjet ellentét továbbra is fennmaradt, érdekes módon legutóbb éppen Budapestről érkezett két nem lebecsülhető jelzés. Az egyik: A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának legfontosabb bizottsága, amely az úgynevezett szocialista országok vasipari terveit egyezteti össze, most ülésezik Budapesten. Az eddigi üléseken minden alkalommal részt vett egy kínai megfigyelő is; most fordult elő először, hogy Kína képviselője nincs jelen a tanácskozáson. A másik jel: Münnich Ferenc, a pesti miniszterelnök fogadta azt a tizenegy francia újságírót, aki a Párizs–Budapest közvetlen légijárat felavatása alkalmából Magyarországra látogatott: a beszélgetés során Münnich kijelentette, hogy a Szovjetunió és Kína között nincsenek alapvető ellentétek, de elismerte, hogy taktikailag ellentétek vannak. A Münnich-nyilatkozatnak az ad jelentőséget, hogy ez az első eset, amikor is a szovjet tömbön belül egy hivatalos állást betöltő politikus nyilvánosan beismeri a szovjet–kínai – akárcsak taktikai – ellentétek létezését.

Münnichék tehát tudnak a Moszkva és Peking közötti viszályról, és feltehetően nemcsak a londoni Irodalmi Újságból tudnak erről; hajlandók még nyilatkozni is róla – de csak nyugati újságíróknak: a magyar nép tájékoztatását nem érzik kötelességüknek. Ám semmi kétség afelől, hogy a magyar nép is tud a szovjet–kínai ellentétekről: a szabadkai rádióból éppúgy, mint különböző nyugati rádiók adásaiból, Nyugatra látogató magyar turisták és Magyarországra látogató nyugatiak elbeszéléseiből, lengyel, sőt egyes szovjet vendégek elejtett megjegyzéseiből is. Hazulról érkező, megbízható hírek arról számolnak be, hogy otthon az emberek a legfőbb reményt ma éppen a szovjet–kínai ellentétekben látják. Sokan talán nem is tudják pontosan: mit remélnek, vagy mit remélhetnek egyáltalán ettől a belviszálytól, sokan egyszerűen annak örülnek, ha a moszkvai és a pekingi kommunisták – egymást marják, de sokan vannak olyanok is, akik igyekeznek a lehetőség szerint higgadtan és pontosan felmérni: milyen következményekkel járhat ez az ellentét hazánk jövőjére.

Úgy érezzük, talán nem fölösleges, ha mi, itt az emigrációban megkockáztatunk néhány feltevést; mindeddig a tényeket ismertettük és igyekeztünk megőrizni a tárgyilagosságot, a tájékoztató elfogulatlanságot; óvatosak akarunk maradni továbbra is – akkor is, amikor azt vizsgáljuk: milyen következtetéseket vonhatunk le a szovjet–kínai ellentétekből Magyarországgal kapcsolatosan. Természetesen, ha Moszkva és Peking megint összefog és helyreáll közöttük a néhány év előtti viszony, akkor következtetéseink maguktól elesnek; de ha ez nem következik be (s a közmondás szerint csak a káposzta jó felmelegítve – a szerelem és a barátság már nem lesz újra a régi), akkor egyszerűen kötelességünk is, hogy ebben az új helyzetben szemügyre vegyük, nem nyílnake akár csak korlátolt lehetőségek is, nem villannak-e fel akár csak vékony reménysugarak is, avagy nem fenyegetnek-e új veszedelmek, hamis illúziók, minket, magyarokat?

Ha a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság között a viszony elmérgesedik, ennek törvényszerűen hatással kell lennie az európai népi demokráciák helyzetére. Természetesen sok függ az elmérgesedés fokától: bár nem nagyon valószínű, de azért elképzelhető az is, hogy nyílt törésre kerül sor – de megtörténhet az is, hogy a viszony egyszerűen azáltal romlik, hogy – nem javul. Vizsgáljuk meg ez alkalommal a két szélső helyzetet – a „maximálisat” és a „minimálisat”.

