3. A dialektika csodái^*

Az elmúlt hetek legérdekesebb és legjellemzőbb eseménye azonban a jugoszláv kommunisták bekapcsolódása volt a szovjet–kínai vitába, s az a párharc a Pravda és a Borba között, amely a jugoszláv fellépést követte.

Augusztus folyamán a belgrádi Borba folytatásokban közölte a jugoszláv kommunista szövetség vezető ideológusának, Eduárd Kardeljnek hosszú tanulmányát, amely ezt a címet viselte: A szocializmus és a háború. A több mint 200 oldalas mű tulajdonképpen vitairat: válasz azokra a sorozatos és durva hangú támadásokra, amelyeket a kínai párt vezetői és újságjai intéznek immár évek óta a jugoszláv „revizionisták” ellen, s ugyanakkor teljesen egyértelmű állásfoglalás a szovjet–kínai vitában a Szovjetunió oldalán, a békés együttélés ideológiája és gyakorlata mellett.

Sajnos, itt helyszűke miatt nem áll módunkban a rendkívül tanulságos és színvonalas Kardelj-művet részletesen ismertetni; mégis megkíséreljük felvázolni néhány alapvető és eredeti megállapítását.

Kardelj mindenekelőtt is „tiszta vizet önt a pohárba”, s kimondja nyíltan, amit amúgy is régóta sejt mindenki: azt, hogy a kínai vezetők jugoszlávellenes, revizionistákat „leleplező” támadásai nem egyszerűen Tito, hanem valójában (s talán elsősorban) Hruscsov ellen irányulnak. Amikor Peking Belgrádot támadja, akkor főként – Moszkvára gondol. Ez különben azért lehetséges, mert ami a koegzisztencia s egy új világháború elkerülhetetlenségének kérdését illeti, ezekben a kérdésekben nincs lényegbevágó ellentét Moszkva és Belgrád között: a szovjet és a jugoszláv kommunisták egyaránt úgy vélekednek, hogy a szocializmus világméretű győzelme törvényszerű, s a szocializmus erői ma már annyira megnövekedtek, hogy meg tudnak akadályozni egy új világháborút és békés eszközökkel is diadalra tudják majd juttatni a szocializmust a kapitalizmus és az imperializmus felett.

Kardelj ezután részletesen idézi a kínai kommunistáknak azokat az érveit, amelyek a háború elkerülhetetlenségét hangsúlyozzák, s miközben sorra-rendre visszautasítja őket, rámutat arra a rendkívül fontos igazságra: a háború elkerülhetetlenségét hirdetni annyit jelent, mint a háborúra venni irányt, azaz háborúra készülni, háborús politikát folytatni. Az ilyen ultraradikális irányzatok – szögezi le Kardelj –, „akár akarják képviselőik, akár nem, objektíven hódító háborúhoz vezetnek”. Ezzel kapcsolatosan a jugoszláv kommunista ideológus nem fél kimondani azt sem, hogy a „marxizmus klasszikusai nem zárják ki a lehetőségét annak a jelenségnek sem, hogy egy szocialista ország igazságtalan háborút is folytathat. A gyakorlat azt bizonyítja, hogy az efféle jelenségek nem teljesen lehetetlenek…”

Rendkívül érdekes a Kardelj-tanulmánynak az a része, amelyben – anélkül, hogy Maóékat trockistáknak nyilvánítaná – kimutatja a rendkívüli hasonlóságot Trockij egyes ultrabaloldali nézetei és a kínai kommunista vezetők mai nézetei között. Ahogy annak idején Trockij, úgy ma Mao Ce-tungék nem hisznek a kapitalista világgal való békés együttélés lehetőségében; ahogy annak idején Trockij, úgy ma a kínai kommunisták a „permanens forradalom” szószólói. Jellemző például, hogy a Negyedik Internacionálé című trockijista folyóirat ez évi 9. számában a következő megállapítást lehetett olvasni: „A kínai álláspontok élesen különböznek az édeskés hivatalos orosz álláspontoktól, a »békés együttélés« lehetőségéről; a forradalmi marxisták csak üdvözölhetik ezt a különbséget, mint olyant, ami a kínai kommunisták mellett szól.” (Érdemes különben megjegyezni, hogy a kínaiakkal való vitában Kardelj még a jugoszláv kommunisták „ősellenségével”, Sztálinnal kapcsolatosan is talál néhány kedvező szót, rámutatván arra, hogy Sztálin – minden következetlensége, ingadozása és hibája ellenére – sem folytatott a béke és koegzisztencia kérdésében olyan kalandorpolitikát, mint a mai kínai vezetők. Nem nehéz elképzelnünk Titóék érzelmeit Mao irányában, ha még Sztálint is különbnek tartják nála…)