Ha a kínai kommunisták továbbra is szembehelyezkednek a „békés együttélés” politikájával és továbbra is arra vesznek irányt, hogy – lehetőleg minél előbb – egy új világháborúba sodorják az emberiséget, a Szovjetunió, amelynek ma semmi érdeke nem fűződik egy atom- és hidrogénháborúhoz, s amelyre egy ilyen háború a teljes pusztulást hozhatja, kénytelen lesz nyíltan szembefordulni pekingi szövetségeseivel. Ez egyúttal annyit is jelent, hogy – asztalcsapkodás ide, ökölrázás oda – közelednie kell a Nyugathoz. Kardelj, abban a figyelemre méltó tanulmányában, amelyet legutóbb röviden ismertettünk, emlékeztet a második világháború egyik legfontosabb jelenségére: arra, hogy a kapitalista országok koalíciója együtt harcolt egy kommunista országgal, a Szovjetunióval, a kapitalista országok egy másik koalíciója ellen. A jugoszláv ideológus nem megy tovább, de innen már csak egy lépésnyire van az a gondolat: vajon nem történhet-e meg, hogy a kapitalista országok egy koalíciója ismét összefog egy vagy több kommunista vezetésű országgal, ezúttal nem egy kapitalista, hanem egy másik kommunista ország ellen? Mikor alakult ki az első kapitalista– kommunista koalíció? Akkor, amikor az egyik kapitalista tömb vezetője, Hitler őrült háborúba sodorta a világot. Milyen körülmények tennének szükségessé vagy lehetővé egy másik, hasonló összefogást? Ha újabb őrültek újabb világháborút terveznének. Márpedig a kínai kommunista vezetők saját bevallásuk szerint is ezt tervezik. Nyilvánvaló – s ennek a részleteibe nem is érdemes belebocsátkozni –, hogy a kínai kalandorok elleni kelet–nyugati összefogás nagy és kedvező hatásokkal volna Magyarország helyzetére.

De vegyük a másik végletet, a „minimálisat”, azt, ami valószínűbb: hogy a szovjet–kínai viszony jó ideig még „stagnálni” fog, azaz csak lassan és rejtetten rosszabbodik. Ez sem maradhat hatás nélkül a hazai helyzetre. A Szovjetuniónak ebben az esetben mindenek előtt is ki kell söprűznie a népi demokráciák és a kommunista pártok vezetőségeiből mindazokat, akikre a kínaiak valaha is támaszkodhatnának. Ez Magyarországon a Kiss Károly–Apró–Marosán-féle csoport bukását jelentené. Az albán és a vietnami pártban végbement tisztogatás után, amelyről a múlt számunkban hírt adtunk, egyáltalán nem lennénk meglepve, ha ez valóban be is következnék.

De a helyzet diktálta, szükségszerű változások nehezen állhatnának meg az ilyen limitált jelentőségű klikkdöntéseknél. Igaz, a szovjet vezetésnek rendkívül vigyáznia kellene, hogy a „revizionizmus” vádjába ne keveredjék, s ez elsősorban abban nyilvánulna meg, hogy továbbra is féltékenyen őrizné európai és ázsiai gyarmatait. Gondolni sem lehetne tehát arra, hogy teljes függetlenséget adjon az európai népi demokráciáknak, vagy kiengedje őket a Varsói Szerződés kötelezettségeiből. Ugyanakkor azonban a kínai „dogmatikusokkal” való ellentét szükségessé is, lehetővé is tenné, hogy szélesebb tömegbázist igyekezzék teremteni a maga politikája számára, és bevonjon a vezetésbe olyan nem-kommunista politikusokat, akik országaik szocialista alapjait elismerik, s akik hajlandók támogatást nyújtani Peking világháborús törekvéseivel szemben. Ilyen politikusok minden népi demokráciában vannak; Magyarországon is – jelenleg főként a börtönökben. De ez, ami a jövőt illeti, nem döntő tényező; nem is olyan régen még börtönben volt Gomulka is, Kádár is, és megjárta a börtönöket vagy a deportációt Nehru, Nkrumah, Makariosz, Burgiba, V. Mohamed is.

Ha a szovjet–kínai ellentét nem simul el, akkor Moszkvának az eddiginél is jobban kell támaszkodnia a „harmadikutas” ázsiai és afrikai politikusokra, az eddiginél is jobban igyekeznie kell, hogy ne a kínai, hanem a szovjet befolyás érvényesüljön ezekben az országokban. De a Nehrukkal, a Nkrumahkkal való fokozottabb együttműködés logikusan hozza majd magával azt a kérdést: nem lesz-e szüksége a szovjet vezetésnek a kínai „baloldaliak” elleni hosszadalmas harcban a cseh, román, lengyel, magyar nem-kommunista politikusok támogatására? Az „ideológiai” ellenvetés nyilvánvaló: ami egy kapitalista országban egy lépés előre, az egy népi demokratikus országban egy lépés volna hátrafelé. Csak hát ideológia és gyakorlat nem mindig ugyanaz, és a szovjet vezetők léptek már egyet-kettőt hátra a múltban is. Nem szólva arról, hogy a népi demokráciákban nem egyszerűen a „burzsoá” politikusokat, hanem a valódi szocialista politikusokat és gondolkodókat is kiszorították a vezetésből. Bibó István példája mindennél ékesebben beszél.

A kommunista zsargonnak van egy kedvelt kifejezése, amely úgy hangzik: „a dolgok logikája”. Nos, a dolgok logikája arra vall, hogy ha a szovjet–kínai ellentét fennmarad, ez előbb-utóbb csak hasznos lehet a magyar fejlődés számára. Nem simán, nem egyszerűen, valószínűleg ellentmondásokon és visszakanyarodásokon keresztül, de a Szovjetuniónak ebben az esetben mégis a liberalizálódás irányában kell engedményeket tennie. A Sztálin–Tito ellentét idején a Szovjetunió a „baloldalt”, Jugoszlávia a „jobboldalt” jelentette: a „baloldaliság” szélsőséges terrorban, önkényben, elnyomásban nyilvánult meg. Ma – mutatis mutandis – Kína a „baloldal”, s hozzá viszonyítva a Szovjetunió áll „jobbra”: ez nem maradhat nyom nélkül sem a bel-, sem a külpolitikában, sem a népi demokratikus országok helyzetében.

Az ’56-os forradalom évfordulóját ünnepeljük-gyászoljuk ezekben a napokban; ha arra gondolunk, hogy akkor – ha csak szinte órákig is – Magyarország a szabadság és a független államiság útjára lépett – a mai remények megnyirbáltak és korlátozottak. Afelől semmiféle illúziónk nem lehet, hogy a jelenlegi szovjet vezetés forradalomnak fogja majd elismerni a magyar „ellenforradalmat”, s igazságot szolgáltat harcosainak, mártírjainak; nem fogja jószántából teljesíteni legfőbb követeléseit, a teljes nemzeti függetlenséget, a Varsói Szerződésből való kilépést, a semlegességet sem. Mindez a mostani szovjet politika szempontjából a nemzetközi erőviszonyok kérdésén túl nemzedéki kérdés is: ma a Szovjetuniót még azok az emberek vezetik, akik aktív részesei voltak a magyar forradalom eltiprásának. A „haladó szovjet hagyomány” az utódokra szokta átengedni az elődök dezavuálását. De azért, s főként a szovjet–kínai ellentétek miatt, bizonyos reményeink talán már ma is lehetnek: lényegesen kevesebb, mint október 23-án, de valamivel több, mint november 4-én. Maga a magyar forradalom is a belső fejlődés eredménye volt; a szovjet tömb belső viszonyainak alakulását kell alighanem továbbra is a legfőbb figyelemmel kísérnünk. Az emigrációnak nyilván nem áll jogában semmit sem elalkudnia azokból az eszmékből, amelyekért magára vállalta az emigrálást; de talán nem túlzás ehhez hozzáfűznünk: ha segíteni nem sokban tudja, akadályoznia semmiben sem szabad a hazai viszonyok esetleges fejlődését.