A jugoszláv ideológus nem feledkezik meg arról, hogy tisztelettel adózzék annak a harcnak, amelyet a kínai kommunisták a japánok és Csang Kaj-sek ellen vívtak, s nem feledkezik meg arról sem, hogy kifejtse nézeteit az Egyesült Államok Kínával kapcsolatos politikájáról; élesen bírálja Washington tajvani politikáját, azt, hogy a népi Kínát nem veszik fel az Egyesült Nemzetek Szervezetébe, s azt, hogy gazdasági megkülönböztetéseket alkalmaznak ellene; Kardelj szerint ez a magatartás nem kis mértékben felelős a kínai kommunisták jelenlegi nézeteiért és gyakorlatáért. Mindez azonban nem lehet indoklás arra, hogy Peking szörnyű háborúba akarja sodorni az egész világot. Ez a pusztító törekvés – mutat rá igen szellemesen Kardelj – annál is képtelenebb, hiszen a kínai kommunisták előszeretettel hasonlítják az amerikaiakat valamiféle, nem túlságosan veszélyes „papírtigrishez”. „Valóban furcsa észjárás diktálja azt az állítást – írja a jugoszláv ideológus –, hogy az imperializmus papírtigris, s ugyanakkor ezt a papírtigrist az egész erős szocialista világ semmilyen más módon nem kényszerítheti békére, csak – háborúval!”

Anélkül, hogy kritika nélkül elfogadhatnánk a kardelji nézeteket, mindenképpen méltányolnunk kell nyíltságukat, bátorságukat és önállóságukat. Igen komolynak és figyelemreméltónak tartjuk, s ezért idézzük is egyik legfontosabb következtetését: „…Abban az igyekezetében, hogy saját érdekeinek és felfogásainak rendelje alá a világszocializmus érdekeit és felfogásait, Kína a szocialista erőkkel is összetűzésbe került… Most különös ellentmondás következett be: Jugoszlávia, amely nem tagja a szocialista tábornak, támogatja e tábor nemzetközi politikájának alapvető koncepcióit, különösen az együttélés és a béke politikáját, Kína pedig, amelyik e táboron belül van, bírálja ezt a politikát…”

Ha van még valaki, aki az idejétmúlt karteziánus logika, vagy a még inkább idejétmúlt józan ész törvényei szerint gondolkodnék, az bizonyára azt képzelte volna, hogy a szovjet vezetés örömmel fogadja majd a jugoszlávok kiállását, s azt a tanulmányt, amelyről minden túlzás nélkül elmondható: lényegét tekintve, a hruscsovi külpolitika alapelveinek mindmáig legteljesebb és legdokumentáltabb kifejezése, s amelyért – egyébről nem is szólva – már azért is hálásak lehettek volna a Kreml vezetői, mert a Marx-, Engels-, Lenin-, sőt Sztálin-idézeteknek olyan tömegét gyűjtötte össze az ő nézeteik igazolására, amilyent eddig még a leggyakorlottabb moszkvai írásmagyarázók sem produkáltak.

Ezzel szemben mi történt? Alighogy a Kardelj-tanulmány megjelent, a Pravda hatalmas cikket közölt bizonyos A. Arzumanjan és V. Korionov elvtársak tollából A revizionisták legújabb felfedezései címmel, s olyan könyörtelen durvasággal támadva a jugoszláv kommunistákat, hogy minden olvasónak óhatatlanul a legszebb „láncos kutyás” idők jutottak eszébe. A Pravda cikkírói, miután páratlan eleganciával bejelentik, hogy „még nincs kezükben a Kardelj-könyv teljes fordítása” (!), sztahanovista buzgalommal vagdossák Kardelj fejéhez az ilyesfajta megállapításokat: „Legfőként arra törekszik, hogy tisztára mossa az amerikai imperializmus agresszív politikáját… A kommunista ellenes hadjárat sugalmazóinak segítségére siet könyvével… A valóságban meghamisítja a marxizmust és az imperializmust magasztalja… Végérvényesen lehullik az álarc erről a revizionistáról, s igazi mivoltában mutatkozik meg előttünk…”

Mit sem törődve azzal a csekélységgel, hogy Kardelj oldalakon át fejtegeti: a szocialista erők léte és nagysága az egyik fő biztosítéka egy új világháború megakadályozásának, a Pravda cikkírói kijelentik: „A belgrádi teoretikusok úgy tesznek, mintha nem vennék észre a szocialista tábor létezését…”

Mit sem törődve azzal a csekélységgel, hogy Kardelj hosszú oldalakon át bírálja az Egyesült Államok politikáját, a Pravda cikkírói kijelentik: „Egyetlen szava sincs, amellyel az amerikai imperialista provokátorokat elítélné, ez pedig annyit jelent, hogy valójában az amerikai imperializmus védőügyvédjének szerepét játssza…”

Mit sem törődve azzal a csekélységgel, hogy Kardelj több fejezetet szentel könyvében az osztályharc és a háború összefüggéseinek, a Pravda cikkírói leszögezik: „ Kardelj azzal követi el a fő elméleti vétket, hogy amikor elemzi a háború problémáját, a háborúkat nem hozza kapcsolatba az osztályharccal…”

Természetesen Arzumanjan és Korionov elvtársaknak megvan az a nem is gyenge mentségük, hogy a legszebb szovjet hagyományokhoz híven egyáltalán nem is olvasták azt, amit támadnak; ki vehetné zokon valakitől, aki nem látta a Cyranót, ha az illető kijelentené: „Óriási hiba, hogy ebben a darabban nincs egyetlen párbajjelenet sem…”?! S a tárgyilagosság kedvéért meg kell mondanunk: van egy pont, ahol a Pravda cikkírói – pontosabban azok, akik szájukba rágták, mit kell írniok – valóban nem torzítanak. Kardelj akkor, amikor megállapítja, hogy nemcsak kapitalista, de szocialista ország is folytathat igazságtalan háborút, tényleg tovább megy Hruscsov hivatalos kijelentéseinél. Hangsúlyozzuk: a nyilvános és hivatalos hruscsovi kijelentéseknél! Mert ami Hruscsov valódi nézeteit illeti – már korábban megírtuk, s továbbra is fenntartjuk –, meg vagyunk győződve arról: a szovjet vezető legfőbb félelme ma éppen az, hogy egy „szocialista ország”, Kína, igazságtalan és rettenetes háborúba sodorja a Szovjetuniót és az egész világot. Kardelj „vétke” ez esetben az, hogy hangosan kimondotta, amit Hruscsov magában gondol.

A Pravda cikke különben azzal végződik, hogy alaposan megleckézteti a jugoszláv revizionisták mellett – a meg nem nevezett dogmatikusokat is. A türelmes olvasó itt különben a szovjet dialektika csodálatos akrobatamutatványaiban gyönyörködhet: a jugoszláv revizionistákat ugyanis a Pravda szóról szóra azokkal az érvekkel oktatja ki, amelyeket a kínai dogmatikusok szoktak használni; a kínai dogmatikusokat viszont szóról szóra azokkal a jugoszláv érvekkel önti nyakon, amelyeket a Kardelj-tanulmányból, úgy látszik, mégis csak elolvasott Arzumanjan és Korionov elvtárs. A kör bezárul, s közepén diadalmasan ott pörög az egyedül helyes, az egyedül igaz, az egyedül marxista–leninista moszkvai Fából Vaskarika…

Egyes szovjet szakértők, köztük a kitűnő Victor Zorza is (Guardian, szeptember 3.), a Pravda éles jugoszlávellenes kirohanásából arra gondoltak, hogy megkezdődött a kibékülés Moszkva és Peking között. A kremli labirintusban lényegesen járatosabb jugoszlávok nem mentek ilyen messze a következtetésekben. Az a válasz, amelyet a Borba adott a Pravda gorombaságaira, ezt a szomorkás címet viseli: Rossz szolgálatot tett a moszkvai Pravda, s megelégszik azzal, hogy az Arzumanjan–Korionov-cikket mélabús rezignáltsággal mindössze hevenyészett hamisításnak minősítse. S míg a „békés együttélést” hirdető szovjet ideológusok azt üzenték a jugoszlávok címére, hogy „elsöprik útjukból azokat, akik akadályozzák őket”, a jugoszlávok valóban dicséretes önmegtartóztatással csupán annyit válaszoltak: „A moszkvai Pravda azt a benyomást akarja kelteni, hogy valamilyen »helyes középúton« halad és hogy két véglet ellen, a kínai dogmatizmus és a jugoszláv revizionizmus ellen harcol. De a szocializmus lényeges kérdéseiben nincs és nem is lehet középút, márpedig a békés együttélés éppen ilyen kérdés. Itt csak egy állásfoglalás lehetséges: vagy a koegzisztencia mellett, vagy ellene…”

A jugoszlávok türelmének mintha az volna a forrása: tudják, hogy Hruscsov-baráti dicséreteik „odahaza” nem kis mértékben kompromittálják is Hruscsovot; a dicséretekre adott goromba válasz pedig ugyanakkor – dialektika, óh! – alkalmat ad a szovjet vezetőnek, hogy „elhatárolja magát” a „revizionistáktól”, s ezzel – szuperdialektika, óh! – még szabadabbá váljék a keze a kínai dogmatikusok elleni harcban. „Ha nem szeretsz, szeretlek én” – éneklik Belgrádból Moszkva felé, s közben nem feledkeznek meg arról: Moszkvának, ha Belgrád szereti őt, a saját táborán belül jól kell vigyáznia…

S hogy Titóék alighanem jobban ítélik meg a helyzetet, mint sok nyugati Kreml-szakértő, arra a legfényesebb bizonyíték az, hogy a moszkvai Pravda támadását a jugoszlávok ellen nem egy Hruscsov–Mao kibékülés követte, hanem éppen ellenkezőleg: egy minden eddiginél élesebb támadás a moszkvai Kommunyiszt szeptember 17-i számában a (kínai) dogmatikusok ellen, amely többek között ezt a mondatot vágja Maóék fejéhez: „Csak őrültek kívánhatják a háborút, ezt a katasztrófát azért, hogy diadalra juttassák a szocializmust…”